Őt hallgassátok!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Márk evangéliuma ugyanolyan alapossággal mondja el Jézus színeváltozásának, vagy másként: megdicsőülésének történetét, mint a többi evangélista. És ugyanabban a fordító-pontba helyezi, ahol egyik oldalról Jézus földi szolgálata már sok-sok kérdést, vitát és szembenállást vált ki, a másik oldalról viszont annál nagyobb népszerűséget. Egyszóval egy olyan drámai pillanatnak vagyunk a tanúi, amikor az ellentétes erők, ellentétes vélekedések szinte feketén-fehéren csapnak össze. Olyan pillanat ez, amikor - érezzük mi is - dönteni kell: vagy Jézussal és abszolút módon Ővele, vagy Jézus ellen és abszolút módon szemben vele. Az eddigi szakaszokból az is kiviláglott, hogy azok, akik tapasztalataik alapján, de inkább szívük szerint már Jézus mellett tették le a vótumot, nem is tudták, nem is értették igazán, hogy miért állnak Jézus mellett, miért követik Őt. Ugyanakkor Jézus már sok alkalommal szólt nekik arról, hogy amit láttak, megtapasztalnak az isteni dicsőségének csak halvány visszfénye, és ez a dicsőség nemhogy maradandó, hanem éppen elmúlik majd, amikor Jeruzsálembe megy, ahol rettenetes halált hal. Luther kifejezésével élve, Jézus követői és rajongói, lelkes, odaadó tanítványai a dicsőség teológusai. Valóban, ők szívük legteljesebb meggyőződésével hitték, hogy Jézusban immár maradéktalanul és múlhatatlanul elérkezett Isten mindent elárasztó dicsősége, mely mindent megold és betölt, amire az ember vágyott. Luther azonban azt mondja, hogy a dicsőség teológusai nem látják jól Istent. Mert nem látják Istennek halálig menő állhatatos szeretetét. Csak a dicsőséget látják. Ezzel Luther nemcsak az evangéliumban leírtakat az egykori gondolatokat jellemzi, hanem a mindenkori embert is, s tegyem hozzá nagy alázattal, minket is, - mert mi is dicsőségre vágyunk. Mi is azt szeretnénk, hogy Isten dicsőséges valósága, Isten hatalma mindent megoldó módon töltené be a világot, hogy szűnjenek a betegségek, oldódjon bűnei alól az ember, rendeződjön el a világ számlálhatatlanul sok problémája, a háborúktól kezdve a társadalmi igaztalanságon át az éhségig, minden-minden egy csapásra, és ragyogjon föl Isten dicsősége. Ezért vonz is mindig minden olyan eset, hely, alkalom, ahol és amikor ezt a dicsőséget felismerni véljük. Olyannyira, hogy ha Istennek ez a dicsősége emberi alakzatokban tükröződik, akkor is feltétlenül vonzódunk hozzá. Ha tükröződni véljük ezt, mondjuk egy társadalmi, politikai, gazdasági rendben, rátesszük a tétet. Elég fölidézni a 20. század nagy történelmi ámokfutásait, melyeket jól ismerünk, megszenvedtük őket. Igaz, a történészek még mindig adósak azzal, hogy megmagyarázzák, mi vette rá a 20. század emberét, az egyébként művelt, okos, jól képzett, a civilizáció legmagasabb fokán álló embert, hogy tömegemberré váljon, és belevesse magát a 20. század nagy tömegmozgalmainak, a fasizmusnak és a kommunizmusnak világölő, mindent elborító őrületeibe. Mert azt tudjuk, hogy ezek erőszakos szervezetek voltak, diktatúrák, s tudjuk, hogy kényszerítették is az embereket, s mégis, arra még mindig nem adtak feleletet sem a pszichológusok, sem a történészek, hogy az embermilliók miért adták oda magukat önként. Ahogy Radnóti versében halljuk:

Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek

Erre milyen magyarázat van? Dicsőséget vélt fölfedezni az ember. És mondhatjuk ezt tovább is, itt a 21. században, amikor az inga átlendül a másik végére, s a mai ember nem akar tömegember lenni, nem kíván nagy mozgalmakban részt venni, hanem az individuumot dicsőíti, önmagát mint egyes ember. Így lett 21. század a sztárkultusz korszaka. Mert mi a magyarázat arra, hogy amikor egy-egy híres emberben, egy sportolóban, egy művészben, egy nagyszerű alkotóban vagy egy közéleti emberben fölcsillan, visszatükröződik valami, ami talán az Isten dicsőségéből való, vagy éppen a történelemnek vagy az egyén adottságainak a nagyszerűségéből, akkor a mai ember, aki nem akar tömegember lenni, újra tömegemberként rajongani kezd - vagy ahogy a fiatalok szokták mondani – csápol? Hiszen ma egy csápoló korszakban élünk. Egy áll ember a színpadon, és ezrek, tízezrek meg milliók csápolnak neki. Nos, abban van mindennek a magyarázata, amit Luther olyan élesen és tökéletesen megvilágít. Minthogy az ember Isten nélkül boldogtalan, mert ha az isteni életből kiszakad, gyökértelenné válik, kétségbeesetten keresi, lázasan kutatja, hol ragyog föl Isten dicsősége. Ám Luther így folytatja: akik csak a dicsőséget akarják látni, a fölragyogó isteni dicsfényt, azok nem értik Istent. Mert nem jól látják Őt. Valami másnak is meg kell jelennie. És éppen Jézus színeváltozásának a története mutatja ezt.

Bizony ezt a történetet hallva, érezzük, rengeteg dologról kellene beszélni. Kellene szólni arról, hogy milyen megdöbbentő, hogy a tanítványok átszundikálják a mennyei transzcendens jelenet, ahogyan megjelenik ott Mózes meg Illyés és Jézussal beszélgetnek. Arról is kellene szólni, hogy hány ilyen csodálatos pillanatot átaludtunk már. Kellene arról is szólni, hogy milyen fantasztikus dolog, hogy dicső alakok jelennek meg itt, és a bekövetkezőkről beszélgetnek ott Jézussal. Lehetne arról is szólni, hogy miért csak három tanítvány van ott, s hogy miért egy hegyen történik ez. Ma azonban arról szeretnék szólni, hogy mit jelent Luthernek az a megjegyzése, hogy látnunk kell a keresztet is, mert különben nem értjük Istennek sem dicsőségét, sem igaz valóságát, sem szeretetét. Mindez tökéletesen kifejeződik abban, amikor a tanítványok fölriadnak, és érzékelik, hogy Mózes meg Illyés van ott. Nem tudjuk, hogy miként tudták őket azonosítani, de tudták, hogy ők azok. A transzcendens jelenteknek, élményeknek éppen ez a titka, a mi életünkben is, hogy bár talán soha nem mondta nekünk senki, és életünkben nem láttunk angyalt, ám ha találkozunk angyallal, tudjuk, hogy az angyal volt. Korábban nem éltük át, hogy mi az, amikor Isten szava súllyal szólal meg az életünkben, ám amikor megszólal, tudjuk, hogy az volt. Átsuhan az életünkben Isten valósága, s ugyan ki mondta nekünk korábban, hogy az így fog történni, s mégis tudjuk. És tudták a tanítványok is, hogy ez a két alak, az Ószövetség két legnagyobb, legtitokzatosabb, legnagyszerűbb alakja: Mózes, aki a törvényt és Illyés, aki a prófétákat reprezentálja. S most a törvény és a próféták, az egész Ószövetség, az üdvösség történetének előkészítő szakaszából a két fő reprezentáns megjelenik, és a bekövetkezendőkről beszélgetnek. Ezt ők tudják. De csak a dicsőséget látják. Azt mondja Péter: - Mester, jó nekünk itt lenni, csináljunk három hajlékot, neked egyet, Mózesnek is egyet, Illyésnek is egyet. Jó nekünk itt lenni.

Nos, igen, kedves testvérek, ez az, amire Luther azt mondja: a dicsőség teológusa – s mindannyian teológusok vagyunk, amikor Istenről gondolkodunk és beszélünk! –, mert Istennek teljes valósága nélkül mondja, hogy jó nekünk itt lenni. Hol? A tanítványoknak ott, a színeváltozás hegyén, nekünk pedig mindig ott, ahol éppen fölragyog vagy kitükröződik valami Istennek e világban való dicsőségéből. S ezek hol vannak? Nyilván nem egy bűzös sikátorban, nem egy kórházi ágy mellett, nem a temetőben a nyitott sírnál, nem ott, ahol vesztésre áll az életünk. Éppen ellenkezőleg, valami asylumban. Egyszer meglátogattam egy kedves barátomat, aki nagy álmát valósíthatta meg, a Balaton-felvidéken egy kis, egyszerű faluban, még érintetlen vidéken vett magának egy parasztházat. Nos, elmenetem, meglátogattam, ő pedig kiállt az udvarra, kinyújtózkodott és  mondta – amit Péter mondott –, jó nekünk itt lenni. Csak ne kelljen visszamenni a bűzös városba, a dagonyás munkahelyre, a bajok közé. Azt olvassuk a történet folytatásában, hogy amikor aztán Jézus  - Péter ajánlata ellenére - mégis lemegy a hegyről, azt találja, hogy tanítványai és írástudók hangosan civakodtak egymással, mert próbáltak meggyógyítani egy epilepsziás fiút, de nem ment nekik. Ott lent betegség, nyomorúság, igazságtalanság, az élet halállal való határossága… – hát jó nekünk itt lenni!

Másodsoron abból is kitetszik mindez, hogy Péter, János és Jakab, akik ott voltak fönt a Mesterrel, nem élik át azt, hogy ami ott történt: változtató történet. Így kezdődik: felvitte őket Jézus csupán magukban egy magas hegyre, majd– írja Márk evangélista egyetlenegy kis mondatba tömörítve – elváltozott előttük. Az itt álló görög szót mindannyian ismerjük: itt metamorfózis történik. A kifejezést másutt is, például a biológiában, fizikában is használjuk, de a költészetben is. Ma így mondjuk: megváltozott, de én jobban szeretem a régi magyar szót, a Károli fordításban így áll: elváltozott. Jézus külsejében is megmutatkozó változás következett, és ez jelzi, hogy itt valóban egy fordítópont van. S a tanítványok éppen a változást nem értik. Pedig a Mester sokat beszélt erről, minden példázata erről szól, minden gyógyítása erre mutat, minden csodája erre hív, amit így fejezhetünk ki egyetlenegy szóval, prófétai intelemmel: meg kell változnod! Ezt hirdeti mindig Jézus: térjetek meg! A megtérés megváltozást jelent. Nem annyi a megtérés, hogy az ember szívében fölbugyog egy érzelem, eltölti valami melegség, megrendültség, és úgy érzi, most már másképp kell gondolkodnia – bár a megtérés ezt is jelentheti: másképp kell gondolkodni, másképp kell a világot látni, másképp kell ez emberekhez viszonyulni. De ez csak egyik és nagyon fontos fele a változásnak. Mi, reformátusok a megtérés kapcsán a megszentelődésről is beszélünk, ami pedig életváltoztatást jelent. Meg kell változnod, másképp kell élned, más törvényszerűségeknek kell engedelmeskedned, másképp kell az emberekhez viszonyulnod, sőt: mást kell tenned. Nemcsak másképp - mást is kell tenned. De ezt nem értik a tanítványok, tehát inkább azonnal hajlékot készítenének, s milyen találékonyak. Nem tudom, hogy ott fönn, azon a kis, kopár hegyoldalon lett volna ehhez valami alkalmatosság, de annyira akarnak maradni, annyira jó nekik és annyira úgy érzik, hogy beletaláltak a közepébe, hogy nincs más hátra: hajlékot akarnak építeni. És ott akarnak maradni. Ki akarnak lépni a világból, és ott akarnak maradni. Föl akarnak emelkedni a világ fölé. Becsapnánk magunk mögött a borzasztóságokkal teli világ ajtaját, otthagyván a romokat, hogy aztán itt, Mózessel, Illyéssel és Jézussal, ebben a felfénylő dicsőségben nézzék és lássák, hogy a Mester elváltozott és ruhája fehérebb lett, mint a hó, mennyei dicsőség árad ki róla – igen, nem is kell hozzá megváltoznunk, elég csak, ha ott vagyunk. Sok ember van – és talán mi is közéjük tartozunk  –, hogy amikor gyúrjuk, dagonyázzuk az életünket, belevetjük fájdalmunknak, könnyeinknek a kelesztőjét, és reméljük, hogy valami kisül belőle, de nem akar kisülni, nem akar jobbá lenni, nem akar megváltozni, s egyszercsak mégis valami jóban találjuk magunkat, szinte törvényszerű, hogy abban a pillanatban föl is hagyunk azzal, hogy önmagunkon változtassunk: hát itt vagyunk, megérkeztünk. Mi dolog van még hátra? Élvezzük a jót és élvezzük a dicsőséget. Azonban, ha odafigyelünk az Igére, azt halljuk, hogy Mózes és Illyés: a Jeruzsálemben bekövetkező dolgokról beszélnek. S őket nem is értették volna a káprázat miatt, hallhatják azt a Mestertől is, mert amikor alászálltak a hegyről, Jézus megparancsolta nekik, hogy senkinek ne beszéljék el, amit láttak, csak amikor az Embernek Fia a halálból föltámad. S maguk között máris tanácskoztak: Mi az, hogy halálból föltámadni? Valakinek meg kell halnia? Íme, itt a dicsőséges jelenet, a felfénylés, a mennyei szózat: ez az én szerelmes fiam, Őt hallgassátok. És ez a fiú halálról beszél! Keresztről beszél! Megint arról beszél, amit elmondott volt e jelenet előtt: az Embernek Fia felmegy Jeruzsálembe, megvettetik a vénektől, halálra ítélik, megfeszítik, meghal és harmad napon föltámad. Krisztus meghalni jött – és föltámadni. De meghalni jött… mert ebben érti meg, és ebben látja meg az ember Isten teljes valóságát. Ezért mondja Luther, hogy nem az tud igazán Istenről, aki elkapja Isten dicsőségének a visszatükröződését. Ez nem nagy művészet – jegyzem meg, kedves testvérek –, mert Isten dicsőségével tele van a világ. Nem olyan nehéz elkapni egy pillanatra a teremtés isteni dicsőségét. Sőt, a történelem is tele van Isten dicsőségével. Még egyetlen embernyomorító hatalom sem bírt fennmaradni. Kő hull alá kéz érintése nélkül – mondja Dániel próféta –, és összeomlanak a világ hatalmasai, Isten újra meg újra megmutatja, hogy Ő az Úr. S az emberi kapcsolatainkban is hányszor fölragyog Isten dicsősége. Csak nézzetek bele egy kisgyermek boldogan csillogó szemébe, amikor szoptatás után elválasztotta édesanyja, s boldog megelégedéssel mosolyog rá. Abban az Isten dicsősége ragyog. S mégis, az ember nyomorúsága, Isten elleni lázadása miatt Istennek a kereszt útjára kell lépnie, hogy ezzel a halálos szeretetével, halálig menő szeretetével visszaszeressen bennünket. Mert azért küldte Jézus Krisztust, hogy visszaszeressen bennünket.

Tehát az Embernek Fia felmegy Jeruzsálembe. Nem ez a hegy igazán a dicsőség hegye. Ha föllapozzuk a Zsoltárok könyvét, szinte minden második zsoltárban azt halljuk, hogy a Sion hegye, a Jeruzsálem városa, a Templom szent helye, ahol Istennek dicsősége maradandó módon fénylik. Ez itt csak egy dombocska, valahol Galileában. Az igazi dicsőségért Jeruzsálembe kell menni. Most a Fiú alászáll – és ezt szimbolikusan is értenünk kell – s mikor a hegyről aláereszkedtek a szenvedésnek, az elárultatásnak, a megfeszíttetésnek a mélységeibe, mikor tehát az Isten dicsőségéből aláereszkedtek az ember nyomorúságának mélységébe, mikor a tiszta és mindenen átható isteni világosságból aláereszkedtek a mi poklaink bugyrába, ott tetszik meg igazán a Krisztus dicsősége. Igen, így és ezért kellett Krisztusnak alászállnia, mert az Isten vissza akar bennünket szeretni. És ebben van az Ő igazi dicsősége. Nincsen semmilyen kényszer abban, ahogy Isten magához visszahív bennünket. S mindez nem is 19. századi liberális-keresztyén szöveg, hanem ez az Isten igazi titka, aki megtehetné, hogy visszakényszerít minket. Megtehetné és, oh jaj, hányszor kellene ezt éreznünk is, testvérek, hogy tenne is Isten ilyen mozdulatot, amikor az utadba áll és nem engedi, hogy még mélyebbre süllyedj, amikor megakadályoz, pedig te már bűnre fenekedve rohansz a saját vesztedbe! De csak föltartóztat. S viszont hív is.

Úgy van együtt Isten dicsősége és Isten szeretete, hogy ez az Ő akarata. Isten a szeretetén keresztül akar. Akar téged, hogy újra a gyermeke legyél, akar téged, hogy Isten dicsőségének felfénylésében élj. Végül, arről is szólni kell, miképpen történik ez velünk. Ezt abból látjuk meg, amit a tanítványok nem értettek, aztán megértettek. S így ez velünk is. Sokszor ezt nem értjük, de végül meg kell értenünk. Pál apostol mondja a Római levélben: ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el. Jézus elváltozott a megdicsőülés hegyén. A tanítványok nem akartak elváltozni, ők már csak részesedni a dicsőségben akartak, ott lenni kis cselédként, inasként, mindegy miként, Illyéssel, Mózessel, Jézussal egy életre, egy halálra, mindörökké. De az elváltozásnak a nagy drámáját minden keresztyén embernek át kell élnie. Ne szabjátok magatokat a világhoz – mondja az apostol.

Eddig rendjén is van, a tanítványok sem akarták többé magukat a világhoz szabni, dehogyis akartak ők e világ nyomorúságaiban élni, nem akartak ők újra azon tanítványtársaikhoz csatlakozni, akik ott lenn szerencsétlenkednek, és semmit nem tudnak kezdeni az élet nyomorúságával. Nem akarták már a világhoz szabni magukat, inkább szabták volna ott a megdicsőülés hegyén a mennyei kunyhókhoz az építőanyagot. Az apostoli intelemnek azonban van egy másik fele is, és ez mutathatja, megértettük-e, értjük-e igazán Istent a keresztnél, hogy a kereszt teológusai vagyunk-e? Változzatok el, ti is változzatok el. Mert el kell változzunk, meg kell változnunk. Mégpedig annak a megvizsgálására – ahogy az apostol mondja –, hogy mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata. Nem az a döntő, bár sokszor ezt tartjuk döntőnek, és sokszor felbugyog a szívünkben olykor keserűen, máskor diadallal, hogy mi mit akarunk. Itt is, vajon az a döntő, hogy mit akar Péter? Mit akar András? Mit akar János? Mit akar a három kiválasztott tanítvány? Tudjuk, kunyhót akarnak építeni, és ott akarnak maradni. Vizsgáljátok meg mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata! A keresztyén megváltozás, a megszentelődés, az Isten útján való járás azt jelenti, hogy elkezdem teljes értelmemmel vizsgálni és keresni, hogy Isten mit akar. De nem kell nagyon messzire menni, mert nem elrejtett titok ez, mert aki odaadja magát Isten akaratához és kész Isten akaratához hozzá igazítani az életét, az  - Jézus szavai értelmében - két mély tapasztalatra tesz szert, s ezek nem mozzanatos tapasztalatok, hanem végigkísérik egész életét. Az egyik fájdalmas tapasztalat, s nem könnyű harc. Így mondja Pál egy helyen: ez az ó-ember megöldöklése. Ez bizony harc. El kell veszítenem meggyőződéseket, jussomat, önigazságomat, el kell veszítenem, hogy mégis vagyok valaki, hogy ugyan bűnös ember vagyok, de nem annyira, mint a másik, el kell veszítenem mindent, ami én lettem az Isten elleni lázadásomban. Ilyen keményen mondja az apostol: meg kell öldökölnöm!

A másik az épülés megtapasztalása akár naponként. Így mondja az apostol: „és öltözzétek föl az új embert!” Másutt így mondja: mi pedig elváltozunk a Krisztus ábrázata szerint. Hozzá kezdünk hasonlókká válni. Sokszor halljuk azt a szót, hogy Jézus követése. Vannak kegyességépítő könyvek, az egyik legszebb a középkorból való, Kempis Tamásé, a címét így fordítjuk: Krisztus követése, pedig szó szerint a latin cím így hangzik: Imitatio Christi. Ez utánzást jelent. De még pontosabban hasonulást Őhozzá. Annak a cselekvését, amit Ő tesz, annak az átélését, amit Ő él át, annak a viszonyrendszernek a megnyitását, amit Ő nyit meg Isten felé. Ki hát az, aki igazán ismeri az Istent? Nem az, aki a dicsőséget látja, mert azt láthatjuk mindig mindannyian, s boldogan mondhatjuk rá: jó nekem itt. S még azt sem ismeri igazán Istent, aki látja a keresztet, és összetörik rajta a szíve. Hanem az, aki megérti mindebből, hogy Isten meghívta őt szeretete által az Őbenne való szent életre. S oda megérkezni csak úgy lehet, ha megváltozunk. Megváltozott Mesterünk, orcája ragyogó lett, fényesebb, mint a nap, ruhája fehérebb, mint a hó, és nekünk is meg kell változnunk, ahogyan az apostol mondja: ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el, elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Isten kedves, jó és tökéletes akarata.

Ámen