Reménységben 1.

Péter apostol levelében ezt olvassuk: „mindenkor készek legyetek megfeleli mindenkinek, aki számot kér tőletek, a bennetek lévő reménységről, szelídséggel és félelemmel”(1Péter 3,15). Ha tehát számon kérnek bennünket, vagy csak kérnek minket – sőt, éppen felfokozva: ha kérlelnek bennünket, könyörögnek hozzánk –, akkor legyünk készek értelmes szót szólni, számot adni, megfelelni arról a reménységről, mely bennünk lakozik. Erre igyekszem az elkövetkező estéken is, hogy ezzel készüljünk a mostani Ádventre.

Amikor azonban a reménységről szólunk, nem árt szembe nézni néhány más, alapvető kérdéssel sem. Hadd idézzem a régi mondást:„dum spiro, spero” – „amíg élek, remélek.” Ám ugyanilyen ős-tapasztalatot fejez ki Vörösmarty keserű verssora: „az ember sárkányfog vetemény, nincsen remény, nincsen remény.” Ez az életünk nagy paradoxonja! Ezt a kettőt – amíg élek, remélek, illetve, hogy nincsen remény – gyakran egyszerre mondjuk ki. Sőt, nemcsak egyszerre mondjuk ki, hanem egyszerre is éljük. Egyszerre vagyunk reménységben és vagyunk végső lemondásban. Egyszerre éljük át, hogy a remény és a kudarc, a reménykedés és a kétségbeesés nem két tartomány, nem két külön világ. Mintha az egyik szép, színes, gyönyörű lenne, tele karácsonyi muzsikával. A másik viszont fekete-fehér lenne, mint egy szomorú dokumentum-film, melyben minden sötét, fekete, csüggesztő. És mintha csak akkor lehetnénk boldogok, ha ebből a szomorú, csüggesztő feketéből át tudnánk lépni a szép színesbe. Egyszer láttam egy észak-koreai politikai propaganda-filmet, talán 25 vagy 30 évvel ezelőtt. A főhős Dél-Koreából, a gazdag országból át akart szökni Észak-Koreába,  a szocializmus országába, a boldogság vidékére. A dél-koreai jelenetek fekete-fehérben játszódtak. Aztán amikor a mi hősünk átszökött a határon, egyszerre minden átváltott színesre. Nos, nem így van a dolog, hogy volna egy gyönyörű világ, meg volna egy rettenetes fekete-fehér világ, s csak annyit kell tennünk, hogy a szomorú élet-tartományból átlépjünk a derűsbe.

Bizony, egyszerre van bennünk remény és kudarc, nekibuzdulás és vereség, valahogy úgy, ahogy Madách Imre „Ember tragédiájában” a londoni színben olvassuk. A híres haláltánckor különböző alakok jelennek meg a szakadék előtt, s csak annyi maradt még a számukra, hogy végső szót mondjanak. Hadd idézzek néhányat, egyik sincs tanulság nélkül. A bábjátékos azt mondja: Én a komédiát lejátszottam, mulattam, de nem mulattam. A kocsmáros azt mondja: Kiitta mindenik borát, vendégeim, jó éjszakát! A kislány: Kis ibolyák mind elkeltek, majd urak, újak síromon teremnek. Cigányasszony: Jövőjét vágyni látta minden, szemét behunyja most ijedten. Azt mondja a munkás: A hét letelt, szombat este itt, kinyugszom végre fáradalmit. Ezt mondja a tanuló: Álmodtam szépet, felzavartak, szép álom jöjj most már folytatlak. A kéjhölgy: A mámor elszállt, a festék lement, oly hideg van, jobb-e odalent? Az elítélt: Maradj bilincs a hitvány por felett, más törvényt sejtek e küszöb megett. S végül a nyegle: egymást szedjük rá azzal, hogy tudunk, most a valónál mind elámulunk.

Ezek a mondatok búcsúversek, és tökéletesen kifejezik, hogy egyszerre remélünk és vagyunk kétségbeesettek, egyszerre vágyunk sikert, biztonságot, megmaradást és látjuk az elveszést. Jézus is erre tanít bennünket, a konkoly és a búza példázatában: a búza közé el van vetve a konkoly, szóig, a végső időig, az aratásig, az utolsó ítéletig együtt is vannak.

Ma a reménységet - a felolvasott Madách-i versek fényében is - a kudarc felől fogom nézni. A reménység kapcsán szólok majd kétségbeesésről, elveszésről, csüggedésről és szégyenről is, de ma, a felolvasott jézusi példázat erőterében állva, a kudarcról kell szólni. A példázat részben kudarcról és a kudarc miatt szükségszerűen beálló ítéletről, részben pedig a szeretetről és a reménységről szól.

Kudarc és ítélet. Azt mondja a szőlősgazda, a fügefa tulajdonosa: három éve semmit sem terem ez a fa, vágd ki! Tudnunk kell, hogy a mediterrán világban a termőföld kifejezhetetlenül nagyobb érték, mint Magyarországon. Nálunk csak kimegyünk, kiszórunk valamit a földre, és az megterem magától. Ám a mediterrán világban nem így van. Az öt-tíz centiméter vastag termőtalaj már vagyonokkal ér fel. Akik jártak mediterrán vidéken, láthatták, hogy sok helyen kráter-szerű termőterületeket képeznek. Ezeket kővel körülveszik, és belehordják a földet. Itt aztán egy fügefa, vagy egy olajfa, meg némi növény terem. Azért teszik ezt, mert a tavaszi nagy esők idején a csapadék lesodorná domboldalról a termőtalajt. Így mintegy előre kialakítanak kőből – hadd mondjam így, magyarosan – egy nagy vödröt, egy krátert, mely megtartja a termőréteget. Íme, most itt van egy fügefánk, de nem terem semmit. Tessék elgondolni, mennyi munka volt korábban: kialakítani ezt a termőterületet, összehordani a köveket, zsebkendő sarkában belehordani a termőföldet, elültetni a fát, várni évekig, míg termőre fordul! Eljön a termőidő első esztendeje: semmi, második esztendő: semmi, harmadik esztendő: semmi. Eredj, vágd ki – így mondja a gazda a példázatban –,  ne foglalja a földet se. Teljes kudarcról van szó, kedves testvéreim.

Ez a fügefa nem olyan, mint az útszéli fa, mely mindenkié, ilyet régen sokat lehetett látni Magyarországon is. Emlékszem, Sárbogárd és Enying között végtelen hosszúságban diófák álltak, még a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok katonái is odajártak diót verni – az mindenkié volt. Fehérre meszelt törzsük útjelzőül szolgáltak.  Ez a mi fügefánk nem ilyen. Nem valami útszéli mindenki fája. Egy szőlőskertben áll, és csak elveszi az életet, táplálékot, a termés reményét a többitől. Terméketlen. De, immár nincs tovább.

A kudarc nyomán szükségszerűen ítélet jön - és ezt az életünkre is lefordíthatjuk. Sokféleképpen szólhat efféle ítélet. Sokszor a legelső az önítélet. Gyakran magunk mondjuk ki az életünkről, hogy: az én életem merő kudarc. Nem terem benne semmi, nem azt hozza, amire készültem, amiért tanultam, amiért a másik ember szerettem, amiért az életemet fölépítettem, az életem egy kudarc. Egyszer ebben a teremben egy atyafival beszélgettem, aki öngyilkosságra készült. Egy barátjával ült itt. Meglett, erős fiatalember volt, jó életkörülmények között élt, de semmi másról nem volt hajlandó beszélni, csak arról, hogy kudarcot vallott.  Elkezdtük győzködni, hogy „de hiszen van egy családod, akit szeretsz”, - legyintett, „gyönyörű gyerekeid vannak”, - legyintett, „jó munkád van”, - legyintett, „megbecsülnek a szomszédaid is”, - legyintett, „irigyelnek az emberek….” – legyintett. Már nem tudtunk mit kitalálni. Bizony, sokszor szinte megmagyarázhatatlan ez a önítélet. Nem mondja ezt ki felettünk senki, sőt mások szeretnek is bennünket, mi mégis kimondjuk önmagunk fölött ezt az ítéletet: kudarc az életem, marad az öngyilkosság. „Batyum a legsúlyosabb nincsen” – mondja Ady Endre.

Többnyire azonban mások mondják ki fölöttünk az ítéletet. Ez akkor a legfájóbb, ha a hozzánk legközelebb állók mondják rólunk. Egy-egy családi veszekedésben olykor el is hangzik: te egy kész csődtömeg vagy! Igen, ezt néha akkor is a másik fejéhez vágjuk, ha föl akarjuk ébreszteni, föl akarjuk eszméltetni: szedd össze magadat, megvannak a lehetőségeid! Aztán sokszor úgy mondjuk ki, hogy nem is hallja az illető, csak a hozzá való viszonyunkban mutatjuk meg ezzel a kijelentéssel. Hogy például, nem bízunk rá semmit. Mert nem olyan, mint a mitológiabeli Midász király, aki bármihez hozzányúlt, arany lett belőle. Ellenkezőleg, amihez hozzányúl, abból nem lesz semmi. Máskor el szoktunk tanácsolni embereket bizonyos feladattól, munkától, megbízástól, poszttól, tiszttől – de nem közvetlenül őket magukat, hanem azokat, akik fölkérnék őket. Egyszóval: megfúrjuk őket, súlyos ítéleteket mondva. Még azt is felidézhetem, hogy mennyire fájó tud lenni, amikor egy ország politikai-gazdasági elitje mond ítéletet más társadalmi csoportok, például a szegények fölött. Nem is olyan régen még hivatalos állami doktrína volt, hogy vannak a társadalomnak léhűtő csoportjai – és volt az alapja a kitelepítéseknek, a deklasszálásoknak. A kínai kulturális forradalomról olvashattuk, hogy zeneszerzőknek mezőgazdasági munkában kellett részt venniük, mert honnan is jöhetne komoly ihlet egy muzsikus számára, mint onnan, hogy szedi a gyapotot, csépeli a gabonát, töri a rizst – mi másból? Nemrégen hallottuk egy miniszterelnök szájából, hogy Magyarországon sok a filozófus. Erről az jutott eszembe, hogy az 1920-as évek elején, a bolsevik diktatúra kezdetén a hatalom hajót bérelt és azon zsuppolta ki Szovjet-Oroszországból a filozófusokat és a vezető értelmiségieket.

 Mostanában pedig ennél is súlyosabb ítéletet hallunk: menjenek el emberek ebből az országból, mert itt nem boldogulhatnak. Keressenek új országot maguknak, legyenek ügyesek, de ne itt! Aztán, olvassuk, hogy a gázár-kompenzáció kiszámításakor, a harmadik, negyedik, ötödik gyermek törtegységet képez. Egy gyermek: 0,7 egység. Ez az igazgatási bikkfanyelv is nagyon-nagyon fáj. De még tovább kell mennünk. A példázatbeli gazda Jézus képes nyelvén Istenre utal. A szőlő tulajdonosa maga Isten. Nyílván nem csak egy fügefája van. Azt mondja: immár három éve gyümölcsöt keresek rajta, nem terem. Eridj, vágd ki! Hiszen így is van ez, az élet alapvető törvénye ez – ahol kudarc van, ahol meddőség, terméketlenség van, ott ítéletet kell mondani, és az ítéletet végre kell hajtani. Miért vegye el a többitől a táptalajt? Miért foglalja csak a földet is? A szőlősgazda ítélete: eredj, vágd ki.

Emlékszünk Keresztelő János prédikációjára? A fejsze immár a fák gyökerére vettetett,- mondja, és közeleg az, akinek szórólapát van a kezében, hogy megtisztítsa az ő szérűjét! Prófétai szó ez! Prófétai szó egy nemzet fölött, prófétai szó egy vallásos közösség fölött és az egyes ember fölött is – egy fügefáról van szó, rólunk egyen-egyenként, s nem bújhatunk el a másik mögé. Nem mondhatjuk: hektárnyi területen számos fügefa van, mit számít ez az egy? Behúzódunk a többi mögé – így szoktuk. Ha kész az ítélet, hogy elvesztünk, ha kész az ítélet, hogy végünk, akkor is igyekszünk behúzódni a többi mögé. A többi: a magyar ember –, ha magyar embert találunk. A magyar ember utolsóként megy be a forgóajtón, és elsőként jön ki – szoktuk mondani. Nos, én ilyen magyar embert még nem láttam! Én – ha ugyan magyar ember vagyok - utoljára megyek be, és sokszor ki se jövök, fordulok egyet. Az egyház közössége mögé is el lehet bújni – így esik szét a mi egyházunk! Igen, nálunk is vannak gondok, bajok, de azért a budahegyvidéki gyülekezet mögé talán még el lehet bújni! Ez masszív gyülekezet, itt jó dolgok történnek. És szépen, református módon besuttyanunk ebbe a közösségbe, mindjárt van valami kapaszkodó. Egy teológus, Paul Tillich mondja erre, hogy amikor az ember szembenézni kényszerül ítélettel és kudarccal, megoldásként föloldódik valamelyik közösségben, saját létét mint közösségben való létet éli meg. Ez a magyarázata annak is, hogy észre sem vesszük, úgy belesuttyanunk a közösségbe. Én bizony be nem ülnék a ferencvárosi stadionban a B-középbe, ott üvöltöznek, eltorzulnak az arcok, „huj, huj, hajráznak” , káromkodnak, lóbálják a sörösüveget! De megmondom őszintén, voltam már Fradi-meccsen, és nagyon élveztem. Ott nem én voltam én. Ott kölcsönöztem a sikert, egy közösségtől kölcsönöztem a megtartatást, egy közösségtől kölcsönöztem a reménységet, egy közösségtől kölcsönöztem azt, aki én vagyok – noha az nem én voltam. Most azonban – a próféta szavaival -  a fejsze a fák gyökerére vettetett. Nincs tovább! S ekkor közbelép valaki.

A vincellér közbelép, és haladékot kér: „Uram, engedd meg, hogy még ebben az esztendőben körbeássam, megtrágyázzam, s ha terem, úgy jó, s ha nem terem… - és itt nagyon érdekes fordulat következik, eképpen tehát: „ha gyümölcsöt terem jó, ha pedig nem, azután vágd ki azt.” „Azután” - a görög szót magyarra is úgy kellene fordítanunk, ahogy a latinban van: in futurum – majd a jövőben. Kétszeresen ki kell vágni.  De még egyszer rövid haladékot kér: engedd meg, hogy egy kicsit körbeássam, megtrágyázzam – nem, mintha korábban ne ásta volna ki, nem, mintha korábban ne trágyázta volna meg, nem, mintha az előző esztendőben ne munkálkodott volna rajta! – aztán, ha terem, jó, s ha nem, akkor majd valamikor – in futurum - majd a jövőben… Majd a távoli jövőben…, majd újra elővesszük az ügyet. Akkor, talán, majd, valamikor…

Mit jelent ez, kedves testvérek? Azt, hogy van közvetítő, és azt, hogy van közbenjárás. Azt, hogy van szószólója az embernek. Akkor is van szószólója az embernek, amikor utolsó szavunk egy olyan kis versike lehetne csak, mint amilyeneket Madách tragédiájában hallottunk. Gondoltam, költök magam  is néhányat, de Madách magaslatait nem érem el.  Amikor a szakadék szélén megállunk a haláltánc egy pillanatára, és elmondjuk életünk sírversét, majd ugranunk kellene – akkor is van szószólónk. Ezért nem kell ugrani, nem kell az ítéletet kétségbeesve rettenetes kudarcérzéssel beváltani. Nem kell azt mondani, hogy nem várom meg az ítéletet önmagam fölött, nem várom meg az ítélőt, intézze ő. Van közbenjáró, van közbenjárás, van Jézus Krisztus. Péter apostol azt mondja, hogy „legyetek kész mindenkinek számot adni a bennetek lakozó reménységről” – és így fejezi be: „és Jézus Krisztus az Atyaisten jobbjára ültetett és uralkodik mindeneken, fejedelmeken, angyalokon, hatalmasságokon.” Jézus Krisztus az Atya jobbján ül, Ő a mi közbenjárónk. Közben jár érettünk. Haladékot kér nekünk és – ez is benne van a példázatban – haladékot kér önmagának. Még egy kicsit…, még ebben az évben…, még most… dolgozom rajta. Még körbeásom, még megtrágyázom, hátha lesz gyümölcse.

Kettőt jelent ez, és hadd szóljak ezekről befejezésül. Az egyik az, hogy a példázat igen szépen kifejezi, hogy amikor mérlegre teszed az életedet az önítéletben, vagy amikor mások ítéletre hoznak feletted, neked látnod és tudnod kell, hogy Jézus Krisztus már eddig is munkálkodott rajtad és benned. Nem most kezdi el. Csodálatos dolgokat mond el Jézus arról, hogy miképpen hat Isten megelőző kegyelme az életünkben. A megelőző kegyelem (gratia praeveniens) kifejezést a középkori teológusok találták ki, később sokat vitatták, ám nagyszerű igazság van benne. Amikor eljutok a kegyelem teljes belátására és elfogadására, rájövök, hogy terméketlen voltam, meddő, kudarc voltam, csődtömeg, hiszen eddig is jó talajban voltam, védett helyen, hiszen a plántálásától kezdve, az életem kezdetétől Jézus munkálkodik bennem. Munkálkodott veled is, benned is, rajtad is. És most ugyanezt kéri, mint közbenjáró: még ebben az esztendőben… hogy hadd tegye még ugyanezt. Csakugyan: körbeásott, megtrágyázott, gondozott, és most azt kéri: hadd szóljak a szívéhez, hadd vezessem őt csodálatosan, hadd próbáljam felnyitni a szemét, vegye észre Isten csodálatos világát. Még hadd ébresztgessem a szívét, hogy Istennél kegyelem van, hadd plántáljam belé azt az élő reménységet, hogy eltöröltetnek a bűnök, hogy van szabadulás, van kimenekedés, van megoldás.

És most hadd hirdessem nektek, kedves testvéreim, ezen a mai estén is csak ugyanezt! Hány evangélizáció volt már a Buda-hegyvidéken, hányszor hangzott ez az Ige, hányszor olvastad már a Biblia lapjain, hányszor, hányszor, hányszor hallottad már? Most hát még egyszer, hadd hirdessem újra: Jézus Krisztusnál, a közbejárónál kegyelem van, kegyelem van a számunkra. Nincs hát remény? Mondhatjuk vajon, hogy hozzám nem jön már semmi, nekem semmi sem sikerül, kudarc az egész életem, csődtömeg vagyok, elrontottam, elrontották, hagytuk, hogy így legyen? Haláltánc a vége? Mégiscsak kezdjünk bele mindannyian megírni a magunk kis versikénket, hogy majd holnap este ki-ki fölolvassa? Nem. Van közbenjáró.

Igen, nem kell szakadékba zuhannunk, nem kell kivágattatnunk, mert van Jézus Krisztusunk, és Ő hozza a reménységet. Pál apostol a Korinthusi levélben mondja: a szeretet mindent remél. Azt kell hát befejezésül mondanom, és erre kérlek mindannyiótokat, erre emlékeztessétek magatokat ezen a mai estén: Isten szeretete ébreszti  bennünk a reményt. A vincellér szereti ezt az ő fügefáját. És szeretetből haladékot kér. Szeretetből bevonja a reménység dimenziójába. A szeretet legelső munkája bennünk a reménység. Sőt, azt mondhatnám, hogy a szeretet mozgásformája, hozzánk való közeledése, és föltárulkozása első rendben a reménységben történik. A szeretet mindent remél. Így tehát, ha szeretsz, remélsz, - és ha remélsz, szeretsz. Szereted Teremtődet, szereted megváltó Uradat, szereted embertársadat. És - az elhangzottak fényében - hadd mondjam így: szereted önmagadat is. Nem mondhatsz önmagad fölött ítéletet, nem legyinthetsz önmagadra. Mivel remélsz: szeretsz. Isten szeret téged, elküldte éretted Jézus Krisztust, nyilvánvalóvá tette irántad való szeretetét és megmutatta számodra az igazi reménységet.  Ha szeretsz, remélsz, és ha remélsz, szeretsz. Szereted közbenjáródat, Jézus Krisztusodat, és benne többi embert és magadat, úgy, ahogy azt Isten szent törvénye parancsolja.

Ámen