Ót és újat — újévre

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Tegnap, az óesztendői istentiszteleten ugyanerről az igéről szóltam: aki Isten országa felől megtaníttatott, hasonlatos ahhoz a gazdához, aki ót és újat hoz elő éléstárából. Tegnap  visszatekintettünk és emlékeztünk arra, ami az elmúlt esztendőben történt, és arra is, ami nem történt meg, tehát mulasztásaink közé tartozik. Emlékezésről és felejtésről szóltam, és arról, hogy mi az, amit bizonnyal el fogunk felejteni, és mi az, amit nem szabad elfelejtenünk az elmúlt esztendő kapcsán. Sok minden ki fog hullani az idő rostáján, mert értéktelen, s eltűnik majd, mert a feledés, a hiábavalóság magával viszi. Sok minden viszont örök érvényűen jelent meg számunkra az elmúlt esztendőben is - és bizonnyal meg fog jelenni majd ebben az új esztendőben is. Ma az emlékezésről és a reményről szeretnék szólni.­­­­ Az emlékezés abba a kategóriába tartozik, amit Jézus így nevez: „ó” -  a reménység pedig abba tartozik, amit Jézus így nevez: „új”. Igen, Isten országának az a titka, hogy a régi és az új, tehát ami valamikor megtörtént, ám érvényesen történt, és mindaz, ami meg fog történni, és érvényesen fog megtörténni, összetartozik. Ma az újról szeretnék szólni, de méltó ehhez a naphoz, hogy ezt az újat éppen az emlék idézze meg. Tegnap elmondottam, hogy a feledés nagy úr, az emlékezés párja: rettenetes ikertestvérek ezek. Az emlékezés szuverén, azt idézi fel az emlékezetünkbe, amit akar, a feledés pedig azt veszi el tőlünk, amit akar. Nem véletlen, hogy a régi görögök a feledés szót a fátyol képével fejezték ki, mely mindent eltakar, elleplez, s ezért nem tudunk emlékezni, nem tudjuk visszaidézni azt, ami megtörtént már. Aztán mégis megesik, hogy hirtelen valami összefüggés feltárul. Valami, amit nem is tartottunk észben, valami, amire nem is akartunk emlékezni, valami, ami el volt rejtve előlünk – és mennyi minden van elrejtve előlünk az elmúlt esztendőből is, s mennyi minden van, amit nem értettünk korábban! – hirtelen feltárul. Egyszerre csak ott áll előttünk a maga igazi összefüggésében, a maga igazi valóságában. Ezért nevezik a régi görögök az igazságot alétheiának – ez egy fosztóképzős kifejezés –, ama nagy pillanatnak, amikor a fátyol elvétetik, és a feledés után  fölragyognak a dolgok a maguk valóságában. Ez az igazság pillanata, ahogy szoktuk is mondani: az igazságé, mikor feltárulnak a dolgok. Ilyen értelemben az emlék, valaminek a fölidézése és elénk állása, reményt adhat a számunkra.

Azért olvastam föl a tékozló fiú példázatát is – láttam, sokan csodálkozva néznek, hogy Újesztendő napján hangzik ez a példázat -, mert Jézus a példázatai végén mondja el ezeket a szavakat: aki a Mennyek országa felöl megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából. Máté evangéliuma 13. részében példázatok vannak. Sokan nem értik Jézus szavait, nem értik, mit fejeznek ki ezek a képes beszédek, hasonlatok. Ekkor mondja Jézus ezt az igét. Meggyőződésem, hogy ez a tékozló fiú példázatára is vonatkoztatható. És itt példázatban is megláthatjunk az ót és az újat, a régit és az eljövendőt, azt, ami már megtörtént, és azt, ami meg fog történni ebben az esztendőben is. Mi az, amire a tékozló fiú példázata Újesztendő napján megtanít bennünket?

Először, hadd szóljak néhány szót arról, amire talán jobb lenne nem emlékezni, ami, jobb lenne ha valóban a feledésé lenne, mégpedig azért, mert akkor talán azt is mondhatnánk, hogy talán meg sem történtek, nem is voltak. De jó lenne úgy kezdeni ezt az új esztendőt, hogy a 2006-os évet végiggondolnánk az első napjától az utolsóig, a legelső pillanatától a legutolsóig, úgy, hogy közben azt is mondhatnánk, hogy az sem történt meg igazából, meg ez sem történt meg. Csak valami különös beállítás miatt éltük meg úgy, mintha megtörténtek volna. Valaki talán azt is elmondhatja, hogy azt sem bánná, ha ez elmúlt esztendőből néhány nap egyszerűen kitöröltetne, és emléke sem lenne többé. S ha most hazamenne, elővenné a tavalyi naplóját vagy naptárát, föllapozgatná, s odaérne április táján azokhoz a rettenetes, szomorú napokhoz, csak azt látná: azok nem is voltak! Nem is volt országgyűlési választás. Aztán odaérne szeptember elejéhez, megnézné a naptárát, és azt mondaná, nem is derült ki, hogy hazudott a miniszterelnök. Aztán odaérne szeptember közepéhez: nem is volt, ami megtörtént Budapesten néhány éjszakán, amikor embereket estek egymásnak. Aztán odaérne október 23- ához, és azt mondaná, hogy nem is volt a magyar forradalomnak 50. évfordulója, meg sem ünnepeltük, és nem verték az embereket az utcán a rendőrök. Aztán odaérne október végéhez, november elejéhez, és azt mondaná: nem is ülésezett a Parlament, nem is hoztak semmiféle törvényt. Minden úgy megy tovább, ahogy korábban is.

Nem lehet ezeket a napokat kitörölni. Egy tékozló országban élünk. Bizony, az a tékozlás - a jó, a becsület, a tisztesség, az igazság, az emberi méltóság eltékozlása -, ami az elmúlt esztendőben is jellemezte Magyarországot, itt van velünk. Milyen drámai a pillanat, ott, a disznók vályújánál, amikor a tékozló fiú moslékkal kívánja megtölteni gyomrát, és nyomorában visszaemlékezik! Bizony, nem mondhatja: „jaj, én nem mulattam el az atyai örökséget!” Nem háríthatja el, amit idősebbik bátyja vet majd a szemére: „jaj, fel sem étettem a vagyont a paráznákkal. Ki se kértem azt. Csak valami véletlen tünemény, hogy én most itt vagyok. Fölkelek és hazamegyek. És minden úgy megy tovább, ahogyan eddig!” Mi is tékozlók vagyunk, mert mennyi mindent elvesztegettünk az elmúlt esztendőben! Hány jó szót, mennyi kitűnő alkalomra való erőt pazaroltunk el hiábavaló dolgokra!? Mennyi mindenen törtük a fejünket, terveztünk, álmodoztunk, s indultunk bele!? S az eredmény? Semmi. Óh, de jó lenne azt mondani, most, hogy ki-ki visszapörgeti magában saját élete kalendáriumát, hogy nem is volt az a nap, mikor életre-halálra összevesztem a testvéremmel, nem is volt az a nap, amikor porig aláztam egy beosztottamat és csak csodálom, hogy két hónap múlva szívinfarktust kapott, ugyan miért?! Nem is volt az a nap, amikor elszórakoztam az örökséget, nem is volt az a nap, amikor először csak füllentettem, majd hazudtam, majd becsaptam, majd csaltam – óh, nem voltak ezek a napok! Nem is voltak azok a napok, amikor úgy telt el az idő, hogy nem végeztem el, amire ígéretet tettem. Ha mondhatnánk ezt, testvéreim, vajon maradna-e csak egyetlenegy nap is az elmúlt esztendőből? Volt egyáltalán 2006-os esztendő?

Most Isten szent házában vagyunk, hát szabad és kell arról is szólni, hogy nemcsak tékozló országban élünk mi, tékozló emberek, hanem egy tékozló egyházban is élünk, mi tékozló istengyermekek. Mennyi mindent eljátszottunk! Hányszor mondtuk szép szavakra, hogy ez az evangélium, de az nem evangélium volt. Hányszor mondtuk, hogy ez az Isten akarata és úgy kell annak lenni – s dehogyis volt az az Isten akarata. Hányszor adta nekünk Isten újra meg újra áldását, hányszor hallottuk szent igéjét, hívó szavát, vigasztalását, bíztatását, hányszor vehettük a szent jegyeket, hogy szövetségéhez tartozzunk, és ezért szeretetétől ne szakítson el bennünket senki – majd kilépve a templomajtón, még a kapuban járva nem volt már bennünk ebből a szeretetből semmi! Aztán, ahogy az egyház dolgait intéztük mi, gyülekezeti tagok, szolgálattevők, presbiterek, lelkészek, mindannyian, akik az anyaszentegyházban vagyunk, hogy Isten országát építsük, és az Ő dicsőségét szolgáljuk! Nőtt-e általunk Istennek dicsősége? Vagy csak az lett igaz, amit az apostol mond: miattatok káromoltatik az Istennek neve?! Tékozló emberek egy tékozló országban - egy tékozló világban. Ha emlékezünk, kedves testvéreim, bizony ezekre is emlékeznünk kell.

Mégis azt olvassuk a példázatban, hogy aztán magába szállt ez a fiú, és azt mondotta: „Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg itt. Fölkelvén, elmegyek az én atyámhoz, és azt mondom néki: atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak neveztessem. Tégy engem olyanná, mint egy a te béreseid közül!” Mély tapasztalatát mondja ki ez a fiatalember: az én atyám házában bőség van, én pedig itt éhen halok. Az én atyám házában minden megvan, amire szükségem van. Az én atyám házában én mindig mindent megkaptam, még a béresek, a cselédek, a napszámosok, az alkalmi munkások, a jött-mentek is bővölködnek ott, s nekem immár semmim nincs. Még a disznók közé sem férek be. Nagyszerű emlék ez, kedves testvérek! És boldog ember ez, aki föl tudja idézni. Ugyanebben az esztendőben, 2006-ban mennyi, mennyi mindent kaptunk Istentől! Mennyi, mennyi áldása hordozott bennünket, hány és hány  alkalommal kötözte be a sebeinket. Hány alkalommal ragyogtatott ránk világosságot, s nem engedte, hogy végképp elmerüljünk a hazudásban, csüggedésben, gyűlöletben, levertségben, végképp elsüllyedjünk a pillanatban, a pont-életben, aminek sem eleje, sem kezdete, sem folytatása, sem vége nincs. Adott új kezdeteket, hordozott bennünket, mert: „az én atyámnak házában minden van, nekem pedig az atyám házán kívül nincsen semmim.” Boldog emlékezés ez! Ez az a pillanat, ahogy mondottam, amikor a feledés homályából hirtelen előbukkan valami, lehullik a mindent eltakaró lepel, és fölragyog az igazi összefüggés. Mert mire is kell még emlékeznie ennek a fiúnak? Hogy is kezdődik a története? Volt egy ember, akinek volt két fia. Az egyik eléállt, s azt mondotta neki: atyám, add ki a vagyonból rám eső részt. Az apja kiadta neki. Ő pedig nem sok nap múlva összeszedte mindenét és messze vidékre költözött. Bizony, erre is emlékeznie kell, mert ez az, ami megmutatja az igazi összefüggést. Atyám, add ki a rám eső részt! Mit jelent ez? Add ki az örökséget. S mikor adják ki az örökséget? Ha meghalt az örökhagyó. Te halott vagy, atyám, te halott vagy!

S most hirtelen jelenidőben beszél atyjáról a tékozló fiú – értsétek, kedves testvérek, így ragyog föl az igazság! Nem azt mondja, hogy az én atyámnak házában még a béreseknek is volt, nem azt mondja, hogy de jó volt az atya házában, mert mindig minden volt, hanem azt mondja, hogy van. Az atyám házában még a béreseknek is bőséggel jut. Nem azt mondja, hogy valamikor, régen jutott volt. Hanem tudja, az atyától távol is, ott, a disznók vályújánál is, a fiúságot eljátszván is, a semmibe hullván is tudja, hogy most is az atya házában ott van minden. Fölragyog hát az igazság. S az igazság immár nem valami távoli emlék, nem valami visszahozhatatlan, amit a történészek talán beírnak a krónikákba, hogy egyszer így volt. Az atya él, és az ő házában minden van. Aztán, emlékezik a fiú arról is, hogy ez az atya olyan atya, aki a régiekről nem emlékezik meg. Honnan tudja ő ezt? Onnan, kedves, hogy az atya mérhetetlen szabadságában és szeretetében, és ebbe a szabadságba és szeretetbe beletartozik a kockázatvállalás is, kiadja a fiúnak a reá eső részt. Most érti meg a fiú, hogy ez nem az apja gyengekezűsége volt. Nem arról szól a mi tékozló életünk története, hogy Isten gyengekezű volna, hagyja, vigyük csak, Isten már nem akar velünk semmit, egyébként is vérig aláztuk azzal, hogy kikértük az örökséget és Őt halottnak nyilvánítottuk! Nem. Kockázatot vállal. S csak az tud kockázatot vállalni, akiben egészen mély és szilárd meggyőződés van. Ez az atya meggyőződése: ez a gyermek az enyém! Ő hozzám tartozik, éspedig elszakíthatatlanul tartozik hozzám. És az igazság óráján ezt kell megértenie a fiúnak is, és ez boldog megértés. Boldog megértés, hogy nekem olyan atyám van, aki a régiekről, a tékozlásról, az istentagadásról, a szentségtelen életről nem fog megemlékezni.  S legmélyebben aztán, a fiú felidézi a prófétai ígéretet is, amit már Ézsaiás jövendölt. Isten ezzel üzen újra meg újra a nemzedékeknek,  üzeni így a mi nemzedékünknek is: Én terólad meg nem feledkezem! Összetartozik a kettő. Az egyik az, hogy az atya véghetetlen szabadságában sem ott, sem az eljövendőben nem emlékezik meg a fiú vétkéről. S valóban, ha a példázat végét fölidézzük: ott van valaki, aki emlékezik. Az idősebbik fiú az. Igen, ő nem hagyja annyiban a dolgot, mert az úgy nem lehet, hogy egyszer csak hazajön ez, aki mindent eltékozolt, mindent elszórakozott, eljátszott! Atyám, ez hazajött, és te ezt megünnepled? Nem tudod, hogy paráznákkal emésztette föl a vagyont! Milyen jól fordítja ezt a drámát Károli Gáspár! Faluhelyen a disznókkal szokták felemésztetni a maradékot, a jószággal – nekem is mondták sokszor odahaza: menj ki kisfiam, szedd össze a hullott szilvát és emésztesd föl a disznókkal! A paráznákkal, a disznókkal, a senkikkel emésztette föl azt, ami van, és így tette semmivé. De az atya erről nem emlékezik meg. Ugyanakkor nem is feledkezik meg róluk. Lehet úgy meg nem emlékezni valamiről, újra elő nem hozni valamit, hogy végleg eltűnik bennünk, vége, elveszett, nincs. Mennyi ilyen esemény van az életünkben, s hány ember van, akikkel volt egykor találkozásunk, közös dolgunk, de nem idézzük föl őket, nem emlékezünk róluk, nem emlékezünk a régiekről. Nincs, szóba se hozzuk. Ám a fiú ott, a vályúnál nemcsak arra eszmél rá, hogy neki véghetetlenül szabad és szerető atyja van, aki nem emlékezik meg tékozlásáról, hanem arra is, hogy ugyanakkor nem feledkezik meg őróla. Legyen ennek az esztendőnek boldogító üzenete,  hogy egy tékozló évvel vagy évtizeddel vagy korszakkal a hátad mögött, egy tékozló országban, egy tékozló egyházban, saját tékozló önmagaddal is az Atya nem borítja rád a feledés fátylát. „Én terólad meg nem feledkezem!”

És ekkor, bekövetkezik az, amiről Jézus azt mondja: egyszerre hoz elő ót és újat. Bekövetkezik az új. Eddig csak arról beszéltem, ami volt és mindig is van, de most szólni kell arról is, ami megtörténhet, és hiszem, hogy Isten kegyelméből meg is fog történni. A fiú eddig csak elmélkedik: milyen jó dolgok vannak ott messze, az én atyám házában. Visszaemlékezik: milyen jó dolgom volt nekem az atya házában. Fölméri a helyzetét: nagy bajban vagyok itt, éhen halok, elveszek, semmim nincs, és semmi vagyok. Ő maga mondja ki, amit majd később az atya is megfogalmaz: elvesztem és meghaltam. És ezen a ponton egy törés jelenik meg, és ebben a törésben ragyog fel az új. Mert nem úgy ér véget a tékozló fiú példázata, hogy ott maradt tovább búslakodva. Meggyőződésem, ha Istent zárójelbe tesszük, s még mindig távol tartjuk Őt önmagunktól, akkor így kellene befejezni, ahogy az előbb mondtam: ott maradt volna búslakodva. És akkor ez amolyan magyar történet lenne. A magyar ember nagyon tud búsulni, nagyon el tudja mondani, miképpen is volt az, a magyar ember nagyon tudja mondani, sőt énekelni is: legyen úgy, mint régen volt! Aztán nem csinál semmit. Nekibuzdult: elmegyek, hazamegyek, ezt meg ezt mondom neki. Aztán máris úgy gondolja, hogy el is ment és el is mondta. Nos, ha mi tékozló nép vagyunk, tékozló emberek, tékozló ország, tékozló egyház, akkor ezért vagyunk azok, kedves testvéreim! Ezerszer elgondoltuk, és óh, de sokszor eldöntöttük – aztán nem lett belőle semmi. Ám így folytatja Jézus a példázatot: és felkelvén, elment az ő atyjához! Hieronymus Boschnak, a középkor egyik legtitokzatosabb festőjének van egy festménye a tékozló fiúról. Azt a pillanatot festi meg, amikor „felkelt és elment.” A festményen szándékosan több dimenzió látható, az egész történet és több  színhelye. A fiú háta mögött még ott van az a fogadó vagy mulató, ahol mindent felemésztett, valaki kihajol az ablakán, éppen rókázik, az ajtajában dülöngélő emberek állnak, aztán az út mentén rettenetes szörnyetegek leselkednek – de megy ez a szakadt ruhás fiatalember, a kezében bottal, a hátán üres batyu. A legfontosabb azonban az arca. Ez egy eltökélt arc. Egy ember, aki elindult és hazament. Egy ember, aki ki tudta mondani önmagáról: elvesztem és meghaltam, ímé, hazament, hogy hallja otthon az ítéletet: elvesztél, de megtaláltattál, meghaltál, de föltámadtál. Ez az az „ó” és ez az az „új”, melyet Jézus a példázatban elmond. Ez az az „ó” és ez az az „új”, amiért Ő maga jött, s amire bennünket kereszthalálával megváltott, Isten gyermekeivé tett, ez az, amit Isten Lelke bennünk fölidéz. Fölidézi, hogy Isten a régiekről nem emlékezik, de rólunk meg nem feledkezik. S ha a régiekről emlékezik, csak így: egykor elvesztél, de immár megtaláltattál, egykor meghaltál, de immár föltámadtál. Boldog felkelést és elindulást!

Ámen