Pótszabály nélkül

Egy hosszú elmélkedésből metszek most ki egy rövid, de súlyos mondandót tartalmazó részt. A hosszú elmélkedés a Római levél 8. és 12. része között áll, és sok bibliamagyarázó szerint beiktatott szakasz, melyben Pál apostol a saját nemzetéről, Izraelről, az ígéret örököseiről, az első szövetség birtokosairól, a próféták és a törvény népéről beszél. Isten hűséges volt népéhez, mondja, és amit az atyáknak és prófétáknak megigért, amit a törvény szertartásaiban kiábrázolt, azt Jézus Krisztusban mind beteljesedette. Ám Pál azt látja, hogy népének nem minden gyermeke öleli magához Krisztust, hanem vannak, akik elutasítják őt. Némelyek azt javasolják, hogy ha nem akarunk belebonyolódni Pál apostolnak a saját honfitársai miatti gyötrődéseibe, akkor a levél 8. részétől lapozzunk gyorsan a 12. részhez. A 8. rész végén ez áll: »meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban!« Csodálatos bizonyság. És ha nagyot lapozunk, akkor a 12. rész elején máris tanácsol bennünket az apostol, hogy miképpen éljünk ezzel a bizonysággal: ne szabjuk magunkat e világhoz, változzunk el elménk megújulása szerint! Akit pedig érdekel, hogyan tekint az apostol a saját népére, az olvassa el külön ezt a három részt. De ne engedjünk ennek a késztetésnek. Olvasni kell ezt a három fejezetet is, mert, ha elláttunk Isten szeretetének legmagasabb pontjára, akkor ebben a három fejezetben belelátunk annak a legnagyobb mélységébe is. Ebből a szakaszból metszettem ki hát egy szeletet.

Szomorúsággal indítja az apostol a töprengését: »nagy az én szomorúságom és szüntelen a szívem fájdalma, mert kívánnám, hogy magam átok legyek Krisztustól elszakítva atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint, csak ők ismerjék a Krisztust.« Nagy fájdalmat, nagy gyötrelmet szólaltat meg. És szinte önmagának mondja a most felolvasott szavakat. Sőt, biztos vagyok benne, hogy leginkább önmagának mondja ezeket. A Római levelet ugyanis nem kérésre írta. Számos más leveléből kiderül, hogy nehéz kérdésekkel, súlyos problémákkal keresték meg, és az apostol tételesen válaszol azokra. A Római levelet, úgymond, jószántából írta. Szeretett volna Rómába menni, így előre küldött maga előtt egy bemutatkozó levelet. Szinte mondhatni, ez afféle magánlevél, melyben legbensőbb gondolatait közli. Jövőre ünnepeljük a Második Helvét Hitvallás elfogadásának 450. évfordulóját. Sok egyház hitvallása ez. Pedig eredetileg zürichi reformátornak, Bullinger Henriknek afféle magánirata volt, önmaga számára írta. Aztán megmutatta barátainak, akik azt mondták: ennél jobb nincs, hadd legyen ez mindenkié. Pál is, mintegy maga előtt küldi ezt a levelet, belefoglalva személyes meggyőződését. S lám, az Újszövetségben ezzel kezdődnek az apostoli levelek – és milyen jó, hogy mindenkié! Ha pedig mindenkié, akkor hallgassuk meg az apostol gyötrő kérdéseit is: szomorú a szíve, aggódik népért, értetlenség van benne; és önmagának is mondania kell: kicsoda vagy te, oh, ember, hogy versengsz az Istennel? (20. vers) Ki vagy te, hogy vitába szállsz az Istennel? Talán jobban tudod e titkokat, mint az Isten?

Nemrégiben láttam egy vicces filmet, amelyből egy egyszerű kis jelenetet szeretnék felidézni. Történet szerint egy bürokrata nagy általános közhelyeket fogalmaz paragrafus formában. Az egyik paragrafus így szól: "A zsíros kenyér mindig a kent lapjával esik a földre. Pótszabály: Ha fordítva esik, az azt jelenti, hogy rosszul kenték meg a kenyeret." Sokféle meggyőződésünk van afelől, hogy miképpen van az Istennek és az embernek a dolga. Ezek afféle klisék. És ha ezektől eltérő dolgot tapasztaljuk, nyomban mindenféle pótszabályt próbálunk alkotni. Pál töprengéséből csak néhány gondolatot idézek: kié a prófétálás? kié a szent történet? kié a törvények? kié az atyák? Kié az Egyiptomból való kiszabadulás felülmúlhatatlan csodája? Kiknek az atyja Ábrahám? Kikhez küldettek a szent jövendölők? Melyik nép hordozta évezredeken keresztül az üdvösség reményét? Az a Pál töpreng ezeken, aki ki van utasítva a zsinagógákból, akit megvádoltak, hogy felforgatja Izrael örökségét. És feltolulnak a szívében az ellenvetések. Ismeri ő jól az igéket, ismeri a régi történetet, a próféták sorsát, és a szabadítás nagy üzenetét: könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok annak, akinek irgalmazok. Ismeri a szuverén Istent. És mégis. Mintha Jóbot hallanánk itt, akit nem tudtak teológus barátai megvigasztalni. Amikor teológiára felvételiztetünk, az egyházkerület elnöksége mindig tart a jelentkezőkkel egy előzetes beszélgetést. Többnyire azt szoktam javasolni a diákoknak, hogy mielőtt még beiratkoznak, olvassák el a Jób könyvét, főleg a végét, amikor Isten megparancsolja Jóbnak, hogy mutasson be az áldozatot barátaidért, mert nem szóltak felőle igazán. Holott Jób barátai teológusok, doktorok voltak, mindent tudtak Istenről, és olyan szép beszédeket mondanak Jóbnak, hogy azokat dogmatikai kézikönyvekbe lehetne foglalni. De nem segítenek Jóbon, mert neki négyszemközti elrendezni valója van Istenével. És Pálon sem segít a sok régi igazság és bölcsesség! Nagy az én szomorúsága, és szüntelen a szíve fájdalma és inkább lenne ő átokká, Krisztus nélkül, csak az övéi fogadnák el a Megváltót. Aztán meghallja az isteni kinyilatkoztatásokat: "könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok annak, akinek irgalmazok...Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem...Nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené." De sokszor halljuk ezeket az igéket, de sok vigasztalás van bennük! Amikor Pápán tanítottam, a teológia ablakából a református templomra lehetett látni, ott ragyog a homlokzatán ez az ige. És de sokszor megvigasztalt ez engem. Igen, ez az ige nyomorúságokban, harcokban, küzdelmekben minket is megvigasztal. Mégis, idecseng Pál szava: nagy a szívem fájdalma. Nem magamagáért, hanem népéért. És hány testvér, hány szülő, hány édesanya, hány nagymama, s tán még dédmama is, hogy elnézek itt néhány testvért, mondhatja: nagy az én szívem fájdalma, és inkább lennék én átokká Krisztus nélkül, hogysem az enyéim! Valaki egyszer azt mondta, hogy csináltatott egy kis táblácskát ezzel az igével, és kitette a hálószobájába a falra. S azt mondta: tiszteletes úr, ahogy kinyitom a szemem, ezt látom, ebben az igében erő van, megújítás van, vigasztalás van, remény van; mégis nagy az én szívem fájdalma.

Pál tehát mintegy önmagának mondja, önmagát inti, hogy: kicsoda vagy oh, ember, hogy versengsz az Istennel?! Két ószövetségi helyet idéz. Az egyik egy szép kép, egy benyomás, a másik pedig egy történet. A szép kép az, amit Jeremiás próféta látott, amikor népe szorongatott állapotába került, amikor emberileg szólva teljesen kilátástalan volt a helyzet, és a próféta szíve tele volt indulattal, keserűséggel, vitával, ne féljünk kimondani: Istennel szembeni váddal. Hát hol vannak a szövetségbe foglalt ígéretek, a garanciák, hol a megtartó erő? Íme, Jeruzsálem körbe véve, a pusztulás szélén, minden elvész! Ekkor a próféta a kisétált a fazekas műhelyéhez, és megszemlélte, hogyan dolgozik a fazekas. Forgatja a korongot, húzza az agyagot. Ha sikerül az alkotás, félreteszi, kiégeti, edény lesz belőle. Ha nem sikerül munka, újra összegyúrja az agyagot, odacsapja a korongra, és kezdi elölről. S a próféta azt is tudja, hogy az egyik edény a király udvarába kerül majd, abban fogják a legjobb bort tartani; a másik edényt pedig gyalázatra formálja a fazekas, szemérmesen mondom: éjjeli edény lesz belőle. Ám micsoda az agyag és micsoda az az edény, hogy azt mondhatná az alkotójának, a fazekasnak: miért erre formálsz engem? Miért arra formálsz engem? Miért így, miért úgy? És a próféta, aki a csontjaiba rekesztett tűzzel már-már háborogna Istene ellen, megért valamit. S hogy mit értett meg, azt egy másik próféta tárja fel nekünk, aki évszázadokkal korábban élt. Hóesés próféta idején Isten népe rettentő bűnökben élt, elfajult, megtagadta a szövetséget, és ott lebeg fölötte a pusztulás veszedelme, mert Isten a szövetséghez szankciókat is adott: áldásokat a hűségért, a fenyegetések a szövetségszegés ellen. Hóseás prófétának a saját életén kell ezt kiábrázolnia. A tudósok szerint Hóseás nem rendes prófétai elhívást kapott, hanem vocatio extraordinaria-t, prostituáltat kellett feleségül vennie, és a gyermekeiket így kellett elnevezni: "nincs irgalom" és "nem népem." Ki adna a gyermekének ilyen nevet?! Aztán Isten új ígéreteket kapcsol ezekhez a nevekhez. Eljön az idő, üzeni, amikor nem mondják többé azt, hogy "nem népem", hanem azt mondják: "én népem," és nem mondják többé azt, hogy "nincs irgalom," hanem azt mondják: "megkegyelmezett." Mind a kettőben, a Jeremiás próféta által leírt egyszerű kis jelenetben is, és a Hóseás próféta által megörökített élet-történetben is ezt az isteni szuverenitását látjuk. De mindez még mindig ijesztő. Minderre még azt mondaná az ember, hogy jobb lenne nekünk, ha nem lenne dolgunk Istennel. Jobb lenne, ha nem is tudnánk Róla. Jobb lenne, ha nem kellene ezekről gondolkodnunk. És sokan vannak ma is, akik ezért fordítanak hátat Istennek. Nem akarnak ők a szuverén Istenről tudni. Nem akarják ők ezt tudomásul venni, különösen itt, a 21. században, az önmegvalósítás civilizációjában: könyörülök, akin könyörülök, irgalmazok, akinek irgalmazok.

Továbbá: nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja... És mit szólhatsz ellene? Ha Isten úgy akarta megmutatni haragját, és akarta megismertetni hatalmát, hogy hosszú ideig elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készültek, és ezen éppen az úton ismertette meg dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve dicsőségre készített, te mit szólhatsz ellene? És nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is elhívott sokakat dicsőségre; mit szólhatsz ellene? Itt a titok. Isten az irgalom edényeiül hívott el bennünket, mondja Pál, nemcsak a zsidók, hanem a pogány közül is, kit-kit a maga idején. Irgalom edényeiül hívott el bennünket, kik közül? Azok közül, akikért meghasad a szívünk. Zsidónak a zsidóért meghasad a szíve. De egy pogányért? A pogányok nem a szövetség népe. Ők nem ismerik Istent, ők kívül vannak. És ekkor belehasít apostolba: de hiszen Isten az irgalom edényeiül hívott el sokakat a zsidók közül is, meg a pogányok közül is, sokakat az enyéim közül is, és a nem enyéim közül is, sokakat azok közül is, akiket szeretek, és akikért az életemet adnám, meg azok közül is, akikhez semmi közöm nincs. Ez a könyörület! Ez a kegyelem nagy titka, hogy Isten átmetsz törzseket, népeket, korszakokat, átmetsz hagyományokat, átmetsz rendeket, és egyenes és közvetlen úton megszólít bennünket, hogy Vele legyen dolgunk. Mert a mi egész életünknek Istennel van dolga. És akkor van jó dolgunk Istennel, ha akarjuk is, hogy Istennel legyen dolgunk. És akkor van rossz dolgunk Istennel, ha nem akarjuk, hogy dolgunk legyen vele.

 Lám, a csodálatos magasságból, hogy ti. az Isten szeretetétől semmi nem szakít el bennünket, eljutunk a legnagyobb mélységekig is, ide az aggodalomnak, a fájdalomnak, az Istennel való perlekedésnek a mélységéig, és azt látjuk meg, hogy milyen erővel hat az Isten kegyelme. Mi több, ott, ebben a szorongó mélységben hat igazán, ott jut érvényre igazán. És ebből érti meg az apostol, hogy alá is kell szállni abba a mélységbe. Urunk Jézus Krisztusunk nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, és alázatos volt a keresztfáig.  Ezért adott neki az Isten olyan nevet, mely név fölött való. Per crucem ad lucem. A kereszt által jutunk el a dicsőség fényébe. A legnagyobb mélységeket megjárva, látjuk igazán Isten dicsőséges magasságait. A magunk keserűségét megízlelve tapasztalhatjuk meg Isten jóságának az édességét. Kicsoda vagy ember, hogy versengsz az Istennel? Kicsoda vagyok én, hogy vitába szállok ővele? Nem inkább azt kellene magunktól kérdezni: kicsoda vagy, hogy még nem az egész életed dicsőíti Őt? Segítsen bennünket a Szentháromság Isten mélységeinkben megtalálni kiválasztó kegyelmét, a dicsőség fényében pedig hálából tenni mindent országáért!

Ámen