Segíts, Uram!

Ma a 12. zsoltár 2. versét emelem ki: „Segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül”. Segíts! Milyen mély, megrendítő és őszinte ez a kiáltás: segíts! S milyen nehezen tudjuk ezt kimondani. Gyorsan hozzáteszem, természetesen, sokszor nagyonis könnyen kiáltjuk ezt, hiszen ha közvetlen, konkrét segítségre van szükségünk, máris, akárkinek mondjuk: segíts! Idősebb hölgyek, ha nagy cekkert cipelnek, és villamosra szállnának fel, szólnak akár öreguraknak is: segítsen már, fiatalember! Milyen gyakran kapjuk elő a mobiltelefont, s csörgünk rá a barátunkra, ismerősünkre: most aztán, légy szíves, segíts nekem! Könnyen szalad ki a szánkon: segíts, segítség, segítsetek! S mégis milyen nehezen tudjuk ezt kimondani, ha egész valónkra vonatkozik a segítség. Ugyanis a segítség-kérésnek valóban az a nyitja, hogy a segítségnek mindig konkrétnak kell lennie. Általánosságban nem mondjuk, hogy segítsetek, hiszen rögtön jön a kérdés: miben? A segítség mindig konkrét, egy gesztus, egy odahajlás, egy munka elvégzése, egy bölcs tanács, bármi is, de mindig konkrét. Ezért nehéz segítséget kérni, ha és amennyiben a segítségre szoruló teljesen én magam vagyok. Segíts felkapaszkodni a villamosra, segíts ki az adósság-csapdából, segíts ki tanáccsal, segíts bevenni a gyógyszert, segíts elrendezni a dolgokat, - ez megy. De a zsoltáros így kiált: segíts, Uram, – s nem mondja, hogy segíts ebben, segíts abban, tedd meg ezt, tedd meg azt. Olyannyira így van ez, hogy az angol fordítók némelyike bátran értelmezi az eredeti szöveget, és nem úgy fordítják, ahogy áll: segíts, Uram, hanem így: ments meg engem, Uram!, vagy: szabadíts meg engem, Uram! Az eredeti igében a zsoltáros általában mondja: segíts! S ezért olyan személyes a kérés! A zsoltáros Isten elé áll, és Isten segítségét egész valójára kéri. Indokot is mond, megrendítő hallani. Így szól: mert elfogyott a kegyes, mert eltűntek a hívek az emberek fiai közül.

Elfogyott a kegyes, eltűntek a hívek. A kegyes és a hívő ember a Biblia nyelvén azt jelenti, aki Istenre támaszkodik. Amikor hívekről hallunk az Ószövetségben, egy olyan szó áll a háttérben, mely talán kevésbé utal a hívésre, és sokkal inkább a bizalomra. Ugyanebből a gyökből származik az ámen szó is. Engedjétek meg, hogy ilyen egyszerűre fogjam a dolgot: uram, segíts, mert eltűntek azok, akik áment tudnak mondani, - eltűntek az imádkozók. Nincs, aki imádkozzon. Segíts Uram, mert eltűntek a kegyesek. A kegyesek pedig nem a kegyeskedőket jelentik, hanem a hűséges és megbízható embereket. Segíts Uram, mert mind egy szálig eltűntek azok, akik áment tudnának mondani, és maradék nélkül elfogytak azok, akik hűségesek, és a hűségükben megbízhatók. Még egyszerűbben, mintha azt kiáltaná a zsoltáros: segíts, Uram, mert nincs, aki segítségért kiáltson. Igen, ez már ismerős helyzet! Olyan élethelyzet ez, olyan élettapasztalat, ami eltalálja szívünket: segíts Uram, segíts rajtam, könyörülj rajtam, szabadíts meg engem, őrizd meg életemet, mert azt látom, hogy nincs senki, aki Hozzád segítségért kiáltana.

Figyeljük meg, a zsoltáros nem mutogat kifelé. Nem folyamodik ahhoz a jól megszokott, – s valljuk meg – általunk is minden nap gyakorolt módszerhez, hogy segíts Uram, mert a világ köröskörül tele van rossz emberekkel. Szól majd erről is, s én is fogok erről szólni, de most azt mondja: segíts Uram, mert nincsen gyülekezet. Segíts Uram, mert mind egy szálig elfogytak, akikkel közösségben én Hozzád kiálthatnék. Jézus azt ígéri: ahol ketten vagy hárman egybegyülekeznek az ő nevében, ő ott lesz közöttük. Nos, kedves testvérek, talán ez az a helyzet, amit bevallani sem merünk, hogy magam vagyok, mint a kisujjam. Nincs imádkozó társam, nincs, aki velem együtt lármázna fel az égre: Uram, adj szabadítást. Magam vagyok, mitöbb, most saját magamhoz kell segítséget kérnem. Segíts Uram, mert elfogyott a kegyes, eltűntek a hívek, nincs, aki rád hagyatkozna, nincs, aki Hozzád kiáltana, nincs, aki Téged keresne. Az egyházban, a gyülekezetben, a hívő közösségben van a baj. Jó ezt megtanulnunk, hiszen könnyen leszünk mi is szereplőivé, olykor főszereplőivé is annak a körbe-mutogatósnak, mely mindmáig tart: a szellem emberei a hatalom embereire mutatnak, a hatalom emberei a pénz embereire mutatnak, a pénz emberei a munka embereire mutatnak, a munka emberei az otthonlét embereire mutatnak, s mutogatunk körbe, mindig mindenki – de lehetőleg valaki más - a felelős, csak én nem vagyok felelős. Múlt héten hívott fel egy lelkipásztor, akivel hosszú ideje telefonos lelkigondozásban állok. Új gyülekezetbe került, frissen, nagy erővel, nagy lelkesedéssel kezdte a munkát, de hamar hívott, hogy neki elege van. A gyülekezetében – mesélte - mindenki tud egy jó a diagnózist. Évtizedek óta tudja mindenki a diagnózist, de az orvoslást, a segítő szót senki nem mondja ki. Milyen okosak vagyunk, amikor azt kell elmondani, hogy nagy a baj. Mintha már így szocializálódtunk volna. Mintha már édesanyánk is úgy tanította volna nekünk az anyanyelvet, hogy az első szó, amit megtanultunk: baj van! De ki az, aki kiált? De ki az, aki segítséget kér? Ki az, aki az Úr elé megy? Ki az, aki az Úr elé visz bennünket?

A zsoltár szól arról is, hogy mivel jár, ha elfogyatkozik az igaz. Igen nehezen lehet magyarul visszaadni az „elfogyott” szót, talán a legpontosabb, ha így mondjuk: mind egy szálig, teljesen eltűnt. Más helyen ezt a szót akkor olvassuk, amikor teljessé válik valami. Például, amikor harcra gyülekeznek az izraeliták, és mindannyian teljes számban megjelennek. Ott ugyanez a szó áll, persze, fordított értelemben. Mindannyian, az utolsó szálig megjelentek. Itt viszont mindannyian eltűntek, - pestiesen szólva: lenullázódtunk. Ha pedig így van, akkor az élet törvényszerűsége szerint ebbe a vákuumba valami hamar benyomul. Soha nincs légüres tér. Megtanultuk a történelemből is, hogy nincs légüres tér. Elmentek az oroszok, aztán vannak itt mások. Azt gondoltuk, de jó, hogy elmentek, szabadok vagyunk, itt van egy nagy üres tér, azt csinálunk benne, amit akarunk. Ma már látjuk, talán éppen mi csináljuk benne legkevésbé szabadon azt, amit szeretnénk. Ez a történelem vastörvénye. Így van ez a szellem világában is. Emlékezzünk csak Jézus példázatára, a megtisztított házra, melyből kiűzték az ördögöt, ott áll felékesítve, -  de üresen. Az ördög visszajött, beleskelődött az ablakon, és azt vette észre, hogy utána senki nem foglalta el azt. Ekkor elment, szerzett maga mellé még hét annyi ördögöt, s rosszabbul lett dolga annak a háznak, mint volt előtte. Ha elfogy az igaz, ha megcsappan a hívők száma, ha mind egy szálig eltűnnek, akik segítségért kiáltanak, akkor valami más szólal meg a világban. Ma este erről is szólni kell, mert ez is konkrét, a beszéd is konkrét, ahogyan beszélnek, ahogy ez a beszéd a világot kitölti, ez is hallatlanul konkrét. Így panaszolja a zsoltáros: „Hamisságot szól egyik a másiknak; hízelkedő ajakkal kettős szívből szólnak.” A világ abban a pillanatban kettős szívű lesz, amikor meginogva, kétségbeesve, hitetlenségbe fulladva úgy véljük, nincs miért az Istenhez kiáltani! Ekkor légüres tér támad, s ebbe benyomul a hamisság beszéde, és kettős szívű lesz a világ. Az eredeti szövegben így hangzik: hízelkedő ajakkal szívből és szívből szólnak. Szíves szót mond, de a szívében halálos indulat van. Mond valamit, de amikor mondja, sem úgy gondolja. Néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondta, hogy mi, magyarok már nem Magyarországon élünk, hanem Öszödisztánban. A kettős szív a legszívósabb televény, amely a legmélyebben gyökerezik bennünk, s mindaddig él és virul, amíg nincs, aki így kiáltana: segíts, Uram! Amíg a világot az ember fecsegése, locsogása, hamis beszéde tölti meg, addig nem lehet másként, mint kettős szívű világban élni. Nem két-színű a világ, a világ sokszínű – és ez jó. A fehérnek is ezer féle változata van. A világ két-szívű, hízelkedő és csaló, egyetlen szavát nem gondolja komolyan, a szerződés nem szerződés, a megállapodás nem megállapodás, a vallomás nem vallomás, az a szó, hogy szeretlek, nem azt jelenti, hogy szeretlek. Ugyanakkor ez a világ győzni is akar. Így mondja a zsoltáros: ezt mondják nyelvünkkel felülkerekedünk, ajkaink velünk vannak, ki lehetne Úr felettünk? Milyen megdöbbentő ezt olvasni, és milyen megdöbbentő tapasztalni, hogy a két-szívű világ embere ezt el is hiszi. Miközben semmit nem hisz el abból, amit mond, abban mégis hisz, hogy hazug nyelvvel, hazugsággal, csalással, tisztességtelenséggel felülkerekedhet, győzhet. Mintha egy politikai költeményt olvasnék itt, mert különösen a politika világát jellemzi ez, ahol az győz, aki tovább bírja szóval. Egy politikus mondta nekem egy hosszú tanácskozás után: győztem. Hogy-hogy? – kérdeztem. Asztal alá beszéltem a többieket. Kicsoda Úr felettem? A kettős szívű ember azt mond, amit akar. Rendelkezni óhajt az ajkaival, a szavaival, a megfogalmazásokkal, és felül akar kerekedni. Még Bábel tornyánál is feljebb. Ott a boldogtalan ember azt hitte, hogy ha téglát téglára rak, és szurokkal összetapasztja, előbb-utóbb csak épít egy olyan magas tornyot, hogy felér a magasságba, és ledönti Istent mennyei trónusáról, megfogja az Isten lábát és lerángatja. Voltak fejedelmek, uralkodók, akik birodalmakat alapítottak, kelettől nyugatig végigrohanták a világot, és úgy gondolták, hogyha majd minden ember meghódol nekik, és ők a piramis csúcsán ülnek, onnan már tovább nem lesz, az a non plus ultra. Lebeszéljük Istent az égből. A kevélység feneketlen, a gőgnek, a beképzeltségnek, az Isten nélküliségnek se vége, se hossza. Ilyen ez a világ, ahol nem kiált senki: segíts Uram! Ugyanakkor ebben a világban szegények és nyomorultak is vannak. Sőt, egyre többen lesznek. Ahol a világban hazugság, a két-szívűség uralkodik, az adott szó visszavonása járja, a szó-harc, a megmásítás általi győzelem a mérték, ott hiteti magát az ember: kicsoda Úr felettünk?! Ez a hamis bíró logikája, aki így kérkedett: Istent nem félek, embert nem becsülök. De egy ilyen világban a szegény és a nyomorult száma csak gyarapodni fog. Hiába ígér a hazug ember bőséget, hiába ígér a hazug ember békességet, hiába ígérnek nekünk gyarapodást, az ilyen világban megállíthatatlanul és föltartóztathatatlanul gyarapszik a szegény és a nyomorult száma. Sőt, olyannyira meggyarapszik a számuk, és annyira lesüllyed az állapotuk, hogy ők sem tudnak már szólani, a nyomorult csak nyög. Az pedig már nem artikulált beszéd. Csak nyögnek. Nem is sóhajtás ez. Csak nyög a szegény, amikor mindenét elveszik, csak nyög, amikor azt látja, hogy ki van zsákmányolva, csak nyög, mert már nincs szava. Kiált a zsoltáros a szabadító után: segíts, Uram, ments meg Uram, hozd el szabadításodat! S így szól az Úr: a szegények elnyomása miatt, a nyomorultak nyögése miatt, legott felkelek, azt mondja az Úr, biztonságba helyezem azt, aki arra vágyik.

Adventi ez a zsoltár, mert egy olyan világban, amikor mind egy szálig elfogy az igaz, s lehet, hogy mi is elfogytunk, amikor a világot hazug lárma tölti ki, és a kétszívű ember beszéde épít csutka-várakat, fújja a lufikat, magasztalja a magával dicsködő ember, - igen, adventi ez a zsoltár, mert mi reméljük és várjuk, hogy mégis megszólal egy hang, amelyről azt mondja a zsoltár, hogy tiszta. Tiszta, mint a hétszer megtisztított ezüst. Tiszta, mint az érc, amit újra meg újra kohóba vetettek, belőle minden salakot és más anyagot kiégettek, tiszta, megbízható, valóban az, ami. A hétszer megtisztított ezüst képe ezt jelenti. Isten beszéde ez. Jó ezt nekünk hallani, és vigasztalásul a szívünkbe írni. Így mondja a zsoltáros: az Úr beszédei tiszta beszédek. Ezt most én így fordítom: Isten tiszta beszédű. Bárha elmondhatnánk magunkról, hogy mi tiszta beszédűek vagyunk. Isten viszont tiszta beszédű. Ez a felkiáltás: segíts, Uram, a tiszta beszédű Istenhez szól.

 S ha van a beszédnek is adventja, ha van értelme azért imádkozni, hogy a beszédünk világában is legyen advent, akkor nekünk a tiszta beszédű Istenre kell várni, Őt kell hívni, Ő utána kell sóhajtani. A tiszta isteni igét kell várnunk, mert amit Ő megígért, az meglesz. Milyen ez a tiszta-beszédű szabadító Isten? Ézsaiás prófétánál olvasom, aki az eljövendő Messiásról szól, ahol Isten így szól: „Egyiptom gyűjtött kincse és Kús nyeresége, és a nagy teremtű Szabeusok hozzád mennek, és a tiéid lesznek, téged követnek, békókban járnak előtted, leborulnak és hozzád könyörögnek. Csak közted van az Isten és nincsen több!” Majd így kiált a próféta: „Bizony te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító.” (És 45:15) A filozófusok szívesen beszélnek az elrejtőzködő Istenről. Mi is sokszor éljük át: Isten elrejtőzködött. Nem ragyogtatja ránk orcáját. Én ez most így fordítom: talán Isten befogja a fülét, mert nem akarja hallani, amit ez a kétszívű világ fecseg. Nem akarja a két-szívű világ hamis beszédét hallani. S lehet, hogy minket se akar hallani, amikor egyszer így, másszor úgy mondjuk, egyszer így, és nem úgy gondoljuk, egyszer meg emígy, és épp az ellenkezőjét véljük. De sokszor kiáltanak a zsoltárosok és a szentek: hallgasd meg Uram, kérésemet! A rejtőzködő Isten talán azért rejtőzködik, mert nem kíváncsi erre a beszédre. Talán annak a 20. század filozófusnak van igaza, aki szerint mintha meghomályosodott volna Isten dicsősége, kisugárzása, s az Istentől elfordult ember is azt élné meg, hogy Isten elrejtette magát. De azt is mondja a próféta: bizony te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító. Ha Isten hozzánk fordul, megnyitja a fülét, szabadításra fordul hozzánk, és szabadításra nyitja meg az ő fülét. Az újszövetség lapjain hallunk egy nagyszerű kiáltást, olykor-olykor az ószövetség lapjain is felzeng mint harci kiáltás: Hozsánna! Virágvasárnapon mi is énekeljük a hozsánnás éneket, de sokszor elfeledjük, hogy ez egyszerűen annyit jelent, amit a zsoltáros is kér: segíts meg! S virágvasárnap, akik pálmaágakat lengettek, és üdvözölték Isten Szentjét, prófétáját, főpapját és királyát, ezt énekelték: hozsánna! Most segíts, most hallgass meg, most lásd meg az én nyomorult állapotomat, most vedd észre kettős szívűségemet, és légy az én segítségemre.

Pál apostol egy másik zsoltárra hivatkozva a Római levélben mondja: nincsen egy sem, aki jót tenne. Megrendítő, katasztrofális és megsemmisítő kép ez. De, segíts Uram, mert nincs igaz! Segíts Uram, mert nincs áment mondó! Segíts Uram, nincs imádkozó! Segíts, Uram, mert ebben a világban már csak a nyögés hallatszik, s talán az sem. És, lám, az elrejtőzködő, de szabadító Isten küldött érettünk egy Igazat. Az egy igaz Jézus Krisztust. Egy teológus az üdvtörténetet úgy mutatja be történeti menetben, hogy a régi Izraelben mindig fogyott az igaz, mindig kevesebb volt, mindig jött egy történelmi katasztrófa, és bár mindig maradt egy kis sarjadék is, de a fogyás a nulla pontig tartott Az a nulla pont: karácsony éjszakája, az a nulla pont, amikor így énekelnek az angyalok: dicsőség a magasságban Istennek és békesség az emberekhez jóakarat. Nagy örömet hirdetek néktek, született néktek ma a Megtartó, Jézus. És ebben ugyanaz a szó áll, mint a hozsánnában: segíts, ments meg engem ! Tudunk-e még így kiáltani: segíts! És tudjuk-e ezt úgy kiáltani, hogy ebben az én egész valóm benne van. Segíts, Uram, én mindenestől fogva a Te segítségedre szorulok, mindenestől fogva megtartó és megváltó kegyelmedre szorulok.

A zsoltáros most imádkozni tanít bennünket, a teljes ige pedig megtanít bennünket tisztán és világosan látni azt a Jézus Krisztust, aki soha nem volt kettős szívű, soha nem volt kettős beszédű, aki mindig Isten igaz igéjét szólta, s aki maga az az isteni beszéd, mely tisztább, mint a hétszer megtisztított ezüst. Arra a Jézus Krisztusra irányítja a figyelmünket, akit a mi tiszta beszédű Istenünk küldött. Általa a mi tiszta beszédű Istenünk szól hozzánk, a szívünkhöz, hogy megmentsen, megszabadítson és megújítson bennünket.

Ámen