Rejts el engem!

“Hogyha nékem szárnyaim lettek volna, én innét régen elrepültem volna”, mondja az 55. Zsoltár, a Psalmus Hungaricus, a Magyar Zsoltár. Az a zsoltár, amelyet Kodály Zoltán is olyan szépen feldolgozott, és amely olyan közel áll a szívünkhöz a reformáció kora óta, egy panaszkodó prédikátornak, Kecskeméti Végh Mihálynak a zsoltára, amelyben valóban, az egész magyar sors minden tehetetlensége, minden elvágyódása, minden késztetése, egyszóval minden, minden, ami az ember szívét átjárja, sok-sok alkalommal, benne van. Mi van benne, a zsoltárban, tudni illik az 55.-ben, a Psalmus Hungaricusban? Egyrészt egy nagy-nagy elvágyódás, hiszen az ember ösztönösen is elvágyódik arról a helyről, még pontosabban szólva abból a szituációból, amit a zsoltár sok esetben így ír le: szorongattatás. Ez az, amikor szorosságba kerül az ember. Nem is tudja szorosságának okait megnevezni. Időnként ezek lehetnek személyek, lehetnek ügyek, lehetnek bajok, de a szorosság attól szorosság, hogy arctalan, névtelen. Talán a szívnek a szorongása ez. Az ilyen helyzetekből az ember elvágyódik, szeretne kitörni, szeretne valahova eljutni, ahol ezt nem kell átélnie, ahol biztonságban van, ahol úgy érezheti, hogy rendben vannak a dolgok, ahol feloldódik a szorosság, és távlatok nyílnak meg. Minden elvágyódásban távlatot keres az ember. Amikor összeszűkül a világ, amikor szoros a világ, nincsenek távlatok, akkor elvágyódik az ember.

De ugyanakkor, amikor azt mondja a zsoltáros, hogyha szárnyam lett volna, csak feltételes módban beszél -  ha lett volna. Nincsen. Ha lett volna, elrepültem volna. De nincsen, és itt vagyok. Itt kell lennem. Vagy, ha lenne is módom, ezt a módot nem tudom működésbe hozni, mert nem az a lényeg itt,  hogy meg tud-e az ember bizonyos lépéseket tenni, be tud-e pakolni a kofferébe, meg tudja-e venni a vonatjegyét, vagy kiváltja a kivándorló útlevelet, és köszön mindenkinek, áldás, békesség, viszontlátásra, és odébbáll. Nincsen szárnyam, mert a szívem itt van. Azért nincsen szárnyam, mert nem tudom megtenni ezeket a lépéseket belső oknál fogva. Hogyha nékem szárnyam lettek volna, régen elrepültem volna.

Ha lett volna… ebben az is benne van, ezzel azt is kifejezi a zsoltáros,  hogy az ember általában magával viszi a bajait. Amikor gyermek voltam, és iskolaorvoshoz kellett menni vizsgálatra, évenként álltunk ott sorba, derékig meztelenül, s volt egy-két göbbedt gyerek is az osztályban, kopogtatta a hátukat a doktor bácsi, és azt mondta: kisfiam, neked levegőváltozásra van szükséged. S jól is esik az. Kimenni az egyik környezetből, átmenni egy másik környezetbe, ilyenkor kitágul a szív, kitágul a tüdő, fellélegzünk, átjár bennünket valami más, meg  tudunk újulni. Levegőváltozásra van szükség. De lelki értelemben,  akárhova megy az ember, ha belül van a baj, azt viszi magával. Ha az ember félénk, nemcsak itt, másutt is félénk lesz, ha az ember gyáva, nemcsak itt, ott is gyáva lesz, ha az ember itt szerencsétlenkedő, akkor ott is szerencsétlenkedni fog, ha az ember irigy itt, ott is irigy lesz, ha alávaló, ott is alávaló lesz, ha megsebzett a szíve, az a megsebzett szív, ott is sebzett szív marad.  Ha nékem szárnyam lett volna, de nincsen. Ezért kiált a másik zsoltár, a most felolvasott zsoltár, a 17.  így: zárnyaid árnyékába rejts el engem. Mert Istennek van szárnya. És erről szeretnék most néhány szót szólni. Azért fordul Istenhez a zsoltáros, mert Isten az, aki el tud rejteni. Ő elrejthet bennünket. Pontosan úgy, ahogyan a kotlós elrejti a csirkéit. Aki falun nőtt fel, biztosan látott már ilyen jelenetet, én többször is: megjelenik fent az égen egy ragadozó madár, és a kotlós valami különös hangot hallat, és a csirkéi az udvarról egyetlenegy szempillantás alatt összeszaladnak, és elbújnak a szárnyai alá, láthatatlanná válva. Olyat is láttam, - sokszor az ember így tudja magát érezni, amikor magára marad! – hogy valamelyik kis szerencsétlen későn ért oda, az összes csirke már ott van a kotlós szárnya alatt, és az az egy riadtan csipogva futkároz körbe tyúkanyó körül, hol lenne neki helye, s próbálkozik valahol befurakodni. Aztán tyúkanyó kegyesen felnyitja az egyik szárnyát, és mehet ő is. Sokszor vagyunk így, már mindenki Isten szárnya alatt van, már mindenki védelem alatt van, vagy legalábbis így ítéljük meg, senkinek semmi baja, mindenkinek jól megy dolga, csak én vagyok az, akit állandóan veszedelem fenyeget.  Szárnyaid árnyékába rejts el engem. Egyszemélyi kérés ez, kedves testvérek. Nincsen benne semmi közösségi jelleg, még akkor sem, ha sokszor természetesen egy közösség is imádkozhat így. A végtelenül magára maradt ember imádsága ez, aki ahhoz fordul, ki elrejtheti őt. Éspedig azért, mert van már ilyen megtapasztalása. A költői képet nem szabad, és nem is érdemes túlbonyolítani és túlmagyarázni, úgymond allegorizálni, s egészen biztos az is, hogy az embert az Istenhez nem az ösztöne viszi, hanem a tapasztalata. Nem valamiféle titokzatos érzék munkálkodik ilyenkor az emberben, hogy oda húzódjon az isteni oltalomhoz, hanem a tapasztalat. Azért kérheti ezt a zsoltáros, azért beszél így, mert ezt már megtapasztalta. Ahogyan egy korábbi versben mondja a zsoltár: hívlak Téged, mert Te felelhetsz nékem. Mert Isten tud felelni. Megszólítható, és képes, és akar is felelni. Vagy ahogy a Heidelbergi Kátéval szoktuk mondani: Isten ezt megcselekedheti, mert mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mert könyörületes Atya. Megcselekedheti, és meg is akarja cselekedni. Szárnyaid árnyékába rejts el engem.

Azután kéri ezt a zsoltáros, mert a veszedelmek ott szorongattak bennünket,  ahol vagyunk. Ez evidensnek, lehetne mondani, tautologikusnak tűnik. Ott vagyunk bajban, ahol vagyunk. De hát gondoljunk bele, kedves testvérek, ez azt jelenti, hogy ott kell a segítséget is kérnünk, ahol vagyunk. Nem lehet az életet úgy felépíteni, hogy itt most nagy baj van, valahogy majd kikecmergek belőle, az Isten segítsége meg akkor kell majd, akkor lesz rá szükségem, amikor neki kell feszülni, amikor plusz erőre lesz szükség, amikor el kell igazodni, amikor ismeretlennek vágunk neki. Nem. Itt rejts el, mert itt van a veszedelem, ebben a helyzetben! Mit mond ezzel a zsoltáros? Azt,  hogy mégsem olyan átkozott, mégsem olyan elveszett az én élethelyzetem, mint aminek gondolnám, vagy ahogyan a tényekből összekombinálom. Milyen sokszor halljuk, és talán mondjuk is, hogy ami most van, az, semmit nem ér, ami most van, az egy nagy lehetetlenség, ami most van, az, színtiszta átok. Mindennek vége. Szárnyaid árnyékába rejts el engem. A keresztyén ember nem ismer olyan helyzetet, amiben ne lehetne valamit tenni. Nincsen olyan helyzet a számunkra, amelyben leeresztjük a kezünket, és azt mondjuk, hogy mindennek vége. Szárnyaid árnyékába rejts el engem. Lehet, hogy én nem tudom felemelni a kezem, lehet, hogy én nem tudok tenni semmit, de Isten ki tudja terjeszteni szárnyát. És Isten szólítható, Istenhez lehet imádkozni, mert Ő felelhet nekünk.  Azután azért kérhetjük és kérjük is ezt Istentől nehéz helyzeteinkben, mert hiszen a nehéz helyzetekkel szemben az ember védtelen. Kiszolgáltatott. Még akkor is, ha egy-két lépést tudunk tenni. Még akkor is, ha imádkozni tudunk. Még akkor is, ha bizakodó szívvel azt mondjuk, hogy eljön majd a kibontakozás ideje. Még akkor is, ha azt mondjuk, hogy Isten segedelmével fel tudjuk majd mi még emelni a kezünket, a szívünket, a lelkünket.  Mégis, a szorongattatásban az ember védtelenséget él át. Különbség van a tehetetlenség és a védtelenség között. Védtelennek lenni azt jelent, hogy nem tudom most mozgósítani azokat az erőket, nem tudom most magam mellé sorakoztatni azokat a hatalmakat, amelyek elhárítanák a veszedelmet. Tehetetlennek lenni azt jelent, hogy az ember teljes mértékben megadta magát a helyzetnek. De, mivel nem adjuk meg magunkat még védtelen állapotunkban sem, azt mondjuk, szárnyaid árnyékába rejts el engem. Sőt, nyugodtan ki is mondhatjuk,  nincs ebben semmi szégyellni való, igen, vannak az életnek pillanatai, amikor az ember, bár nem tehetetlen, de védtelen. Azt mondják az emberi lélek és magatartás, viselkedés kutatói, hogy ez inkább a férfiakat jellemzi, a férfi az, aki legkevésbé képes arra, hogy bevallja, hogy védtelen, törékeny, erőtelen. Inkább büszkén kihúzza magát, inkább úgy tesz, mintha semmi baj nem lenne. Egy harcos király zsoltárát olvasom, Dávidét, aki sok nagy győzelmet aratott, sokféle veszedelemből kivágta magát, akire valójában nem mondhatjuk azt, hogy tehetetlen báb lett volna, s most mégis kimondja: védtelen vagyok. Védtelen vagyok. Rejts el Uram, mert nem tudom magamat megvédeni. Olyan ez valóban, mint amikor az ijedt gyermek anyjához szalad, s belekapaszkodik a szoknyájába. Igen, a Bibliának ez az egyik legszebb képe, ez az egyik legszebb kérése: szárnyaid árnyékába rejts el engem, olyan lettem, mint a védtelen kisgyerek. Nos, megfogom anyám pendelyét, anyám szoknyáját, s hogyha jó bő szoknya az, akkor még bele is csavarom magamat, s legfeljebb csak a két riadt szemem látszik ki belőle. Édesanyám nem lök el magától. Nem mondja, mit alkalmatlankodsz itt a lábamnál. Betölti a hivatását, teszi a dolgát, megvéd engem. Isten is kiterjeszti szárnyát és szárnya árnyéka alá von engem, megvéd engem.  Amikor Dávid ezt kéri, és más zsoltárjaiban is beszél erről, hogy mit jelent Isten árnyékában, Isten védelmében csodálatos módon elrejtetni, nemcsak kér, hanem prófétál is. Hiszen ez a kép, tudni illik az, hogy Isten a szárnya alá odarejt bennünket, és mintegy magára vonja a veszedelmet, csodálatos előkép. Az Újszövetség előképe. Kit ér a támadás, ha én elbújok valakinek a háta mögé? Azt, akinek a háta mögött vagyok. Kit ér a csapás, hogyha szárnyai alá bevont engem? Őt, aki kiterjesztette szárnyát fölém. Olyan ez, mint a pajzs, de élő pajzs. Az Újszövetség arról beszél,  hogy maga Jézus Krisztus az, aki felfogja és elhárítja rólunk a bűnnek minden veszedelmét, a bűnnek minden átkát. Hogy mondja ő maga? Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, ahogy a kotlós egybegyűjti csibéit, de te nem akartad. Jeruzsálem nem akarta, meg az ember se akarja sokszor. Ám azért jövendölés Dávid kérése, mert Isten akarja.

Végül is, kedves testvérek, ennek a zsoltárnak, így összekötve Jézus szabadításával, az a csodálatos üzenete, hogy sokszor ezt nekünk kérnünk se kell, a nélkül is megteszi Isten. Sokszor eszünkbe se jut, hogy ezt kérjük, és Isten megteszi. Vidám rajzfilmek tudják ezt kifejezni, mindannyian láttunk már ilyet, amikor a kicsi-kicsi szereplő, a végtelen és a gyenge hadakozik a nagy ellenféllel, bokszol vele, és egyszer csak a nagy ellenfél elsápad, leereszti a kezét és elsompolyog. A mi kis emberünk nagyon büszke magára, hogy milyen erős, hogy megijesztette, hogy elkergette ellenségét, aztán óhatatlanul hátranéz, és ott magasodik mögötte a nagy és legyőzhetetlen patrónus. Milyen sokszor vagyunk így, kedves testvérek! Még bokszolunk, még gyűjtjük az erőt, még harcolunk, még küszködünk, de Isten kegyelmes védelme már ott magasodik felettünk, ott magasodik mögöttünk. Hogyha néha, néha győzök, kivonta kardját, megelőzött - mondja Ady egyik gyönyörű versében. Megelőzött.  Mégsem azt szeretném ezzel mondani, hogy olyan nagyon rendben van minden, hogy ezt már nekünk kérni se kell, hogy olyan jól van minden, hogy Isten mindig jön, automatikusan, ez a dolga, hogy minket megvédjen, minket szárnyai árnyékába vonjon, minket minden bajból, veszedelemből kiszabadítson. Most is, ahogy mondja a zsoltáros: ellenfeleim lelkesülnek körülöttem, az én szomorú és elesett állapotomon lelkesülnek. De nem baj, nem kell kérni, majd jön Isten, és elvégzi a dolgát. Nem ezt mondom, hanem azt, hogy kell kérni. Kell érette imádkozni. Kell imádkozni. Ki kell mondani: belátom és látom, védtelen vagyok, belátom és látom, most itt van a baj, körülöttem, bennem és velem. Rejts el, kérlek! Téged hívlak, mert Te felelhetsz. Egy régi időből való vallomást hallottunk,  mely arra bíztat bennünket, mi is merjük, boldog szívvel hívni az Urat, mi is merjük, bizakodó szívvel szárnyai oltalmába, árnyékába menekülni, hogy minden bajból, minden veszedelemből, minden nyomorúságból kimentsen, azoktól megóvjon, és minket az új élet örömével megajándékozzon.
Ámen