Pozsonyi út jubileum

Nézz tükörbe! - szoktuk mondani, ha valakit józanodásra akarunk inteni. De amikor az apostol ezt mondja – nézz tükörbe: valóságos jó-zanodásra, reményre és új életre hív. Igen, így kezdi – vagy inkább így folytatja - az intelmét, amelyet a sokféle zavarodottság közepette vergődő, mégis reménykedő, a sok terhet hordozó, mégis bizodalmas hitben élő, a roppant rémületekkel körülvett, de isteni szeretetben megérintett övéinek ad. Ne tévelyegjetek, - egyenest nézzetek tükörbe, és akkor igaz reménységre gyúltok. Mit látunk ebben a tükörben? Izgalmas kérdés ez, mert többszörös tükör az a tökéletesség, amely megmutat minket önmagunknak: van közvetlensége, van távlatossága és van örökkévalósága. Nézzünk most bele mindebbe bátran mi is.

1. A Pozsonyi úti gyülekezet ma hálaadással ünnepel. Hetvenöt esztendeje, Ádvent második vasárnapján szentelték fel ezt a templomot. S az egész huszadik század tükre ez a templom. Talán van itt köztünk olyan, aki akkoriban született. Sok reménykedés és imádkozás előzte meg az építését, és sok ideig épült ez a templom, sok küzdelem között épült, sok fáradság és sok-sok áldozat árán épült – egy borzalmas világégés, háború kezdetén, amikor mindenki hamarost bekövetkező békét remélt, s nem hitte senki, hogy néhány esztendő múltán mint valami ostromlott és elesett vár áll majd itt a Duna partján, s még kevésbé hitte bárki, hogy itt a falai között kell majd menedéket és életet keresniük zsidóknak és üldözötteknek – itt, az igaz kereszt alatt, mely ott van fönn, fölöttünk a mennyezeten – menedéket a hamis messiások, az üldöző antikrisztusok elől. S tükre ez a templom rákövetkező évtizedeknek is, - tükre a kiállt próbatételeknek abban a korban, amikor gúzsba kötötték, és szájba verték a keresztyénséget, – tükre hűségnek a hazugságok és hitvesztések közepette, tükre a reménységnek a szorongattatások dacára, és tükre a testvériességnek a diktatúra révült közösségrombolásai idején. És tükre most a 21. század elején annak is, hogy mit jelent Krisztus követőjének lenni ma, most, a közönyös, a jó szóra ingerülten visszacsapó, a magának élő és magának tetszelgő ember világában. Tükre annak, hogy mit jelent ma énekelni: jövel, jövel Immanuel!

Ez a mi közvetlenségünk: Minden jó adomány - mondja az apostol - és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka. Ez annyi, mintha az mondaná, hogy minden változásban mindig mindent jót a Világosságok Atyjától nyerünk el – az ajándékozó Istentől. Nem neki kell megváltoznia, hanem nekünk kell... hozzáváltoznunk, - nem tudom egyszerűbben mondani. Ha ő változna, akkor nem kelne fel a Nap, és nem hullana áldó eső; - ha ő változna meg, akkor üres sejtelem lenne a szabadság reménye a szívünkben, akkor futó árnyék lenne a boldog élet váradalma; - ha ő változna meg, akkor nem küldte volna el Krisztusát, nem kínálná fel mindegyre benne kegyelmét és az új életet. Ha ő változna meg -, akkor csak tévelyegnénk és tévednénk. 

Testvérek, mi ebben az Ádventünkben is a magunk nagy megváltozására készülünk -, hiszen most is a mindent eldöntő nagy megajándékozottságra emlékeztetjük magunkat, ahogy Pál apostol mondja: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Galata 4,4-7) Jövel, Immanuel!

2. Azután, van az apostol intelmének egy távlatossága is. „Az ígének pedig megtartói legyetek, - mondja - és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert, ha valaki hallgatója az ígének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát. Aztán megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.” 

Az ige a tükör – az élő, változhatatlan és ajándékozó Isten beszéde. Istennek szava, ígérete, önmaga közlése, önmagának kimondása, velünk való szóba állása az a tükör, amelybe belenézve megismerjük magunkat -, hogy milyenek vagyunk. S milyenek vagyunk? Nemrégiben valaki azt mondta nekem: tudja, tiszteletes úr, nem viselem én ezt a karácsony előtti tolongást-tülöngést, lármázást-zajongás, inkább kimaradok belőle! Ha pusztán az egyéni véleményét, a saját különállását fejezte volna ki -, rögtön meghívom arra, hogy: nos, akkor ne tolongjunk – térdepeljünk le, s ne zajongjunk, térdepeljünk is, és imádkozzunk is, - és ne lármázzunk, hanem énekeljünk – az imádság a legszebb emberi szó, az ének a legszebb emberi hang! S mondom ezt most így sokaknak -, mert nem egyéni vélemény, hanem sokak gondolata-érzése ez: nem veszek benne részt! Mi több, korszellem ez -, kimaradni, kimaradni az élet dolgaiból, nem részt venni, különállni –, mondom hát mindenkinek: testvéreim, Adventben éppen arra csodálkozunk rá, hogy Isten nem akart kimaradni – mert ő változhatatlan, s változásnak árnyéka sincs Őbenne -, ő nem akart kimaradni az ember sorsából, - ellenkezőleg: egyszülött Fia, a Szentháromság második személye, az Örök Ige testetöltése, emberré létele által belépett, és a teljes emberi sorsban részes lett, s Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált (Zsid 2,9) – és feltámadott, hogy ne maradj ki, hanem feltámadás által részes légy abban, ami örökkévaló.

 Ez az Ige tükre, ebbe kell belenézni, és sokszor-sokszor kell belenézni. Jakab azt mondja, hogy olyan a természetünk, hogy amikor belenézünk egy tükörbe, aztán elfordulunk, már el is felejtettük, mit láttunk, elfelejtjük magunkat, hogy milyenek voltunk. Sokszor mosolygunk a kamaszokon, akik órákat is elálldogállnak a tükör előtt. Pedig nem azért állnak ott, mert hiú mód tetszelegnének magunknak, hanem mert korukból adódóan, nem tudják igazán, kik is, mik is ők valójában. De lelki értelemben inkább szomorkodnunk kellene azokon, akik nem néznek már bele soha a tükörbe -, mert annyira tudni vélik, hogy kik ők.

S lám, mivé lett a megrekedt keresztyén? – aki egykor boldogan átélte az istengyermekség ajándékát -, ma már dúlt és fennhéjázó; nem néz az Ige tükrébe. S mivé lett itt-ott egy-egy öntelt csoportocska? – amely egykor boldogan élte át a közösség drága titkát – ma már fennhéjázó szekta, nem néz az Ige tükrébe. Milyenné lett a megrenyhült Európa? – amely egykor szent reménnyel emelte maga fölé Krisztus zászlaját, és énekelte: veni, veni, Immanuel! – ma tétova, múltját feledő, jövőjét ellegyintő, közönyös haszon-kontinens, védtelen préda – nem néz az ige tükrébe. S elfeledte, hogy milyen volt. Vagy inkább, hogy milyenné lehetne, milyenné kellene lennie...?

Holott az Ige tükre mindig megmutatja, hogy ki vagy, mert megmutatja, hogy ki és milyen az Isten. Azért ismerheted meg magadat, mert ráismersz az Igében Istenre. Milyen ő? Változhatatlan. Milyen vagyok én? Meg kell változnom! Milyen ő? Végtelenül ajándékozó? Milyen vagyok én? Tűnő árnyék, aki még nyomot sem hagyhat a változhatatlanon – de ő megkönyörül rajtam. Milyen Ő? Szent és fenséges, dicsőséges és végtelen ragyogás! Ki vagyok én? Elveszett lázadó, jóból kimaradó, igazságban részt nem vevő. Milyen ő? – tökéletesség! Ki vagyok én? Ha a tökéletesség tükrébe nézek, látok benne egy összetört tükröt is, egy összetört arcot is, és az az összetört arc én vagyok! Ha a kegyelem végtelen tükrébe nézek, látok benne egy elsikkadt életet is – és az én vagyok. De ezt csak az ige tükrében, a tökéletesség és a kegyelem tükrében látom meg igazán. S ez ébreszt bennem reményt, ez indít hitre, teremt igyekezetet, hálaadást, készséget – és törekvést arra, hogy részes legyek az isteniben: hogy igazán gyermeke legyek, örökbefogadott.

3. S van ennek a tükörnek örökkévalósága is. Azt mondja Jakab: aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, boldog lesz az ő cselekedetében. Az imént az mondotta, hogy az isten-feledés olyan, mint amikor megnézem magam a tükörben, elmegyek, és máris elfeledem, milyen voltam. Egészen pontosan, természetesen, úgy kellene visszaadni: elmentem, és elfeledtem, milyen vagyok. Most azonban arról kell itt szólni, hogy nem egykori vagy éppen mostani önmagát feledi el az embert – vagyis, hogy milyen volt és milyen most. A szabadság tökéletes törvénye ugyanis – maga Krisztus. S aki Krisztus tükrébe belenéz, aki Krisztusra néz, az azt is látja, hogy milyenné lesz -, ezt mutatja az isteni tükör örökkévalósága. Lehet, hogy ez a látásunk homályos, ahogy Pál mondja a korinthusi levélben (1Kor 13), lehet, hogy ez a benyomásunk még nem teljes, ahogy János apostol mondja levelében (1Jn 3) -, de éppen azt mondják, hogy az isteni tükörtől ellépni, s magunkat elfeledni, az éppen annyi, mint jövendő-leendő önmagunkat elfeledni.
   

Luther Márton, amikor lefordította a Bibliát, mindegyik könyvhöz írt egy-egy rövid bevezetőt, hogy az olvasót eligazítsa. A Jakab levele kapcsán kemény megjegyzést tett. Miután ugyanis kevesebbet vélt találni benne a megigazulás-tanról, amely megerősítette volna nagy és heves vitáiban, egyszerű nyerseséggel: szalma-levélnek titulálta. Hadd toldjam hozzá: netalán ez az a szalma, amely a bethlehemi jászolbölcsőben volt, ahová a szent szűz elhelyezte gyermekét! Mert a Krisztus-tükörben – a tökéletes megszabadítás isteni törvényének tükrében - nemcsak a maga közvetlenségében ismer magára az ember, s nemcsak élete távlatossága nyílik meg, hanem éppen itt és most, és beleszőve önmagunk világába – megláthatjuk eljövendő önmagunkat is. Szeretteim, mondja János apostol, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van. És akiben megvan ez a reménység őiránta, az mind megtisztítja önmagát, amiképen ő is tiszta. (1János 3,2-3)

Jakab pedig azt mondja: Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. A tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet, a tiszta és szent ádvent, a tiszta és szent hálaadás, a tiszta és szent élet – ott kezdődik, az ige tükre előtt, és folytatódik ott, ahol e teremtett világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését. A szabadság tökéletes törvényének tükre örökkévalót mutat, mert az isteni kegyelem fénye ragyog benne. Nézz bele – s meglátod, mit készített számodra az örökkévaló! Ámen