Részestárs

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Súlyos és nehéz gondolatokat hallottunk most az Igéből.  Hogy e súlyos szavak közelebb jussanak hozzánk, és el ne hárítsuk mindjárt magunktól, engedjétek meg, hogy egy régi versikét mondjak el. Remélem, pontosan tudom a verset idézni, amit diákkorunkban írtunk egy Mikulás-ünnepségre annak az igének a kapcsán, amit itt hallottunk, persze diákos módon, a professzor mondja a diáknak: „Jegyezze meg fiam a Biblia nyomán/ a pálinka keresztyén tudomány./ Pál apostol mondta: zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé,/ s mivel szava fennáll örökké, /úgy ez áll az inkákra is,/ most tehát, ha Pál inka,/jogos a pálinka.”

Elnézést kérek a versikéért, azért idéztem, mert amúgy komolyan is így szoktunk bánni ezzel az igével. Zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindenkinek mindenné, - ez a keresztyénség lényege, mondjuk, s mindig idomulunk, hasonulunk, olyanná leszünk, amilyen környezetben élünk. Ha otthon kell keresztyénnek lenni, háziasszony-keresztyén vagyok, ha kocsmában, akkor kocsmakeresztyén, magyarok közt magyar, románok között román. S valóban, van a keresztyénség történetének egy ilyen, különös vonulata. Ez a hasonulásnak a vonulata, amit korról-korra végig lehet olvasni. Igen, ez nem az egész keresztyénség történeta, de a keresztyénség egy részének a története, azoké, akik mindig minden korban idomultak, hasonultak - és mindig Pál apostolra hivatkoznak. Lám, Pál is megmondta: zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindennek mindenné, magyarnak magyarrá, szittyának szittyává, tótnak tóttá, így kell viselkedni egy keresztyénnek, s hozzákapcsolhatjuk a régi mondást: ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak.

Valóban erről van-e itt szó, valóban az-e a keresztyénség történetének a veleje, hogy van nekünk egy csodálatos üzenetünk, a drága szabadító evangélium, s mi magunk, keresztyének ott, ahol vagyunk mindig úgy élünk, úgy kell élnünk, mindig úgy igazodunk, úgy kell igazodnunk, mindig azt a magatartást kell felvennünk, ami a körülöttünk lévő társadalmakban, világban, környezetben van? Nos, talán a felolvasott igéből értjük, hogy Pál éppen az ellenkezőjéről beszél. De akkor miért mondja, hogy zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé lett, ha az ő magatartása mégis az, amit itt olvasunk a 19. versben: én mindenkivel szemben szabad vagyok.

Emlékszünk, múlt alkalommal egy más eset és más bonyodalom kapcsán éppen az apostol idézte a korinthusi szlogent: mindent szabad nekem. A korinthusiak, akik megtértek, Krisztus gyermekeivé lettek, a megtérésben, az új életre való születésben hatalmas felszabadító erőt tapasztaltak meg. És ez így van valóban, a keresztyénné lételben, a keresztyén életútban fantasztikus isteni impulzusokat kapunk a szabadságra nézve. Nem vagyok foglya a szokásaimnak, nem vagyok foglya a körülményeimnek, nem vagyok foglya a korszellemnek, nem vagyok foglya a bűneimnek, a habitusomnak, a nyomorúságomnak, a keresztyénségben Isten erői szabadságot hoznak. De ebből Korinthusban az jött ki, hogy átestek a ló másik oldalára, úgy rendes magyar szokás szerint, s azt mondták, ha ilyen nagy szabadságot hoz a Krisztus evangéliuma, akkor mindent szabad nekünk, minket senki nem köt. De emlékszünk, Pál apostol bölcsen, atyai tanáccsal mindig hozzátette ehhez a korinthusi szlogenhez: minden szabad néked, de nem minden használ.

Ma az a kérdés, hogy akkor mégis mi ez a szabadság, mégis mi az a szabadság, amit a korinthusiak is megtapasztaltak, Pál is átélt, amire nézve Pál bölcsességet tanácsol, s megmutatja, hogy mi ennek a szabadságnak a jófajta dinamikája, s hogyan viszi előre embert az igazi cél felé? Aztán hogyan óvhatja meg az ember magát attól a tévképzettől, hogy minden szabad neki? Hiszen ez szüntelenül zsákutcába viszi az életét. Most egy olyan kérdést hoz elő az apostol, ami elől mi sem tudunk kitérni. Azért is idéztem az elején ezt a tréfás versikét, hogy feloldódjon a szívünk, ne hárítsuk el magunktól, mert ha akarnánk, sem tudnánk, mert ez mindenkit érint – a pénzről van szó. És ha pénzről van szó, nem tudunk félrehúzódni, félreállni. Mert ha fociról lenne szó – én kétballábas vagyok, nem érdekel, mondhatná valaki, – ha művészetről lenne szó - nekem botfülem van, én ahhoz nem értek, mondhatán valaki, és ha politikáról lenne szó, - jaj, jaj, jaj, az csúnya dolog, arra nem megyünk, mondanák sokan, és ha ipari termelésről lenne szó, - csak néznénk. Ám ha pénzről van szó, az mindannyiunkat megtalál.

A konkrét ügy, amiről az apostol ír, az az, hogy őt a korinthusi gyülekezetben néhányan megvádolták. De egy egész érdekes dologgal vádolták meg. Nem azzal, amivel általában az egyházi embereket szokták szidni: papzsák, telhetetlen, mindig csak a pénzről beszél, semmi más nem érdekli! Ezt halljuk eleget ma is: az egyházat sem érdekli semmi más, csak a pénz. Annyi pénze van az egyháznak, hogy hú, meg aztán dúskál az egyház - halljuk újra meg újra meg újra. Nehéz, súlyos vádak ezek, el lehet őket hárítani, s akik járatosak a keresztyénségben, jól tudják, hogy nem erről szól a történetünk és egyáltalán nem ez a helyzet. Ám az apostolt nem ezzel vádolták. Ha ő pénzt gyűjtött, és tudjuk, hogy gyűjtött pénzt Korinthusban is, azt ő jótékony célból tette a Jeruzsálemben éhező, szűkölködő testvérek javára. Ő magának soha. Korinthusban sem. Mikor  megérkezett a városba, egy szövetkereskedő házaspárhoz szegődött, és másfél évig, amíg Korinthusban élt, sátorponyva szövésből tartotta el magát. Nem kért soha semmit a korinthusiaktól. Hát ezt fordították vele szembe. Éppen ezt. Hogy milyen apostol az, aki nem kér „fellépti díjat”, milyen apostol az, aki nem tart igényt rendes fizetésre, milyen apostol az, aki nem a feleségével jön, és nem kvártélyoztatja be magát egy előkelő korinthusi szállodába, milyen apostol az, aki nem törődik ezekkel a földi dolgokkal?! Nem törődik a pénzzel. Mert a pénzzel törődni kell, mert a pénz forgatja az életünket, mert ha nincs pénz, nagy baj van, ha van pénz, akkor is nagy baj van. A pénz ott van az életünk kellős közepén. De milyen apostol ez az apostol, hogy úgy zesz, mintha ez nem így volna?

Sok más dologgal is támadták Pál apostolt, megkérdőjelezve tekintélyét, hitelességét, igazságát, - igen, konfliktusban van a korinthusi gyülekezettel, vagyis a saját gyermekével van konfliktusban (mert sok helyen írja, hogy én vagyok az atyátok, én szültelek benneteket, az én kezem munkája által született a korinthusi gyülekezet), tehát egy szülő-gyermek konfliktust látunk, és – valljuk meg őszintén, testvérek – nagyon-nagyon ritka, és ritkaságában nagyon áldott dolog, ha egy szülő és gyermeke között nincs konfliktus a pénzen. A baj már öt éves korunkban el szokott kezdődni, amikor nem elég a két gombóc fagylalt, folytatódik kamaszkorunkban, amikor nem elég a zsebpénz, folytatódik életkezdő korszakunkban, amikor kellene a szülőktől a támogatás. Aztán megfordul a dolog, és nekünk lesz ötéves gyerekünk, akinek nem elég a két gombóc fagylalt, lesz van kamasz gyerekünk, aki tombol, hogy őneki erre meg erre kell a pénz, s nézzük, hogy kezdik az életüket gyermekeink, és olykor nem tudjuk őket segíteni. Ez végigkíséri az emberi életet. S itt most, Korinthusban, ahol mégis csak egy spirituális, lelki közösségről volna szó, egyszercsak bejön a pénzügy. Mit keres a csizma az asztalon? De ne térjünk ki előle, ahogy az apostol sem tér ki előle, nem szemérmeskedik. Belemegy, egyenesen, határozottan és keményen. És az első, amit hosszasan kifejt – s ezt nem akarom megismételni - , arra tekint, amit idéztem a 19. versből: én mindenkivel szemben szabad vagyok. Mintha azt vetné fel – sőt, kérdi is –, hogy nem lett volna jogom tőletek anyagi támogatást kérni? Dehogynem! Nem lett volna jogom utazgatni hitvesemmel, mint a többi apostol, hisz még Péter is utazgatott a feleségével? Dehogynem! Nem lett volna nekem jogom külön számlát benyújtani? Hát ti az én kezem munkái vagytok! És ki ültet szőlőt úgy, hogy nem remél gyümölcsöt, ki legeltet úgy nyájat, hogy nem remél abból tejet, ki megy úgy háborúba, hogy nem remél belőle zsákmányt? – De én – mondja az apostol – szabad vagyok veletek szemben is, szabad vagyok ebben a dologban is.

Megértjük az okát is. Nem emberi dolog ez, kérlek is, fogadjátok el az előrebocsátott szavakat, nem emberi dolog, bár annak tűnik. Azt mondja az apostol: azért tartózkodtam ezektől, azért mondtam le jogosítványokról, azért nem is hoztam szóba közöttetek ezt a kérdést, hogy dicsekedhessem. Mondhatnánk erre, hogy ez bizony nagyon emberi, lám, az apostol dicsekedni akar, mint egy kertész, vagy – rosszabbat mondok – mint egy hobbypap, hogy mindig ingyért, mindig szívességből tett mindent. Egyszer mondta nekem egy kis gyülekezetben szolgáló lelkész, akinek kevés a fizetése: püspök úr, én hobbypap vagyok. Mondom neki: Mit értesz te ezen? A gyülekezet nem tud eltartani, hát hobbyból papkodok. Mondom neki: Nem inkább neked kéne fizetni, hogy evangéliumot hirdethess? Nos, valami ilyesmiről van itt szó. Az apostol azt mondaná: ha akaratom szerint teszem, amit teszek, ha saját akaratomból támadt egy ötlet, hogy elmenjek Korinthusba, hogy ott evangéliumot hirdessek, gyülekezetet szervezzek, bejegyeztessem a bíróságon, kapjunk egy adószámot és besoroljunk a 326 magyar egyház közé, akkor igényt tarthatnák a járandóságokra. Én akartam, hogy így legyen, s akkor van járandóság, akkor okkal tartanék igényt arra, hogy tegyék le a lábamhoz a pénzt. Ám így folytatja: ha viszont akaratom nélkül (azaz nem saját döntésem folytán) mentem hozzátok, akkor sáfársággal bízattam meg. Nem a maga akaratából van ott, Isten küldte oda, ő az evangélium sáfára, mandátuma van, küldetése van, és – akár emberi, akár nem emberi, véleményem szerint nem emberi az indíték – ezért mondhatja: én azzal szeretnék dicsekedni, hogy maradéktalanul, az egész életemet odaszánva ezt a szolgálatot akarom ellátni. Nem azon múlik a dolog, hogy a korinthusiak tehetősek vagy nem tehetősek, nem azon múlik, hogy rajonganak-e érte és kitömik a bukszáját, nem azon múlik, hogy megadják-e azt, ami az evangélium törvénye szerint jár. Nyomtató ökörnek ne kösd fel a száját – mondják a törvények. Aki dolgozik, az egyék is, aki nem dolgozik, az ne egyék. De most azt mondja az apostol, hogy büszkélkedni akar. Nem cseng jól a fülünkben a büszkeség szó. (Most készül az új magyar alkotmány, a preambulumában kétszer szerepel, hogy mennyire büszkék vagyunk az előttünk járó nemzedékére, az egész magyar alkotmányosság évezredére. Ha én lennék az alkotmányszöveg-író, akkor nem azt írnám, hogy büszkék vagyunk, hanem hogy hálások vagyunk. De hagyjuk most, ez egy szekuláris alkotmány, nem templomokban fogják kihirdetni, nem az úrvacsorai gyónás előtt fogjuk elmondani.) Értjük mi jól, hogy a magyar ember fülét megüti a büszkeség szó, és általában az ember fülét is, de most az apostol vállalja ezt a kockázatot. Azt mondja: büszkélkedni akarok, s ne vegyétek ezt el tőlem, korinthusiak, ne kényszerítsetek engem arra, hogy beálljak a sorba a pénztárnál, és én is odahajoljak az ablakhoz, és fizetési jegyzék szerint vegyem föl azt, ami egyébként valóban emberileg, jogosan, bibliai törvényesen és evangéliumilag jár. De vajon miért? Csak azért tesz így, mert dicsekedni akar, csak azért, mert büszkélkedni akar, csak azért, mert ő már csak egy ilyen különc?

A választ abban a szakaszban leljük meg, ahol elmondja, hogy ő mindenkitől szabad, és ebben az is benne van, hogy ugyanakkor mindenkire nézve is szabad. Ez az a különös, titokzatos, dinamikus paradoxon, amit a múlt alkalommal felolvasott igében már láttunk. Ott más helyzetben próbálta megértetni a korinthusiakkal azt, amit itt most mintegy önmagát példázva mutat be. Mit mond? Azt mondja: én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává – szó szerint: mindenkinek rabszolgájává - tettem. Mindenkivel szemben szabad vagyok, s magamat mindenkinek köteles szolgájává tettem. Luther Márton egyik legszebb írása a keresztyén ember szabadságáról szól, és Luther ezt a páli igét idézi ennek a gyönyörű írásának az elején. Azt mondja: a keresztyén ember mindennek szabad ura és egyúttal mindenkinek köteles szolgája. Mi ez? Vagy szabad vagyok, vagy szolga vagyok. Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok. Elmondjuk ezt minden március 15.-én. Miről beszél az apostol? Arról, ahogy maga Jézus Krisztus elérkezett hozzánk. Arról szól, ahogy Isten az emberi történelemben a megváltás nagy titkát eltervezte és megvalósította. A csodálatos isteni üdv-terv megnyilatkozásáról szól, és azt mondja, ahogy Isten szabadítást hozott az embernek, ahogy Isten megvalósította az ember megengesztelését, ahogy Isten feloldozta az embert az alól, ami alól az ember nem tudja önmagát feloldozni, ahogy Isten megnyitotta az ember számára a jövendőt, amit az ember lázadásával bezárt maga előtt, ahogy Isten fölemeli az embert a múlandóságból az örökkévalóba, ezt tükrözi vissza minden keresztyén ember élete is.

Egy helyen nagyon bátran azt mondja Pál: legyetek az én követőim. Mondhatnánk, hogy egy ilyen különc, extravagáns apostol követői nem leszünk. Jakab nekünk jobb lesz. Jakab a törvény embere volt, egyenes, világos, nála a szabály az szabály, Jakab nekünk jobban tetszik. Vagy legyünk János követői, ő csupa szeretet, jóság, tiszta áradás, kedvesség. Ő is inkább tetszik. Vagy legyünk inkább Péter követői. Abszolút tekintély, megingathatatlan, átment a bűnbánat csodálatos tisztítótűzén, az Úr Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa. De Pál követői hogy lehetnénk? Ő egy különc, s amit mond, az megvalósíthatatlan életprogram. Szabadnak lenni mindenkitől, és mindennek köteles szolgájává lenni? Ám mikor azt mondja az apostol: legyetek az én követőim, akkor éppen arra a titokra utal, hogy minden keresztyén ember életében, még ha töredékesen, még ha nem is teljesen, de ez a krisztusi-isteni mozdulat jelenik meg. Mi is? Az Örökkévaló véges emberi létbe költözik, az abszolút és sérthetetlen, tiszta és szent a bűnös emberek közé jön, a bíró, aki mindannyiunk bűne felett ítél megítéltetik a bűnös ember által. A szabadító – mert Jézus Krisztus szabadító volt - elárultatik, fogságra vettetik, az élet ura kereszthalált hal. Így idézi Pál a Filippi levélben: nem tekintette zsákmánynak és ragadománynak, hogy Istennel egyenlő, hanem amikor Istennel egyenlő volt szolgai formát vett fel. És engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfa haláláig, a rabszolga halálig engedelmes volt. Isten abszolút szabad, Isten mindig több, Isten mindig nagyobb, Isten véghetetlen. Hadd idézzem Kierkegaardot, a nagy dán filozófust: Istennel szemben soha sincs igazad, és Isten, aki maga a mindig-több, akivel szemben soha sincs igazunk, hagyta magát megítéltetni általunk, és emberi kézre adta magát. Ítéletre és halálra.

Amikor tehát az apostol azt mondja: én mindenkivel szemben szabad vagyok, átéli az isteni erőknek, az evangélium szabadságának ezt a másíthatatlan nagy titkát. Igen, testvérek, a keresztyén ember mindenkivel szemben szabad. Hadd mondjam így: legelőször döntő módon, önmagával szemben szabad, nem vagyunk adósai az ó-embernek, nem vagyunk adósai a bűnnek, nem vagyunk adósai azoknak a létszerkezeteknek, amiket annyi éven, nemzedéken, generáción keresztül bütyköltünk, tákoltunk, majd a végén azt mondtuk rá: ez van, ez az élet. Szabad vagyok önmagammal szemben is. Ijesztő dolgokat fogok mondani, testvérek: szabad vagyok a házastárssal szemben is, a gyermekeimmel szemben is szabad vagyok, a szüleimmel szemben is szabad vagyok. Ehhez képest már szinte semmi, hogy a párttitkárral szemben is szabad vagyok, meg a munkahelyi főnökkel, meg a szomszéddal is, meg ezzel is, meg azzal is, meg amazzal is, meg az eszkimókkal, meg a perui indiánokkal, mindenkivel szemben szabad vagyok! És ugyanakkor mindenkinek köteles szolgája vagyok! Köteles szolgája vagyok a hitvesemnek, a gyermekeimnek, köteles szolgája vagyok az embertársaimnak, köteles szolgája vagyok – a törvényt idézem – felebarátomnak. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat – ez az egész törvény, és a próféták. Ez mindennek a summája, - ez a keresztyén lét veleje. Egyszerre vagyok véghetetlenül szabad, és egyszerre értem meg, amit Pál mond itt, hogy nem magamtól választottam ezt a létformát, nem magamtól csinálom a keresztyéni életet, ez nem egy opció a sokféle lehetőség között, nem ezt vettem ki a mai kulturális világ svédasztaláról, hogy nekem ez tetszik, nem úgy alakult a dolog, hogy véletlenül ez maradt a kezemben, ezt nyomták a zsebembe, s mindegy, most már ezt csinálom. Azt mondja az apostol: ha magamtól tenném, várhatnám a járandóságot. De nem magamtól teszem, elhívatásból teszem. Nem én hívtam el magamat, Jézus Krisztus hívott el engem. Mit mond Jézus a tanítványainak? Nem ti választottatok engem, én választottalak, és én hívtalak el benneteket, hogy gyümölcsöt teremjetek embertársaitok javára, Istennek dicsőségére. Ezt pedig az evangéliumért művelem – mondja az apostol – hogy részestárs legyek abban.

A legnagyobb titok, amit az apostol itt kimond, éppen ez, szinte fel sem tudjuk fogni. Ezért egyetlen egy szót szeretnék még befejezésül szólni. Így mondja: ezt pedig az evangéliumért teszem, hogy részestárs legyek abban. Mi mindannyian, modern európaiak, ha akarjuk, ha nem, benne vagyunk az európai gondolkodás rendszerében, az európai gondolkodás pedig fogalmi szerkezetű. Fogalmaink vannak. Szótárakat írunk. A szótárakban címszavak vannak. Ha bekapcsoljuk a televíziót, azt látjuk, hogy a vetélkedő műsoroktól kezdve a legkomolyabb szellemi tornákig fogalmak mentén zajlik minden. Teszteket töltünk ki: van egy kérdés, öt lehetséges válasz. Minden fogalmak körül zajlik, a fogalmaink kilencven százaléka pedig absztrakció. És éppen ezért hajlamosak vagyunk az evangéliumra is így gondolni. Mi az evangélium? Az evangélium egy idea – mondják sokan. Mi az evangélium? Egy fantasztikus gondolat – állítják mások. Mi az evangélium? Hadd idézzem Ady Endrét: egy gyönyörű poézis. Poétám, szent alak, eladtalak – mondja Ady Endre csodálatos nagypénteki versében Krisztusról. Az evangélium poézis, az evangélium idea, az evangélium a legmagasabb rendű filozófia. A középkorban azt tanították Európában, hogy a filozófia a teológia szolgálólánya. A teológia pedig fogalmi téren rendezi az evangéliumot. Most viszont azt mondja az apostol, hogy részestárs legyek az evangéliumban. Az evangélium történés. Az evangéliumban és az evangélium által történik valami. Mi történik? Fölszabadul az ember, és szeretetből odaáll a másikat szolgálni. Ez történet, ez nem fogalom, ez nem idea, ez nem filozófia, ez nem poézis, ez történet. Mindenkitől szabad vagyok, mindenkinek szolgája vagyok, szabadon teszem azt, amit teszek, hogy dicsekedhessek azzal, hogy az Úr elhívott engem, hogy a dicsekedésem által mindenki számára nyilvánvalóvá legyen, hogy részestárs akarok lenni az evangéliumban. Részese akarok lenni ennek a történetnek.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Egy régi történetet és egy régi vitát hallottunk. Az apostol védelmezi önmagát, apológiát mond önmagért. Így is írja a szakasz elején. De éreztük, hogy az apostol minket is, 21. századi magyar keresztyéneket, magyar reformátusokat is meghív ebbe a történetbe. Mi az evangélium? Isten szabadító története bennünk és velünk. Mi az evangélium? Hogy az Örökkévaló végessé lett, hogy megnyissa nekünk az örökkévalót. Mi az evangélium? Hogy az abszolút szent eljött a profanitás világába, hogy kiemeljen bennünket veszendőségből és nyomorúságból. Mi az evangélium? Hogy beteljesedjen bennünk is az ige: adjátok meg mindenkinek mindazt, amivel tartoztok: akinek a vámmal, a vámot, akinek az adóval, az adót, senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Így akar bennünket az apostol eladósítani, így akar bennünket az apostol kötelességre késztetni: senkinek semmivel ne tartózzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek. Legyetek mindenkivel szemben szabadok, és legyetek egyúttal mindenki köteles szolgái Jézus Krisztus hatalma által.
Ámen

Imádkozunk: Mennyei Atyánk, csak ámulni tudunk a véghetetlen szabadságon, ahogy közénk jöttél Krisztusunk által, hogy bennünket, kik véges létbe zárva élünk, bűnökkel, nyomorúságokkal terhelten, s annyi zsákutcába visszük magunkat, s nem tudjuk másképp képzelni a szabadságot csak úgy, ha uralkodunk mások fölött, Te kiszabadíts mindebből a nyomorúságból, meghívj igaz Isten-gyermekségre, megszentelj, megújíts és örök életre elhívj. Csak csodálni tudjuk ezt a Te véghetetlen jóságodat, örökkévaló irgalmasságodat.

Bocsásd meg, hogy oly gyakran visszaélünk a Tőled kapott szabadsággal, hogy ezt csak magunkra fordítjuk. Most kérünk, késztess minket arra, hogy elkötelezzük magunkat a szeretet minden munkájának. Eléd visszük beteg testvéreinket, s kérünk, gyógyító irgalmadat terjeszd ki reájuk. Könyörgünk a gyászolókért, add nekik a feltámadott Krisztus dicsőségét, hogy szívük sebe meggyógyuljon. Könyörgünk  nemzetünkért, sok bajában, nyomorúságában. Vezess bennünket jobbra, neved megismerésére, fordítsd magadhoz a szíveket, hogy ez a nép Neked élhessen, és Benned találhassa meg, amit másutt hiába keres, a szabadságot és az igazi boldogságot. Magunkért is könyörgünk, akik hallottuk igédet. Késztess bennünket Hozzád indulni, hogy részestársak lehessünk az evangéliumban. Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket.

Ámen