Pomázi hálaadó istentisztelet

Talán nem csodálkozott senki, amikor elkezdtem Ézsaiás könyvének a 36. részét olvasni. Ez a napi igénk. Azon már talán némelyek csodálkoztak, hogy a textusok rendjében voltaképpen visszafelé olvastam a Bibliát. Pedig valójában előre olvastuk. Bár az Ézsaiás könyve 36. részében foglalt események legalább 30 évvel később történtek, mint amiről a 7. részében olvastunk, mégis, a régi és az új titokzatos módon összetartozik, és ma erről szeretnék szólni.

Az első ige, azt a helyzetet mutatja be, amikor Júda királya, szilárd belső helyzetben és az asszír birodalom nagy bizonytalansága közepette úgy dönt, hogy megpróbálja a környező kis országokat összefogni, és egy lázadással vagy szabadságharccal kihozni a rabiga alól. Ez nem sikerült; a kis népek szövetsége térdre kényszerült, és immár nemcsak vazallusok, hanem komoly retorzió sújtja őket a nagy birodalom részéről. Már csak Jeruzsálem áll Ezékiás országából, de az sem áll igazán. Amikor Asszíria királya elküldi Rabsakét, a főpohárnokát követségbe, azt olvassuk, hogy Lákisból küldte. Márpedig ez a város Jeruzsálemtől délnyugatra terült el, és a maga korában az legnagyobb katonai erődítmény volt. Lám, az asszírok már azt is elfoglalták. Csak Jeruzsálem áll még, igaz, magára maradt, és be van kerítve. Érkezik Rabsaké, aki a bibliatudósok szerint zsidó ember volt, afféle kollaboráns, legalábbis tud héberül. Rá is szólnak, hogy ne héberül beszéljen, hanem arámul, mert, ha a várfal védői hallják, hogy mit kiabál, az demoralizálja őket. Sőt, Rabsaké teológus is, ügyesen forgatja a szót, történelem-teológiát űz. Hol vannak a többi népek istenei? - kérdezi. Hogy-hogy nem védték meg a saját kis országaikat? A ti istenetek se fog benneteket megvédeni! De most itt álljunk meg! Így kezdi a beszédét: mondjátok meg, kérlek, Ezékiásnak: „így szól a nagy király, Asszíria királya: micsoda bizodalom ez, melyre támaszkodol?” Vagyis: mi az az indíttatás, amelynél fogva Ezékiás király ellenáll, nem adja meg magát, nem kapitulál, nem enged a nyomásnak, a katonai fenyegetésnek, nem roppan össze a lehetetlen helyzet alatt. A helyzet ugyanis, emberileg szólva, teljesen lehetetlen.

És most lapozzunk vissza 30 évvel korábbra, amikor Ezékiás király még gyermek volt. Akkoriban Akház volt a király, és szinte egy ugyanilyen helyzet állott be; akkor is Asszíria nyomorította a népeket. Az északi ország, Izrael, aztán Damaszkusz és a többiek összeesküvést szerveztek, szabadságharcot robbantottak ki, ám Júda kimaradt belőle. Ekkor a szövetség felvonult Jeruzsálem ellen, hogy megleckéztessék. És ami talán nem tűnt fel mindenkinek: mind a két jelenet ugyanott játszódott le; Rabsaké is a felső tó folyásánál, a ruhamosók mezejének útján állt meg; 30 évvel korábban pedig itt mondta az Úr Ézsaiás prófétának: menj ki Akház elébe a felső tó csatornájának végéhez a ruhafestők mezejének útján. Tehát ugyanazon a helyen hangzik el ez: „ezért ad jelt nektek az Úr maga: ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és nevezi azt Immánuelnek" (ami azt jelenti, hogy velünk az Isten). Csodálatos jövendölés. És mondom, ugyanitt hangzik el 30 évvel később ez: kérdezzétek meg Ezékiást, ezt kérdezi a nagy király, Asszíria királya, miben veted a te bizodalmadat? Nem akarom a körülményeket részletezni. Csak arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy egyes magyarázók szerint feltehető, hogy ez a bizonyos Rabsaké, akit azért küldött ki az asszír király, hogy vegye rá Ezékiást a megadásra, vagy lázítsa fel a népet, maga is hallotta azt a 30 évvel ezelőtti jövendölést. A szavaiban ugyanis gúny van, amikor emlékezteti a jeruzsálemieket: igen, 30 évvel ezelőtt...hát, hogyne, csakhogy akkor holmi kis országocskák jöttek ide, és nem tudtak benneteket megleckéztetni, de most a királyok legnagyobbika érkezik... 

És most lapozzunk vissza 30 évvel korábbra, amikor Ezékiás király még gyermek volt. Akkoriban Akház volt a király, és szinte egy ugyanilyen helyzet állott be; akkor is Asszíria nyomorította a népeket. Az északi ország, Izrael, aztán Damaszkusz és a többiek összeesküvést szerveztek, szabadságharcot robbantottak ki, ám Júda kimaradt belőle. Ekkor a szövetség felvonult Jeruzsálem ellen, hogy megleckéztessék. És ami talán nem tűnt fel mindenkinek: mind a két jelenet ugyanott játszódott le; Rabsaké is a felső tó folyásánál, a ruhamosók mezejének útján állt meg; 30 évvel korábban pedig itt mondta az Úr Ézsaiás prófétának: menj ki Akház elébe a felső tó csatornájának végéhez a ruhafestők mezejének útján. Tehát ugyanazon a helyen hangzik el ez: „ezért ad jelt nektek az Úr maga: ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, és nevezi azt Immánuelnek" (ami azt jelenti, hogy velünk az Isten). Csodálatos jövendölés. És mondom, ugyanitt hangzik el 30 évvel később ez: kérdezzétek meg Ezékiást, ezt kérdezi a nagy király, Asszíria királya, miben veted a te bizodalmadat? Nem akarom a körülményeket részletezni. Csak arra szeretném a figyelmet ráirányítani, hogy egyes magyarázók szerint feltehető, hogy ez a bizonyos Rabsaké, akit azért küldött ki az asszír király, hogy vegye rá Ezékiást a megadásra, vagy lázítsa fel a népet, maga is hallotta azt a 30 évvel ezelőtti jövendölést. A szavaiban ugyanis gúny van, amikor emlékezteti a jeruzsálemieket: igen, 30 évvel ezelőtt...hát, hogyne, csakhogy akkor holmi kis országocskák jöttek ide, és nem tudtak benneteket megleckéztetni, de most a királyok legnagyobbika érkezik... 

Azért van templomunk, hogy az egykori megerősítő jel – Immanuel! – újra és újra hirdettessék a gyülekezeti közösségben, és ezáltal megerősödjünk boldog bizodalmunkban, továbbá, hogy a szentségek ezt bepecsételjék, és mi egymás hite által épülve megvalljuk reményünket. Azért van itt ez a szent hely, hogy ez a kérdés: micsoda az a bizodalom, amelyre támaszkodol? – eltalálja a szívünket. Ennek 2700 évvel ezelőtti történetnek nem abban van a legmélyebb tanulsága, hogy Ezékiás jól tette, hogy helytállt, hogy hallgatott az isteni szóra, hogy hívatta a prófétát és újra megerősödött az isteni ígéretében. Igen, az ígéret ott beteljesedett. Az asszír sereg körbezárta az Jeruzsálemet, elkezdték ostromolni, aztán egy éjszaka az Úr angyala megverte a sereget, pestis-járvány tört ki, és elvonult a sereg. Megszabadította az Úr az Ő népét. Akkor Ezékiás mondhatta volna így is: lám, megmondta az Úr, kitartottunk

De olvassuk csak tovább a próféta könyvét! Az Úr ugyanis még egyszer elküldi Ezékiáshoz a prófétát, és azt üzeni neki, hogy készüljön fel, mert meg fog halni, és nem uralkodik többet. Ekkor a király, aki megtisztította a népe életét a bálvány-imádástól, minden rossztól, olykor még túlságba is esett, s még az 

érckigyót is darabokra törette, mert babonás szokások kapcsolódtak hozzá; a király, aki megtapasztalta a régi ígéretet, hogy Immanuel, velünk az Úr, most keserves szorongással érti meg: nincsenek sémák. Mi nem szeretjük a sematikusan gondolkodó embereket, azt szoktuk mondani rájuk: kockák. De bizonyos fokig mindenki kocka. Hiszen analógiásan gondolkodunk. És ha váratlan helyzet adódik, azt csak aszerint tudjuk értelmesen kezelni, hogy valamit megtanultunk már. Ennek a váratlan helyeztnek is úgy kellene lennie, hogy van hozzá valami kapaszkodó! De itt nem talál ilyet a király. Itt bizony, ez a megáldott király - akiről azt írja Királyok Könyve, hogy jó ember volt – csak befordul a fal felé, és sír, mint egy beteg kisgyermek. Sír a király. Hát tegnap még micsoda diadalt aratott! A birodalom egész nagy hadserege eltakarodott a városfal alól. Mert ott áll király mögött a Seregek Ura, a Királyok Királya, a teremtő Isten! És most ez az embert a fal felé fordul, és sír. És íme, újra itt ez a kérdés, amit korábban a kollaborátor Rabsaké feltett neki: Ezékiásnak mondjátok meg, micsoda bizodalom az, amelyre támaszkodol? De immár nem az uralkodóhoz, a döntéshozóhoz, a hadvezérhez szól, hanem személyesen hozzá, az elesett, beteg emberhez. Micsoda az a bizodalom, amelyre támaszkodol?

Ugye, nem ünneprontás, ha ma délután ennek az igének a kapcsán megkérdezem ezt? – mert azt hiszem, így jutunk az ünnep mélyére, az ünnep titkához! Isten megsegítette a gyülekezetet eltervezésében, jó végre juttatta a munka, és egybegyülekezhetünk hálaadásra. Igen, így kell a dolgoknak lenni. Mégis, ha volna itt valaki, aki legszívesebben otthon maradt volna, és fal felé fordulva csak sírna a szeretteiért, családtagjáért, betegség miatt, megvertség miatt, kilátástalanság miatt, kudarc-fellegek miatt, az most engedje egészen közel a szívéhez ezt a kérdést: micsoda az a bizodalom, amelye támaszkodol? A mi bizodalmunk, a mi reménységünk, a mi erősségünk az Úr, ő a mi megkegyelmezőnk, megkönyörülőnk, szabadítónk és erősségünk! Ő az, aki egykor ott, Jeruzsálemben, a felső tó útjánál, a kelmefestők sarkánál azt mondotta: Immanuel! Ez a jel: velünk az Isten. És mai is Immanuel: velünk az Isten. Ebben bizakodom, erre támaszkodom, ez az én oltalmam, ezért keresem az Úr szavát. Ezért keresem tanácsát és eligazítását.

 Nincs méltóbb hálaadás, mint az örömben, a szabadulásban, a diadalban, a sikerben újra elkötelezni magunkat erre az Isten-gyermekségre: ezután is Őrá fogok támaszkodni. És milyen csodálatos, hogy annak a királynak ott, a legnagyobb gyötrelmek közepette, a nagy országos gondok között nem kellett csinálnia semmit, csak ki kellett tartania. Csak hagynia kellett, hogy úgy legyen, ahogy az Úr akarja. Mert megmondta elődeinek, már 30 évvel korábban is, hogy tartsatok ti, megtartalak benneteket! Ha hisztek, megmaradtok. És fordítva: ha nem tartotok ki, nem tudlak benneteket megtartani. De egyéni életében fal felé fordulva és sírva kellett megtanulnia kérni.

 És milyen csodálatos, ahogy a próféta már megy hazafelé, miután átadta az üzenetet, újabb parancsot kap Istentől: menj vissza, és mondd meg a királynak, ahogyan visszaáll a napórán a mutató 9 fokot, úgy állítom vissza az életedet, úgy hosszabbítom meg ugyanannyival, mint amennyit uralkodtál. A meghallgattatást, a segítséget mindig ebben a buzgó, odaadó imádságban kell lennünk

Hadd kérdezzen meg bennünket Istenünk az örömünkben, a hálaadásunkban is: micsoda az a bizodalom, amelyre támaszkodol? És hadd feleljünk rá boldog szívvel: Immanuel! Őrá támaszkodom, Üdvözítőmre, Krisztusomra. Legyen ez bennünk teljessé.
Ámen