Református Zenei fesztivál Kálvin téri esti áhítat

Azt találjuk odaírva az éneklapra: késő esti áhítat. Fel kell magunkat ébreszteni, különösen a korán fekvőknek szól ez, akik ilyenkor már inkább ágy felé mennek. Ébreszt bennünket ezen az estén a muzsika, az ének, az énekek szövege, a zsoltárok! És hadd csatlakozzon most ehhez a késő esti ébresztgetéshez az apostol szava is, hiszen azt mondja: emlékeztetéssel ébresztgetlek benneteket. Amit felsorol, ahogyan egymásba kapcsolódik az emberség, az állhatatosság, a türelmesség, a szívesség, a jóság, a szeretet, mindegyikről érezzük, hogy az egyik kívánja a másikat. Ha az ember megtanul emberségesnek lenni, tudja, hogy ebben állhatatosnak kell lenni. Ha megtanult állhatatosnak lenni, akkor tudja, hogy türelmesnek kell lennie. Ha türelmesnek kell lenni, akkor megérti, hogy az valakire vonatkozik, a testvéreire, s megtapasztalja a testvér-szeretetet, de megérti rögtön, hogy ez az Isten szeretete nélkül nem megy. Egymást keresik, egymást hívják ezek a keresztyén erények, és az ebben való megmaradásra, mi több, ebben való megmaradásra, sőt, növekedésre buzdít az apostol.

És ma este csak erről az egy szóról szeretnék szólni, mert ez egy nagyon különös szó: emlékeztetlek benneteket. Azért különös szó, mert nem tudjuk az eredeti szót pontosan lefordítani. Teszek rá néhány kísérletet, de előtte még el szeretném mondani, hogy amikor zenélni tanultam, bár nem vagyok irigy természetű, mindig valami kimondhatatlan mély irigységgel figyeltem azokat, akiknek Isten fantasztikus tehetséget adott. Például, valaki hallott egy dallamot, odaült a zongorához, és rögtön lejátszotta. Másvalaki, ha egyszer elgyakorolt valamit kottából, neki azzal soha többet problémája nem volt. Láttuk koncerteken: a zongorista kiül egy zongoraversenyre, s mi csak ülünk, hallgatjuk, és ámulunk, hogy van meg a fejében mindaz?! Mikor teológusok voltunk, jártunk a Zeneakadémiára koncertre, ahol híres orgona-művészek orgonáltak, mi pedig vittük a kottát, és vezettük az ujjunkat a kottán. A művész fejből játszott, így szoktuk mondani, hogy fennkölten. Ámulat!

Amire azonban az apostol kérlel bennünket, az nem fejből való játék, hanem szívből, lélekből! Az angol így is mondja, ha valamit úgymond fejből meg kell tanulni: by heart, azaz szívből kell tudni, belülről, lélekből. Amikor azt mondja az apostol, hogy emlékeztetlek benneteket elhívásotokra, kiválasztásotokra, arra a jóra, amire Krisztus megajándékozott benneteket, amire felhatalmazott titeket, amire ereje által képessé tesz benneteket, hogy ebben erősödjetek meg, akkor azt a nagyon különös görög szót használja, amit így lehetne a legjobban lefordítani: odaállítalak az emlékezés alá. De megpróbálom másképpen a fordítást: emléket teszek rátok! A hypomene görög ige van itt, azt jelenti: emlékezni, de egészen pontosan ezt: odaállni az emlékezés alá. Vagyis gyakorolni. Mert az én zenetanárom, amikor látta az én savanyú ábrázatomat mások tehetségén ámulva, azt mondta: Pistikém, nem kell olyan szomorúnak lenni, gyakorolni kell, kétszer, háromszor, ötször, sokszor. De hát megvallom, lusta voltam, ezért édesanyám meg a nagyanyám emlékeztetett: kinyitották a kottát, elém tették, tessék gyakorolni. Ez a keresztyénség. Gyakorolni kell. Mert nem emlékezetből tudjuk a keresztyénséget, bár a hitvallást felmondjuk, a dogmatikát is többé-kevésbé elsajátítjuk, sok nagy igazságot el tudunk mondani rögvest, ha kérdeznek. Mégis, ezzel együtt is, a keresztyénség az újjáformálódott ember legbelsőbb lelki ügye. Gyakorolni kell. Emlékeztetni kell magunkat, oda kell tenni magunk elé a kottát: Istennek az igéjét. Ki kell nyitni a Bibliát, az énekeskönyvet, oda kell ülni a testvér mellé, irgalmasnak kell lenni, meg kell találnunk szívünkben a könyörületességet, el kell hinnünk a másikról is, hogy Isten őrajta is ugyanúgy megkönyörült, mint ahogy rajtam megkönyörült. És őt is ugyanúgy szereti Isten, ahogyan engem tud szeretni. És őt is kihozta Isten az elveszésből, a nyomorúságból, a tudatlanságból, és őt is meghívta a mennyei életre. Emlékeztetlek benneteket. 

S legvégül az apostol felsorolásához (az istentisztelethez, a kegyesség gyakorlásához, a testvériességhez, a hitben járáshoz) hadd tegyem hozzá azt is, nem toldalékként: zene. Mert emlékezni keresztyén módon nekünk két irányban kell. Emlékezni kell arra, ahogy az apostol mondja, hogy miként nyertük el elhívásunkat, kiválasztásunkat az Úr Jézus Krisztusban. Ez az Ő velünk való története, az evangélium. De azt is mondja itt Péter apostol, hogy ígéreteket kaptunk, és azt is mondja, hogy készítsük fel magunkat, erősítsük meg magunkat, hogy majd dicsőségben vonulhassunk be az Ő szentséges és magasztos országába. Nemcsak arra emlékezünk, ami tegnap volt, ami ezer éve, és kétezer éve volt, amikor az Úr Jézus Krisztus testet öltött és közöttünk járt, vagy még régebben, amikor Ábrahám kapott ígéretet. Mi előrefelé is emlékezünk. Ez az, amit igazán tudnak a művészek.  Amikor a művész muzsikál, elmond egy verset, eljátszik egy színdarabot, kifarag egy szobrot, megfest egy képet, előrefelé emlékezik, mert még nincsen kész az alkotása, az alkotás menet közben lesz kész. És mi, keresztyének is, előre is emlékezünk arra a mennyei dicsőségre, ahol zene van. Ez az emlékezésünk elővételezés, az eljövendő dicsőség a meghallása, megsejtése abban a Szentlélek által a megnyert képességben, amit az újjászületett embernek ajándékoz. S ha már hallottam azt az eljövendő dallamot, akkor tudom. El tudom játszani. El tudom énekelni.  Ezen a mai estén zenéből jövünk és zenébe megyünk, a zene vesz bennünket körbe. Adja meg a Szentlélek Isten, hogy a szívünkben megszólaljanak az eljövendő dicsőség hangjai, és emlékezzünk rájuk mindvégig a szent életben.

Ámen