Ráckeresztúri Kiskorú rehabilitációs Otthon avatása

Egy ifjú annak idején úgy jelentkezett teológiára, hogy az elméjében és az egzisztenciális megfontolásaiban elég erős motivációja volt arra, hogy lelkész legyen, de a szíve nem volt kész erre. Aztán egy evangelizáción ő is megtért. (Vannak ilyen különös esetek, lám, lelkész-jelöltek is megtérnek.) De ő annyira megtért, hogy mindjárt roppant szószerűséggel vette az evangéliumi igéket a szentek meghívásáról. Eztán csak fehér ruhában volt hajlandó járni. Arra hivatkozott, hogy a Jelenések Könyvében meg van írva, hogy a mennyei sokaság tagjai abban is hasonlítanak a dicsőült szentekhez, hogy immár az üdvözültek fehér ruháját viselik. Nos, igen. De amikor az édesanyja jelezte, hogy nem győzi mosni a sok fehér ruhát, előbb felvett egy vajszínű zakót, aztán váltott szürkére, s mikor lelkipásztorrá szentelték, egyszerűen – ahogy mi mondtuk – visszafeketedett. Rajtam is van most egy kis fehér, a fekete öltönyöm alatt rejtegetem a szentek fehér ruháját.

Mindezt azért idézem fel, mert fontos megjegyzést hallunk ennek az igeszakasznak az elején. Azt mondja János, hogy: »nagy sokaság szavát hallottam az égben.« És ez a szó olyan volt, mint sok vizek zúgása, mint erős mennydörgés, mindent betöltő, szinte fülsüketítő robaj. De így mondja: ezek után. Mik után? Ha visszalapozunk a Jelenések Könyvében, megrendítő dolgokat olvasunk. János látomásaiban nemcsak az eljövendő dicsőséges istentiszteletének a valósága és a szépsége tárul fel, hanem az embervilág nyomorúsága is. Feltöretnek a pecsétek, kiöntetnek a harag csészéi, megszólalnak a trombiták, elhangzanak a jajszavak, és mintegy sűrítményben megjelenik az egész emberiség történetének minden nyomorúsága. S ennek kapcsán egészen megdöbbentő mondatot ír János. Azt mondja, hogy mikor feltöretett az ötödik pecsét, és elérkezett a soron következő ítélet, olyan rettenet zúdult az emberekre, hogy kezdték keresni a halált, de nem találták meg a halált, mert még a halál is elmenekült előlük. Van olyan pillanata az emberi életnek, amikor a halál sem a cimboránk többé, nincs sem szörnyű sem boldog halál, nincs lehetőség önpusztításba menekedni, – a halál is elmenekül az ember elől (Jel 9,6). Így jellemzi ezt egy francia filozófus pár éve megjelent tanulmányában: selejt-kultúrában élünk. Két hete a kerületünkben lomtalanítás volt, megjelentek a lomizók is; de egy napra én is be szoktam nevezni, ilyenkor végigjárom az utcákat, hátha találok egy jó képkeretet, hazaviszem, beleragasztom öregapám fényképét, kiakasztom a falra. Tele volt az utca pár éves háztartási, műszaki cikkekkel. Ma már úgy van, ha vásárolunk valamit, nem érdemes a garancia-levelet megnézni, mert úgy gyártják a háztartási gépeket, hogy 3 év múlva ki kell őket dobni. Selejt-kultúra. De ez csak egy kép. Mi most az emberről beszélünk. S milyen az életünk? Aki elveszíti a versenyt, az selejt lesz. S aztán jön a nagy lomtalanítás, ki lehet rakni a cégtől. Aztán aki nem tudja önmagát felépíteni, azt selejtnek tekintik. Vagy aki nem talál magának egy jó fajta identitást, az nem kap védelmet, hanem selejtnek tekintik.

Ám azt halljuk, hogy: ezek után... Így kezdődik a mai ige: ezek után hallottam és láttam egy nagy sokaságot, kicsiket és nagyokat, és megszámlálhatatlan nagy sokakat. Kik ők, azok ott a mennyei istentiszteleten? És miért mondják bátor szívvel mondják azt, hogy: ámen? És miért éneklik azt, hogy: halleluja? Az ámen az elfogadás szava, a halleluja pedig a dicsőítésé. Vagyis ez itt fölemelő elfogadás. Róluk mondja János, hogy adatott nekik tiszta és ragyogó fehér gyolcs, mert a fehér gyolcs a szentek igazságos cselekedetei. Ők azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére. Talán emlékeztek Jézus példázatára, amit a jeruzsálemi bevonulása után mondott el egy királyról és a király fiának a menyegzőjéről. A király elküldi a szolgákat a meghívottakhoz: gyertek, íme minden kész van! Hivatalosak vagytok a Bárány menyegzőjére vagy a fiú menyegzőjére. De ők nem mennek, sőt, a szolgákat inzultálják. Tipikus keresztyén sors. Mert aki meghívja az ön-építésben elmerült, önmagában elrévült embert, azt szájba verik. Ez a próféták sorsa: az egyiket megverték, a másikat kidobták a palánkon kívül, a harmadikat elkergették, a negyediket megölték. Ekkor azt mondja a király (vagyis a mennyei Atya): ha nekem nem partnerem az ember, akit én meghívtam, attól még a lakodalom nem marad el. Menjetek és gyűjtsetek be mindenkit - bárkit - , hogy megteljék a lakodalma ház. És megtelik. Lám, ilyen az Isten. Ilyen szuverén. Ilyen szabad. Ha te nem akarsz az Isten örömében részt venni, mi több, az örömmondókat inzultálod, akkor azt mondja Isten, én sokszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéit, de te nem akartad. Ám az öröm nem marad el, hanem megtelik a lakodalmas ház - másokkal.

De folytatnunk is kell ezt a példázatot. A király bement a lakodalmas házba, és látta: megtelt. Jól dolgoznak a szolgák, útról-útfélről, tini-rehabból, rehabból, kallódóból, alkoholos misszióból, hajléktalan misszióból, tántorgó lelkek világából, kételkedők közül, akit lehetett mind begyűjtötték. Megtelt a lakodalmas ház. Ám azt látja a király, hogy ül ott valaki, akin nincs esküvői ruha. Odamegy hozzá, és megkérdezi tőle: barátom, te mi módon kerültél ide? Miért nincs rajtad lakodalmi öltözet? Ő pedig hallgatott. Ekkor azt mondta a király, fogjátok meg, és dobjátok ki. (Máté 22,1-12) Mert a lakodalomba fel kell öltözni, pontosabban: át kell öltözni, ruhát kell váltani. Mert mi más a mi egész életünk, ha nem a régi embernek a levetkezése és az új embernek a felöltözése? Mi más az egész életünk, ha nem a régi énünk legyőzése. Pál apostol erős szavakat mond erről: a régi embert megöldöklése, és az új ember megelevenítése.

Boldogok azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjére! Micsoda isteni megelőlegzés ez! A mi első és tökéletes boldogságunk ebben áll: meghallani és elfogadni Isten meghívását a Bárány menyegzőjére. És aki igazán boldog ember, annak az életében elkezdődik egy nagy és kemény munka. Egy igazi és érdemes munka. Levetkőzni és felöltözni - vagyis átöltözni.

De miért nem kezdünk hát nyomban levetkőzni és felöltözni? Azt mondjuk sokszor: én ilyen vagyok, ilyennek születtem, mit tehetek én róla? Ezt a gúnyát adta rám a sorsom, apám, anyám, családom, környezetem társadalmam. Mennyi érve van az embernek, amikor a rosszat le kellene vetni és a másikat, az jót fel kellene venni!  Ezért beszél az apostol ilyen erős szavakkal: megöldökölni a régit..., mert nagy hatalom az a régi ember. Nagyon nagy hatalom. Elküszködünk vele egész életünkben. Sokszor azt hittem, már legyőztem, de lám, rám kopogtat, sőt, éppen hazamegyek, és már ott ül az asztalomnál, elképesztő gondolatokat sugall az agyamba. És visszajönnek a régi szokások, a habitusok, a gesztusok, a magatartások. Nos, ekkor mondjuk: ilyennek születtem. De ez a beletörődés és vereség szava.

Azt mondja János: ezek után.  Vagyis az után, ami még szintén bekövetkezhet, hogy valaki keresni kezdi a halált, és a halál elmenekül tőle, még ez után is  – mondja János –, láttam a nagy sokaságot, akiknek szava, mint sok vizek zúgása, és ezt mondják: halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható, örüljünk és örvendezzünk, és adjunk neki dicsőséget, mert eljött a Bárány menyegzője, felesége elkészítette magát, és adatott neki, hogy felöltözzék tiszta, ragyogó fehér gyolcsba, mert a fehér gyolcs a szentek igazságos cselekedetei.

Két gondolattal szeretném ezt a szép képet befejezni. Ezt mondja az ige: boldogok azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének  vacsorájára. Ez a szó, hogy hivatalosak, azt jelenti, hogy meghívottak. Meg vannak hívva. Nem magukat hívták meg, nem maguknak találták meg ezt, hanem meghívottak. Valaki meghívta őket. Akár  útfélen csellengő volt, akár sánta volt, koldus volt, vak volt, nyomorék volt, elveszett volt, akár csüggeteg volt, akár halált kereső volt, az isteni meghívó szó mindenen átütött, és elérkezett hozzá. Tehát, ha hivatalos vagy, akkor meghívott vagy. Ezt jelenti először az, hogy: ezek után. Az új élet ugyanis azzal kezdődik, hogy megjelenik valami, és amiben most vagyok, az már azok után van, amik hátam mögött vannak, amiket elfelejthetek, és amik előttem vannak, azoknak feszülök neki. Ami a hátam mögött van, az a régi énem, az a halálom, az az elveszésem. Ami most van, az már ezek után van. És ez azzal kezdődik, hogy eljut az ember szívéig, mint a mennydörgés szava: te is hivatalos vagy. Meghívlak. Egészen személyesen, – mert így is tud szólni az Isten.

A másik vonatkozás pedig az, amit hallottunk, még egyszer olvasom: és adatott, hogy felöltözzenek tiszta és ragyogó fehér gyolcsba, mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei. Itt is egy passzív szerkezetet olvasunk. Adatott. Honnan kerítsen az ember magának méltóságot, tisztességet, tiszta életet, szentséget? Honnan sarjad az ember életéből bármi, amikor olyan az egész valónk, mint a tarack. Édesapám, amikor munka-terápiára fogott bennünket, szökdöső gyerekeket, kiküldött a kert végébe tarackot szedni. Tudjátok mi az?  Sose pusztul ki. Csak ha leásol legalább fél méter mélyen, és a kezeddel egyenként húzogatod ki a fehér gyökér darabokat, összegyűjtöd és elégeted. Mert ha megmarad egy-két szálacska, abból minden újra sarjad. Hát honnét az a fehér ruha? Honnét az igazság cselekedetei? Honnét a tiszta élet? Adatott nekik.

Vagyis az egész keresztyénség egy kettős elfogadás. Elfogadom azt, hogy Isten meghívott, letöröm a gőgömet, a büszkeségemet, a beképzeltségemet, a hiúságomat, öntörvényűségemet - elfogadom, hogy Isten hív. Nem én találtam meg, nem én jöttem rá, nem én fundáltam ki, hogy mi az igazi élet. A másik pedig ez: adatik.  Ez pedig végképp elfogadás. Átvenni, kézbe venni, megcsodálni és Istennek meghálálni - ezt jelenti, hogy fölöltözni.

Ma egy pillanatra megállunk ebben a kis kápolnában, ahol újra meg újra elhangzanak majd az imádságok, a kérő és magasztaló énekek és dicsőítések, és elhangzanak Istennek igéi. Kívánom tiszta szívemből, hogy itt ebben a kettős elfogadásban legyetek mindig. Mert ha ebben a kettőben gyakoroljátok magatokat, akkor egy harmadik és döntő nagy elfogadást fogtok megtapasztalni. Azt mondja János: a mennyei trónusnál láttam és hallottam ezeket. S miért van ott János a mennyei trónusnál? És miért van ott megszámlálhatatlan sokaság? És miért zúg, mint valami mennydörgés az ámen és a halleluja? Miért lehetséges ez? Mert minden emberi elfogadást megelőz egy isteni elfogadás. Minden rábólintásunkat, minden igenünket, minden odahagyatkozásunkat, minden bizalmunkat megelőzi az, hogy Isten fogad el bennünket! Hiszen az a fehér ruha nem magától fehér és tiszta. Azt olvassuk korábban a Jelenések Könyvében, hogy amikor János egy villanásra meglátja ezt a sokaságot, de nem tudja, kik azok. Akkor egy angyal azt mondja neki: ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megfehérítették ruháikat és megmosták ruháikat a Bárány vérében. Krisztusban van elrejtve, hogy Isten elfogadott bennünket. Mondjatok bátran igent az Ő meghívására, vetkezzetek és öltözzetek bátran miden félelem, szégyenérzet és szemérmesség nélkül, mert akkor majd ott, a király menyegzőjén az asztalhoz ülhettek. Mert azok ülhetnek oda, és azok maradnak ott, akik megmossák és megfehérítik az ő ruháikat a Bárány vérében. Isten segítsen benneteket ebben!
Ámen