Pedig

Szeretett testvérek!

Mindenekelőtt hadd adjam át a magyar reformátusok áldását és üdvözletét. Sokat imádkoztunk érettetek, és továbbra közbejárunk értetek a kegyelem Istenénél, az apostol parancsa szerint: egymás terhét hordozzátok (Gal 6,2).  És hálát adunk Istennek, hogy itt lehetünk veletek közösségben, és együtt is Isten elé vihetjük hálaadásunkat és könyörgésünket.

Nagy böjtben vagyunk most. Azért mondom, hogy ez a böjt nagy, mert nemcsak a szokásos módon, alázattal és imádsággal, készülünk Megváltónk halálának és feltámadásának ünnepére, hanem úgy is, ahogyan a régiek tanították nekünk: ha veszedelem, nyomorúság támad, ha háború sújt, akkor az egész népnek Isten elé kell járulnia közös könyörgésben. Ilyenkor nem csupán az egyes hívő dolga a böjt, hanem az egész közösségé, sőt, minden keresztyéné szerte a világon, ha valahol egy-egy egyház életében nyomorúság támad. Együtt imádkozunk hát veletek áldásért és békéért.

Három szakaszt olvastam fel, mindhárom Krisztus feltámadásának nagy titkára készít fel, és megmutatja reménységünk szilárd alapját.

1. Az első Ézsaiás próféta jövendölése a szenvedő szolgáról, "aki betegségeinket viselte, és fájdalmainkat hordozta" (Ézs 53,4), holott mi "mi azt gondoltuk róla – mondja a próféta –, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől." Azt gondoltuk... Ez a szó nem a futó érzést jelöli, hanem a megfontolt ítéletet. Másutt a Szentírás ugyanezzel a szóval jelöli a hozzáértést; például a szent sátort hozzáértő embereknek kell elkészíteni (2Móz 26,1).  És nyilván, itt Szíriában is, ha majd a háborúban lerombolt temlomokat, iskolákat, hidakat, otthonokat kell újraépíteni, ahhoz is hozzáértő emberek munkája kell. Olyan embereké, akik gondosan fel tudják mérni a tennivalókat, meg tudják tervezni és el is tudják végezni a munkát.
   
   

Azt mondja tehát a próféta, hogy a Messiás szenvedését látva, nem egy hirtelen támadt érzés, hanem megfontolás volt az alapja annak az ítéletnek, hogy Isten büntetése miatt szenved. Pedig ő volt az, teszi hozzá, aki betegségeinket viselte, és fájdalmainkat hordozta. Igen fontos ez a szó: pedig; sokféleképpen lehet fordítani. Egyszerűen így: pedig, vagy még inkább így: bizonnyal, de méginkább így: de! Ő hordozta fájdalmainkat, de mi azt gondoltuk, hogy maga miatt szenved. Sőt, az előző versben azt mondja a próféta, hogy ezt annyira így gondoltuk, hogy nem is törődtünk vele (Ézs 53,3). Éppencsak annyira törődtünk vele, hogy nem törődtünk vele! Éppencsak annyira törődtünk vele, hogy kimondjuk felőle az ítéletet és elforduljunk tőle. Csatlakoztunk azokhoz, akik megvetették őt.

A szenvedés ugyanis mindig állásfoglalásra késztet. Nem csak azért, mert meg akarjuk érteni a szenvedés értelmét, vagy meg akarjuk fejteni a titkát, vagy valami bölcsességre akarunk szert tenni, hanem a leginkább azért, hogy képesek legyünk elhordozni a szenvedést, és folytonosan ott legyen a szívünkben a remény kérdése. A remény kérdése pedig nem az, hogy miért van a rossz, hanem, hogy mikor ér véget a rossz? A remény kérdése nem arra keresi a választ, hogy milyen bölcsességet tudunk mi mondani a szenvedőnek, hanem hogy együtt tudunk-e vele szenvedni?  Krisztus szenvedésének egyik nagy mélysége éppen az volt, hogy ezt a mi ítéletünket is el kellett hordoznia: mi pedig azt gondoltuk, mi úgy tekintettünk rá, mi úgy ítéltünk meg (alapos mérlegelés után), hogy Isten büntetése van rajta.

2. A második szakaszt az emmausi tanítványok történetéből olvastam (Lk 24, 13-36). Ebben a történetben is elhangzik ez a szó, hogy: de. Két tanítvány meséli el egy "ismeretlen" jövevénynek, hogy ki volt Jézus, mit tett, és mi lett a sorsa, hogyan árulták el, hogyan ítélték halálra és feszítették keresztre. Ez a Jézus - mondják - "próféta volt, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt (Lk 24,19. Mégis, elárulták, elítélték és megölték. Az evangélista nem idézi fel részletesen a tanítványok elbeszélését. Mi azonban az egész evangéliumot, Jézus minden tetté és szavát halljuk ebben a szóban: hatalmas volt Isten és a nép előtt. Olyannyira hatalmas volt, folytatják a tanítványok, hogy mi azt reméltük, hogy ő fogja megszabadítani Izrael (Lk 25,19. Figyeljük meg, hogyan mondják: de mi azt reméltük. Itt is megjelenik ez a szó, hogy: de -  és benne egy fájdalmas ellentét. A próféta azt mondja, hogy nem ismertük fel a Messiás szenvedéseiben az isteni megoldást - vagyis téves ítéletet hoztunk. És most a tanítványok is azt mondják: téves ítéletet hoztunk. Azt reméltük, hogy ez a hatalmas Jézus fogja elhozni a szabadulást, de immár harmadnapja annak, hogy ezek a reményeink összeomlottak.

Nemcsak a szenvedés késztet állásfoglalásra, hanem akkor is kérdéseket kell feltennünk,  amikor csodákat látunk. Mert ha isteni erők működését látjuk - és ezt látjuk Jézus szavaiban és tetteiben – , akkor meg kell fejtenünk ennek az értelmét is. És ezek a kérdések ugyanúgy a remény kapuját nyitják meg a számunkra. Nemcsak azt kérdezzük ugyanis, hogy honnét van a rossz, hanem még inkább azt, hogy honnét van a jó? És kérdezzük azt is, hogy erősebb hatalom-e az Isten jósága, mint a gonosz minden hatalma? És kérdezzük, hogy remélhetjük-e, hogy amikor véget ér a rossz, akkor az nem a szenvedéseink rövid szünetelését jelenti csupán, hanem az áldás és a béke elérkezését?

3. Végül azt a szakaszt olvastam, amely a tanítványok boldog felismerését beszéli el, és azt, hogy mi történt utána. Az "idegen", akinek útközben elmondták Jézus történetét és halálát, a vendégük lesz. És amikor vacsoránál megszegi a kenyeret és áldást mond, megismerik, hogy ez az idegen nem valami tudatlan zarándok, hanem maga Jézus. Vagyis igazat mondtak az asszonyok, és igazat mondott Péter, hogy Jézus él! Feltámadott. Ő az! Nem egy lehetőséget látnak meg, nem egy alternatívát találnak hirtelen, hanem őt magát, Krisztust ismerik fel! Ez a lényeg!
   
   

Az evangélista elbeszéli azt is, hogy ez a két tanítvány azonnal visszament Jeruzsálembe, hogy elmondják a jó hírt a többi tanítványnak. Így mondja: És felkelvén azon órában visszatértek (Lk 24,33). Itt azonban egy olyan szót használ az evangélista, amit így is lehetne fordítani: feltámadtak! Tudom, kockázatos ezt így érteni. De számomra úgy tűnik, az evangélista tudatosan választotta ezt a szót, hogy érzékeltesse, hogy mit jelent felkelni a szomorúságból, felkelni a bajból, felkelni a veszedelmekből, felkelni a háború iszonyataiból, felkelni a félelemből –   felkelni és visszatérni Jeruzsálembe - és mondani harmadjára is azt, hogy: de!  Ez harmadik azonban nem a mi szomorú szavunk, hanem Isten feltámasztó szava!

Mi azt hittük, hogy Isten is elvetette őt - pedig ő hordozta fájdalmainkat!

Mi úgy gondoltuk, hogy hiába reméltük, hogy megváltja a népet – de Isten feltámasztotta őt!

Mi arra juttottunk, hogy hiába reménykedtünk a békében és az áldásban – de ő halálával legyőzte a halált.

Mi úgy véltük, sosem térhetünk haza - de Isten jóra fordítja nyomorúságainkat!

Mi azt véltük, hogy sosem ér véget a rossz – de Isten minden ígéretét valóra váltotta.

Mi azt gondoltuk... - de Isten másképpen gondolta azt.

Mi a rosszról gondolkodunk folyton - de Isten gondoskodott a jóról.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és Szentlélek Istennek, most és örökkön örökké.
Ámen