Por és hamu vagyok

Kedves Testvérek!

Régebben történt, mikor egy este lefekvéskor a gyermekekkel az esti imádságot mondtuk. Többnyire az a szokás, hogy az esti ima ismert kérését, "vigyázz az én szüleimre, meg az én kis testvérimre" kibővítjük, és így mindig egyre hosszabb lesz a lista: bekerülnek a rokonok, a barátok, az ismerősök, még a kedvenc háziállatok is. Ezúttal azonban fáradt voltam, rövidre akartam zárni a hosszú felsorolást, s azzal a közhelyszerű formulával zártam gyorsan az imát: "és vigyázz mindazokra, akiket szeretünk!" Ekkor a kisfiam közbekérdezett: 'és azokra, akiket nem szeretünk...?' Valóban, imádkozunk-e azokért, akiket nem szeretünk? Imádkozunk-e ellenségeinkért? Ábrahám közbenjáró imádsága Sodomáért és Gomoráért ezt a kérdést szegezi nekünk.

Mielőtt azonban részleteznénk ezt a kérdést, szeretném összefoglalni azt, amit eddig Ábrahámról hallottunk. Hallottuk azt, hogy Ábrahám elhívásában Isten ígérete minden emberi esélynél lenyűgözőbb ígéret és szó volt. Aztán láttuk Ábrahámot, amikor iszonyatos életveszedelemben, magát mentendő odalökte Sárát, aki - emberileg szólva - az elhívó ígéret biztosítéka volt. S aztán láttuk őt, amikor egy családi osztozkodásban a nagyvonalúsága, a nagylelkűsége miatt ő lett a vesztes, mert Lót választotta - emberileg szólva - a jobbik részt. Ám akárhogy is láttuk és szemléltük Ábrahám emberi kapcsolatait, mindeddig is az foglalkoztatott bennünket, hogy miképpen, hol és hogyan jelenik meg azokban Istennel való kapcsolata. És eddig mindig azt láttuk, hogy valahol egy döntő ponton Isten vagy elhívja, megszólítja Ábrahámot, vagy beleavatkozik egy nagyon rosszul induló, kétségbeejtő dologba, vagy pedig amikor úgy tűnik, minden elveszett, Isten újra megerősíti ígéreteit és kárpótolja Ábrahámot. Ma Ábrahámnak és Istennek arról a nagy "alkudozásáról" lesz szó, amikor Ábrahám Sodomáért és Gomoráért imádkozik.

1. Sodomáról és Gomoráról most nem kívánok sokat szólni, mert alig tudunk valamit ezekről a városokról, semmi nyomuk nem maradt fönn. A régészek és az ókor kutatói szerint feltehetően egy földrengés következtében semmisültek meg, és a Holt-tenger déli vidékének vize borítja egykori helyüket. Még annyi sem maradt meg belőlük, mint Pompeiből, a Vezúv kitörése miatt elpusztult római városból, melyet a régészek kiástak. Ott sok mindent épségben megőrzött a kihűlt láva, épületeket, mumifikálódott holttesteket, és többek között egy feliratot is, mely feltehetően egy Pompeiben élo keresztyén kezenyoma lehet, afféle korabeli grafiti. Ez így hangzik: Sodoma és Gomora. Az eredeti Sodomának és Gomorának csak a Biblia könyveiben maradt fenn a nevük, elsősorban a prófétai irodalomban. Ézsaiás, Ezékiel, Ámós és többiek említik nevüket, majd a prófétaként nyilatkozó Jézus, és végül a Jelenések könyve. Amikor felbukkan ezeknek a városoknak a neve, mindig Isten ítéletérol hallunk, ebben az összefüggésben utalnak rá a szentírók. A bibliai elbeszélés, a most felolvasott rész után következő szakaszban, néhány keresetlen szóval mutatja be, hogyan gondolkodtak Sodomának a lakói. Itt élt Lót, Ábrahám unokaöccse. Az őt meglátogató, vendégszeretetét élvezo angyalok csaknem olyan inzultus áldozatai lesznek, melyet csak szószékre nem való szavakkal lehet kifejezni. Sodoma lakói úgy fogadták az idegeneket és a jövevényeket, hogy a saját erkölcseik, pontosabban erkölcstelenségük normái alá vetették őket. Ennek pedig az a veleje, hogy ez a város a maga romlottságában úgy képzelte, hogy az a világ rendje, amit a lakói maguknak megszabnak. Nincsen örök rend, nincs semmi más, őket meghaladó szempont, csak az számít, amit a maguk számára kitaláltak. Nincsen általánosan elkötelező erkölcsiség, nincsenek isteni törvények, nincsenek az emberi együttélésnek, továbbélésnek perspektívái. Számukra az a rend és az az élet, amit ők akarnak, és ahogy ők akarják. Mindezt most nem akarom hosszasan részletezni, csupán a háttér miatt kell látnunk, hogy megérthessük, valóban mennyire drámai Ábrahámnak és Istennek ez az alkudozása, amit a felolvasott részben hallottunk. Ugyanis Ábrahámnak és Istennek a kapcsolata a várost fenyegető veszedelemnek a fényében válik elgondolkodtatóvá. Mikor Isten megjelenti Ábrahámnak, hogy barátja elől nem titkol el semmit, és elmegy Sodomába, hogy megnézze, vajon úgy igaz-e a hír, ahogy hozzá feljutott, valóban az történik-e Sodomában, ami hírlik, valóban betelt-e gonoszságának mértéke, akkor Ábrahám rögtön könyörgőre fogja a dolgot. Mert Ábrahám tudja, hogy betelt. S az alku, melybe belekezd, valóban elképesztő. Egy bibliatudós megjegyezte, hogy nemcsak a régi világban, hanem még  ma is található talán olyan piac a keleti világban, ahol ahhoz hasonló módon alkusznak, ahogy Ábrahám itt az imádságában. De akik jártak Közel-Keleten, azok is tudják, hogy a bazárban alkudni kell. Kifejezett sértés az árus számára, ha vevője elfogadja az elsőre mondott árat. Így lehetett talán régen is alkudozni egy tevére, egy használati tárgyra, egy termékre: ötven, negyvenöt, negyven, harminc, húsz, tíz. Mint ahogy Ábrahám újra meg újra alázatos illedelmességgel megszólítja Istent: "ne haragudjék az én Uram, ha még azt mondom..." és srófolja lefelé-lefelé a számot. Ám a formai hasonlóságok mellett az az igazán megrendítő, hogy a por és hamu ember alkudozik a szuverén Úrral. Ábrahám ezt ki is mondja: "por és hamu vagyok". Ráadásul azért a városért imádkozik, melyhez voltaképpen semmi köze nincsen. Vannak magyarázók, akik szerint némi ravaszság van Ábrahám imádságában, alkujában. Szerintük Ábrahám semmi mást nem akar, mint Lót megmenekülését. Tehát csak azért imádkozik ilyen buzgón, hevesen, állhatatosan a városért, mert ott él az unokaöccse, akinek nem kívánja a halálát. Természetszerű hát, hogy ha Sodoma megmarad, megmenekül Lót is, aki a város lakói közé számláltatik. Én azonban azt hiszem, hogyha csak erről lett volna szó, akkor Ábrahám közvetlenül és egyenesen azt kérte volna: "Uram, mivel a te szuverén akaratod megmásíthatatlan, és be is telt a mérték, és eljött Sodoma pusztulásának órája, csak azt kérem tőled, én a por és hamu, hogy az én szeretteimet mentsd meg, hozd ki onnan unokaöcsémet." De nem ez Ábrahám kérése! Ő az egész városért imádkozik.

Azt szeretném, kedves testvérek, mindannyiótok szívére helyezni ezzel az imádsággal kapcsolatban, s legyen ez az ige első üzenete ma, hogy imádságunkba mindig bele kell foglalnunk azt az életvilágot, amely körülvesz bennünket. Azért sem győzöm ezt hangsúlyozni, mert a mai időkben, közeledvén 2000-hez, keresztyén körökben is egyre többet hangzik, hogy talán magunkat megmenthetjük. Az imádságnak, a hitre jutásnak, a hitben való megmaradásnak és a kegyesség gyakorlásának nincs semmi más értelme - mondják egyre többen -, hogy mi megmaradjunk, mi megmentessünk. Ez a világ menthetetlenül kárhozott. Úgy ahogy van, egy nagy Sodoma és Gomora. És őszintén szólva, tényleg az! Úgy tűnik, valóban, itt már minden megérett  pusztulásra. Amit a mai ember csinál, vagy tervez csinálni, amit a mai ember szeretne törvénybe foglalni, az szinte csak a régi Sodomára emlékeztethet bennünket. Itt és így élünk. Jöjjenek hát az Ábrahámok, és imádkozzanak, hogy mi - legalább mi! - megmentessünk, ha már bekövetkezik az, aminek be kell következnie, ha majd eljön Isten lángokban megítélni ezt a világot. Ha majd ez a régi világ elemeire bomolva elenyészik, és eljön amaz új világ, melyben igazság lakozik, az  már csak az igazaké, a tisztáké, a szenteké legyen. Mégis, éppen Ábrahám imádsága az, amely nagyon nagy alázatra késztet bennünket. Éspedig arra, hogy ezt az egész világot - akár ha Sodomának, Gomorának gondoljuk, akár ha átokvölgyének tekintjük, akár ha senkik világának tartjuk, akár ha csak egy nyomorult siralomvölgynek vesszük, akkor is ábrahámi közbenjáró imádságunkba foglaljuk.

2. És ezt azért tegyük, mert Ábrahámtól megtanulhatjuk, és minden nap tanulnunk is kell tőle, hogy azért tud így imádkozni, mert nem sematizmusokban gondolkozik. Az Istennel való kapcsolatunknak az egyik döntő kérdése az, hogy miképpen gondolkodunk a világunkról, az életünkrol, a sorsunkról, a történelemről, az emberiségről. Ez pedig azért fontos kérdés, mert sematizmusaink vannak. Az ember mindig sémákat állít fel, mindig vannak kliséi. Mindig vannak megoldásaink, melyek alapján azt mondjuk: ez és ez történt, ezért ez lesz a következő lépés, Isten majd így meg így válaszol rá; ez és ez történik a világban, ezért Isten majd így meg így fog beavatkozni a dolgok menetébe. Vagy valami már megtörtént, s nekünk azonnal van rá egy minták, egy magyarázatunk, egy sémánk: azért történt így, mert egy adott minta szerint Isten így jön el hozzánk, így avatkozik be az életünkbe. Hadd említsek néhány ilyen jól ismert sematizmust, mellyel erősítjük, vigasztaljuk, buzdítjuk magunkat, amely segít nekünk fennmaradni, amellyel intünk, bátorítunk másokat is - de mégiscsak sematizmusok. Például ilyen sematizmus, hogy a bűnt azonnal büntetés követi. Vagy ilyen sematizmus az is, hogy a kegyességet, a kegyes, hívő életgyakorlatot mindenképpen áldás követi. Ezeket a sematizmusokat azonban maga a Biblia cáfolja; idézzük fel a 73. Zsoltárt, vagy Jób könyvét. Képzeljük magunkat Jób barátai helyébe! Mennyi kiváló, okos, szellemes teológiai megoldásuk, sémájuk van! S ezt nem gúnnyal mondom. Jób barátai kiváló teológusok. Százszámra ismerek teológusokat, akik hozzájuk képest csapnivalóak. Idézzük csak fel, milyen kiválóan érvelnek Isten mindenhatósága mellett, Isten szuverenitása mellett, Isten kérdőre-vonhatatlansága mellett. Igen kiválóan érvelnek amellett, hogy Isten nem vonható számadásra. Ugyan, ki az a Jób, aki fölkiált az égre, és háborog a sorsa miatt?! Idézzük csak fel, milyen mélyreható érvekkel próbálják meggyőzni Jóbot arról, hogy ha nem is nyilvánvalóan, de titkosan ott volt a bűn az életében. S ha ott volt, akkor ugyan miért remélt áldást?! Akkor a büntetésnek kellett jönnie. Íme, működik a séma.  Továbbá, például, a mi korunkat, a XX. századot is áthatja egy igen jellegzetes séma. Eszerint Istent nem a tetteink, a cselekedeteink érdeklik, s ezeket nem is érdemes Istennek mérlegre tennie, mert úgyis kedvezőtlen lenne az eredmény. Ellenben Isten a jó szándékot nézi. Azt nézi, hogy mit szeretnénk, mit akarunk. Lehet, hogy a kivitelezése nem sikerül, lehet, hogy valami megakadályozza, hogy beteljesedésre jusson egy emberi elhatározás, de nem ez számít Istennél, hanem az, hogy mit érzek a szívemben. Egyszóval az a fontos Isten számára, hogy én hogyan affektálom a saját hitemet.

3. És a felolvasott történettel, Ábrahám alkudozó imádságával kapcsolatban is van egy sematizmus. Úgy tűnik, ez az Igében is benne van, de ahogy mi használjuk, úgy bizonyosan nincs. Ez a sematizmus így foglalható össze: Isten a világot, a bűnös várost, Sodomát és Gomorát a néhány igazért megtartja. Ez így is van. De ebből mi arra a következtetésre szoktunk jutni, hogy Isten miattunk tartja meg a világot. Hiszen mi vagyunk az igazak, mi vagyunk a hitben járók, az engedelmesek, a mi szívünk van tele isteni indulattal, és az, hogy még ez a világ fennáll, az csak nekünk köszönhető. Milyen hamar - három mondat után! -  eljutunk egy igaz megállapítástól (hogy ti. Isten a világot megtartja az igazakért) oda, hogy Isten miattunk tartja meg a világot. S innen csak egyetlen kis lépés a konklúzió: mi tartjuk meg a világot. Nem így van! Isten tartja meg a világot! Szuverén módon. És megtartó irgalmába azt számít bele, ami neki tetszik. Ábrahám nem sémákban gondolkodik, hanem a hitnek az egyik legsúlyosabb, legdrámaibb, szinte szavakba sem foglalható alkudozásába kezd: életekért könyörög. Életekért alkudozik. Nézzétek meg, milyen szívós ez az alkudozás Ábrahám részéről! Van benne egyfajta szent szemtelenség. Azt mondja először: Uram, ha ötven igaz van ott, csak nem veszted el az igazakkal együtt az egész várost.  Szinte provokálja Istent, mint Mózes is tette a pusztában, amikor Isten haragra lobbant népe ellen, és Mózes azt  mondja neki: Uram, ha elpusztítod ezt a népet, azt fogják mondani, hogy kicsalogattad őket a pusztába és itt veszítetted el őket. Azt fogják mondani, hogy megbízhatatlan, csapnivaló Isten vagy. Így alkudozik Mózes, és Ábrahám is valami ilyesmivel próbálkozik. Ötven igazért, Uram. Mert nem igazság, hogy az az ötven is elvesszen az egésszel együtt. És Isten azt mondja: Jó. Az ötven igazért megtartom a várost. Legyen. Rendben van. Ám Ábrahám tudja, hogy nincsen ötven igaz. És ekkor, egész különösen fordít egyet az alku menetén. Nem úgy viszi lejjebb a számot, hogy kimondja a negyvenötöt, hanem csak ötöt mond: netalán, ha öt híja van az ötvennek, ezért az öt hiányzóért elpusztítanád a várost?  Az ötvenbol hirtelen leszaladtunk ötre! Isten aztán a maga állhatatosságával korrigálja ezt a ábrahámi cselt, és azt mondja: jó, a negyvenötért nem pusztítom el.  Nem azt mondja, hogy az ötért, hanem a negyvenötért. Szinte kedélyesnek is tűnhet, kedves testvérek, hogy lehet az Istennel alkudozni. De valójában rettenetes súlya van most itt ennek, mert életekrol van szó! Mert amikor ülünk valakinek a halálos ágya mellett, és ő már nem is tud imádkozni, csak mi tudunk imádkozni, és odavisszük ezt az életet Isten elé, és napokért, órákért, egy-egy józan pillanatért, magához térésért könyörgünk, akkor már tudjuk, mi ennek az imádságnak a súlya! Vagy amikor betör az életünkbe elháríthatatlanul valami, és nem minket talál, hanem azt, aki ártatlan, s hiába gyűlik föl bennünk a bűntudat, és hiába állunk oda Isten elé, s mondjuk:  de hiszen ez miattam van így, engem kellett volna ennek az ítéletnek eltalálnia, de most azon van, akit nagyon szeretek, aki nagyon fontos a számomra, azt találta, azt éri, aki ezt nem érdemelte, - s én a bűntudatommal sem tudom azt magamra áthozni, ottmarad rajta, akkor már érezzük, micsoda iszonyú teher közbenjárni, esdekelni és a szuverén Urat kérlelni. Mert Ábrahám imádságában az a döntő, hogy mindvégig úgy áll ott Isten előtt, mint por és hamu. A bibliai kifejezés - por és hamu - a gyász és a fájdalom kifejezése. Így mondja egy próféta egy siralom-énekében: port szórnak fejükre és hamuban ülnek. A por és a hamu a kicsiségnek a semmit-éro mivoltnak, egyáltalán: a semmi-voltnak a kifejezése. A senki-ember, a semmi-ember alkudozik a mindenhatóval.
   
   

Lehet ezt, kedves testvérek? Szabad ezt nekünk tenni? Nem lenne jobb talán egy végső sémát elővenni és azt mondani, hogy amit Isten eldöntött, az úgy is akképpen lesz, amit Isten elhatározott, az úgyis végbemegy, amit az ember kiérdemelt, az úgy is bekövetkezik. Mert, biztos, lehetne ezt ideig-óráig tologatni, halogatni, netalán Sodomába is oda lehetne teremteni nagy erőfeszítésekkel tíz igaz embert, hisz a számot sikerült már ennyire lealkudni, s két angyal is odament már, növekedett tehát az esély, sőt talán még lehetne imádkozni azért, hogy küldj még, Uram, kettőt-hármat, s akkor minden rendben lesz! - de ha nem, de ha ez nem lehetséges, akkor vajon érdemes imádkozni, érdemes könyörögni, érdemes a csapásokban, az ítéletekben, a forgószéllel fölragadott sodortatásban kiáltani? Erre a kérdésre csak viszontkérdéssel tudok felelni, kedves testvérek. Vajon érdemes volt-e Jézusnak a Gecsemáné-kertben imádkozni: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár"? Érdemes volt? Nem múlt el a keserű pohár. Mégis azt mondom: érdemes volt. És érdemes volt Ábrahámnak is imádkoznia, noha Sodoma és Gomora nem menekült meg. Nem menekülhetett meg. Érdemes volt, mert az imádságban nem egy ügyet, nem egy fontos kérdést, nem egy problémaegyüttest viszünk oda Isten elé: Uram, itt van összegubancolva,  megoldhatatlanul az életem, bogozd ki! Uram, itt van, csak én tehetetlen vagyok, én nem tudom megoldani. Neked csak egy szavadba kerül. Uram, itt van annyi minden elrontva az életünkben, a világunkban, a családunkban, a nemzetünkben, a társadalmunkban, és nincs itt okos emberi megoldás, de odatesszük a lábaid elé, s kérünk, oldd meg! Legtöbbször így imádkozunk. De igazán mélyen úgy imádkozunk, amikor magunkat visszük oda. Saját magamat. Itt vagyok, Uram. Por és hamu vagyok. És ennyi az életem. Egy nagy csőd. Ennyi a szavam. Visszahullik rám. Ennyi a legjobb gondolatom. Önmagába visszaérkezik, nincs benne távlat. Itt vagyok, Uram, én, és az én teljes valómmal, teljes személyiségemmel járok közben másokért. Ezért érdemes, ezért fontos minden közbenjáró imádság. Ha a végeredmény felől nézzük, akkor mondhatjuk azt, hogy nem érdemes úgy, ahogy Ábrahám imádkozott. Egyáltalán, minek vesztegette a szót Sodomára és Gomorára, miért nem feszült inkább abba bele, hogy Lót megmaradjon!? És érdemes volt-e Jézusnak imádkoznia?! Nem azért kellett volna inkább könyörögnie, hogy legyen elég ereje hősiesen elviselni a kereszthalál áldozatát?!

Érdemes-e nekem is bármit ilyen közbenjáró imádságban kérnem, ha az nem hallgattatik meg?! Ám sokszor, kedves testvérek, úgy oldódnak meg a dolgok, hogy nem is kértük! Vagy éppen nem is akartuk! Gondoljunk Jónásra! Ő ott a töklevél alatt igazán arra várt, hogy elpusztuljon Ninive. A második Sodoma. Hát hogyisne?! Ábrahámnak nem hallgattatott meg az imádsága, hogy is jutna eszébe Jónásnak a közbenjárás lehetősége. És hogy' föl van háborodva, mikor látja, hogy megmarad Ninive!! Nincsen séma, kedves Testvérek! Csak én vagyok és velem szemben a  szuverén Úr. Csak én vagyok, a por és a hamu, és ott van velem szemben mindenek teremtőjeként a szabad és az irgalmas Isten. Merthogy Isten irgalmas, Isten megbocsátó és Isten kegyelmes - ezt nem a kátéból tanulja meg az ember. Ezt nem a tiszteletes úr szavai nyomán hiszi el, ezt nem valami szép kegyes, vallásos irodalomból sajátítja el. Erről nem egy gyönyörű vers vagy ének győzi meg. Meg sokszor nem is a saját a tapasztalata, vagy talán az, ahogy összeáll benne a világ! Nem. Erről maga a kegyelmes Isten győz meg bennünket! Minden helyzetben, akkor is, amikor a logikánk, a tapasztalataink, a sémáink - és ezek sokszor hívő, kegyes, keresztyén sémák - azt mondanánk, hogy eddig elmentem, eddig vért verejtékezve imádkoztam, eddig buzgó és állhatatos voltam, most már megállok, most már nincs tovább. Most már nincsenek szavaim, nincsen imádságom. Hát éppen ez az a pont, amin Ábrahám abszolút túl van. Itt van az a pont, ahol Ábrahám elkezdi az imádkozást. Éppen ott, ahol mi olyan gyakran abbahagyjuk, befejezzük, mondván: elég volt, most már az Isten elrendezi úgy a dolgot, ahogy akarja. Ábrahám éppen itt kezd el imádkozni. Ha igaz  Ábrahámról az, amit Pál apostol mondott a Római levélben, hogy kiment és nem tudta hová ment, hogy reménység ellenére reménykedett, akkor igaz az is, kedves testvérek, hogy Ábrahám minden kudarcba fulladt, minden látszólag meg nem hallgatott, minden visszautasított imádság ellenére imádkozott.

Ezt jelenti azokért imádkozni, akiket nem szeretünk. Ezt jelenti imádkozni azért a világért, amelynek bármelyik nagyvárosában felírhatná a falra az a régi pompei-i keresztyén: SODOMA ÉS GOMORA. Ez jelenti Isten elé odavinni azokat, akiket nem is ismerünk, akik a számunkra nem is kedvesek, akinek a dolgai nekünk nagyon fájnak, nyugtalanítanak. Ezt jelenti megérteni, fölfogni: mi az Isten valósága.  Egyszer egy teológus egy nagyon megrendítő, szinte föl sem fogható dolgot mondott az imádságról: amikor jól imádkozunk, akkor Isten imádkozik önmagához rajtunk keresztül. Amikor először olvastam ezt a mondatot, lecsaptam a könyvet és azt mondtam: ez istenkáromlás, ez bolondság. De ki az, kedves testvérek, aki velünk együtt kiált: "Abbá, Atyám!"? Ki az, aki megtanít bennünket az imádság szavaira? És ki az, aki imádságainkat jó illatúvá teszi az Atya előtt? A Szentlélek és a Feltámadott Jézus Krisztus. Igazán imádkozni azt jelenti, eljutottunk az Isten szívéhez. Igazán kérni, és azokért is könyörögni, akiket nem szeretünk, azt jelenti: fölfogtuk, magunkévá tettünk valamit Isten végtelen nagy szeretetéből. Adja a Szentlélek Isten, hogy necsak azokért, akik mindig a fejünkben járnak, hanem azokért is, akiket a legszívesebben az életünkbol is kivernénk, a Szentlélek segedelmével tudjunk imádkozni. Hátha ötvenért, harmincért, húszért, vagy tízért. De még inkább: bizonyosan azért az egyetlenegyért, Istennek egyszülött Fiáért megtartatik és megmarad!
Ámen!

Mennyei Atyánk! Töredelemmel állunk eléd. Igéd fényében látjuk, milyen kicsiny a szívünk, és azért olyan kicsiny, mert mindig csak önmagunkkal van tele. Azt az erőt, evangéliumod felszabadító hatalmát kérjük, amely a szívnek a tágasságát is nekünk ajándékozza, könyörületre, szeretetre, másokért való közbenjárásra indít. Azt az erőt kérjük, amely a másokért való aggodalomban Hozzád vezet el, hogy Benned részesedjünk, hogy Lelked által tanulhassunk könyörögni, közbenjárni, s bizakodhassunk: Jézus Krisztus lesz az, aki imádságainkat kedvessé teszi előtted. Így könyörgünk most a veszőfélbe menő világért, mely minden eddigi mértéket meghalad a bűnben, a gőgben, a bálványozásban, s mindenféle humánumnak hazudott embertelenségekben süllyed alá. Könyörgünk az embervilág megújulásáért, megtisztulásáért, kegyelmed kiáradásáért. Könyörgünk szent népedért, az anyaszentegyházért, hogy ne önmagának élo nép legyen, mely csak azt nézi félve, hogyan őrizheti meg épségét, hogyan  találhatná meg a túlélés kulcsát. Küldj ki bennünket is, akár tanítványaidat, szinte semmit sem bírva, de Szent Lelked hatalmával ördögöket űzni, betegeket gyógyítani, országodat hirdetni. S add nekünk is gyógyító, vigasztaló hatalmadat, hogy boldog tanúi lehessünk, hogy hozzád eltalálhattunk, s megízlelhettük jóságodat.
Ámen