Reménységben 3.

Ma az elveszés árnyékában szeretnék a reményről szólni. Az elveszés rettentő szó. Egyetlen bibliai történetre utalok csak. A tanítványok az éjszakai viharban hánykódó hajón költögetik az alvó Mestert, és sírva kiáltják a fülébe: Mester, hát nem törődsz vele, hogy elveszünk! Amikor oly közel a megsemmisülés, hogy nincsen alternatíva, ez az elveszés. Az elvesző ember zuhan, a halálba esik. Ezért beszél az Ige Sátánról úgy mint Pusztítóról, aki szertejár, mint ragadozó oroszlán, s keresi, kit veszíthetne el.

Ezt az elveszést írja le a Kolossi levél felolvasott része, ám különös bemutatásban: az elveszést egy Krisztust magasztaló himnuszból látjuk meg. Ezt a himnust a gyülekezetekben énekeltek, Isten szabadítását és Jézus dicsőségét zengve. Az Atya, és Jézus tetteit magasztalták. Ezekből az isteni tettekből következtetve mutathatjuk meg az elveszés szörnyű valóságát.

A himnusz elején ez áll: „Hálát adunk az Atyának, aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre.” Eszerint az elvesző ember: alkalmatlan. Rettenetes szó ez is: alkalmatlan. De rettenetes a valóság is, ha valamire alkalmatlan vagyok. A fiatalabbak már járnak úgynevezett állásinterjúkra, ők tudják, milyen lesújtó ítélet lehet ez: alkalmatlan. Ugyanilyen, ha egy diák, aki hosszú évekig tanult felvételijére, azt a választ kapja:  „ön alkalmatlan, hogy ezen az egyetemen tanuljon.” Egy élet törhet össze ezen. Ám van mindennek mélyebb vonzata is. A Kolossé levélben ez áll: minket, akik alkalmatlanok voltunk, Isten alkalmassá tett a szentek örökségében való részvételre. Az alkalmatlanság fáj. Ha kizsűriztek, kitettek bennünket, ítéletet mondtak rólunk, ez fáj - de amíg élünk, remélünk, s megpróbáljuk újra. De mi a teendő, ha ez az Isten ítélete: alkalmatlan vagy a jövőre. A szentek örökségében való részvétel ugyanis a jövendőt jelent. Alkalmatlan vagy a jövendőre. Ez bizony elveszés! Holnap van. Neked nincs holnapod. Alkalmatlan vagy rá.

 A másodszor, azt mondja: Isten „megszabadított minket a sötétség hatalmából és általvitt az Ő szerelmes fiának országába.” Amikor a rendszerváltás zajlott, emlékszem, ezt a hasonlatot találtam ki: olyan ez, mint amikor bekiabálnak a börtönbe, hogy nyitva minden ajtó, haza lehet menni! Kilesünk a cellaajtón, a folyosón nincs smasszer. Kióvakodunk. Zsilipeken kell keresztül menni, labirintus az egész börtön. De megyünk. A börtönudvaron vagyunk, az első kapuhoz érünk. Aztán a másodikhoz. Ott szemben az Új-köztemető, amott megy a busz, föl lehet rá szállni. Mi azonban szépen visszamegyünk, át a kapukon, zsilipeken, a  folyosón, be a cellánkba, és azt mondjuk: itt azért meleg van, reggelenként beadják a kaját, van életrend, biztonság. Nem ez a mi elmúlt 16 évünk, kedves testvéreim? Kilopakodtunk, kidugtuk az orrunkat, de már az első kapu után megyünk visszafelé! Pedig valaki kiszabadított bennünket! Isten kiszabadított bennünket! Sőt! Átvitt bennünket a sötétség hatalmából az Ő szerelmes fiának országába.

Ez az isteni szabadítás többlete. Mit tehet az ember, ha megszabadít egy másikat? Leoldja bilincsét, eloldja a kötelékét, rehabilitálja, új bírói ítéletet csikar ki. Olykor, ha valaki kérlel bennünket, de nem tudunk segíteni, azzal hárítjuk el: szabad ember vagy, csinálj, amit akarsz. Nos, ez valóban benne van a szabadságban. De azt mondja az apostol, hogy Isten átvitt bennünket… A sötétség rabságából átvitt Fiának országába. Mert elveszhet a szabad ember is. Elszórakozhatja, eljátszhatja, tönkreteheti szabad életét, sőt, élheti úgy, mintha továbbra is rab lenne. Nem kell börtönben lenned, hogy rab legyél.

 A szabadítás isteni vonatkozását jelzi, amikor azt mondja: váltságot szerzett nekünk Krisztus vére által bűneinknek bocsánatára. Aki konfirmált, a Heidelbergi Kátéból tanulta Cantenbury Anzelmus csodálatos váltságtanát. Miért lett Isten emberré? Azért, mert nincs, aki rendezni tudná bűn-adósságunkat Istennél. Ezért Isten elküldte Jézus Krisztust, a tökéletes embert és tökéletes Istent, aki minden bűnünkért eleget tett. Ez mély bibliai igazság, és a szabaduláshoz tartozik. Gondoljuk meg, hogy Magyarországnak államadósságából mennyi jut egy főre, s máris értjük, miért nincs az országnak mozgástere. Valakinek fizetnie kell – nekünk, vagy a gyerekeinknek. S egyénileg is, ha valakinek adóssága van, folyamatosan szorongatják, csak az él benne, hogy mennyivel tartozik. Milyen óriási dolgot mond az apostol: Isten ezt az adósságot Jézus Krisztusért eltörölte. Eltörölte. Nem vagy adósa az Istennek. Hogy nem vagy adós, és hogy mennyire nagy volt ez az adósság, az a továbbiakból derül ki. Azt mondja Jézus Krisztust magasztalva: Ő a kezdet. Az is elveszés, ha nincsen kezdet.  A reménység csak akkor nyitja meg a  jövőt, ha megalapozott. Amúgy csak illúzió, délibáb, félrevezetés, halálos csapdába. De mi az alapja a reménységnek? Az hogy egy kezdetben gyökerezik. Ha nincs kezdete az életnek, akkor az élet merő anarchia, kezdet-nélküliség. Ahol nincsenek princípiumok – görögül archai – , nincsenek alapelvek, nincsenek kiindulási pontok, általános szabályok,  ott elveszett a közösség. Ha a focipályán az 5. percben közlik, hogy a labdát immár kézzel is meg lehet fogni, és az ellenfél behozhat még három játékost, nekünk viszont csak ballábbal szabad a labdába rúgni, akkor  azt mondjuk, ez anarchia, így nem lehet játszani. Anarchiában nem lehet élni. A emberi történelem Isten nélkül – anarchia, elveszés. Hány, tíz- és százmillió veszett el a 20. században? Nem természeti katasztrófában, járványok miatt,  hanem azért, mert a 20. századi ember arché nélkül - Isten nélkül - csinálta a történelmét! Énekelték: a föld fog sarkából kidőlni! Minden fölborítható, minden feláldozható, minden megsemmisíthető – ez elveszés!

Továbbá, mondja az ige: Jézus Krisztus Isten hatalmának teljessége. A teljesség szó az ember életének a másik oldalát idézi: a töredékességet. Ady mondja egy szép versében, hogy minden egész darabokra törött. A költői fájdalom egy olyan mikrokozmoszra utal, melyben minden a helyén volt. De nagy általánosságban, az életünk egyik nagy nyomorúsága, hogy mindent töredékesen élünk át. Semmit nem tudunk igazán megízlelni, semminek nem tudunk teljesen örülni, semminek nincs teljes kifutása. Töredékes az ismeretünk, az erőnk, töredékes a szeretetünk, a reménységünk, a terveink. Csak úgy beledobjuk magunkat a holnapba: majd lesz, ahogy lesz. Vannak, akik helytelenül Jézus szavait idézik: gondoskodjon a holnap önmagáról, ám elfelejtik a prófétai szót: bizony fű a nép, megszárad a fű és elhull virága. Ha nem tudod átélni a teljességet, a helyedet sem tudod, ha nem tudod a helyedet, megállni sem tudsz, ha nem tudsz megállni, fölkap a sorsod, a történelem, másnak az akarata, ahogy a szél fölkapja a pitypangot és elfújja, nyoma sincs. Ám Isten Jézus Krisztusban helyreállította az ember számára a teljességet. Van helyed. Hadd kérdezzem meg most, tudod-e, hogy van helyed? A templomban többnyire mindenkinek foglalt helye van. Otthon is megvan, ki hova szokott ülni. Ám örökérvényűen, hol a helyed? Mennyi keserűséged,  kétségbeesésed van abból, ha ezt nem tudod! Az a helyed, ahol vagy? S jó hely az? Hányan gyötrődnek emiatt életük végéig. A sírig. Küszködtek, sok jót tettek, de nem tudják, hogy a helyükön voltak-e. Hány diák veri a fejét a falba harmad-negyedéves egyetemistaként, amiért erre vagy arra a szakra jelentkezett!

Sok szép énekünkben énekeljük, hogy a szent Isten színe előtt a bűnös ember nem állhat meg. Tudod-e, hogy Jézus Krisztusban van helyed Isten előtt? Olvassuk csak a Jelenések Könyvét, a mennyei istentiszteletet: ott mindenkinek meghatározott helye van! A vének, a fehér ruhába öltözöttek, az angyalok, az Isten dicsőségét zengő sokaság, - mindenki a helyén van. Neked is van ott helyed! Vagy úgy vagy Istennel is, mint az 59-es villamoson, ha otthon maradt a bérleted, s ha jön az ellenőr, le kell szállnod a Nagyenyed-utcánál, és ballaghatsz az életed után? Krisztus által Isten helyreállította a teljességet és minden végesnek, korlátozottnak helyet adott a végtelenben, a teljesben.

Mit gondoltok, miért jutott mára oda a nyugati civilizáció, hogy semmiről nem tudjuk, igaz-e vagy nem?! A posztmodern filozófiát szokták ezért kárhoztatni, én inkább a jogalkotást és az általános emberi mentalitást hibáztatom: minden igaz és semmi sem igaz. Mindenki akarhat a maga töredékében teljes lenni. Ez elveszés. Ez bizony halálos süllyedés és zuhanás.

Még egy szó a himnuszból: Krisztus megbékéltetett bennünket, akik hajdan elidegenültek és ellenségek voltunk gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmünk miatt. Most mondhatná bárki, megint jön a filozófia, ez a pap örökké filozofál. Ám ma kénytelen vagyok, mert az elidegenedés filozófiai műszó lett. Sajnálom, hogy el kell vennem a babért Hegeltől. Ezt bizony nem Hegel találta ki, ezt Pál apostol alkotta meg. Hegel csak költött hozzá egy filozófiát, Marx fölkapta, megtekerte, és mindenki Marx szerint tanulta a ’foxi-maxiban’ annak idején, hogy mi az elidegenedés. Nos, elmondom, mi lenne az.

Filozófiai értelmében tárgyiasulás. Valami, ami szervesen hozzám tartozott, kiválik belőlem, tárgyiasul, dologgá lesz, s ezért elvész. Elvész az eredeti valósága, idegenné válik. Például, a másik ember, akit szerettem, s az életem része volt, akinek a csillagokat is lehoztam, aki nélkül nem bírtam elképzelni az életemet, egyszer csak dologgá lesz. Tegnap is idéztem, hogy a gázár-kompenzációs kérdőívben a harmadik gyerek már 0,7 egység. A gyerek, mint számtani egység. Ez elidegenedés. És fordítva még nehezebb. Ha vissza akarok szerezni valakit, aki egykor az életem volt, ám elidegenedett, ezt a visszaszerzést kétféleképpen próbálhatom meg, s mindkettő halálos. Az egyik út, hogy abszolút  tárgyként kezelem. Ismertem egy építésvezetőt, rendes embert, akivel lelki dolgokról lehetett beszélgetni. Mindig azon törtem a fejem, hogy lehet ez az ember építésvezető? Hiszen az egy kőkemény, brutális szakma. Az építkezésen a lusta melóst meg kell hajtani, veszekedni kell vele, ott rabszolgahajcsárnak kell lenni, – én meg itt jókat beszélgetek ezzel a galamb-szelíd emberrel. Egyszer aztán úgy adódott, hogy a Bihari-úti templom-építésen segítenie kellett. Megjelent és azonnal tárgyként kezdte kezelni az ott dolgozó embereket. Kézbe veszek egy háztartási konyhagépet, a gombot megnyomom, s ha nem indul, ráverek a tetejére – így próbáljuk visszaszerezni a másikat. A másik mód az, hogy amikor észrevesszük, hogy elidegenedett tőlünk valaki, úgy próbáljuk visszaszerezni, hogy bálványt csinálunk belőle. Ez is elveszés. Van bálványod? Leborulsz előtte? Imádod – hátha meghatódik? S talán visszaszeretheted az életvalóságba?

Hadd szóljak az elidegenedésről a közösség szintjén is. Mert nemcsak a másiktól lehet elidegenedni, hanem a közösségektől is. Egészen közelről, az egyház közösségétől is. A hét elején néhány holland keresztyén járt nálam, s arról beszélgettünk, hogy van náluk a keresztyénség dolga, és hogy van nálunk. Arra a belátásra jutottunk, hogy az európai ember majdnem kétszáz éve folyamatos elidegenedésben van. Elszakadt a vallási közösségétől, az egyháztól. Ám, egyszercsak ráeszmél, hogy nem bír vallás nélkül meglenni. Valahova tartozni kell, ahol az emberek fölemelik kezüket az Úristenhez. Valahova tartozni kell, ahol gyónhatunk, vigasztalást és reménységet kapunk. S ezt is kétféle módon igyekszünk megoldani! Az ateista ember programja az, hogy egyáltalán ne is legyen ilyen közösség. Ne bosszantsanak a keresztyének, hogy még itt vannak! Sztálin óta, Rákosi és Kádár János óta is mernek lenni, a Szabad Demokraták Szövetsége óta is mernek lenni! Micsoda botrány! És szól a harang is! Hogy képzelik! Kaptam én is telefonokat vasárnap tíz óra előtt három perccel: „hogy mernek maguk harangozni, és miért épül itt egyáltalán templom, és miért van vasárnap istentisztelet?!” Miért vesz a pap palástot a temetőben? Tűnjön el a föld színéről! Aztán úgy is meg lehet oldani a hiányt, hogy az egyházból szolgáltatót csinálunk. Mindennapos eset, amikor egy-egy gyászoló család temetést rendelni jön a lelkészi hivatalba. Nem tudom őket hibáztatni, ilyenné lett a világ. Rendelünk. Az egyház szolgáltasson! A pincér-pap kiviszi tálcán a hat üveg vigasztalást. Csak hiba ne legyen benne! De ez már teljes mértékű elidegenedés. Bizony, és csak az egyházról beszéltem, nem szóltam a családról, a munkahelyi közösségekről, a nemzetről, az összemberi egybetartozásról, – csak arról, hogy a vallás dolgában hogy állunk.

 És végül Isten. Istent is elidegenítettük magunktól. Ti, akik hajdan elidegenültek és ellenségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, titeket most mégis megbékéltetett – mondja az apostol. Ha Istent elidegenítettük magunktól, akkor végképp oda kerülünk, hogy szeretnénk Őt visszaszerezni, mert Isten kell. Hallottatok már embert bajban, nyomorúságban kiáltani? „Hol van most az Isten!?” Úgy szeretnék ilyenkor odalépni, de a gyászban, betegségben, tragédiában nem lehet csak úgy odalépni, s mégis úgy szeretném megkérdezni: Bocsánat, ezt miért nem tegnapelőtt tetszett kérdezni? Mert Ő itt van, tegnap is itt volt, egy éve is itt volt, de nem tárgyként, dologként, nem úgy, mint egy zsebóra: előveszem, megnézem, visszateszem. Nem úgy, mint a mobiltelefon: bekapcsolom, kikapcsolom. Egy ismerősöm úgy állította be a mobiltelefonját, hogy őt nem lehet hívni, csak ő hívhat. Nos, ilyen mobiltelefon-istent szeretnénk. Ő nem hívhat minket, ám nekem gyorstárcsázáskor álljon rendelkezésre a Mennyei Atya! S első csengetésre vegye föl! Ha Istentől elidegenedtünk, bizony, az életforrást veszítettük el.

Másik helyen azt mondja az apostol: ti, akik elidegenedettek voltatok az isteni élettől… A forrást veszítetted el. És ha az ember megpróbálja Istent valahogy visszaszerezni elidegenedett, elveszett állapotában, csinál Belőle egy rendelkezésre álló mennyei portást, aki mindig jelez, hogy itt vagyok, szeretnék neked segíteni, vagy csinál belőle egy eldobható, elhajítható tárgyat, vallási relikviát, kulturális emléket. Elveszés ez, kedves testvéreim. Elidegenedés ez, kívül maradás az Isten ígéretén.

Hadd fordítsam ezzel szembe azt, amire az apostol buzdít.  Tehát Isten minket, akik alkalmatlanok voltunk alkalmassá tett, minket, akik rabok voltunk, megszabadított és át is vitt Fia országába, minket, akik nem tudtuk lefizetni a bűn adósságát, kiváltott. Minket, akik kezdet nélkül bolyongunk, újra odaállított az élet eredetéhez és ősalapjához, minket, akik töredékességeinket akarjuk fölnöveszteni a végtelenségre, beleállított a teljességbe, és minket, akik elidegenedettek voltunk, megbékéltetett magával. Baráttá tett. Gyermekké tett. Életet adott Jézus Krisztusban. Nos, erre mondja az apostol: mindez a tiétek, ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az Evangélium reménységétől. Az evangélium reménye. Különös a szókapcsolat, - egyedül és páratlanul áll az egész Újszövetségben! Az Evangélium: jó hír, beteljesedett jó dolgok jó híre. Ímé, halljuk Karácsony éjszakáján az angyalokat, amint jelentik a pásztoroknak a jó hírt: ímé, a jel róla. Megtaláljátok Őt a jászolban, menjetek el. Megtörtént. Fait accompli - ahogy szokták mondani. Ez az Evangélium. Az Evangélium nem ígéret, hogy majd holnap így lesz, hanem annak hirdetése, ami megtörtént - és mi keresztyének ezt hirdetjük. Mit kiáltott Jézus a golgotai kereszten? Elvégeztetett! De most ezt mondja az apostol: az Evangélium reménye. Miért? Azért, mert mindaz, amit Isten elvégzett Jézus Krisztusban: Isten bizonyítéka. Bizonyítja, hogy amit megígért a prófétáknak, az valóság volt. Bizonyítja, hogy Ő hűséges Isten. Ő szavát tartó Isten. Az Evangéliummal igazolja, hogy Ő hűséges. És ha hűséges, akkor a holnapra nézve is van reményem. S nem úgy lesz, ahogy valaki mondotta nekem az evangélizáció előtt. Kikérdezett, miről lesz szó, majd azt mondta: Jaj, tiszteletes Úr, már megint a régi szép dolgokról fog beszélni? Betlehemi éjszakáról, pásztorokról, angyalokról, királyokról, bölcsekről, Máriáról, Józsefről? A tiszteletes úr persze tudja cifrázni, hímezni! De mit mond a tiszteletes úr a holnapról? Nos, kedves testvéreim, talán bennetek is átsuhan ez az érzés, mikor Karácsonyra készülődünk, régi dolgokra tekintünk vissza, hogy ezek nagyszerűek, de a holnapról mond-e nekem valaki valamit? Mond-e nekem valaki valamit a holnapról, nekem, aki alkalmatlan vagyok, szabadításra várok, nem bírom leróni a váltságot, nem látom az élet kezdetét, anarchiában élek és tele vagyok békétlenséggel és elidegenedéssel? A holnapról, kérem, a holnapról valamit mondani!

Az Evangélium szól a holnapról. Az Evangélium a hűséges Isten tette, s a jó hír azt közli, hogy Isten szavatartó Isten. Amit Ő ígért, megcselekedte, és amit ígér, megcselekszi. E felől bizonyos lehetsz, s ezért mondja az apostol: ha el nem távoztok, el nem tántorodtok, el nem indultok valamerre az elveszésbe, a kétségbeesés szakadékába, hanem megmaradtok az Evangélium reménységénél.

Jézus példázatával kell befejeznünk, a példázatbeli kérdéssel. Egy atyának két fia volt. Odamegy az elsőhöz és kérleli: menj ki és munkálkodj az én szőlőmben. – Azt mondja az első: nem megyek! Aztán meggondolja magát és kimegy. Az atya odamegy a másikhoz is, és azt mondja: menj ki munkálkodni az én szőlőmbe. – Ő azt mondja: (figyeljétek meg, ez nagy dolog!) igen, Uram! Nem azt mondja, hogy „igen, atyám, megyek, fater!” Ezt mondja: Igen, uram! A keleti világban a despotákat szólítják így. A gyermek azt mondja az apjának: te vagy az én despotám! Császárom, királyom, miniszterem, főnököm: megyek! De nem megy. Jézus azt kérdezi: mit gondoltok, e kettő közül melyik cselekedte az Atya akaratát? Lehet, hogy a te életed tele van nem-mel, elidegenedett vagy, zuhansz lefelé, csak elveszést látsz, reménytelenségben élsz, - s ezért így szólsz: ne kérjen engem semmire Isten. Nem! De gondold meg, gondold meg, aztán állj rá Isten jó munkáira. Gondold meg, és állj rá arra, hogy az Istentől kapott szeretettel szeress! Állj rá arra, hogy Isten erőivel átrendezd az életedet. Állj rá arra, hogy Isten szabadításával visszanyerd mindazokat, akik elvesztek: nyerd vissza a másik embert, a közösségedet és Istenedet. De ne mondd, hogy igenis, Uram, despotám, főnököm, mennyei királyom, megyek - miközben eszed ágában sincs menni! A példázatban a második fiúról nem halljuk, hogy meggondolta volna magát. Ő azt mondta, hogy igenis, Uram – de nem ment. Tehát miközben az igent mondta, már akkor sem mondott igazat. Igent mondott, noha eleve nem akart menni. Ez a végső elveszés. Amikor az igened voltaképpen nem - ez a végső elveszés.

Nos hát, ha tele vagy sok nem-mel, pörrel, haraggal, háborúsággal, békétlenséggel is Istennel szemben, és jól is esett azt mondani Neki, hogy: nem! - gondold meg magad! Mert Ő ily nagy jót tett velünk: elküldötte Jézust, benne valósággá tette minden ígéretét, és megnyitotta számunkra az igazi jövőt, az Istenhez találás, az üdvösséget – igent mondott ránk!

Ámen