Ma még el fognak hangzani itt ezek az igék, amikor a bibliaolvasó nap végén a Szentírás utolsó könyvét is felolvassák – jószerével ezek lesznek az utolsó szavak. Vajon, ahogy mondják, nem halászunk-e háló előtt, ha már most idézzük ezeket a szavakat? Nem. Mert ezek a döntő szavak. Ez a könyörgés: jövel! – nemcsak könyörgés, hanem hitvallás is. Egyetemes hitvallás: minden keresztyén vallja: Jézus Krisztus lészen eljövendő... És továbbá, ezek a szavak az egyház Urának, Krisztusnak és az anyaszentegyháznak a végső és mindent meghatározó dialógusa. Ebben hang és visszhang, ígéret és esdeklés, megszólítás és hívás – tökéletes rendben áll. S ha azon gondolkodunk, miért érdemes megünnepelni a reformáció 500 éves évfordulóját, akkor ez a dialógus a válasz. Ez az egyház titka – ez a keresztyénség egész történetének legmélyebb értelme. Ez a reformáció lényege. Először hadd szóljak ezeknek a szavaknak a formájáról, aztán a körülményeiről, és aztán hadd fejtsem ki bővebben a megelőlegezett választ is: igen, van miért megünnepelni a reformáció 500 évfordulóját.
- A Jelenések könyvének végén elhangzó szavak, nagy kiáltások [eljövök, jövel! Bizony, eljövök hamar – Ámen, bizony jövel –], formai szempontból nem páratlanok. Csak néhányat hadd idézzek: Ezt olvassuk a 27. zsoltár nagy könyörgésében: “Halld meg, Uram, hangomat - hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem! Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram!” (Zsoltár 27,7-8) Vagyis: orcámat keressétek – orcádat keresem. Több zsoltár végén (például 41,14 és 89,53) ezt olvassuk: Ámen és ámen! Ezek, tudjuk, a zsoltárok könyve egy-egy nagyobb részének a zárásai -, de okkal feltételezzük, hogy a kétszeres ámen, több mint zárás vagy megerősítés. Inkább hang és visszhang! Ígéret és óhaj. A megerősítés megerősítése. Protestáció a szó eredeti értelmében – tanúskodás valami mellett, odaállás az igazság mellé. Igent-mondás Isten igenjére. Hogyan is? Még egyszer hadd idézzem: Keressétek orcámat, mondja az Úr – és a felelet (protestáció): a te orcádat keresem. Ámen – legyen, fiat! – ezt mondja az Úr: kegyelembe foglaltam népemet. Ámen, mondja az Isten népe – vagyis protestál. Protestálunk minden imádságuk végén, amikor azt mondjuk ámen. És itt, a Jelenések könyvében is protestálunk, amikor Krisztus ígéretére – eljövök – ezt feleljük: jövel, Uram Jézus.
- De ahhoz, hogy ezt mondhassuk, ahhoz, hogy protestálhassunk, még előbb egy reformációnak is el kell kezdődnie. Mert Krisztus ígérete – bizony eljövök hamar! – nem könnyű szó. Amikor a Jelenések könyve elején a hét gyülekezethez szóló levelet olvassuk, újra meg újra elhangzik Krisztus szájából az üzenet: eljövök, elmegyek... Efezusnak mondja: eljövök ellened (Jel 2,5), Sardisnak mondja: tehát nem vigyázol, elmegyek hozzád (Jel 3,3) – ezek fenyegetések. És áldások ígéretei is: Thiatirának és Filadelfának mondja: amitek van, tartsátok meg, míg eljövök (Jel 2,25; 3.11); Laodiceának mondja: aki hallja szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz (Jel 3,20). Nem könnyű szó ez, mert az egyház roppant nehéz helyzeteiben hangzik, ráadásul olykor fenyegetésként is. Az egyház ura, szuverén úr. Nincs tekintettel a körülményeinkre, amelyekkel mentegetni szoktuk magunkat, de minden körülményt jobban ismer, mint mi. Ismeri a gyengeségünket, ismeri a kényszerhelyzeteket, ismeri a bűneinket. Keresetlen szavakkal sorolja a régi hét gyülekezetnek minden nyomorúságát és baját – és ajánlja minden esetben az orvoslatot: önmagát! Mert Krisztus az egyetlen orvoslat, az ő kegyelme az egyetlen megoldás, az ő követése az egyetlen út, az ő élete-halála-feltámadása az egyetlen élet!
A reformáció nem egyéb, mint hozzáformálódás Krisztushoz! Egyénileg, ez az egész életünk átalakulásának kezdete – az egyház életében pedig az, amit Krisztus így mond itt többször is: térj meg! – fordulj meg! Hiszen hallod a Krisztus ígéretét: ímé, hamar eljövök! Kiáltsd hát teljes szívedből: jövel! És kiáltsa ezt az egész egyház: jövel! Kiáltsa a menyasszony és a Lélek együtt: jövel! A reformáció nem más, mint Isten egész népének odafordulása Krisztushoz. Ezért kezdte így Luther: Krisztus akarata, hogy az életünk szüntelen megtérés legyen. És folytatta így Kálvin: az egész életnek Istennel van dolga! És ezért mondta John Knox: Isten egyetlen Krisztusban – ez mindig az abszolút többség. És ezért mondta a debreceni zsinat: A Krisztus nevében habozás nélkül kell imádkozni. Mert Krisztusban találkozik és lesz eggyé Isten ügye az ember ügyével, és az ember ügye az Istenével – ez a kettő eggyé lesz, elválaszthatatlanul és elegyítetlenül. Krisztusban van elrejtve az üdvösség. Krisztusban ismerjük meg az üdvözítőt.
- Ha pedig elkezdtük ezt a reformációt, még nehezebb kérdések törnek elő. Az 500 esztendővel ezelőtti kezdeteket és a körülményeket sem eltúlozni, sem lekicsinyelni nem szabad. Inkább tegyünk fel néhány nehéz kérdést: Könnyebb volt-e ötszáz évvel ezelőtt reformációt csinálni, mint lenne ma? Vagy ma lenne könnyebb reformációt csinálni? Könnyebb volt-e protestánsnak lenni 500 éve? Vagy éppen ma könnyebb? Könnyebb volt-e 500 éve keresztyénnek lenni – mondjuk itt világ kellős közepén, Debrecenben, - vagy ma könnyebb? És kérdezzük tovább:
Mikor könnyebb? Amikor vallásos a világ (mint volt 500 évvel ezelőtt), vagy amikor vallástalan (mint ma)? Mikor könnyebb? Amikor rajongtak az egyházért (mint 500 éve), és mindenki meg akarta menteni az egyházat – vagy amikor megvetik az egyházat (és még az egyház tagjai is szívesen taposnak rajta egyet)? Mikor könnyebb? Amikor Krisztus tanítványainak társadalmi rangja, tekintélye van (mint volt 500 évvel ezelőtt), vagy amikor megvetik, sőt üldözik őket (mint manapság sok helyen)? Mikor könnyebb? Amikor az anyaszentegyházat, mint valami szent baldachint tartják az emberek mulandó dolgai fölé (mint 500 éve és azóta is sokszor), vagy ide-oda rángatják mint, egy rongyolt zászlót? Mikor könnyebb, amikor azt mondják, hogy az egyház az valami titokzatos, szent közösség, vagy amikor azt mondják: az egyház? – nos, az egyház ez csak egy altruista társaság fedőneve?
De még ennél is súlyosabban esik a latba, hogy Krisztus nélkül egyáltalán nem tudjuk, hogy milyen legyen az egyház, mi az egyház.? Mit csináljon az egyház? Alkalmazkodjon a világhoz vagy vonuljon ki a világból? Mondjon mindenre igent vagy emeljen szüntelenül vétót? Szóljon hozzá szüntelen mindenhez vagy hallgasson? Mondja a magáét, vagy tupírozza fel, amit megkíván a politikai korrekt? Legyen erős vagy éppen gyenge? Legyen gazdag vagy éppen koldusszegény? Tanítson szent meggyőződéssel vagy legyen kezdő az igazság iskolájában?
- Nem tudom hát, testvérek, mikor könnyebb. De azt tudjuk, hogy a Jelenések könyvében Krisztus minden egyes gyülekezetnek a maga saját helyzetében, sorsában, a saját körülményei között, a maga nyomorúságára, elesettségére, győzelmére vagy vereségére nézve ad tanácsot. Krisztus kezében nincsen sablon, egyre szabott ágenda – nem azt akarja, hogy mindenki olyan legyen, mint mondjuk az efezusiak vagy a szmirnaiak, mint a latinok, az angolszászok, a németek vagy a magyarok (bár ez utóbbit nem ellenezném) – Krisztus azt akarja, hogy mindenki olyan legyen, mint ő!! Nem tudom, testvérek, mikor könnyebb. Azt tudjuk, hogy Isten nem ad szárnyat, hogy messze elrepüljünk innen (ahogy az 54. Zsoltár a Psalmus Hungaricus mondja), nekünk itt van dolgunk és feladatunk – nem a régiek életét kell megoldanunk (bizonnyal, mi már egészen nagy sikerrel vezetnénk végbe a reformációt, és jobban megcsinálnák, mint Luther, Zwingli, Kálvin, Jan Laski, John Knox, vagy éppen Méliusz)...
Nekünk itt és most kell meghallanunk, mit mond az egyház Ura - hogy nekünk mondja, ímé, az ajtó előtt állok. És nekünk itt és most, a magunk idejében kell kimondanunk: jövel, Uram, Jézus!
- És ekként a reformáció egyben konfirmáció is – ez protestáció igaz mélysége! A megerősítés szava egy csodálatos párbeszéd: a vőlegény és a mennyasszony páros kiáltása ez: eljövök - jövel! És nem akármilyen körülmények között hangzik: Láttuk, a Jelenések könyve elején szinte fenyegetés (is) a szó: eljövök! Krisztus megítéli az üres vallásoskodásunkat, de a vallástalanságunkat is. Megítéli, hogy restek vagyunk kimondani az igazságot, de megítéli azt is, hogy nagy bátran (vagy éppen gyáván) hamisítjuk az igazságot. Megítéli, hogy hallgatunk, de megítéli azt is, hogy beletörődéssel hagyjuk, hogy más mondja meg nekünk, hogy mit mondjunk, mi keresztyének. Megítéli, hogy a folyton a múltban élünk, de megítéli azt is, hogy csak a pillanatnak élünk. Megítéli, hogy itt és ott, a tegnap vagy a ma, vagy éppen a holnap felől nézzük a dolgainkat, és latolgatjuk, hogy mi az új és mi a régi – holott nekünk az örökkévalóval van dolgunk. Rettentő fenyegetés hát ez: ímé, eljövök... És mégis! Mégis, ha végig tekintünk a keresztyénség egész történetén, nem 500 éven, hanem 2000 éven, nem 2000 éven, hanem minden koron, a világ teremtése óta, azt látjuk, hogy ez az egyetlen remény. Az az egyetlen remény, hogy eljön, megtanácsol, megvilágosít, feloldoz, utat mutat, magához ölel! Krisztusnak kell mindig eljönnie – mindig és szüntelen – hogy boldog legyen az anyaszentegyház!!
- Ezért bátran mondjuk, hogy a reformáció 500 évvel ezelőtt nem redukció volt, nem a hitigazságok mesterséges szétválogatása és leszűkítése. A reformáció: koncentráció. Ezért bátran mondjuk, hogy a reformáció nem elszakadás volt, nem keresztyén közösségek megoszlása és elkülönülése – nem elszakadás, hanem ragaszkodás, ragaszkodás Krisztushoz. És azért mondjuk ezt, mert ahogyan a zsoltárban előbb szól: keressetek engem – és aztán mondjuk rá: kereslek teljes szívemből, és ahogyan a másik zsoltárban előbb mondja Isten: meglesz, úgy lesz – és aztán mondjuk rá: ámen, úgy legyen – éppen úgy, előbb mondja Krisztusunk: eljövök hamar, és aztán mondjuk rá (nem is mi, hanem bennünk a Lélek), hogy jövel! – és ez azt jelenti, hogy kegyelmével, szeretetével mindent megelőz, még a vágyakozásunk is csak azután ébred, ha ő szólt, még a hitünk is abból támad, hogy hallottuk igéjét, még az igazságunk is azon alapul, hogy megszerezte nekünk... Pár hete valaki azt feszegette, hogy szabad-e nekünk a reformációt ünnepelnünk? Megtörtént-e, amiért a reformáció kezdődött? Igen, megtörtént. Az egyház hallotta Krisztus szavát: bizony, eljövök - és kimondta rá feleletét: bizony, jövel! Ünnepeljünk hát ma is a döntő szóval: eljövök – mondja Krisztus – bizony, jövel, felelje rá a szent egyház.
Ámen és Ámen.
