Ót és újat — óévre - 2006

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Megszoktuk, hogy nemcsak templomi istentiszteleten, vagy elmélkedésben, Isten igéjére figyelve, hanem általában is azon tűnődünk óév és majd újév napján, hogy mi az, ami elmúlik, mi az, ami be fog következni. Mi az, amit jobb magunk mögött hagyni, és mi az, amire fölkészíthetjük magunkat a következőben? Ma és holnap istentiszteletünkön Jézus szava szerint arról szólok, hogy az Isten országa felől megtanított ember, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő éléstárából, - régit is, és újat is, olyat is, ami a múlthoz tartozik, és olyat is, ami talán még a jövőnek a kérdése. Jézus arról szól, hogy figyeljünk arra, ami érvényesen megmarad, megmaradt az elmúlt esztendőben is és figyeljünk arra, ami majd bekövetkezve válik érvényessé. Mindez, nyugodtan mondhatom, a felejtésnek és az emlékezésnek a kategóriája alá esik, legalábbis ma, óesztendő utolsó napján.

Bizonyos vagyok benne, hogy holnaptól kezdve, hiszen ez így volt mindig is, sok mindent felejteni fogunk. Sok mindent el fogunk felejteni, és első sorban azokat a dolgokat, eseményeket, melyek nem érdemlik meg, hogy emlékezzünk rájuk, értéktelenek, s mint ilyenek, kihullnak az idő rostáján, visszahozhatatlanul és fölidézhetetlenül elmerülnek az emlékezet talapzatába. Sok mindenről remélem is, hogy el fogjunk felejteni, bármilyen hangosak is voltak köröttük az események, az idő majd megmutatja, hogy csak akkor voltak hangosak, amikor történtek, s ma már visszhangot sem vernek bennünk. Bármilyen pompás is volt valami az elmúlt esztendőben, kiderül róla - az idő megmutatja -, hogy ez csak talmi csillogás volt, s éppen a pillanat, a perc, vagy valami nagy akarat, szándék díszítette föl, ám ma már a kellékeit sem látjuk, nemhogy a valóságát. Sok mindent el fogunk felejteni, ami akkor is rossz volt, amikor bekövetkezett, bár édesnek és kedvesnek hittük, és úgy éreztük, hogy vele az örökkévalóságot ragadtuk meg vagy éltük át. És sok mindent el fogunk felejteni, ami fájdalmasan érintett bennünket, s azt mondtuk rá, hogy felejthetetlen, ezt a sebet, ezt a fájdalmat, ezt a kudarcot, ezt a tragédiát örökre meg fogjuk magunkban őrizni. S talán még a történészek krónikáiba sem került föl. Igen, sok mindent el fogunk felejteni! Ki fog arra emlékezni, hogy miféle értéke volt annak, hogy 1956 nagyszerű évfordulóját egy miniszterelnök egymaga akarta megünnepelni az egész nép helyett és nélkül. Ott és akkor sikerült is neki. Ám el fogjuk felejteni, mert 1956 az egész magyar néphez tartozik. Ki fog arra emlékezni, hogy sokan talán könnyeket ontottak, amikor nem úgy alakult a politika, nem olyan döntéseket hoztak a parlamentben, nem úgy irányították az életünket, ahogy megálmodta, ahogy szerette volna. Ki fog emlékezni azokra, akik a jövőre is kiható döntéseikkel dicsekedtek, és magasztalást vártak érte? És ki fog sok-sok vétségéről, bűnéről, bajáról, hiába való dolgából valamire is emlékezni; bizony, ezek kihullnak az idő rostáján.  Abban is bizonyos vagyok, másodsoron, hogy azt is felejteni fogjuk, amit Ézsaiás próféta szavával „régi”-nek nevezünk. Ézsaiás próféta ezt a „régi”-t az avult ruhához hasonlítja. Emlékszik-e még valaki egyre, vagy kettőre gyermekkori ruhái közül, melyeket kinőtt, melyek elkoptak, elrongyosodtak,-  bibliai kifejezéssel élve: elavultak? Így mondja A próféta: „a mi esztendeink megavulnak, mint a ruha.” Bizony, újat kell venni, újat kell magunkra ölteni. Emlékezni fogunk-e csak a mögöttünk levő esztendőből azokra a történésekre, eseményekre, melyek bennünket szépbe öltöztettek, nagyszerűnek mutattak, s mintha valamit megmutattak volna az emberségünkből, a jóságunkból, a hűségünkből? Ám végeredményében kiderült, hogy sem az emberségünket, sem a jóságunkat, se a hűségünket nem mutatták, csak öltözet voltak, amit magunkra öltöttünk: báli ruha, ünnepi ruha, munkaruha, konyharuha, iskolaruha. Mennyi-mennyi mindent öltünk magunkra, olykor talán még hívő ruhát is vettünk magunkra! Most azonban az év utolsó napján - Ézsaiás próféta szavához igazodva - azt a kérdést kell önmagunknak föltenni: hol vannak már ezek? Vagy a középkor nagy költőjével, Villonnal kérdezhetjük: hol van már a tavalyi hó? Elmúlnak, és elfelejtjük őket.

Ugyanakkor, azt a kérdést is föl kell tennünk, hogy mindent el kell-e felejtenünk? Szabad-e mindent elfelejteni, szabad-e mondanunk magunknak is, amit a mai világ oly nagy erővel szuggerál, sugall, hirdet, amire a tömegmédiumok manipulálnak bennünket? Egyszerű szóval, régi költői képpel kifejezve így lehetne ezt visszaadni: élj a percnek! Nincs idő, csak percek vannak összefüggések nélkül! Nincs az időnek folyama, csak pillanatok vannak, és csak az számít, amit egy-egy pillanatban megragadhatsz. Az is elmúlik, természetesen, hisz az előző pillanat már érvénytelen, a bekövetkezőről még nem tudjuk, milyen lesz, tehát csak az számit, ami most van! Így harsog a világ. Kedves testvérek, az a meggyőződésem, hogy a nyugati civilizáció gyermekei, és amennyiben mi a nyugati civilizációhoz tartozunk, velük együtt mi is, egy szörnyű kórtól szenvednek, szenvedünk mindannyian. Amnéziának nevezik ezt: teljes felejtés. Képtelenek vagyunk arra, hogy fölidézzük, megidézzük, jelenvalóvá tegyük azt, ami valójában érvényes. Tehát, hadd kérdezzem, kedves testvérek, elfelejthetjük-e a sok-sok áldást, amit Istentől kaptunk, elfelejthetjük-e azt, hogy gyógyított bennünket, elfelejthetjük-e, hogy ő kötözte be a sebeinket, elfelejthetjük-e azt, hogy Ő maga volt vigasztalónk sok vereségünkben, sok bajunkban, sok nyomorúságunkban? Elfelejthetjük-e, hogy csodálatosan vezetett bennünket és megőrizte az életünket? Elfelejthetjük-e, amit a zsoltáros így mond: ha nem lett volna velünk az Úr, bizony az emberek elevenen elnyeltek volna bennünket!? Elfelejthetjük-e, hogy Isten világossága mennyi, de mennyi alkalommal - már ott és akkor, fél éve, egy éve, két hónapja, két napja, két órája - megvilágított mindent!? Segített elválasztani igazat hamistól, tisztátalant tisztától, sötétet a fénylőtől, becsületest a becstelentől a jót a rossztól; igen, ez Isten Szentlelkének munkája volt az életünkben!               S elfelejthetjük-e annak sokszori megtapasztalását, amit Isten így ígér a prófétával az ő aggodalmaskodó, gyötrődő, szenvedő, magukat egyedül maradottnak érző gyermekeinek: én terólad meg nem feledkezem!? Milyen megdöbbentő, hogy miközben az ember úgy rendezi a világát, hogy a felejtésnek éljen, akár mindent elfelejtsen, felejtse a sorsát, felejtse a faját, felejtse a nyomorúságát, felejtse összedűlt álmait, felejtse kötelezettségeit, felejtse ígéreteit és vállalásait, megfeledkezve Istenről is, megfeledkezve a másikról is, ahogy egy zsoltár panaszolja, megfeledkezve a szegényről, a rászorultról is,  - miközben tehát az ember igazságfelejtésben, jóságfelejtésben, szeretetfelejtésben, istenfelejtésben él, aközben Isten ezt ígéri: én terólad el nem felejtkezem! Minden okunk meg van hát, hogy a mögöttünk álló esztendőért hálát adjunk! Akkor is ezt kell mondjam, ha az évet a maga eseményei és történései szerint tesszük mérlegre. Ha csak magában nézzük ezt az évet, azt kell mondjuk, hogy minden okunk megvan bánatosnak lenni, minden okunk megvan keserűnek, kétségbeesettnek lenni, minden okunk megvan arra, hogy csak döntsük a panaszainkat, s próbáljuk is csak valahogy egy kötegbe fogni az összest, s valami feneketlen tóba beledobni. Legyen, például, ez a mai délután és este ez a feneketlen tó, legyen ez a szilveszter este az, amikor mindent eldobunk magunktól! Mégis, kedves testvéreim, az isteni ígéret – „én terólad el nem feledkezem!” - életünknek minden percében valóság volt. Így mondja az apostol: ha mi hűtlenkedünk is, Isten hűséges marad, és rólunk meg nem feledkezik. Legyen ez a mai nap a hálaadás napja. Jézus szavához igazodva, legyünk hasonlatosak az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából!

Ez a szó, hogy „ó”, drága és szép a magyar nyelvben, s kettőt is jelenthet. Jelentheti azt, amit általában is értünk rajta: ó-kor, régi idő, valami múlt, ami már nincs, de mint emlék, mégis él. De jelentheti azt is, aminek óriási értéke van. Sok helyen, ahol több templom épült az évszázadok során, a nagy templomot, a legnagyobbat hívják így: ótemplom. Annak tekintélye van. Az a legfontosabb. Mondják úgy is: öreg templom. Ó vagy öreg. Ez nem múlik el, hanem éppen az idő előrehaladtával növekszik az érvényessége, a tekintélye, növekszik benne az, ami számunkra fontos és értékes.

Tehát ma nemcsak a felejtésről, hanem, mint nyilvánvalóvá vált, az emlékezésről is szólni kell. Most hadd tekintsek előre a következő esztendőbe. Holnap majd ugyanennek az igének az alapján a jövőről fogok szólni. De most a múlthoz kapcsolva teszem ezt. Bizonyos vagyok benne, kedves testvérek, hogy emlékezni fogunk a következő esztendőben, már holnap is sok mindenre, ami valóban jobb lenne, ha kihullana az idő rostáján. Emlékezni fogunk értéktelen dolgokra. Nemrégiben beszélgettem valakivel elmúlt dolgokról, jövendő reményekről; hirtelen a beszélgetés folyását megváltoztatva fölidézett valamit, ami tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt történt. Álltam megrökönyödve: hogy tud ez az ember évtizedekig így megőrizni magában valamit? S ahogy elkezdte mondani, legyintett is. Nem én legyintettem először, próbáltam udvarias lenni, hanem ő maga. Ekkor aztán már fölhatalmazva éreztem magamat, én is legyintettem, és végül együtt legyintgettünk. Milyen megrendítő, hogy amit felejteni kellene, amit Isten már begyógyított, amit Ő elrendezett, azt újra meg újra fölidézzük, és azzal a különös legyintő mozdulattal idézzük föl! Elmondjuk és legyintünk rá! Mennyi idő, mennyi erő elmegy erre, mennyi minden a jóságunkból, a szívünkből, az emberségünkből?! Mulandó, értéktelen dolgokra emlékezünk újra meg újra. Igen, tudom, hogy ez így van, hiszen Augustinus egyházatya már leírta, majd Immanuel Kant, a nagy filozófus is megerősítette, hogy az emlékezet, az ember emlékező ereje vagy emlékező tehetsége: nagyhatalom. Az emlékezettel nem tudunk megegyezni, vagy kompromisszumot kötni. Nem tudunk olyan listát készíteni, hogy mi lenne jó, ha újra meg újra eszünkbe jutna, és mit ne is hozzon elénk az emlékezet: hagyjon bennünket békén az emlékezet múlandó, talmi, értéktelen dolgokkal, azoknak valahol egy feneketlen tó legmélyén lenne a helye. Ám az emlékezet nagyhatalom, s csak azért is megszólal, azért is emlékeztet, azért is elénk hoz olyat is, amire nincs szükségünk, ami nem kell, ami meghátráltat, bizony talán nem is a kellő pillanatban történik ez. De azt mondom, hogy emlékezet nagyúr megcselekszi velünk azt is, hogy a szó bibliai értelmében vett régiekre is emlékeztet: ó-dolgokra, régi dolgokra, tehát nem avultakra, amiket levetünk, mint egy használt ruhát, kidobjuk és félretesszük, vagy tűzbe dobjuk és megégetjük, hanem régiekre. Emlékszünk, hányszor buzdított bennünket Isten igéje? S emlékeztetett a régiekre! Emlékeztetett, hogy volt Istennek útja velünk, emlékeztetett szüleitekre, nagyszüleitekre, elődeitek sok nagyszerű dolgára, és a magatokéra is, akár az elmúlt esztendőből. Igen, kívánom, kedves testvéreim, hogy emlékezzetek, emlékezzetek! Mennyi minden van az életünkben, aminek nem szabad rejtve maradnia. A görög nyelv a felejtést egy olyan szóval fejezi ki, amit talán így lehetne visszaadni: fátyol takarja. Ez „léthé.” Egy fátyol, mely ráborul a dolgokra, és azok nem látszanak. És mi azért nem emlékszünk rájuk, mert nem látszanak. Azért nem lesz régi mégis új, mert nem látszik.

   Mennyi minden történt az elmúlt esztendőben, amiért még nem adunk hálát, s azért nem, mert még nem látjuk. Megtörténtek, megvoltak, Isten megcselekedte őket, de mi még nem látjuk őket. Nem látunk, – például – összefüggéseket. Sok minden kapcsán nem értjük, miért történt meg, miért úgy történt, miért éppen az történt, miért akkor történt, miért kellett azoknak bekövetkezni. Talán adnánk a feledésnek mi magunk is, talán mi magunk borítanánk rá fátylat, mi magunk keresünk rá gyógyírt, tűnjön az életünkből minél előbb. Mindazáltal, bizonyos vagyok benne, hogy Isten Szent Lelke, mely nagyobb hatalom az emlékező erőnél, Isten Szent Lelke, mely szuverénebb az ember emlékezőképességénél, eszünkbe fogja juttatni úgy, ahogy eddig még nem láttuk. Milyen sokszor kezdődik így az apostoli intelem: továbbá pedig eszetekbe juttatom atyámfiai... Eszetekbe juttatom.

Hadd juttassak én is, kedves testvérek, néhány nagyon fontos dolgot az eszetekbe. Eszetekbe juttatom mindenek előtt, hogy a keresztyén embernek szent kötelessége Istenről megemlékezni. Így mondja az egyik zsoltár: Istenre emlékezem és sóhajtozik az én szívem. Ha Istenre emlékezem, akkor minden eszembe jut. Ha Istenre tudok emlékezni, akkor egyszerre ott van előttem minden a teremtéstől a világ végezetéig. Ha Istenre emlékezem, akkor az evangéliumra emlékezem. Idézem még egyszer az apostolt: eszetekbe juttatom továbbá atyámfiai az evangéliumot, a jó hírt. Hányszor hallottad a jó hírt, hányszor érkezett el ez hozzád! Ha csendes magányodban a Bibliát olvastad, ha bekapcsoltad a rádiót és éppen egy igehirdetés hallatszott, ha bekapcsoltad a televíziót, és lám, nemcsak bazári dolgok zajlanak benne, hanem szent dolgokat láthattál, s ha Isten Lelke itt volt velünk e gyülekezet közösségében, és gyarló emberi szavak igévé lettek itt benned,  akkor hadd emlékeztesselek az evangéliumra, a jó hírre. Hadd emlékeztesselek, kedves testvérek, Istenre, mert akkor emlékeztetlek önmagatokra is.

Azoknak, akiknek ennek az esztendőnek az utolsó napján tele van a szíve haraggal, keserűséggel, bánattal, összetörettetéssel, akik talán, miközben mondom ezt a prédikációt, magukban azt mondják: miről beszél ez itt nekünk, miért mondja, hogy hálát kellene adni, nem történt semmi az elmúlt esztendőben, ami hálára adna okot, elhagyott bennünket az Isten, magunkra maradtunk minden reményünkkel, álmunkkal – nekik hadd idézzem a mennyei jelenésekből az igét: „Te emlékezzél meg arról, honnét estél ki!” És hadd emlékeztessem azokat, akik oly hálás és boldog szívvel fogadták és kapták Istennek megannyi áldását ebben az esztendőben is,  hogy ha őróla emlékezel, Istenről emlékezel, magadról is emlékezned kell. Ki vagy és mivé lettél Isten által? Ki vagy és hol vagy most? Jó helyen vagy? Istennél vagy? Betölt-e kegyelme, mert betölthet? Rajtad van áldása, mert engeded, hogy áldása a tiéd legyen? Ó, kívánom mindnyájótoknak a következő esztendőre nézve, hogy tudjatok emlékezni. Ha már az emlékezet annyi értéktelen és hiábavaló dolgot hoz elénk, áldjon meg bennünket Isten Lelkének formáló hatalma, hogy tudjunk emlékezni a régiekre, tudjunk emlékezni az evangéliumra, legfőképpen pedig a mi megtartó Istenünkre, mert hiszen Ő emlékeztet. Emlékeztet bennünket a régi és az új törvényre. Így mondja János apostol: atyámfiai, nem új parancsolatot írok néktek, hanem régi parancsolatot, mely előttetek volt kezdettől fogva. A régi parancsolat az ige, melyet hallottatok kezdettől fogva. Viszont új parancsolatot írok néktek: szeressétek egymást! Ímé a példa: aki megtaníttatott Isten országa felől, hasonlatos a gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából. Isten világában a régi és az új ugyanaz. Érvényes volt tegnap, és érvényes lesz holnap is. Érvényes a szeretet törvénye most, ebben a pillanatban is. Ha tudtál szeretni, ha igyekeztél Isten erejével eleget tenni ennek a régi törvénynek, egészen biztos vagyok benne, hogy amikor hallod majd az új parancsolatot, mely ugyanaz - szeressétek egymást, amiképpen az Atya szeretett benneteket -, akkor érezni fogod, hogy minden tapasztalat és emlék, minden seb és minden gyógyulás, minden bánat és minden vigasztalás, minden vereség, és minden győzelem, minden kudarc és minden megtartatás abban segít téged, hogy ezt a régit és mégis újat be tudd tölteni.

Honnan lehetünk ebben bizonyosak, kedves testvéreim? Miért mondhatjuk, hogy így volt valóban? Mi a bizonyíték,  hogy ez nem csak valami ó-esztendei szent képzelgés?  Nos, ezt éppen nem a tegnapból, nem a tegnapelőttből, nem az elmúlt esztendőből fogod megtudni, hanem az újból! Abból, hogy hálából Istennek újra elkötelezed magad a szeretet minden munkája mellett. Abból fogod megtudni, hogy igaz, amit az ige mond - Isten veled volt és veled lesz -, hogy most ezen a napon hálaadással, hálás visszatekintéssel önmagadat Isten kezébe belehelyezed. Belehelyezed, újra átadod magadat Neki, hogy Szent Lelke által be tudd tölteni ezt a régit holnap is, az újban is.

Ámen