Reménységben 2.

Ma este ez áll a középpontban: “Ábrahám reménység ellenére reménykedve hitt.” Újra emlékeztetek Péter apostol szavaira: “Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről.” Ezt látjuk Ábrahám életében is, aki mindig kész volt számot adni arról a reménységről, amelyben élt. Sokszor önmagának kellett számot adnia, máskor a feleségének, Sárának, aztán saját testvérének, rokonságának, környezetének: Sokszor kellett ezt tennie - mindig.

A reménység olykor afféle csak-azért-is-reménység. Minden ténykörülmény dacára mondjuk, hogy mégiscsak nyílhatna lehetőség. Ugyan nem látjuk,  mi lenne az, sőt, Ézsaiás próféta szavával: csak tapogatjuk a falat, mint a vakok délben, de azért mondogatjuk: amíg élünk, remélünk. Bár nem tudjuk, miben reménykedhetünk, olykor pedig csak magában a reménykedésben reménykedünk. Ám azért is számot kell adnunk reménységről, mert sok olyan élethelyzet is van, amely ellene mond a reménységnek. Ezekről a következő estéken is szólok. Ma este a kétségbeesés árnyékában szólok a reménységről.

Először hadd szóljak magáról a kétségbeesésről. Ha beleízlelünk, megállapíthatjuk: találó kifejezés. Szinte minden nyelv ismeri. Mindenütt megtaláljuk ezeket: kettősség, kétség vagy kétértelműség. De itt a magyar nyelv érzékletesebb – ha szabad dicsérni ezt a nyelvet.  (A régiek szerint a magyar volt az angyalok nyelve. Mivel azonban az angyalok egy része elbukott, lehet vitatkozni, hogy a bukottak nyelve-e a magyar, vagy a dicsőségben maradóké?) A magyar nyelv így mondja: “kétségbe esünk.” Beleesünk valami-be. Csapda ez a kétségbe való bele-esés, s ebből aligha van kiút. Két, magyarban is használt görög szót kell idéznem. Az egyiket a filozófusok alkalmazzák: apória. Ez a feloldhatatlan ellentmondást jelöli. Apória az, amikor nem tudjuk megoldani a problémát. Feloldhatatlan ellentét jelentkezik. Ezt udvariasan így szokták fordítani: talány, amihez nincs kulcs. A másik görög szó inkább a lélektan világában használatos: atümia. Ez a bátorság, a határozottság elvesztését jelenti, s ez is lehet kétségbeesés. Ha valaki azt mondja, “kétségbe vagyok esve”, nem feltétlenül azért van ebben a helyzetben, mert nem tudja, merre kell mennie, hanem mert nem mer semerre se elindulni.  Karácsony Sándor óta tudjuk, hogy a magyar nyelv nem fogalmi, hanem képes nyelv. Íme a kép: “kétségbe esés” – s hirtelen látunk mindent. A kínaiak azt mondják, hogy egy kép többet ér, mint ezer szó. Igen. De mégiscsak a magyar az angyalok nyelve, mert egy szókép többet ér, mint ezer kép. Ez szókép: kétségbe-esés. Néhány bibliai igét hadd idézzek. A szenvedő Jób kétségbeesése abból fakadt, hogy nem talál választ szenvedésének titkára. Nem a gyógyszert nem találja. Nem a megoldást nem találja, hisz van megoldás, így mondja a felesége: “Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Az okot nem találja. Miért szenved az igaz ember? A barátai hol vigasztalják, hol vitatkoznak vele, teodiceai kupaktanácsot tartanak, de nekik sincs magyarázatuk. Igen, az ártatlan szenvedők szenvedésére nem nagyon van magyarázat. Jób azt mondja, hogy „a szélnek valók a kétségbeesett ember szavai.” Fölkapja a szél és elviszi. Olyan, mint az én hangom, nem ér el oda leghátra, pedig nem is fúj a szél. A szenvedő embert, kétségbe van esve, szeretné elmondani, eldadogni valakinek, de a hangja nem jut el a másik fülébe, fölkapja a szél és elviszi.

Másik példa. Pál apostol a kolosséi levélben arra inti a szülőket, hogy becsületben, igazságban, méltányosságban neveljék a gyermekeiket, hogy kétségbe ne essenek! Szép énekünk ezt mondja:  “Sok szép ígéretem, jaj, hányszor megtagadtam!” Ebből mindig az jut eszembe, hogy mennyi mindent ígértem a gyerekeimnek, és mennyi mindent nem tartottam meg. Hálát adok Istennek, hogy ennek ellenére nem kétségbeesett emberek. Mennyi mindent ígértünk gyermekeinknek tegnap, hogy úgy lesz, de reggelre térvén amúgy lett! Azt mondja az apostol: szeretettel és igazságban neveljétek gyermekeiteket, máskülönben atümia lesz a vége; elmegy a kedvük az élettől. S ez is kétségbe esés. A kedvtelen ember kétségbeesett ember. Akit nem lehet kimozdítani a csalódottságnak a gödréből, akivel egy tapodtat sem lehet előre jutni, az elvesztette az élethez való bátorságát.

És még egy példát hadd idézzek. Pál a korinthusi levélben csodálatos leírást ad Isten megtartó kegyelméről. Ellentétekben írja le ezt. Így mondja: “Mindenütt üldöztetünk, de magunkra nem hagyatunk. Elnyomnak bennünket, de nem tipornak el minket”, majd: “kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe.” Ezt önmagáról írja, hiszen később megjegyzi, hogy amikor KisÁzsiába hajózott, vihar tört ki a tengeren, és “önmagunk élete felől is kétségben voltunk”-  mondja.  Az elsüllyedéssel fenyegető veszedelemben, amikor teljesen ki volt szolgáltatva az elemi erőknek, csak fölsikoltani tudott. Ahogyan Jónás sikoltozott a cethal gyomrában. Ám Pálé lett a boldog megtapasztalás: kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe. Isten kegyelméből van ez, kedves testvérek.

És most hadd szóljak a reményről is, hiszen a reményt is sokféle módon adja vissza a legtöbb nyelv. A magyar, úgy tűnik, ebben szegényes, itt szinte egyetlen szavunk van. Ebbe azonban bele lehet hallani azt, amikor az ember remeg valamiért. Aki remél valamit, az remeg érte, remegve várja beteljesedését. Vagy fordítva: olyan ez, mint a délibáb, párás levegő rezeg a talaj fölött kilométernyi messzeségben, s mindenféle képet mutat. Mutat gémeskutat, gulyát, utat, csárdát, csak el ne induljunk feléjük, mert ez csalfa remény. Az igazi remény ősalap, s ha letér az ember róla, ha kétségbe esik, minden elveszett. Hiszen a remény nyitja meg a jövőt, és ember jövőtudat nélkül nem tud élni. Aki úgy él, hogy nincsen holnap, az már a kétségbeesettség legmélyén van.

Ezért kell ma este föltennünk a kérdést: hogyan van az, amit az apostol mond: “Ábrahám pedig remény ellenére remélve hitte…” Hogy lehetséges a reményt reménnyel szembeállítani? Mert hogy a reményt szembeállítjuk a kétséggel, vagy a csüggedéssel, a kudarccal, a jövőtlenséggel, az rendben van. De hogy lehet a reményt a reménységgel szembeállítani? Inkább fordítsuk ezt - okoskodik az egyik bibliamagyarázó – így: “remény mellett remélte.” Ez tetszik nekem, de nem igaz. Pedig jó kompromisszum lenne. Nekem, Szabó Istvánnak, aki itt áll most előttetek, mindenféle emberi reményem van. Tervezgetem az életemet.  S jöjjön hát ezek mellé valami isteni remény is! Mint valami szőlőkaró, vagy babkaró, föl lehet rá futni. Állítson mellénk Isten szilárd bizonyosságot, arra fölindázik az életünk, gyümölcsöt terem, ez így nagyon jó lenne. Én ezt a kompromisszumot nagyon szívesen venném.

Ha római katolikus volnék, Aquinói Tamáson iskolázott, akkor azt mondanám, ez: remény fölött való remény. Ugyanis Aquinói mint valami gyönyörű gótikus katedrálist látja az életet, mely kis életkövekből épült, s ott van abban minden, szép is, rút is. Minden bele van építve, és a végén ott a zárókő, a remény fölötti remény. Nem lefelé kell támaszkodni, hanem fölfelé kell kapaszkodni. Talán valóban van református típus, aki lefelé támaszkodik, és van katolikus típus, aki csimpaszkodik. Ez is szép, ebbe is beleegyeznék. Az ember a természeténél fogva amúgy is reménykedik, s az isteni kegyelem fölemeli, föl, oda a magasba, ahova nem tudjuk fölemelni magunkat. S a földön marad a „földobott kő.”

Így mondja Ady Endre, s ebben benne van az egész bánatos magyar sors: fölszárnyalnánk, de visszahullunk. Nos, jöjjön az a kegyelem, s fönnmaradunk. Nekem, reformátusnak, persze elég lenne az is, ha volna egy szilárd oszlop, melyre fölindáznék. Azonban az ige sem ezt, sem azt nem mondja. Nem mondja, hogy Ábrahám a maga emberi reménysége mellé kapott egy isteni reményt is, és azt sem mondja, hogy emberi reménységével fölfelé kúszott, mint egy lajtorján, melynek a tetején ott találta az isteni reményt. Határozottan és karakteresen mondja: remény ellenére. Latinul: contra spem in spem. Kontra! Valaminek az ellenére! Hadd szóljak ma erről is röviden. A remény általában a reménytelenséggel áll szemben, hiszen ha erőt vesz rajtunk a reménytelenség, be is lök bennünket a kétségbeesés gödrébe. A remény vágyakozás, a reménytelenség valóság.  Szeretnék valamit, de nem lehet. A remény cél, a reménytelenség akadály. Nem tudok a célig eljutni. A remény vágyakozás, a reménytelenség tétova erőtlenség. Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük ezt morbus hungaricus-nak, morbus psychologicus hungaricusnak! Ó, mennyi vágyakozás van bennünk, és még annyi tehetetlenség. Mennyire neki tudunk buzdulni, s az ajtóig sem érünk el. Ebből lesz kétségbeesés. Most azonban a szószerinti fordításban másfajta ellentét, valódi apória áll előttünk: a reménység ellenére való remény. Mi ez?

Ábrahám dicséretét kell elmondanom, bár teljes körűen ma nem tehetem meg. Csak két vonatkozást említek. Az egyik a református Ábrahám. Ő Isten ígéretére támaszkodott, noha semmi, de semmi emberi esélye nem volt annak, amit Isten ígérete a szívébe oltott. Ami Ábrahám reménysége lehetett volna, arra sem fizikailag, sem biológiailag nem volt esélye. Ő azonban “hitében erős lévén nem gondolt már elhalt testére, mintegy száz esztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére.” Mit ígért Isten? Jöjj ki városodból, mutatok neked egy földet, amely a tiéd és a gyermekeidé lesz. Ábrahám és Sára - meddő házaspár. A bibliamagyarázók szeretik tompítani, hogy ezek itt keleti nyelven fölfokozott számok, hogy ugyanis százesztendős Ábrahám, meg kilencven esztendős Sára. De miért kellene tompítani ezt? Ábrahám száz éves öregember volt, a felesége kilencven éves öregasszony, nem volt gyerekük. Ám Isten hív, küld és ígér. Nos, ennek az ígéretnek fizikai és biológiai értelemben bizony semmiféle alapja nincs. Tehát nem arról van szó, hogy Isten ennek az öregembernek az élethosszig tartó vágyakozásához hirtelen hozzátold valamit, valami remény melletti reményt. Óh, igen, Ábrahám és Sára is remélhetett valamit emberi módon – erre is van történet –, amikor Sára odaállítja maga helyébe béranyaként Hágárt. Emberi módon is meg lehetett oldani. Hágár szül, a gyermeket adoptáljuk, lesz örökös. Elmegyünk az inkubátor-állomásra, ott egy baba, fölkapjuk, elszaladunk vele, a miénk! Ám Pál apostol megdöbbentő módon kihegyezi ezt. Nem köztes megoldásokról beszél. Remény ellenére való reménységről szól.

Hadd mondjak valamit a katolikus Ábrahámról is, aki nem támaszkodik, hanem

kapaszkodik. Ez is Ábrahám dicséretébe esik. Ábrahám akkor is Isten szavának engedelmeskedett, amikor a beteljesedett ígéretet, a csodát, a megszületett Izsákot Isten parancsa folytán fel kellett volna áldoznia. Megszületett Izsák, ám parancsot kap Ábrahám: áldozd meg nékem Izsákot. Ábrahám vette a szamarat, fölrakta rá a tűzifát, föltette rá Izsákot és elindult. Kirkegaard, a nagy filozófus megjegyzi, hogy az út három napig tartott, és a Biblia egyetlen szót sem szól arról, hogy mit gondolt útközben Ábrahám. Csak találgatni tudunk. Ám döbbenetes, sőt botrányos, hogy miután Isten beteljesítette ígéretét, valóság lett a remény ellenére való remény, megszületett Izsák, most Ábrahámnak fel kell áldoznia őt. És ő kész volt erre! Miért?  Ugyanazért, amiért szilárdan hitte, hogy minden Isten kezén van. Így olvastuk: teljességgel elhitte Istennek, amit ígért, és semmit nem kételkedett, hanem erős volt hitében, tudván, hogy az tett neki ígéretet, aki a halottakat megeleveníti, és azokat amelyek nincsenek, előszólítja, mint meglévőket. A teremtő és feltámasztó Isten adott ígéretet Ábrahámnak. Ez hát Ábrahám dicsérete: rátette az életét Isten ígéretére. Elindult kora legmodernebb civilizációjából, hogy beduinként, sivatagi vándorként, teveháton élje le életét. S elindult a Mória hegyére, hogy Izsákot odaáldozza. Kész volt megtenni. Isten azonban megkönyörült és adott Izsák helyébe áldozatot. Ez hát Ábrahám dicsérete, aki mindezt azért hitte és tette, mert Isten ígérte neki. Isten, akiről a Zsidókhoz írt levél ezt mondja: Isten, amikor ígéretet tett Ábrahámnak, meg is esküdött, mégpedig önmagára esküdött, mert önmagánál nagyobbra nem esküdhetett.

Kedves testvéreim, a remény ellenére való reményben nem a te vágyakozásod a tét, nem délibábjaink a tét, nem is az, hogy amit kifundáltunk, meglesz-e. Nem is az a tét, hogy hozzá tudtuk-e magunkat hangolni az isteni parancsokhoz és ígéretekhez. Isten magára esküdött meg. Nem tudom, értitek-e ezt? Isten az ember üdvözítéséért, az ember megváltása kedvéért Önmagát teszi kockára. Merné valaki közülünk reményére való tekintettel azt mondani: “egy életem, egy halálom, biztos, úgy lesz!” Nem, nem. Csak azt mondjuk: Nagyon remélem. Nagyon bízom benne, hogy úgy lesz. Nagyon-nagyon vágyom arra, hogy úgy legyen. De hogy esküdjek meg rá?! Jaj, nem, kérem, a remény csak rezeg messze a távolban, ahogyan a távoli gyertyaláng: jobbra-balra imbolyog. Vagy elfújja a szél, vagy nem fújja el. Isten azonban önmagára esküdött, hogy ez az ígéret valósággá lesz. Hadd hirdessem hát nektek ma ezt az Istent! Ábrahámot csak dicsérem, Istent dicsőítem! Istent, aki úgy tett nekünk ígéretet Jézus Krisztusban, hogy önmagára esküdött, önmagát tette kockára, és bizonyosak lehetünk felőle, hogy a halottakat föltámasztó és a világot teremtő Isten bizonnyal megteszi, amit ígért.

Befejezésül néhány vonatkozását szeretném még elmondani mindennek, azzal a meghagyással, amit egy puritán prédikátor mondott a XVII. században. Így kezdte egyszer az igehirdetéseit: ma három dologról szólok. Előbb arról, amit ti is tudtok, és én is. Aztán arról, amit ti nem tudtok, de én tudok, erre utasít az ige. Végül pedig arról szólok, amit ti sem tudtok és én sem. Ma este az első kétségbeesés volt. A második a reménység. Az utolsó pedig misztérium. Ami ma megjelenik előttünk: az Isten nagy titka. Egyik ádventi énekünk így adja ezt vissza: „álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed, Örök Isten, csudáljuk kijelentett kegyelmed.” Ez a misztérium. Bele se tudunk ennek a mélységébe menni. Micsoda nagy föloldhatatlan ellentét van az isteni szentség és a profán, emberi között! Azonban Isten ígéretében - a reménység ellenére való reménységben - a szentséges helyet kap, helyet foglalhat profán életünkben. Attól kezdve, hogy Isten Ábrahámnak ígér és elhívja őt, nem mondhatjuk, hogy Ábrahámnak igen, de nekem nem. Ábrahámoknak, prófétáknak, Keresztelő Jánosoknak igen, az apostoloknak, a nagyapámnak, apámnak, testvéremnek, másnak igen, de nekem nem. Én már teljesen át vagyok itatva a profanitással, a szentségtelennel, az istentelennel. Olyan az életem, mint a megtelt szivacs, ebbe már nem fér bele semmi. Nem így van, kedves testvérek. Ahol megjelenik Isten ígérete és a nyomában fakadó reménység, ott a szentséges helyet foglal, és uralmat vesz a profán fölött. Van mire támaszkodnod és van mibe kapaszkodnod. Ha bántottak valaha azért, mondván, hogy “jaj, te hívő ember vagy, kell a mankó?”

Azután, a véges és a végtelen is föloldhatatlan talány, filozófiailag szólva apória. Mi végesek vagyunk, és nem tudjuk a végtelent megsejteni, fölfogni, befogadni. Ezért aztán úgy is gondolkodunk, hogy amit meg tudok fogni, amit megtapasztalok, ameddig ellátok, az van, ameddig a  csillagászok kiszámolják a világ távolságait, addig van világ. De végtelen? Mi is odaülünk Lucifer mellé Madách Ember tragédiájában és mi is vitába szállunk Istennel, hogy mi az a végtelen?! Csak nézd azt a kis pondró férget, mondja Lucifer, az Isten-képű embert, Ádámot meg Évát csúfolva. Csak konyvaszt kis laboratóriumában, istenkedik az a csúszó-mászó féreg! Isten ígéretében azonban találkozik a véges és a végtelen, és a végesben, ebben a bezárt földi életben, a 70-80 esztendőnyi életben, a fizikai korlátok közé zárt életben fölnyílik a végtelen.

Mit mond Isten Ábrahámnak? Megáldalak, és áldás leszel, és a te magod annyi lesz, mint a tenger fövenye. Vagyis végtelen számú. Azt is mondja: “annyi lesz a te magod, mint csillag az égen.” Ez is a végtelent jelenti. És ettől kezdve az ember nem számolgat, amit egyébként tennünk kell a konyhapénzzel, meg a gázszámlánkkal, meg az esélyeinkkel, az egész életünkkel. Hanem tudjuk, hogy számon vagyunk tartva. Így mondja Jézus a Hegyi beszédben: “a Mennyei Atyánál még a ti hajatok szála is számon van tartva.” A véges és a végtelen nem egymásnak feszülnek, nem föloldhatatlan ellentétben, hanem Isten biztos ígéretében találkoznak egymással.

És végül találkozik az igaz és a bűnös. Itt az igazon Istent kell érteni. És az embert kell értenünk a bűnösön. Ez itt emberek tevőleges bűnösségét jelenti, azt, amiben nyakig benne vagyunk. Mindannyian. Ha azt gondolnánk, hogy Isten azért hívta el Ábrahámot, mert addig keresett, motozott ott a régi világban, míg végre talált egy igaz embert, akkor hadd mondjam, hogy nem ezért! Emlékszünk rá, egyszer Ábrahám alkudozott Istennel Sodomáért és Gomorráért. Uram, ha van száz igaz ember abban a bűnös városban, tartsd meg. Elmennek az angyalok, megszámolják, nincs annyi igaz ember. Uram, ha van ötven…. Nincs. Ha van húsz, ha van tíz… Nincs. Nem tudom, gondoltatok-e rá: mondhatta volna Ábrahám azt is: legalább én! Érettem hadd maradjon meg a város! Miért nem mondta? Mert nem mondhatta. Mert ő is bűnös. Nem állhatott oda Isten elé ezzel: Uram, könyörülj! Én odaállok a haragod és a bűnös világ közé, és magamra veszem azt. Ezt csak Jézus Krisztus mondhatta. És amit Isten abszolút módon ígérz, az Jézus Krisztus! Benne jelenik abszolút módon a remény ellenére való remény - Jézus Krisztusban!  Benne az abszolút szentséges belépett a profánba: Ő a testté lett ige, ki közöttünk lakozott, akiben a végtelen találkozik a véges emberivel, mert ő igaz Isten és igaz ember, akiben az egy igaz, az egyetlen-egy igaz találkozik a bűnössel, hogy megmentse azt. Nem ítéletre jön, hanem megmentésre. Ez a remény ellenére való remény, kedves testvéreim. Arra kérlek, gondoljátok ezt végig a szentségnek, a végtelennek és az igazságnak a vonzatában is. Vajon van-e reménye az embernek, ha csak magában áll minden nélkül, ami szent? Van-e reménye az embernek, ha csak magában áll végesen, anélkül, hogy fölnyílna számára a végtelenségnek a valósága? És van-e reménye az embernek, ha nincs más – az apostol szavával szólva – mint az ítéletnek rettenetes várása? Az nem lehet remény, hogy azt kapom, amit érdemlek. A remény ellenére való remény, amit Ábrahám szilárd hittel hitt, mert hitte, hogy az az Isten ígéri, aki a halottakat föltámasztja, és a semmiket mint meglévőket szólítja elő, nos, ez a remény Jézus Krisztust hordozza. Őt várjuk ádventben, őt várjuk remény ellenére reménykedve, Őbenne hiszünk szilárd és biztos hittel. Őbenne jött el Istennek minden szentsége, tökéletes valósága és teljes igazsága.

Ámen