Reménykedők vagyunk

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Diákkorom óta foglalkoztat egy kérdés, bár sem olyan bölcsességre, sem olyan tudományra nem tettem szert, hogy el tudjam dönteni.  Diákkoromban olvastam Nietzschének egy gúnyos megjegyzését, melyben nem kevés iróniával azt mondja, hogy Pál apostol egy kicsit jobban is megtanulhatott volna görögül. Azóta, mikor Pál apostol leveleit olvasom, mindig előveszem a görög bibliámat is, időnként még a görög nyelvtant is, és azon töröm a fejemet, hogy vajon jogosan tette-e ezt a megjegyzést Nietzsche. Bár a görög irodalom professzoraként kezdte pályáját, nyilván nem magával hasonlította össze Pált, hanem inkább Platónnal vagy Arisztotelésszel, vagy valamelyik antik költővel. Így viszont igazságtalan az összehasonlítás, hiszen, mint tudjuk, Pál apostol nem görög anyanyelvű volt, ő úgy beszélte a görögöt, ahogy ma sokan az angolt, akkoriban a görög volt a mindennapos érintkezési nyelv. Mégis azt gondolom, hogy nem volt igaza Nietzschének.  Itt a Korinthusi levélben és ezen belül a felolvasott szakaszban Pál apostol arról tesz bizonyságot, hogy igen-igen jól megtanult görögül, s ezt be fogom bizonyítani azoknak is, akik egy szót se tudnak görögül. Kérem, ne ijedjen meg senki, nem nyelvtanórát akarok tartani, és nem akarok stilisztikai tanulmányokba bocsátkozni. Azért tettem ezt a kitérőt bevezetésképpen, mert igen súlyos a mondanivalóm, és amikor az ember súlyos mondandóra készül, igyekszik könnyebb úton eljutni hozzá.

Az apostol az emberi élet egyik döntő kérdéséről beszél, nevezetesen arról, hogy mennyit ér az életünk és meddig tart az életünk. Ez döntő kérdés. Nem az a döntő kérdés, amit ma mondanak és szuggerálnak nekünk, hogy az számít, hogy mennyi mindenünk van,  - tudjuk mindannyian, ha őszinték és becsületesek vagyunk, hogy ez harmadlagos-negyedleges kérdés. Nem is az a kérdés, hogy minek tekintenek bennünket, mi a címünk, a rangunk, a becsületünk, a tisztességünk - ez fontos kérdés, de tudjuk, hogy nem ez a döntő kérdés. A döntő kérdés az, hogy mi az egész életünk, és miért van egyáltalán élet, és miért élünk mi egyáltalán. Ha erre a kérdésre nem tudjuk a választ, vagy azt tesszük, amit oly sokan tesznek ma, hogy a kérdés helyébe hamis kérdéseket állítunk, és ezzel próbáljuk ezt a nyugtalanító kérdést elnyomni, boldogtalanságra ítéljük magunkat, mint ahogy, ha nem tudjuk a kérdésre a feleletet, akkor is boldogtalanok vagyunk. Így fogalmaz most az apostol: ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. A reménységről, Krisztusról és az életről szeretnék néhány szót szólni.

Az ember megszűnik ember lenni, ha megszűnik reménykedni. Ezért mindjárt rögtön az első nyelvlecke, az, amit pontosan és szabatosan meg kell jelölnöm. Az apostol így mondja ezt: ha csak ebben az életben vagyunk reménykedők. Egy melléknévi igenevet használ, mely igen alkalmas arra, hogy jellemezze az embert. Nem egy mozzanatot jelöl meg vele, hogy most az életem egy adott szakaszán felgyulladt bennem valami reménység, most van valami nagy ügy, és nekem ezzel foglalkoznom kell, és én arra nézve reménykedem, hanem azt mondja: reménykedők vagyunk. Az ember jellemzője az, hogy reménykedő. Ha csak itt, ebben az életben vagyunk reménykedők – mondja az apostol – minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Vagyis, eltalál az életünk szívéig, s azt kérdezi, tőled is, ha reménykedő vagy még, és egyáltalán reménykedő vagy, akkor miben reménykedsz. Ez az egyik döntő kérdés. Miben reménykedsz? Abban talán, hogy holnap egy kicsit másképp lesz, holnap egy kicsit jobb lesz? Jaj de sokat ígérték ezt nekünk. Ma is ígérik. Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,  - ismerjük a verset, ismerjük a politikai szlogeneket, ismerjük egymás biztatását és buzdítását, majdcsak lesz ez másképpen. Miben vagy reménykedő? Vagy abban reménykedsz, hogy mégiscsak sikerül mozgósítani tartalék erőt, mégiscsak sikerül megtalálni a megoldatlan kérdések kulcsát, mégiscsak sikerül a dolgokat elrendezni? Miben vagy reménykedő? A korinthusiak rögtön tudták, s mi is tudjuk a jó feleletet, minekünk hittanból ötöst kell adni: mi a Krisztusban vagyunk reménykedők. De figyeljétek meg, kedves testvérek, mit mond az apostol, és ezért olyan fontos és meghatározó ez az ige: ha csak ebben az életben vagyunk a Krisztusban reménykedők. Mindennapos tapasztalat, hogy Krisztust lefordítjuk. Szükségszerűen. Amikor diák voltam, s gyakorlati teológiát tanultunk, a professzorunk, aki nem volt jóban a dogmatika professzorral meg a dogmatikát sem nagyon szerette, mindig azt mondta, hogy: tiszteletes urak, maguk az előzőben – mindig előtte volt a dogmatika óra – sok szép igazságot hallottak és tanultak, sok szép elméleti dolgot mondott el a professzoruk, most pedig ezt aprópénzre fogjuk váltani. Most pedig gyakorlatra fogjuk fordítani, most pedig kikövetkeztetjük, hogy mi jön abból a sok szép igazságból. Igen, itt van az életünk, és az életünkkel valamit kezdeni kell. Így voltak a korinthusiak is, megismerték Jézus Krisztus evangéliumát, Istennek erejét, hatalmát, boldogító üzeneteket vettek, a létezés nagy titkai tárultak fel előttük, s rögtön kezdték fordítani a mindennapos életre. Mondok is a korinthusi levélből példát. Megismerték a korinthusiak, hogy aki hisz Istenben és elkéri Istentől az isteni erőket imádságban, annak az életébe isteni erők áradnak be. Azt mondja az apostol: kaptátok az erőket. A dünamisz szót használja itt. Fordították is rögtön mindjárt a korinthusiak gyakorlatiasra ezt a szép valóságot. De hogyan? Vetekedni, vitatkozni kezdtek: ki az erősebb. Mondok egy másik példát. Aki Jézus Krisztust megismeri, belelát az isteni bölcsességbe. Bölcsesség. Megkapták a korinthusiak is a bölcsességet, s rögtön vitatkozni kezdtek: ki a bölcsebb? Le lett hát fordítva gyakorlati nyelvre. Miért? Mert csak ebben az életben reménykedtek a Krisztusban. Mert nekik Krisztus arra volt fontos, arra volt szükséges, hogy mit tudnak vele kezdeni ebben az életben. Ezért emlékezteti az apostol a korinthusi gyülekezetet arra, most negatív megfogalmazásban: ha csak ebben az életben vagytok a Krisztusban reménykedők, minden embernél nyomorultabbak vagytok.

Ez a szó, hogy nyomorult, még egy helyen fordul elő az Újszövetségben, a lekcióban felolvasott intő levélben, amit a laodiceai gyülekezetnek küld Jézus Krisztus János apostolon keresztül. Mit mondanak a laodiceaiak? Meggazdagodtam, nincs szükségem semmire. Ezt nem multimilliomosok mondják, kedves testvérek, nem úgy gazdagodtak meg a laodiceaiak, hogy oda dőlt a világ összes kincse – nem, ők megismerték Krisztust és nagyon gyakorlatiasan, praktikusan le tudták fordítani az életükre, tehát meggazdagodtak a Krisztus által, és azt mondták, nincs szükség már semmire. Csak közben kiderült, hogy ezek a laodiceai keresztyének sem hidegek, sem melegek: langymelegek. A megelégedett embernek, az önmagával eltelt és megtelt embernek, az ön-telt embernek a langymelegsége ez. Azt mondja az Úr: lennél inkább hideg vagy lennél inkább hév, de mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek, kiköplek az én számból. Mert azt mondod: meggazdagodtam, noha, te vagy a mezítelen, a vak - és itt hangzik el az a szó, amiről most beszélünk – te vagy a nyavalyás, a nyomorult. A szánalomra méltó – egészen pontosan nem is a szánalomra méltó, hanem az, aki óhatatlanul szánalmat ébreszt a másik emberben. És itt is egy melléknévi igenevet használ az apostol. Nem azt mondja, hogy ez csak egy mozzanata az életeteknek, hogy most éppen nyomorultak, szánalmasak vagytok, hanem ez a jellemzőtök. Így áll előttünk az emberi életnek ez a két valósága: az ember reménykedő és az ember szánalomra méltó. Reménykedő és szánalomra méltó. Most az a döntő kérdés, hogy azért vagyunk reménykedők, mert egyébként szánalomra méltók vagyunk? Mert aki ránk néz, aki ismer bennünket, az tudja, hogy nyomorultak vagyunk, hiába kelletjük magunkat ezzel, azzal, amazzal, a nyomorúságunk újra meg újra leleplez bennünket. Nohát reménykedünk. Nem maradt más. De sokan vannak így kedves testvérek, de sokszor vagyunk mi is így, beszorulunk a sarokba, minden elveszett, nem maradt semmi, csak a remény. Azt nem vehetik el tőlünk. Milyen sokszor mondjuk: a remény hal meg utoljára. De azt mondja az apostol a korinthusiaknak: ha így reméltek és ezért reméltek, akkor nemcsak szánalomra méltók vagytok, hanem minden ember között ti vagytok a leginkább szánalomra méltóak. Minden embernél nyomorultabbak vagytok. Miért? Azért kedves testvérek, mert Jézus Krisztus az Ő feltámadásával – erről beszél a korinthusi levélnek ez az egész felolvasott része – megnyit az ember valóságában egy olyan dimenziót, amit számunkra sem a képzelgés, sem a fantázia, sem az okosság, sem a bölcsesség, sem semmiféle kalkulus nem tud megnyitni.

 A feltámadás, Jézus Krisztus feltámadása hallatlan és elgondolhatatlan. Így is mondja a levele elején az apostol: amit emberfül nem hallott, s amit az ember szíve meg sem gondolt azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Amit nem hallottatok, s amit nem gondoltatok el, az lép be az ember világába Isten felszabadító, feltámasztó Lelke által a Jézus Krisztusban. Ezért ha ezt be akarjátok zárni ebbe az életbe, a hatvan, hetven, nyolcvan, kilencven évbe, akkor nincs tovább. Ha csak arra akarjátok használni, hogy hosszabb legyen általa a kapanyél, kicsit kényelmesebb legyen a vacok, akkor nemhogy nyomorultak vagytok, mint minden ember, aki kínjában reménykedik, hanem ti vagytok a legnyomorultabbak. Hiszen ti megkaptátok a megalapozott reménység valóságát, de nem aszerint éltek. József Attila mondja egy töredék kis versében: gyémánthegyen állunk zörgő kavicsokkal a zsebünkben. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Az Isten engedi, hogy az életünk az Ő valóságába gyökerezzen be, és mi ezt a begyökerezett életet kiemeljük, és betesszük egy virágcserépbe, odatesszük az ablakba, azt hisszük, hogy lesz belőle valami. Ha csak ebben az életben… Mit is akar mondani az apostol? Azt, hogy megnyílt egy másik dimenzió, megnyílt egy másik valóság. Az embert nemcsak az jellemzi, - itt térek vissza egy pillanatra a görögökre – nemcsak az jellemzi, hogy vagyunk, ami megváltozhatatlan jelenünkre vonatkozik, nemcsak az egzisztenciánkról tudunk beszélni, a puszta létezésünkről, hanem arról is, hogy leszünk, Krisztus által valamivé leszünk, s ez van elrejtve a feltámadás titkában.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, keresztyénekhez szóltam ma, Istent magasztaló, ünneplő és dicsőítő gyülekezethez, azokhoz, akik Krisztusról neveztetnek. De engedjétek meg, hogy a felolvasott Ige fényében újra megkérdezzem tőletek is, miben vagytok reménykedők, s ha a Jézus Krisztusban vagytok reménykedők, miért korlátozzátok Őt, aki életnek és halálnak ura, miért korlátozzátok Őt, aki legyőzte a halált, aki legyőzte a bűnt és a kárhozatot, miért korlátozzátok Őt erre az életre? Tovább lépek: miért korlátozzátok önmagatokat erre az életre? Isten csodálatos ajándéka, ereje, bölcsessége, hatalma, sok-sok kegyelmi ajándéka mind-mind abból táplálkozik, hogy felemeli gyermekeit egy másik valóságba, felemeli gyermekeit egy másik világba. Hogy mondja Péter apostol? Az ég és s föld elmúlnak, az elemek felbomlanak, mi azonban új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik. Ezt az új eget és új földet várod-e? Ebben vagy-e reménykedő? Ha igen, akkor boldog ember vagy, akkor vigasztalója lehetsz minden elesettnek és nyomorultnak, akkor érted, hogy miről beszél a Jelenések könyvében az Úr: Végy magadnak tűzben megpróbált aranyat Tőlem, hogy gazdag légy, fehér ruhát, hogy legyen öltözeted, és eltakartassék mezítelenségednek rútsága, és kend meg a szemedet szemgyógyító írral, hogy láss,  - mert a te gazdagságodra, a te tisztaságodra, a te bölcsességedre, a te erődre és a te megvigasztaltságodra van szüksége ennek a világnak. Hány ember várja, hogy mint megvigasztalt és reménykedő vigasztald és reményt adj neki, hogy elvezesd és megszilárdítsd az életét. Hány ember várja és kérdezi tőled is, mi az élet értelme és mi az élet titka. Nemcsak ebben az életben vagyunk reménykedők a Krisztusban, mert Ő feltámadt és elsőszülött lett azok közül akik elaludtak. Isten Szentlelke segítsen, nyissa fel szemeteket, emelje fel lelketeket, buzdítson és bátorítson, hogy mindig többre, mindig nagyobbra, Istenre tudjatok nézni.

Ámen