Rejtőzködő — Szabadító

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Néhány nappal ezelőtt az egyik napilapban egy hosszú cikk jelent meg politikaelemzők vagy ahogy divatosan mondjuk politológusok tollából, akik az elmúlt választások eredményét elemezgették, illetve az ország életét, s hogy mi várható. Igen érdekes a tanulmány, de még érdekesebb, hogy egy szép bibliai idézet a mottója. A bibliai idézet a Magnificat-ból való, Erzsébet gyönyörű magasztaló énekéből. Így is olvassuk az egész hasábos cikk elején: „éhezőket töltött be javakkal, gazdagokat küldött el üres kézzel.” (Lukács 1:53) Csodálatos szép ige, ádventben, karácsonykor mindig énekeljük, magasztaljuk vele az Urat.  Csak egy hibádzik az említett cikkben, hogy zárójelben nem az van odaírva alá, hogy Lukács evangéliuma második része, hanem az, hogy „Niccolo Macchiavelli: A fejedelem.” Bizony, Te rejtőzködő Isten vagy! Ezek a kedves cikkírók, vagy nem tudták pontosan, hogy honnan való az idézet, vagy a számítógép tréfálta meg őket, és annak a Macchiavellinek a szájába adták, aki nem arról híres, hogy ilyeneket mondott volna: hogy éhezőket töltsünk be javakkal, hatalmasakat küldjünk el üres kézzel. Épp ellenkezőleg, arra tanítja ötszáz éve az európai politikát, az urakat, hogyan kell becsapni a népet, hogyan kell uralmat venni az emberek fölött, és hogyan kell a hatalmat megtartani. S most mégis, úgy tűnik, a múlt vasárnapi országgyűlési választások után Macchiavelli is kénytelen azt mondani: éhezőket töltött be javakkal, hatalmasokat küldött el üres kézzel. Azért idézem ezt a furcsa és inkább humoros esetet, amely valószínűleg a sajtó-történet egyik szép példája lesz, mert ma Isten különös útjairól szólunk, ahogy szólottam az elmúlt vasárnap is Ézsaiás próféta vigasztaló igéi kapcsán.

És bizony, Isten különös útjait ez az ige foglalja össze a legmélyebb értelemben: bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító. A múlt alkalommal arról szóltam, hogy Isten útjai mindig utolérik, előzik, és teljesítik is az emberi utakat, - sőt olykor fordított értelemben: az emberi utak azok, amelyek titokzatos és különös módon teljesítik Isten útjait. Ahogyan éppen itt, Ézsaiásnál olvassuk az egyik nagy igét: „nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim—így szól az Úr!” (Ésa 55:8) És ezért csodálatos, hogy az Isten útjai és az ember útjai találkoznak, hogy olykor az emberi utak is teljesítik Isten útját. Olyannyira erős ez a tapasztalat, hogy Isten útjait ugyan nem látjuk, nem ismerjük, de áthallik hozzánk az Isten útjáról valami, hogy ezt a legegyszerűbben valóban úgy tudjuk kifejezni, hogy ezek az utak el vannak rejtve előlünk. Nem úgy, ahogy a titkok, melyeket valahogy fel kéne tárni, hanem másképpen: elrejlik előlünk, nem látjuk, nem tudjuk nyomon követni, vagy az ember számára kedves kifejezéssel: nem tudjuk kontrollálni, nem látjuk a nyomvonalát. Nem tudunk Isten útjai fölé madártávlatba felemelkedni. Nincsen mennyei GPS-ünk, hogy akárhol is vagyunk, csak bekapcsoljuk, és az majd szépen eligazít bennünket: „300 méter múlva forduljon balra, túlhaladt, forduljon vissza!’ - nem vezényeltetünk így, hanem inkább el vannak rejtve ezek az utak. Olyannyira erős ez a tapasztalata Isten gyermekeinek, hogy a Biblia telis-tele van ezzel, szinte minden könyvben olvasunk kifejezéseket arról, hogy Isten elrejti az Ő arcát. Az áldó igét is éppen fordítva mondjuk: áldjon meg és őrizzen meg téged az Úr, és ragyogtassa rád az Úr az Ő arcát. Vagyis: ne rejtse el. Leginkább a panaszzsoltárokban vagy a nagy panaszkodóknál halljuk, hogy elrejtette Isten előlünk arcát, nem ragyogtatja ránk világosságát.

Ez az elrejlés részben azt jelenti, hogy az Isten és az ember kapcsolatában probléma állott be, hogy mintha éjszakai homályban kellene járnunk, úgy keressük az utat, mert sötétben még az ismerős utat sem találjuk meg, könnyen elbotlunk. Részben pedig valami nagyon nagy titokra mutat rá. Arra, hogy bár nem titkokról beszélünk, mégis, Isten az ember kutakodó elméje, kérdező szíve, minden felboncolni akaró lelke számára nem adja oda könnyen Önmagát. Ugyanakkor ez a tapasztalat paradox tapasztalat is, mert éppen itt, Ézsaiás prófétánál ugyanebben a 45. részben olvassuk (ahol így kiált a próféta: Bizony Te rejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító), hogy így válaszol erre Isten: „Nem titkon szóltam a sötétség földjének helyén, nem mondtam Jákob magvának, hiába keressetek engem. Én, az Úr igazságot szólok, és megjelentem, amik igazak.” Isten mindig szól, Isten mindig kinyilatkoztatja magát, sosem szól titkos szavakkal, sosem ad fel számunkra megfejthetetlen talányokat. És mis mégis azt mondjuk: Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy!? Igen, Isten útjai olykor el vannak rejtve előlünk.

Mindezzel is, Ézsaiás próféta könyvének ez a vigasztaló szakasza az összes közül kiemelkedik, minden olyan tapasztalatnak mögé megy, vagy mélyére megy, amit így szoktunk összefoglalni: Isten útjai el vannak rejtve, vagy ahogy énekeltük az imént. az Úr csodásan működik, - bár útja rejtve van! Ez az ige mindezeknek a mélyére megy, mert itt nem Isten útjáról beszél, nem Isten arcáról beszél, nem Isten igazságáról beszél, nem Isten nagyszerű és csodálatos valóságtitkairól beszél, hanem magáról Istenről beszél. Bizony Te elrejtőzködő Isten vagy, - és ez a szó, hogy elrejtőzni, mindjárt más értelmet is kap. Itt már nem arról beszélünk, hogy valaki a másik elől elrejt valamit, azt nem mutatja meg neki, részben titokká teszi, vagy nem akarja megmutatni, mint – sokszor olvassuk az Igében -   amikor Isten feddőzik népével. Azokban az esetekben azt mondja – orcámat elrejtettem előlük haragomban, hogy ne lássák haragomat. Mint ahogy sokszor látom én is, különösen kamaszlányoknál, akiknek még csámpás a foguk, hogy amikor elkezdenek nevetni, a szájuk elé kapják a kezüket, meg ne lássa senki, hogy össze-vissza állnak a fogaik. Vagy amikor dühös ember a tenyerébe hajtja a fejét, elrejti az arcát. Ennél itt egy sokkal mélyebb értelem bontakozik ki, mint amikor elrejti magát valaki az üldözői elöl. Ugyanez az ige fejezi ki azt, amikor Dávid elmenekült, és elrejtőzött (elrejtette magát) Saul elől, hogy megóvja magát haragjától.

Mintha Isten menekülne előlünk. Mintha Isten valami rejtett biztonságba húzódna vissza, mintha nem akarná, hogy meglássuk, mintha nem akarná, hogy megszólítsuk, mintha nem engedné – és ez az a helyzet, amihez most rögtön el is érkezünk   –, hogy számon kérjük Őt. Merthogy a próféta most népének nagy nyomorúsága és elesettsége közepette beszél. Vigasztaló énekeiben, ahogy sorra erősíti, buzdítja a fogságban levő népét, egy különös per bontakozik ki. Azok, akik fogságban vannak, már sokkal-sokkal később élik ezt meg, mint ahogy a büntetésnek az oka megtörtént, nemzedék ideje telt el, hogy megtörtént a nagy összeomlás, és nem értik, hogy miért vannak nyomorúságban. Olyannyira nem értik – idéztem a régi zsoltárt –, hogy egyfajta ártatlansági tudat áll be: miért kell nekünk itt lenni, miért kell nekünk szenvedni, miért ér bennünket ez a büntetés? Hiszen az ószövetségi törvények szerinti, harmad-negyed ízig való büntetés is letelt már Ezékiás király bűne óta. Százötven esztendővel vagyunk már túl rajta. Hát perbe szállnak Istenükkel. És Isten elrejtőzik, nem jelenik meg a bíróság előtt. Hiába küldik a végzést, hiába megy ki a bírósági küldött, érintetlenül a levél bontatlanul visszajön. Nem veszi át. Isten nem áll oda az emberi szellem metafizikai fóruma elé. Nem vesz részt ebben a perben, amit mi egyébként annyira jogosnak tartunk. Mennyire jogosnak? – Amennyire jogosnak érezte és tartotta Jób, a nagy szenvedő is Istennel való perét. S hiába jelentkeztek a barátok, hogy majd ők Isten képviseletében megmondják az igazat, kioktatják Jóbot, elmagyarázzák neki, miért kell szenvednie, - Jób Istennel akar perelni. És szólongatja Őt, és ezeket mondja Jób Istennek: Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségednek, a letépett falevelet rettented-e, és a száraz pozdorját üldözöd?” (Jób 13:25) Miért rejted el arcodat?

Mégis, az összefüggés, amelyben a próféta így mondja: Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy! - egészen döbbenetes. Mert Isten sosem úgy rejtőzik el, hogy megvonná Önmagát tőlünk. Igen, elrejtőzik a bölcsek, az értelmesek, a nagyok, a hatalmasok, a mindent tudók elől, s nem adja oda magát az emberi bölcsességre. Igen, nem szolgáltatja ki magát emberi okoskodásnak, és tud hallgatni - jaj, de sokat tud hallgatni! – ezt tudjuk mindannyian, amikor panaszainkat soroljuk, és számon kérjük rajta. És mégsem tűnik el, hanem valamilyen módon megmutatja önmagát. Erről szeretnék ma szólni.

A próféta egy különös alakot állít az őt hallgató gyülekezet elé. Egy királyt. Egy pogány királyt. Ez a király Kyros király volt, aki hetven esztendei fogság után hazaengedte Isten népét. Miért különös ez? Azért, mert Isten népében évszázadok óta ott élt az a boldog reménység, vagy szívós reménység – nevezzük ezt szívós reménységnek! –, hogy Isten adni fog a Dávid törzsökéből, a Dávid házából egy királyt, egy nagy szabadítót.  Róla beszéltek, jövendöltek a próféták,  - ez a leszármazott hozza el a nagy szabadítást. S íme, most jön egy pogány, és ő végzi el a szabadítást! Bizony, Te rejtőzködő Isten vagy! Ez a Kyros nemcsak eszköze lesz Istennek. Ha csak az volna, természetesnek tartanánk, vagyunk mi mindannyian annyira teológusok, hogy mondjuk: Óh, hát ez százszor és ezerszer megtörtént már, hogy ha nem Isten gyermekei, akkor a pogányok tettek meg valamit, ha nem Isten népe kiáltott és magasztalta Istenét, akkor a kövek szólottak. Ismerjük Bálám próféta esetét is, - ha ő bolond és elvakult volt, akkor szólt helyette a szamár! Nagypénteken pedig Pilátusról beszéltünk, a pogányról, ő kérdezte egyedül, hogy mi az igazság, ő mondta egyedül, hogy nem találok Krisztusban semmi bűnt, ő, a pogány mondta Jézus Krisztusra, hogy íme, az ember. Oh, mi ismerjük ezeket az utakat. Itt azonban a próféta ezt a pogány királyt nem Isten eszközének, hanem Isten szolgájának nevezi. Ímé, az én szolgám. Ez már azért más, mint azt mondani, hogy ímé, egy eszköz. Ez egészen más, mint azt mondani, hogy ha valami nagy baj éri a szervezetet, nagy seb támad, megszakad az artériákban a véráram, akkor a hajszálerek átveszik a feladatot, és egy ideig biztosítják, hogy a véráram tovább működjön. De itt nem ilyesmiről van szó.  Ímé, az én szolgám!

És máris mondja a próféta: bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, mert ilyen felfoghatatlan – mondhatni   minden korábbi isteni ígéretet másító módon  - végzed el szabadításodat.

Aztán ennél még mélyebb, hogy jönnek a pogányok, és kezdik Istent keresni. Ezt olvassuk közvetlenül a megelőző versben: „Így szól az Úr Egyiptom gyűjtött kincse és Kús nyeresége és a nagytermetű Szabeusok hozzád mennek, és tieid lesznek, téged követnek, béklyókban járnak, előtted leborulnak és hozzád könyörögnek és ezt mondják: Csak közted van Isten és nincsen több, nincs más Isten!” ( 45:14)

Csak közted van Isten! És kikhez mennek és kiknek mondják ezt? Azoknak, akik fogságban vannak, akik mindent elveszítettek, akiket így csúfolnak az ellenségek: „hol a te istened? (idézi a 42. zsoltár), és akik ezért már fogalmazzák is vádjaikat Istenük ellen. És most azt mondja a próféta: eljönnek a pogányok, kezdik közöttetek keresni Istent, és azt fogják mondani, hogy csak egy Isten van, és az az Isten közted van, hol van ez az Isten? Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy! Nálatok keresik, noha egész életetek összedőlt, nálatok keresik, noha egy olyan népet látnak, akinek semmije nincs, köztetek keresik, noha mindenféle ítélet szerint azt kellene mondaniuk, hogy Isten elfordult tőletek, elhagyott titeket, elrejtette arcát, vagy - ahogy másutt mondja a próféta – bús haragjában hagyta, hogy minden tönkremenjen közöttetek, - és most ott keresik az egy igaz élő Istent. Ott keresik az élet forrását, ott keresik a megtartatást, ott keresik az erőt. De nagy titok ez! Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy. Keresik, noha nem látják, keresik, noha nem láthatják saját népén erősnek ezt az Istent – márpedig, mióta világ a világ, mindig úgy volt, hogy az erő, az isteni erők, az áldás, az isteni áldások ellenállhatatlanul vonzották az embereket. Add ki a titkot! Hányszor faggatnak minket is – vagy faggattak régen! És mostanában már nem? De faggattak minket is – hadd mondjam múlt időben -, titeket, minket, keresztyéneket: honnan, honnan a megmaradás, honnan az erő, honnan a gyógyulás, honnan az öröm, honnan a boldogság, honnan, hogy ti el tudjátok hordozni az elhordozhatatlan igákat is, honnan tudtok valamit, ami túlmutat ezen az életen? Mostanában talán nem nagyon kérdezik, mostanában a keresztyénség pellengérre van állítva, mostanában köpködik a keresztyénséget, mostanában csúfot lehet belőlük űzni, mostanában a keresztyénséget a legförtelmesebb bűnökkel kötik össze, mostanában nem jó dolog keresztyénnek lenni. Mostanában talán titokban már mi is írjuk a panasziratot és fogalmazzuk a tértivevényes levelet a Mennyei Atyának, álljon már elénk, s magyarázza meg nekünk, miért van ez így?

De jusson el hozzánk is a próféta csodálatos látomása: hozzátok jönnek, és titeket kérdeznek, hol van itt tiközöttetek az Isten? - mert csak egy Isten van, és az tiközöttetek van. Ki ez az elrejlő Isten, aki nemcsak arcát, nemcsak útjait, nemcsak kinyilatkoztatását rejti el a bölcsek, az értelmesek elől? - ahogy Jézus mondja, ahogy Pál apostol ismétli a Korinthusi levél elején, hogy Isten elrejtette bölcsességét a bölcsek elől, elrejtette értelmét az értelmesek elől, elrejtette hatalmát a hatalmasok elől, ki ez az Isten? Mert ugyanő megjelentette a bolondoknak, megjelentette a kicsinyeknek, megjelentette a senkiknek, mert mégis megjelenti, mert mégsem rejti el. Az a király, akit a próféta most odaállít Isten népe elé, nem közülük való, de nem is eszköz, hanem szolga, és Isten népét alázatra tanítja. El kell fogadni a szabadítást így, el kell fogadni az általa adott szabadítást. De miért?

Nem azért, mert hogy itt valami történelem-teológia rejtőzik, nem azért, mert Isten ezt is megteheti, s miért ne tehetné meg, hanem azért, mert Jézus azt mondja tanítványainak, azoknak, akik körülötte vannak, és keresik Isten igazságát, hogy tanuljátok meg tőlem, hogy én alázatos és szelíd vagyok! De nem azért mondja, hogy vegyétek fel magatokra az én igámat, mert szeretne bennünket valamire begyakorlatoztatni, hanem azért, mert ezen az úton jutunk el Isten elrejtőzésének és önmaga megmutatásának a legnagyobb titkához, magához Jézus Krisztushoz. Ézsaiás próféta vigasztaló énekeiben  megjelenik egy másik szolga is, aki az Úr igaz szolgája. Kyros is szolga, a perzsa király is szolga, a pogány hatalom is lehet szolga, - elvégzi, amire Isten kirendelte. De van egy igazi szolga. Ez Jézus Krisztus, akiről ezt mondja a próféta: „hátamat odaadtam a verőknek, s arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől.”(Ésa 50:6) A passióról jövendöl a próféta. S hogy megértsük, hogy Isten Jézus Krisztusban rejtette és mutatta meg magát igazán, ahhoz ilyen utakon kell végigmennünk: nem a mi emberünk kezéből jön a szabadítás, s nem az fogja Isten népét felszabadítani, akit évszázadok óta vártunk. Pedig Isten ezt ígérte a próféták által. Hanem csak egy eszköz lesz ez a szabadító, csak egy hitetlen, aki azt sem tudja, mit tesz, s mint Bálám szamara fogja azt mondani, hogy ott az angyal, vagy mint a cinikus Pilátus fogja mondani: ímé, az ember, - nem is tudván, hogy igazságot mond. Ezeken az utakon kell eljutnunk Isten nagy drámájához, amit így mond: hátamat odaadtam az erőknek, s arcomat nem rejtettem el a gyalázás és a köpdösés elől.

 Ez Jézus Krisztus. Ő az, akiben Isten elrejti csodálatos dicsőségét. Így jövendöl róla másutt Ézsaiás: utálatos volt előttünk (53:3) – mi rejtettük el arcunkat előle, nem akartuk látni. Azt gondoltuk, Isten bünteti. Nem volt kívánatos reá tekinteni, mert nem látszott rajta Isten dicsőségéből semmi. Íme, elrejti Isten Krisztusban dicsőségét, és nyilvánvalóvá teszi bűn elleni haragját. Mert bűneinkért ostoroztatott, és vétkeink büntetése volt rajta. Elrejlik a dicsőség, a kegyelem - és nyilvánvalóvá válik a harag. De megfordítva is így van. Ez Isten nagy titka, ehhez kell eljutnunk igazi szív szerinti alázattal: hogy ahol olyan egyértelmű, olyan elháríthatatlan, olyan kimagyarázhatatlan, amit a próféta mond, hogy vétkeink büntetése volt rajta, ott nyilatkozik meg teljes és abszolút módon Istennek szeretete. Ahogy Pál apostol mondja: mikor mi még bűneinkben voltunk, mikor mi még a periratot fogalmaztuk, mikor mi még háborúban álltunk Istennel, mikor mi még a sorsunkat kértük rajta számon, mikor nem is tudom miért – de hát ilyen az ember – mikor tehát még nekünk állt feljebb, mikor Isten volt az egyes számú közellenség és közvádlott, Isten volt a bűnbak, akire mindent rá lehet tenni, mikor tehát mi még bűnösök voltunk, elküldötte értünk az Ő szerelmes Fiát, aki megszenvedte a bűnök bűnét, aki halálával eltörölte a halált (Róma 5:8). Ahol ahol Isten dicsősége elrejlik, és csak ítélet mutatkozik, ahol az ítélet teljesedik, éppen fordítva, ott és akkor mutatkozik igazán a kegyelem. Bizony, elrejtőzködő Isten vagy Te, Izraelnek Istene, szabadító! Boldog, aki elfogadja Isten kezéből azokat az eszközöket, amelyek nekünk ugyan nem tetszenek, boldog, aki magára veszi a Jézus igáját, mert mégis igát vesz magára, - boldog, mert Isten ezeken az utakon, a szelíd és alázatos szíven keresztül vezet el bennünket a nagy titokhoz, hogy Isten, aki elrejlik: szabadító Isten, és szabadítása, áldása miénk lehet, kegyelmébe befogad bennünket. Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító. Mégis titkon sosem szóltam a sötétség földjének helyén, nem mondtam Jákob magvának: hiába keressetek engem, én, az Úr igazságot szólok és megjelentem, amik igazak.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy Lelked által megtanítasz bennünket arra az útra, melyen Hozzád juthatunk, megtanítasz arra az útra, mely egyedül Hozzád vezet, - és ez az az út, melyen Te  Magad jöttél hozzánk. Bár szívünkben sokszor föltolul a panasz, az értetlenség, és olykor a vád is, hogy a magunk által gondolt utakon nem érkezünk el Hozzád, - jaj, de sok utat kipróbáltunk, mennyi mindennel próbálkoztunk, de sok bölcsességet, tanácsot, igazságot forgattunk meg szívünkben, de sok praktikára adtuk magunkat! Köszönjük Urunk, hogy van egy út, ez a Krisztus útja, melyen Ő eljött hozzánk, s megmutatta igazi valódat, fölragyogtatta örök szeretetedet, s köszönjük, hogy ez az út nincsen elzárva előlünk, sőt a mi Mesterünk hívogat: jöjjetek mindnyájan énhozzám. Buzdíts is Lelkeddel, Mennyei Atyánk, hogy induljunk ezen az úton, hogy megtaláljunk Téged, aki elrejted magadat minden emberi gőg, kivagyiság, minden bűn, gyalázat elől, de feltárod magadat a szelídnek és alázatos-szívűnek. Megmutatod magadat azoknak, akiknek szívük tiszta. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők Téged megláthatnak.

Tisztítsd hát szívünket Mennyei Atyánk igéd erejével, újítsd életünket erre az igyekezetre, erre a Hozzád való törekvésre, utad elfogadására, Krisztusban való boldog életre. Erősítsd, vigasztald a betegeket! Különösen azokért könyörgünk, akik hosszú ideje szenvednek gyógyulás, tanács és talán vigasztalás nélkül is, újítsd életüket, hozd őket közénk vissza. Könyörgünk a szomorkodókért, a gyászolókért, vigasztald őket a feltámadott Krisztussal, kinek halálával legyőzted a halált, ki által üdvösséget és örök boldogságot készítettél számunkra. Vigasztalj és erősíts bennünket is, ha magunkra maradnánk életünk nehéz tényeivel, ha nem találnánk segítséget. Késztess arra, hogy igyekezzünk Hozzád, hogy benned erőt, megújulást, boldogságot vehessünk, s hálás élettel építhessük országodat, szolgálhassuk nagy neved dicsőségére.
Ámen