Reménységben 5.

A keresztyén ember par excellence ádventi ember. Ádvent eljövetelt jelent, mi pedig az eljövendőre várakozunk, aki maga Jézus Krisztus. A reménységről való számadásban, és a belőle fakadó életodaszánásban láttunk akadályokat is. Láttunk eltérő körülményeket, sorsot, hátráltató bűnt, láttuk mindazt, ami mi magunk vagyunk. Átéreztük, hogy az apostol buzdítása - „legyetek készek megfelelni mindenkinek a bennetek lakozó reménységről” - azt is jelenti, hogy önmagunkat is meg kell győznünk. Tudnunk kell jót mondani reménységünkről.

Először a kudarcról szóltam, és a terméketlen fügefa példázatán mutattam be, mi a kudarc, és mi a kegyelem ideje, a reménység isteni alapja. Aztán szóltam a kétségbeesésről, melyben látszólag minden eldöntetlen, ám a kétség már mindent eldöntött. Ábrahámot dicsértem, minden hívő ősatyját, ő a példa, aki remény ellenére remélt szilárd hittel Isten ígéretében. Neki ugyanaz az Isten adta az ígéretet, aki nekünk az új ég és az új föld felől adott ígéretet, Ő a világmindenség teremtője, Jézus Krisztus atyja. Aztán szóltam az elveszésről is, amikor alkalmatlanság, tévedés,  céltévesztés és elidegenedés miatt nemcsak elveszítünk valamit, hanem maga az ember vész el. De láttuk a Krisztust magasztaló himnuszból Isten megmentő hatalmát, hogy miként vitt át bennünket a halálból az életbe. Tegnap pedig a csüggedésről szóltam, és az ellenére adott isteni buzdításról. Lehetetlen lélektani helyzetekből a remény szabadít meg, és indít újra a jövendő felé. Ma a szégyenről szólok.

A szégyen az ember ősmozdulata. Ádám és Éva a paradicsom-kerti bűn után egymás előtt is elszégyellték magukat, de elrejtőztek az őket kereső Isten elől is. „Ádám, hol vagy?” – ez nem a bújócska kérdése, hanem Isten kérdezi a szégyenben levő embert, hová jutottál? A bűnbe esett ember ősmozdulata: szégyenkezés. Az Újszövetség egyik görög szava erős képiességgel mutatja ezt. A szégyen: lesüllyedés a hiábavalóság tartományába. A görög szó  azt a mozdulatot fejezi ki, amikor például kézbe veszünk egy portékát, majd mint semmit érőt a földre dobjuk. Nem ér semmit. Hiábavaló. Dietrich Bonhoeffer, a nagyszerű német teológus mondja, hogy míg a nyugati ember nagy élettragédiája a kudarc – erről volt szó az első estén –, addig a keleti emberé a szégyen.

Látszólag nem sok különbség van a kettő között, legalábbis mi magyarok nem érzünk különbséget. Ám csak azért, mert mi nyugatiak is és keletiek is vagyunk egyszerre. Tudjuk, mi a kudarc, de ismerjük a szégyent is. A német teológus, aki a nyugati civilizáció gyermeke, élesebben látja a különbséget, és éppen ezért nem nagyon érti a keleti embernek ezt az élet-tragédia érzését. Szégyen az, ha passzív értelemben megszégyenülünk, vagy ha aktív értelemben megszégyenítenek. Az igaz, hogy amiképpen senkit nem lehet arra kötelezni, hogy önmaga vádlója legyen, akképpen arra sem lehet senkit kényszeríteni, hogy önmagát megszégyenítse, mégis megtörténhet, hogy ide jutunk és – maradva a bibliai történetnél - elrejtőzünk. Nos, ez önmagunk megszégyenítése. Ilyenkor nem akarok másokkal találkozni, nem akarok mások szemébe nézni. Sokszor kötünk magunkra fügefalevelet, sokféle bokor van, melybe belebújunk, és sokfelé elzárjuk magunkat, - tehát ismerjük a szégyen mélységét. Van úgy, hogy mások mondják felettünk az ítéletet: te semmit sem érsz, reménytelen eset vagy, és van úgy, hogy mi ítélünk így önmagunkról.

A megalázásnak ez a legnagyobb mélysége, hiszen ez végső ítélet. Valakiről azt mondani, hogy reménytelen eset, - ez végső ítéletet. Ha a bíró tíz év fogházra ítél valakit, még feltételezi, hogy ha majd jól viselkedik, megváltozik,  talán amnesztiát is kap és újra kezdi az életét, tehát nem teljesen reménytelen eset. Az Ószövetség rettenetes ítéletei közé tartozott, amikor valakit reménytelen esetnek kellett nyilvánítani. Ekkor így hangzott az ítélet: vágattassék ki! Ahogyan levágják a fáról az elkorhadt ágat, tűzre vetik, megsemmisítik. Ha valakire azt mondjuk, hogy reménytelen eset, azzal azt is mondjuk, hogy voltaképpen semmi.

Azt mondjuk: semmi. Amíg valaki felől remélünk, addig valamit még remélhetünk felőle. A korábbi gyülekezetem temploma mellett lakott egy bácsi, aki nagy gyűjtögető volt, s nem volt olyan dolog, amire nem tudta volna azt mondani: ez még jó lesz valamire! A konyhájában volt egy tízliteres befőttes üveg, színültig befőttes-gumival. A felesége viszont sosem tett el befőttet. Nem is tudom, honnan szedegette össze a gumikat. Ám azt mondta: ez még jó lesz valamire. Egyszer levitt a pincéjébe, megmutatta a csempe-kollekcióját. Volt ott fehér csempe, kék csempe, zöld meg piros. S mondta: ezzel az egész Parlamentet be lehetne burkolni. Mondom neki: Zsiga bácsi, itt nincs két egyforma! – Ne törődj vele! – felelte, ezek még jók lesznek valamire.

Ám az ember általában nem gyűjtögető. Leginkább emberi kapcsolatainkban nem vagyunk azok. Kidobunk valakit magunkból – ő már nem jó semmire, reménytelen eset. Bíztatok azonban mindenkit, hogy legalább emberi kapcsolataiban legyen ilyen nagy gyűjtögető, mint a mi Zsiga bátyánk.  Ne dobjatok ki senkit. S el is mondom, miért.

Amikor arról beszéltünk, hogy mi az elveszés, a csüggedés, a kétségbeesés, a kudarc, akkor mindenik esetben megcsillant valami. Hadd soroljam föl. Ha kudarc ér, nem sikerül valami, még mondhatom, sebaj, majd máskor mással próbálkozom. Ezt a versenyt nem nyertem meg, de jön a következő Amíg élek, remélek. Ha kétségeim vannak más felől, még magamban lehetek sziklaszilárd. Ha elveszésben vagyunk, még remélhetjük, hogy valaki segítségünkre siet. Ha csüggedünk, bízhatunk is, hogy kapunk buzdítást. A szégyenben azonban egész embervoltunkkal, múltunkkal, jövőnkkel, a tetteinkkel és az álmainkkal, egyszóval úgy, ahogy vagyunk, belesüllyedünk abba, hogy semmit sem érünk. Az sem ér már semmit, ami tegnap volt, és az sem, ami holnap lesz, - mert te nem érsz semmit! Ez a szégyen.

Nem csoda, hogy ilyenkor az ember elrejtőzik. Elrejti semmit-érő önmagát az ítélők elől, és azok elől is akiket szeret, akikre számíthatna – ez a megszégyenülés nagy drámája!  Az egyik legmélyebb és sokszor gyógyíthatatlan dráma az, hogy azok előtt szégyenülünk meg, akiket szeretünk. Csalódást okoztunk nekik. Valamit-érőnek mutattuk magunkat, erre ők rátehették a tétet, de mi csalódást okoztunk. Támaszkodhattak rám, de én nem bírtam el a terhüket. Kértek tőlem, én megígértem, de nem lett belőle semmi. És nincs rá magyarázat! Elárultam őket, pedig szent fogadással fogadtam, hogy mellettük végképp kitartok! Milyen nehezen gyógyulunk, ha csalódást okoztak nekünk, vagy ha mi okoztunk csalódást. Milyen nagy szükségünk lenne ilyenkor a bizalom újbóli megerősítésre: hogy mégis szeretnek, hogy mégsem tartanak semminek, mégsem dobnak el, mégsem végleges az ítélet: vágattassék ki! Hát, elrejti magát az ember, nem akar a másikkal találkozni. És mivel nem akar a másikkal találkozni, nem akar vele együtt lenni. Ha pedig Isten elől is elrejti magát, akkor nem akar Istennel találkozni, nem akar Istennel együtt lenni. Ám láttuk már, hogy Isten az élet forrása, ezért Isten nélkül lenni azt jelenti, hogy az élet forrása nélkül vagyunk, Isten nélkül lenni azt jelenti, hogy jövő nélkül vagyunk, végső elveszésben és reménytelenségben vagyunk. A szégyen ebben a nagyon szigorú értelemben azt jelenti, hogy az ember Isten elől is elrejti magát, nem akar Vele együtt lenni.

De hova rejti el magát? Sokféle helyre gondolhatunk – naivul. Hiszen Isten a Paradicsom-kertben sem azért kérdezte Ádámot, mintha ne tudta volna, hol lenne. Martin Buber, a nagy zsidó hittudós jegyezte meg a bibliai helyhez, hogy naiv elgondolás lenne azt képzelni, hogy Isten ott a Paradicsom-kertben úgy járkált volna, ahogy a szülő keresi kétségbeesetten a gyermekét, kiabálva: Ádám, Ádámka, Éva, Vica, hol vagytok, hova bújtatok, nem talállak benneteket, gyertek elő?! Isten Ádámot kérdezi: Ádám, tudod, hol vagy? Tudod, miben vagy? Tudod, mit az, ha elrejted magad, s nem akarsz velem találkozni, velem együtt lenni? Tudod-e, hogy végső elveszésben vagy? Nos, kedves testvéreim, azt hiszem, mi is próbálkozunk ilyen rejtőzési mozdulatokkal. Néha lefelé, ahogyan az ige mondja az utolsó ítéletről. Mikor eljön az utolsó ítélet, sokan fognak kiáltani a köveknek: hulljatok ránk és rejtsetek el bennünket! Íme, elvégzi az ember a saját temetését - le, a kövek alá, minél mélyebbre.  De leginkább fölfelé akarjuk elrejteni magunkat. Ismeritek az álarcos embereket? Hadd mutassak be néhány álarcot. Az egyik a tekintély álarca. Ismerek embereket, akiken – bár percemberkék - ott a tekintély-álarc, s nagyon magasan vannak ám! Aztán, ismeritek-e a hatalom álarcát? Az erős ember álarcát? Az bizony álarc, mert nincs erő abban, aki felvette, gyenge ő, de erősnek mutatja magát. Ismeritek-e a felfelé törekvő ember álarcát? Azt a mindenre elszánt ábrázatot, a pengemetszésű szájat és révült tekintetet, ahogy életeken át, emberek fején fölfelé lépdel, fölfelé kímélet nélkül. Ismeritek-e – immár szelídebb példákat mondok – a Háry Jánosok álarcát? Jaj, de nagy meseköltők vagyunk, kedves testvéreim! Hátha meg is hallgatnának! Fiatalok ülnek egy padon, szép tavaszi időben, udvarolnak egymásnak, s mondják egymásnak, hogy kik ők – jaj, de szép mesék kanyarognak ott elő! Andersen és a Grimm testvérek, meg Illyés Gyula 77 magyar népmeséje kutyafüle ahhoz képest. Ismeritek-e a nagyotmondás álarcát? Aztán a gőg álarcát? A teológusok szerint, az egyik ősbűn a gőg, a nagyratörés, a fölfelé törekvés, a kevélység - ám ez is menekülés, szüntelen rejtőzés Isten elől, a másik elől, csak ne lássa, hogy én ki vagyok. Csak ne lássa, hogy törékeny vagyok, csak ne tudja meg, hogy por és hamu vagyok, csak ne lássa, hogy semmi az, aminek mutatom magamat. S azt már nem is akarom részletezni, milyen az, amikor az álarcok lehullanak, és ott állsz meztelen, megszégyenülve, te, a magát szépnek, nagynak, dicsőségesnek, bátornak, hatalmasnak, tekintélyesnek, mindentudónak mutató ember. És arról sem kell sokat szólni, hogy mennyi áldozata van ennek!

Pedig a 19. század romantikus költői mennyit zengedeztek arról, hogy az ember végre nagykorú lesz, ahogy Immanuel Kant mondotta, hogy az ember felszabadul mindenfajta gyámság alól, saját kezébe veszi sorsát! Azt jövendölték, a 20. század hozza majd el mindezt. S, jaj, nem költők éltek a 20. században, hanem diktátorok. Az angol-amerikai költő, Auden verse a zsarnokról így fejeződik be: „mikor nevetett, az utcán meghaltak a gyermekek.” Nos, lehullt az álarc, s jaj, mennyi áldozata, mennyi kára, mennyi iszonyata volt.  A semmi-ember ugyanis semmit csinál. A semmi-ember a valamit is semmivé teszi. Ez a szégyen. Pedig éppen reményről kellene szólni. Azt mondja Péter apostol: jó lelkiismeretek legyen, hogy amiben rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, megszégyenüljenek, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó életeteket. A reményről van szó, életünkről, jövőnkről.  Ha szégyenről beszélünk, akkor az a tét, hogy ér-e a reményed valamit, szemben e semmivel, továbbá, hogy és te, mint reménykedő ember – íme, egy új latin kifejezés:  te, mint homo sperans, – érsz-e valamit?

Ha reménységben vagy, érsz valamit. Mit ér hát a keresztyén reménység? Mit ér Isten kinyilatkoztatása? Mit ér a mennyei buzdítás? Ér-e valamit az Istennél felnyitott jövendő? Ér-e valamit, hogy nem a múltból és a jelenből kell továbbhurcolni maradék életünket a jövendőbe, hanem Isten abszolút jövendője felől, az örökkévalóság felől kegyelem, szabadítás, az új élet bősége és áldása jön felénk? Ér-e ez valamit? Ez a tét.

Hogy jól tudjunk e kérdésre felelni, nézzük meg, mire buzdít Péter apostol. Először is, azt mondja: az Úristent szenteljétek meg szívetekben. Szenteljétek meg azt, aki maga a reménység forrása. Megszentelni azt jelenti, hogy valamit meghatározott célra elkülöníteni. Jegyesoktatáskor szoktam elmondani, hogy a házastársi eskünek az a része, hogy „vele szentül élek”, azt jeleni, hogy az életem párja, a férjem vagy a feleségem a számomra abszolút módon elkülönített. Nem a barátom, nem a munkatársam, hanem a hitvesem, az életszövetségem. Tehát elkülönítem őt. Ha megszenteled Istent, mindenek fölé emeled Őt.

Ez látszólag teljesen ellentmond az eddigieknek. A megszégyenülés a megalázkodással áll rokonságban. A megszentelés ezért nyugtalanít: mi az, hogy Istent mindenek fölé emelni? Hiszen akkor én alul maradok! Igen, igen, úgy van! De nem a semmiben maradsz, - csak alul, a helyeden. Isten abszolút mindenhatósága alatt, szeretete alatt, gondviselése alatt maradsz. Mi, persze, szeretnénk azért Istent használni is. Például, szeretnénk rendőrnek használni. Így volt ezzel Voltaire is, a nagy cinikus, aki azt mondta: ha Isten nem volna, ki kellene találni. Hiszen kell a rendőr-isten, egy gumibotos isten, egy tömegoszlató isten, kell egy tolvajfogó isten. Sokan, hitetlenek is, ateisták is mondják ezt. Nekem is mondták: tiszteletes Úr, én járok templomba, ahol maga a szószéken burukkol, a hívek meg hömbölögnek, de az az „isten”, az kellene ám! Kell az embereknek valami erő, valami ijesztés, kell egy gumibot-isten. Fölemelem, megfenyegetem vele a másikat.

Gyógy-isten is kell. Bár Istennek csodálatos szabályai vannak, hogy miképpen őrizheti meg az ember magát testben-lélekben egészségben, de mi nem úgy élünk. Aztán, ha beüt a betegség, a nyomorúság, jöjjön a doki-isten! Adja be a csoda-gyógyszert, vizsgálat és vizitdíj nélkül is. Rögtön, ízibe, azonnal – egy imádságért. Kedves testvéreim, félre ne értsetek! Isten a rendnek az Istene, az isteni rend örökkévaló, és bűn büntetlenül Isten világában nem marad. Igen, vallom és tudom, Ő gyógyító Isten. Ő azt akarja, hogy a gyermekei meggyógyuljanak, és Nála eleve kész ez a kegyelem. Most nem erről szólok. Most magunkról beszélek. Arról, hogyan használjuk Istent. De ti szenteljétek meg Istent szívetekben, hogy reménységet adjon és megnyissa számotokra a jövendőt. Hogy kioldozzon benneteket a hiábavalóságból. Hogy megbocsássa bűneiteket és megszenteljen titeket.

Aztán azt mondja: jót cselekedvén, tűrjétek, bármi rossz történik veletek. Ez bizony aligha megy, legyünk őszinték! Jót jóért – igen! Jót dicséretért – igen! Jót valami jót remélve – igen! Jót hálából – igen! Jót, az kötelesség, hisz így is neveltek – igen! De jót tenni azzal, aki ezért engem orrba üt? Ez csak egyszer eshet meg, aztán soha többet! Jót cselekedni úgy, hogy közben gazembernek mondanak? Inkább eloldalgok ebből a világból! Jót tenni mindennek ellenére – nagyon érzékeny pont ez. Péter a saját életéből ismeri ezt. Tudja, micsoda nagy küzdelem ez. Tudja, milyen hamar elpárolog a lelkesedés, az odaadás, a jókedv a jó cselekvésére, ha ütik érte az embert. Mégis: csak ily módon szégyenülnek azok, akik gyalázatot szórnak rátok. Csak így eshet sárba, porba, semmibe - a gyalázat. Csak így derülhet ki a gyalázatról, hogy semmi. Így derül ki a támadásról, a méltatlan vádról, hogy semmi. Hiába fabrikálták, hiába tekerik kétezer éve a keresztyénség ellen, hiába spulnizza a magyar politikai elit, hiába ír róla így-úgy a sajtó, te csak tedd a jót, s akkor a gonosz porba esik és megszégyenül, kiderül róla, hogy ő a semmi, és oda is való, ahonnan jött, a semmiből a semmibe.

És végül azt mondja: erre emlékeztet a keresztség, mely megtartó képmás. Az apostol Noé bárkájára utal. A keresztség nem a szenny lemosása testről, hanem jó lelkiismeret keresése Isten előtt. Tegnap este láttam, némelyek szemében különös fény villant, amikor a lelkiismeretről szólván azt mondtam: hagyjuk most a lelkiismeretet. Láttam a meghökkenést: hűha, mi ütött a tiszteletes úrba, lesöpri az asztalról a lelkiismeretet?! Ez szándékos volt, ma estére akartam hagyni. A lelkiismeretről különös hatalom, nem tudunk neki parancsolni. Alszik a lelkiismeret, amikor kiabálnia kellene, - és szól, amikor azt szeretném, hogy hagyjon békén. Ki tud a lelkiismeretének parancsolni? Lopni készül valaki – de jó lenne, ha megszólalna a lelkiismerete! De nem szólal meg. Mikor megfogták a rendőrök, már késő. Hány nyugtalan éjszakákat töltünk, s telnek hetek gyötrő lelkiismeret furdalással, pedig, mondanánk neki,: „most maradj csendben, térj nyugovóra!” De nem hallgat ránk. A lelkiismeretnek nem lehet parancsolni –, de a jó lelkiismeretet lehet keresni. Ezért mondja az apostol: a jó lelkiismeretet keresvén Isten előtt. Keresni lehet. S tovább megyek, s még nagyobb titkot mondok. A lelkiismeret szó görögül így hangzik: szüneidészisz. Ez azt jelenti, együtt veszünk észre valamit, együtt mondunk ítéletet, - lelkiismeret esetén önmagunkról is. Igen, de kivel együtt? Vannak filozófusok, akik szerint szív és ész, vagy önismeret és világismeret, vagy az érzelmi és akarati funkciók együtt teszik ezt. Tehát valamilyen együttállás, közös megítélés, esküdtszék a lelkiismeret. Ha pedig evangéliumi példát hozok, még inkább látjuk, miért nagyszerű Péter apostol kérése. Jézus azt mondja: ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet az emberek előtt, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja az Ő mennyei atyja előtt, amikor az eljő az ő ítéletében. Hogy kerül ide megint a szégyen? Jézus azt mondja: ha valaki szégyelli azt a reménységet, amelyet én alapoztam meg, ha valaki azt mondja erre a reménységre, hogy semmit sem ér, arról az ítéletkor -  az együtt-ítéletben - én is azt mondom, te sem érsz semmit. Ez a végső szüneidézisz, a végső együtt-ítélet. Az ítéletkor nem úgy lesz, hogy mentegetőzésünk ellenére Isten kimondja megfellebbezhetetlen verdiktjét. Nem, ott együtt mondunk ítéletet. Mi már itt kimondjuk a magunk részét, hogy nekünk mindent ér Isten ígérete, vagy fordítva: semmit nem ér Isten ígérete, s ha semmit, akkor porba ejtjük, nem akarunk megszégyenülni miatta. Aztán majd az ítéletben a Fiú mondja: aki rólam tanúságot tesz, arról én is tanúságut teszek, és aki engem szégyell, azt az Embernek Fia is szégyellni fogja. Ha szégyelled, hogy Krisztus téged nem szégyell, és érted most is közbenjár – végleges szégyennek adod át magad.

A reménység  azonban – mondja Pál apostol – nem szégyenít meg. Amúgy minden megszégyeníthet. Megszégyeníthetnek a tetteid, az álmaid, a törekvéseid, szégyenedre lehet az egész életed, szégyenbe boríthat egyetlenegy botlásod, mely okán összedől minden vágyakozásod. A kívül valókról nem is szólok most, sem körülményekről, sem emberekről, sem történelemről, sem sorsról. A reménység azonban nem szégyenít meg. A reménység nyitja meg számodra a kaput, a reménység mutatja meg, hogy bár csak annyit szabadba mondani rólad: semmit sem érsz, - a remény nyitja meg azt a dimenziót, ahol Isten szól hozzád: számomra kedves és drága vagy. Ezért: a reménység nem szégyenít meg. Miért? Mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, mert mikor mi még gyengék voltunk, Isten elbocsátotta Jézus Krisztust, aki meghalt érettünk. Amikor te még erőtlen voltál, semmit sem értél – csak szégyen voltál –, Isten kinyilvánította, hogy drága vagy Számára. Elküldte érted Jézus Krisztust. Ez a remény. Ha ezt szégyelled, nem marad semmid, - ha ezt elfogadod, minden a tiéd. Ha ezt szégyelled, már most, a rád eső fél-ítéletben kimondtad, hogy semmit sem érsz. Ám a másik fél még nem mondta ki ezt az ítéletet. A terméketlen fügefa példázatából hallottuk, hogy Isten hosszan tűr érettünk,  - nem tétlenkedik, vagy tehetetlen, hanem tűr érettünk és időt ad nekünk.

Íme, itt az idő a buzdítás meghallására, szívünk megszentelésére, jó cselekvésére, mert a reménység nem szégyenít meg. A reménység nem hagy cserben. Te se hadd reménységedet cserben. A reménység nem aláz meg, te se alázd meg, ne hajítsd félre. A reménység soha nem mondja rólad, hogy te semmi vagy, te se mond reménységedről, hogy az semmi. A reménység soha meg nem szégyenít!

Ámen