Reménység ellenére remélni

Keresztelő János születésének a történetét vagy adventben olvassuk és magyarázzuk, vagy még várunk két hetet, amikor Szent Iván napja környékén, a régi egyházi hagyomány szerint, Keresztelő János születése napjáról emlékezünk. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy amikor Mária meglátogatta Erzsébetet, és jelentette az örömhírt, hogy fogant az Úrtól, Erzsébet méhében repesni kezdett a magzat; Keresztelő János köszönti így eljövendő Urát. Keresztelő János az útkészítő, aki majd Jézus Krisztusra mutat: íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Keresztelő János azt mondja magáról, hogy: nékem alább kell szállnom, néki pedig feljebb kell emelkednie. Így olvassuk most az igét, amikor olyasmit ünneplünk, bízunk rá Isten gondviselésére, adunk érte Istennek hálát, ami, jelesül most ez a gyülekezeti ház valami többre és nagyobbra mutat. Reményeink szerint ez a több és nagyobb, a templom is megépül majd. A parókia és a gyülekezeti ház a templomot szolgálja. Ez a dolgok rendje: a parókia nagyobbra mutat, a templomra, a templom nagyobbra mutat, mert a templomnál nagyobb van itt, maga Jézus Krisztus. Mindig, minden a nagyobbra mutat. Az egész életünk is.

 Hogyha tehát jól olvassuk ezt az igét, most ezt a pillanatot, amikor egy család életébe öröm és áldás érkezik, és Jézus Krisztus útkészítője megszületik, maga Keresztelő János, akkor mindezt tudjuk alkalmazni dolgainkra és külső körülményeinkre is. 

De ennél is többet kell mondani a felolvasott ige alapján. Nem véletlenül emeltem ki azt a részt, amely arról tudósít, hogy amikor Zakariás végtére mégis engedelmeskedik, megszűnik némasága, elmúlik egy csapásra az Isten angyala által reá büntetésként telepedő szájzára, és újra teheti azt, amire szent elhívást kapott, hogy: Istent dicsőítse. A történetet most nem akarom hosszasan magyarázni, tudjuk jól. Zakariás a templomban szolgált, amikor Isten angyala jelentette neki, hogy felesége fogan és gyermeke születik és a gyermeket Jánosnak kell nevezni. Ekkor Zakariás, a hívő hitetlenkedni kezd. És azt mondja: ugyan, miképpen lehetséges ez, hiszen én is vénember vagyok már, és a feleségemtől is eltávozott az asszonyi természet, nem foganóképes már. Lehetséges ez? – bizonyíték kellene rá. A büntetés ezért a hitetlenkedésért, vagy, ha akarjuk, jel-kívánásért, az lett, hogy Zakariás megnémult. De most, hogy engedelmeskedik, vagyis enged annak a szónak, amire Isten angyala utasítja: János legyen a gyermek neve, nyomban megnyílik a szája: és dicsőíteni kezdi az Urat.  Azt kívánom a csömöri gyülekezet minden tagjának, a csömöri lakosoknak is, akik itt ma csodát látnak megépülve, hogy ha megnyílik a szájuk a némaság után, ha megnyílik a szánk, akkor dicsőítésre nyíljon meg először. Kívánom ezt szívem mélyéből minden magyar embernek ezen az ünnepségen, mert, ha a magyar ember megnyitja a száját, és kimondja Isten nevét, bizony, sokszor nem áldással folytatja, hanem káromlással. Kívánom, hogy a csömöri gyülekezet ezen a csodán keresztül is igazi megnyílást éljen át Isten dicsőítésére, megváltozást, megtérést az igazi emberi hivatás betöltésében. 

De menjünk tovább, mert ez eddig csak szép morálprédikáció lenne, ámbár az is megállná a helyét, de nagyobb titokról van itt szó. Zakariás és Erzsébet életében valami olyasmi történt, aminek már volt egy előképe. Ahogyan az áldások sorozata elkezdődött az ősidőkben, ahogyan Isten elkezdte munkálni az elveszett embervilágban az elhívást üdvösségre, ahogyan Isten embereken keresztül adja az áldásokat, ezt ismerjük, ha vissza lapozzuk a Bibliában, Ábrámhoz és feleségéhez Sárához. Ők is idősek voltak, és nem volt gyermekük. De Isten megszólította Ábrámot, és más nevet adott neki: Ábrahámnak nevezte, és elhívta egy földre, amit maga Isten mutat meg és ad neki és leszármazottainak, akik annyian lesznek, mint égen a csillagok és tenger partján a homokszem. És az Úr mondja Ábrahámnak: megáldatnak benned a földnek minden népei. És Ábrahám is hitetlenkedik. És Sára is hitetlenkedik. Az nem lehet. Mert az életnek, biológiának, a természetnek a törvényei ezt már nem teszik lehetővé. Ezért mondja Pál apostol Ábrahámról, hogy reménység ellenére remélte, hogy az az Isten, Aki a semmiből teremtette a világot, Aki a nem lévőből hívja elő a meglévőket, Aki a halottakat fel tudja támasztani, tud nekik, a magtalannak és a terméketlennek életet ajándékozni. Reménység ellenére, számítás ellenére, életkoruk ellenére, józan emberi belátás ellenére, minden megfontolás ellenére. Mintha idáig tükröződne Ábrahám történetének fénye, valahogy úgy, mint amikor megyünk az úton és egy kis üvegcserépen megcsillan a fény, nem is tudjuk, honnan, de a fény elérkezik a szemünkbe, - mintha itt is így verődne szemünkbe ez a fény. Itt Csömörön is voltak számítások, súlyos megfontolások, emberi tervezések, mindennek a mérlegre tevése, aztán a karok széttárása, hogy ez nem megy, ez lehetetlen. Álmodozni lehet, hajnalban felriadni, és látomásokat látni, de józan megfontolás szerint a református templom megépítése nem megvalósítható ügy. Ez nem tartozik a megvalósítható dolgok körébe. Álljon hátra a sorba, az utolsó helyre, ahol az ábrándjainkat tartjuk. De ti ne mondjátok, hogy lehetetlen ügy, mert nem az, amit az Isten lehetségesnek mond.

 És visszatérünk Zakariás történetéhez.  Nem tartotta lehetségesnek az áldást. Ő tiszte szerint, éppen a közbenjáró szolgálatot végzett a templomban, ekkor, az áldozat bemutatása közben hallotta Isten angyalának szavát és ígéretét.  Igen, lehet, hogy nemcsak az eszének a szava ragadtatta el, hanem a szívéből feltoluló indulat, kételkedés, csodálkozás, hitetlenkedés. Nem biztos, hogy pusztán az embervilág törvényei szerint mérlegelt, lehet, hogy a szíve szólt. Idősek már, sokat szenvedtek már az álomért, le kellett mondani róla.  Amikor Mária meglátogatta Erzsébetet, ő énekre fakadt, és azt mondja: elvette az Úr az én gyalázatomat. A régi világban, ha nem volt gyermek, nem azért nem volt, mert nem akarták volna, vagy mert gyermek nélkül jobban élhettek volna, mint vélik ma sokan, ha nem volt gyermek, az az áldás megvonását jelentette, az szégyen volt. Ezért ujjong Erzsébet: elvette az Úr az én gyalázatomat. Mennyi imádság, kérés, mennyi buzgólkodás lehetett már e gyermekért, és éppen a közbenjáró nem kapta meg ezt az áldást és ezt az ajándékot!  Éppen az nem kapott az áldást, akinek az a hivatása, arra installálta az Úr, hogy másokért, a rászorulókért, a vétkesekért, a bűnösökért közbenjárjon és könyörögjön érettük! Hát, hogy van, hogy éppen ő nem részesedett ima-meghallgatásban, és ő nem nyerte el buzgó vágyát? Talán már csak a beletörődésnek meg az elengedésnek a napjai voltak hátra, mikor megszólalt az angyal, és érkezett az üzenet, és el kellett kezdeni reménység ellenére remélni.  

Utoljára tehát ezt a páli szót szeretném ide kapcsolni: reménység ellenére remélni. Ez nem erény, ez nem valami vele-született, vagy idővel kialakuló, minket, magyarokat igen jól jellemző makacsság. Csak azért sem hagyom magam lebeszélni az álmomról? Csak azért is, utolsó leheletemig kapaszkodom abba, amit az igazamnak gondolok? Ismerjük ezt.  Zakariásnak reménység ellenére kellett remélnie az a napot, amikor János megszületik és felírhatja majd a táblára, hogy János legyen a gyerek neve, hogy megoldódjon a nyelve, és kiszakadjon a szívéből az Isten magasztalása. A reménység ellenére való remény nem makacs indulata, hanem az alapja annak, hogy valaki nekem ígértet adott. És én erre az ígéretre rátettem magamat. Nem én találtam ki magamnak, nem én álmodtam meg, nem én terveztem meg, nem én állítottam fel a körülményeket, hanem Isten belehívott engem egy szent ügybe, egy nagy eltervezésbe, a világ alapjainak felvettetése óta az új világ megérkezéséig tartó nagy folyamatba, az ember megteremtésének és üdvösségre vezérlésének nagy történetébe. És rám az vár, hogy hűséges legyek az én egyszerű emberi történetem során, az én emberi élet-időmben, meg a családom élet-idejében.  Nagyapjára talán még mindenki emlékszik, és boldog, aki látja unokája, dédunokája arcát, de ez csak négy-öt nemzedék. De lám, Isten bevon engem az egész ember nagy történetébe, és ebben a történetben Ő adja az ígéretet, Ő valósítja meg az ígéretet, Ő teremti meg a feltételeit, és minket arra hív, hogy engedelmesen, szabad szívvel elfogadjuk az Ő áldásait.

A csömöri református nép így része az Isten nagy ügyének. Legyen hát egyetlen, kizárólagos ügy, a csömöriek számára is az engedelmességünk ügye.  Isten meghívott bennünket reménység ellenére remélni. Kicserélni reményeinket az Isten ígéreteire. Kicserélni törekvéseinket az Isten áldásaira. Kicserélni igyekezeteinket, vágyainkat, sóhajtásainkat az Isten igaz megismerésére.  Kicserélni a saját gondolatainkat és szavainkat az Isten áldásaira, magasztalására és dicsőítésére. 

Itt voltam az alapkőletételkor, és még most is látjuk a régi világ egy-egy elemét, darabját a telek különböző részein, de egyszer, amikor eljön majd a templom szentelése, minden más lesz. Azt kívánom, hogy mindeközben mi magunk is, akik mindennek tanúi, átélői, támogatói, vagyunk, és érette imádkozunk, kicserélődjünk reménység ellenére remélőkké, magunk gondolata erőltetése helyett Isten gondolata elfogadóivá, magunk útján járók helyett Isten útjára meghívottakká, magunk szavai helyett Isten dicsőítőkké.

 Keresztelő János látta Jézust, az Isten Bárányát, a világ üdvözítőjét, és ezt mondta: nékem alább kell szállanom, Néki fel kell emeltetnie. A parókiánál, a gyülekezeti háznál nemcsak léptékében, hanem jelentőségében is nagyobb, nagyobb fog itt épülni; de a templomnál is nagyobb van itt, az Üdvözítő Úr Jézus Krisztus, akinek kegyelmére, üdvözítő szeretetére és dicsőítésére elhívott minket az Isten -  reménység ellenére is remélni.

Ámen