Per crucem ad lucem

Textus: 1Korinthus 13

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.

És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.

És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.

De legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás.

De mikor eljön a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”

Szeretett gyászoló család!

Szomorúsággal, de a feltámadás reménységben gyülekeztünk ma egybe Vásárhelyi Péter búcsúztatására. A körülmények is szorongatók, a járvány miatt csak néhányan lehetünk itt a templomban. Abban a templomban, amely mellett – míg egészsége engedte – naponta többször elsétált, s harangja szavát ablakából mindig hallhatta. De mikor már otthonához kötötte a betegség, akkor is ő volt a legbuzgóbb templomjáró, mert ő végezte itt az  egyik legkevésbé látványos, és éppen azért leghűségesebb szolgálatot – mert ami nem látványos és amit nem tapsolnak meg, ahhoz kell a legnagyobb alázat és hűség - , évtizedeken át írásba foglalta a vasárnaponként itt elhangzó igehirdetéseket. Betű szerint leírt mindent, így táplálkozott ő maga is Isten élő igéjével, és szolgálta ekként az egész gyülekezetet. Ez az egyszerű szolgálat jelkép is – mert éppen azt teljesítette vele, amit az apostol így mond: a szeretet nem kérkedik, hanem hosszan tűr és együtt örül az igazságnak.

A korinthusi levél szép sorai indították el hitvesével, Annával a közös életre is, több mint fél évszázada – és amit egy fiatalember ebből megjegyezhet, leginkább az, hogy Isten a mulandók és megmaradók dinamikájával szövi bele az életünkbe a szeretet reguláját, hogy az legyen szent életszabályunk. Ezért Szentlelkével megtanít, ha kell, az angyalok szavára, ha kell csodák cselekvésére, ha kell, a jövendő ismeretére is, ha kell, az önfeláldozás és a hősiesség nagy erényeire is – és ez bizony, mind-mind bizony kell. És amit Isten belesző az életünkbe, az lesz a mi vezérlőmesterünk. (Az én vezérem belülről vezérel.)

Bátran mondom ezt, mert éppenséggel a korinthusi levelet olvasva meghökkennünk, hogy miről is, vagy inkább kiről is beszél itt az apostol? Azt ígéri a Krisztus-követő, de vitákba bonyolódott korinthusiaknak, az ő szeretett gyermekeinek, hogy kiváló, egyedülálló utat mutat nekik, és ők ezen az úton feloldhatják konfliktusaikat, megtisztíthatják hitüket a reá rakódott önhittségtől, és megerősíthetik reményüket a céltévesztések őrlő terhe alatt – vagyis szerethetik egymást; aztán..., aztán úgy beszél a szeretetről, mint valami személyről. Vagyis, amit Isten belesző az életünkbe, az mi magunk leszünk, – olvassuk itt –  maga a szeretet hosszan tűr, hisz és remél, kegyes, és nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, ékesen cseleszik, nem keresi a maga hasznát, nem haragszik, rosszat megbocsát, igazságnak örvendezik, hitben és reményben mindent elhordoz...

Így formálódni és élni – Isten kedvezésében – ez a boldog élet titka.

És így emlékezünk Vásárhelyi Péter erényeire. Istentől tanulta őket nyolc évtizeden át. S emlékezünk ezek közt a három legnagyobbra: hitére, reményére és szeretetére. Emlékezünk, hogyan tanította ezekre a Gondviselő Atya egész életében, a családban, a rokonságban,  gyermekségétől kezdve: aztán a tanulásban, a hivatásban, a munkában, a családban, hitvese mellett, a gyermekek mellett, az unokáknak örvendezve. Emlékezünk, hogy nem titkolta hitét akkor sem, mikor egy rettenetes kor azt parancsolta volna; nem tehette, mert a reményét tagadta volna meg, és az élet értelmétől fosztotta volna önmagát.

Emlékezünk arra is, hogy milyen határozottan megélte a nagy titkot, amit Kálvin így fejez ki:  az egész életünknek Istennel van dolga: a gyógyító Istennel, az irgalmas Istennel, az élet és halál Urával, aki ugyan szuverénül dönt felőlünk, de még a nagy keserűséget is áldására fordítja, és akit imáinkkal ostromlunk, míg meg nem értjük, hogy még szánkon sem volt a szó – ő azt már tudta és értette. Emlékezünk a hűséges társa: minden küzdelemben, minden aggodalomban, minden vergődésben, de minden örömben és áldásban is.

De még nem értünk el a legnagyobb titokhoz. Azt már láttuk, hogy amikor az apostol, az isteni Lélek erejében, utat mutat, vagyis élni tanít, voltaképpen úgy beszél a szeretetről, mint élő személyről. Rólam beszél? Rólunk beszél? Hiszen itt inkább hozzánk beszél! Akkor kiről beszél? Kérdezed ki az? – mondja Luther éneke -, Jézus Krisztus az, Isten szent Fia, ég és a föld Ura, ő a mi diadalmunk.  Mert az csak fele, és éppenséggel  az elmúló fele a valóságnak, hogy Isten beleszövi az életünkbe a szeretet szabályát. És a mulandóról, a rész szerint valóról  egyszerű szavakkal, sőt, keményen is szól itt az apostol: a rész szerint való elmúlik, sőt eltöröltetik. A teljesség marad meg. Vagyis az a mi életünk, halálunk és feltámadásunk titka, hogy Isten leginkább minket sző bele az ő szeretetébe. S előbb leszünk mi az ő szeretetének – Krisztusnak  – a tulajdonává, minthogy elsajátíthatnánk valamit, valami keveset – rész szerint, mulandóság alá rekesztve, halandó emberként, tükör által homályosan – valamit  abból, amit teljesen Krisztusban láthatunk felragyogni.

Vannak tudósok, akik szerint a szeretet himnuszát az apostolnak a következő fejezet végére kellett volna helyeznie, amikor a vitát lezárva, a helyes utat megmutatva, rátér arra, hogy miért marad meg a hit, remény és szeretet – és miért a szeretet a legnagyobb. Ez pedig a levél 15. fejezete, ahol a feltámadás titkáról tanít. Ami mulandó, annak el kell töröltetnie, mondja ott is, mintha az visszhangozna ott is, amit itt mond. Sőt, mondja azt is, hogy ami mulandó, annak múlhatatlanságba, ami romlandó, annak romolhatatlanságba kell öltöznie (1Kor 15,53). Ez a „kell”, ez a „szükségszerűség” – ez az Isten akarata.

Mégis, meggyőződésem, hogy felette jó dolog, hogy apostol az itt és most élő Krisztus-követők nehéz viszonyai közé, a betegség idejébe, a próbatételek idejébe, a nehéz döntések idejébe, az türelem idejébe – egyszóval a hit és a remény idejébe szövi bele az isteni szeretet titkát, ide az életünk kellős közepébe, hogy aztán az egész életünket beleszőhesse Isten szeretetébe. A régiek ez így mondták: per crucem ad lucem, kereszt által megyünk világosságra, halálon át megyünk üdvösségre – és ebben megelőz minket a Krisztus keresztje, és megelőz minket az ő halála és feltámadása. Krisztus a mi hűséges kezesünk és oltalmunk. Mi most a fájdalmat és a veszteséget hordozzuk magunkban – de tudjuk: Krisztus előttünk is járt, értünk is meghalt és feltámadott. Az övéi vagyunk – és akiket az Atya neki adott, azokat mind megtartja ez életben (János 17,12), és maga elé állítja a feltámadáskor örök dicsőségben (Kolossé 1,22).  Ámen