Örüljetek velem

„És közelgettek hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódtak a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velük együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot mondta nekik: melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja? És ha megtalálta, örvendezve felveszi a vállára. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, s ezt monbja nekik: Örvendezzetek velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett. Mondom nektek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilencvenkilenc igaz emberen, akinek nincs szüksége megtérésre.” Lukács 15,1-7

Szeretett gyülekezet, egyszer egy ifjúsági csoporttal tartottunk konferenciát, ahol az egyik fiatal tanácsot kért, hogy miképpen olvassa a Bibliát. A javasoltam neki, hogy folyamatosan olvassa az igét, mégpedig a Biblia olvasó kalauzunk rendje szerint egy-egy ószövetségi és újszövetségi könyvet, napról napra. Néhány hét múlva megjegyezte, hogy így olvassa a Bibliát, ám látja, hogy hol hosszabb, hol rövidebb szakaszok vannak kijelölve a kalauzban, és megkérdezte, hogy vajon csak a kijelölt szakaszt olvassa? Akkor azt válaszoltam neki, hogy azt mindenképpen. Most azt felelném, hogy bátran olvasson többet is, bátran olvasson tovább, vagy lapozzon vissza. Hiszen bizonyos értelemben úgy vagyunk Isten igéjével, mint a szép varrottasokkal. Az ügyes és áldott asszonykezek szép munkáit láthatjuk itt az úrasztalán is. Milyen gyönyörűen hajlanak egybe a motívumok. Ha viszont megfordítjuk a vásznat, kisebb-nagyobb csomókat látunk, ahogy a fonalat vagy hímzőcérnát összekötötték, vagy elvarrták, nehogy a szép minta szétessen.  Ha teljes csodálattal akarunk egy-egy bibliai történetben gyönyörködni, olykor meg kell nézzük ezek a csomópontokat is, melyek biztosítják a történet teljes épségét. Most Lukács evangéliumából azt a szakaszt, ahol jól ismert példázatok sorjáznak egymás után, az első a pásztorról szól, aki otthagyja a nyáját egy elveszett juhért, a másik az asszonyról, aki nagytakarítást rendez, mert elgurult egy drachmája, a harmadik pedig egy édesapáról (az édesapáról!), aki teljes feltétlenséggel, feltámadás-ünnepet tartva visszafogadja elzüllött fiát. Ha szinte fejből tudunk valamit, Jézusnak ezeket a történeteit tudjuk, sőt, sokat idézzük, és gondolkodunk is róluk. De javaslom, nézzük meg, hol vannak azok a rejtett kötések, csomópontok, amelyek egyben tartják! Azt hiszem, ennek nyomán sokkal jobban megértjük magát a történetet is, de még inkább Istennek velünk való dolgát.

Közvetlenül az előző, 14. részben Jézus, egy vacsorán, mikor egy főfarizeus vendégül látta, ezt mondja, hogy aki nem veszi fel az ő keresztjét, és úgy követi őt, az nem lehet a tanítványa; vagyis csak úgy lehetsz a Jézus tanítványa, hogy felveszed a keresztedet. Kereszt nélkül Jézust nem lehet követni (Lk 14,27). Aztán Jézus hozzáfűz ehhez két példát, az egyik inkább komikus, a másik tragikus. A komikus példa szerint, ha valaki úgy kezd építkezésbe, hogy nem mérte föl az erőit, akkor világ csúfjára félbe-szerve marad az építkezés. Számolj ki mindent egészen a befejezésig, tudd csak, mire van szükség! A másik példa rettenetes. Háború tör ki, a király hadba indul, de előtte haditanácsot tart, számba veszik az erőiket. Ha nincs annyi katonájuk, hogy föltartóztathassák az ellenséget, akkor elküldik követeiket, megkérve a békefeltételeket. Vagyis számolj a következményekkel. Ha tehát fölveszed a keresztet, számolnod kell azzal, hogy a kereszthordozás minden esetre vonatkozik. Nincsen olyan életszakasz, amikor félretehetnéd a keresztet, mondván, hogy majd újra fölveszed, ha eljön az ideje. Aki a Jézus tanítványa, az mindvégig hordja a keresztet. Bonhoeffer, a mártír teológus azt mondja a Krisztus követésről írt könyvében: ki-ki vegye fel a maga keresztjét, ebbe azt is bele kell értenünk, hogy megbocsátasz a másiknak. Megdöbbentő mondat: az elengedés, a megbocsátás élethosszig tartó kereszthordozás. S bizony, nehéz megbocsátani, élethosszig is eltarthat. Talán a farizeusnak könnyen megbocsátunk. A fő farizeusnak még könnyebbeb, hiszen magunknak miért ne bocsátanánk meg, kedves testvérek!  Ám ide van becsomózva a 15. rész, ahol azt olvassuk, hogy Jézushoz rendre jöttek a vámszedők és bűnösök. Nekik megbocsátani? S nemcsak egyiknek-másiknak, hanem mindegyiknek?! Lukács nyomatékkal mondja itt: közeledtek Jézushoz mind.

De ide már egy másik szál is be van kötve. Lukács így fogalmaz: közeledtek Jézushoz. Ezt a szót még egyszer halljuk, nemsokára, éppen a 15. fejezet végén. A Jézus által elmondott történetben is közeledik valaki, éppenséggel egy zenebonás házhoz közeledik, ahonnan heje-huja-vigalom, csűrdöngölő hallatszik ki. Egy fiú jön (közeledik) haza a mezőről (munkából), s hallva a vigadozást, odahív egy szolgát, s megkérdezi, hogy folyik ott bent? Hiszen az a ház hosszú ideje a gyász háza volt. Mondja neki a szolga:  a testvéred épségben megjött, atyád, pedig levágatta a hízott tulkot, örülünk, vigadunk. Erre ez a fiú nem akart bemenni. Tehát az Istenhez való közeledésben vannak akadályok. (A vámszedők és a bűnösök esetében is van akadály – a farizeusok zúgása, morgása az akadály.) Az idősebb testvér is zúg-morog. Fel van háborodva, s ennek hangot is ad, amikor az édesapa kimegy hozzá és mintegy magyarázkodik neki. Mert így is érthetem ezt a helyzetet, az atya kérlelni kezdte a fiát, szinte könyörgött neki, elmagyarázza a történteket, szinte védőbeszédet (paraklézis-t) mond. Miért? Mert a nagyobb testvér igazságtalannak, elfogadhatatlannak tartja azt az ujjongó örömet. De mondhatjuk azt is, hogy az atya vigasztalja a nagyobb fiút, és ezt  mondja neki: te mindenkor velem vagy, mindenem a tiéd! Ez a te testvéred elveszett, megtaláltatott, meghalt, feltámadott. Örülnöd kellene! (Lk 15,31-32)

Nos, azt hallottuk e példázatok előtt, hogy közeledtek a bűnösök és a vámszedők Jézushoz, hogy hallgassák. Ám a farizeusok, az írástudók, a szent emberek zúgolódni kezdtek.  De nem csak akkor zúgolódtak, amikor Jézushoz mentek a bűnösök, hanem amikor ő ment be a bűnösökhöz. Például, amikor Jézus bement Zákeushoz, a fővámszedőhöz vacsorára (Lukács 19,7). És zúgolódtak a szőlőmunkások is, amikor a gazda osztani kezdte a napszámot, ugyanannyit azoknak is, akik kora reggeltől fáradtak, és azoknak is, akik a nap végén rövidke órára beálltak (Mt 20,11).  A kegyelem felháborító.

De van itt egy másik csomó is, itt ijesztő dolgot találunk. Azt mondja Jézus itt, a pásztorról szóló példázatában, hogy védtelenül otthagyta a többit, százból kilencvenkilencet. Szó szerint: otthagyta őket a pusztaságban. Nem terelte őket karámba, nem vont köréjük védősövényt, nem hagyta rá a kisbojtárra, nem kért segítséget, hogy jöjjön valaki és vigyázzon rájuk. Otthagyta őket, mitsem törődve velük (ahogy Lévi, a vámszedő otthagyott mindent, hogy kövesse Jézus – Lk 5,38). Otthagyta mind a kilencvenkilencet egyért. Jézus azt mondta nyilvános szolgálata kezdetén: „nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre.” (Lk 5,32)  Van valami sietősség Jézus szolgálatában. Amikor aztán kezdenek hozzá jönni a vámszedők, a bűnösök, az elveszettek, az ilyen-olyan emberek, bennük még jobban visszatükröződik ez a sietősség, az utolsó órán vannak. Még nyitva van a kegyelem kapuja, még hallatszik a hívó szó, még haza lehet menni, még meg lehet ragadni a kegyelmet, még el lehet rendezni a dolgokat. És ez a sürgősség mintha mellőzné azokat, akik már, úgymond, rendben vannak, akiknek nincs szükségük megtérésre (15,7). Egyszer kórházba kellett mennem, felülvizsgálatra. Utána ültem kint a folyosón, vártam, hogy kijöjjön a doktor és kiadja a papírt. A gyógyultak megerősítésének komótos rítusa ez. De most hirtelen kivágódott az egyik ajtó, aztán a másik ajtó, és két-három orvos, meg az asszisztencia sietős léptekkel indult a folyosó vége felé a sürgősségi osztályra. Valahol nagy baleset történt, több sérültet hoztak, s aki hadra fogható volt a kórházban, mennie kellett segíteni. És velünk ki törődik? Az egyik páciens, aki szintén papírra várt, odaszólt: doktor úr, és mi? Maga már meggyógyult!  - mondta az orvos és sietett tovább. Én így képzelem Jézus körül az eseményeket. Maga már meggyógyult, kedves főfarizeus. Maga már megkapta az áldást, kedves írástudó. Már meg tetszett térni, kedves törvénymagyarázó. De amott sürgős helyzet van! Otthagyta hát a kilencvenkilencet az egyért. Tudom, lehet matematikázni, ugyan hol ér fel egy a kilencvenkilenccel? S micsoda kár lehet ebből! Ha elkallódik kilencvenkilenc? De Jézus története a feltétlen sürgősségről szól. És vedd ide Jézus gyönyörű imáját, amit az utolsó éjszaka mondott: „Atyám, akiket nekem adtál, megőriztem, és senki el nem veszett közülük. (Jn 17,12)

És ehhez van csomózva az öröm.  Az öröm ezekben a történetekben újra és újra megjelenik, mintegy szemben azzal a zúgolódással, gúnyolódással, megbotránkozással, amit Jézus „engedékenysége” vált ki: jöhettek a vámszedők, közeledhettek a bűnösök. Sőt, nem csak szóba állt velük, hanem be is ment hozzájuk.  Aztán még nagyobb dühöt vált ki Virágvasárnap, amikor a szent rend őrzőinek azt mondja: „a vámszedők és paráznák meg fognak benneteket előzni a mennyek országában” (Máté 21,19). Hogyan?! Amikor a pásztor megtalálta azt az egyet, akiért otthagyta a kilencvenkilencet, a vállára vette, hazavitte, összehívta pásztortársait és a szomszédait és azt mondta: örvendezzetek velem! Gratuláljatok nekem! Ugyanezt olvassuk arról az asszonyról is, aki elveszített egy drachmát, a nyaklánca egy darabját, mire nagytakarítást rendezett, és amikor megtalálta, egybehívta asszonybarátait és a szomszédokat, és azt mondta: örüljetek én velem! Mert elveszett és megtaláltam. Mindkettőhöz hozzáfűzi Jézus a példázat értelmét: „ekként mondom nektek, nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mintsem kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre... „Bizony mondom nektek, örvendezés van Isten angyalai színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” (15,7.10) Milyen magától értetődő a pásztor és az asszony öröme, és az is, ahogy ebbe bevonják a barátaikat és a szomszédokat is. Istennel együtt örülni, vajon miért nehéz? Hiszen itt Isten öröméről beszél Jézus.  Mi folyton azért esedezünk, hogy Isten áldott örömökkel töltse meg az életünket. Olykor még azt is elvárjuk, hogy Isten áldja meg az örömstratégiáinkat. De milyen nehezen szánjuk rá magunkat, hogy Isten örömében részesedjünk.  Az igazságérzetünk feltartóztat. Ám Pál apostol azt mondja, a szeretet együtt örül az igazsággal. (1Kor 13,6)

Igen, Isten megváltó munkája mindig a szeretet és az igazság nagy drámájában megy végbe. Ez  pedig nincs ütközés nélkül. Bonhoeffer azt mondja, hogy Jézus szava: vedd fel a keresztedet, azt is jelenti, hogy bocsáss meg. E példázatok fényében azt is hozzá kell tennünk, hogy vedd fel a szeretetednek és az igazságérzetednek a nagy konfliktusát. Mert enélkül hiába szeretsz, az csak szeretgetés. Ugyanis igazság nélkül üres szentimentalizmus a szeretet. Tudom, ma leginkább ezt várják el a kereszténységtől: mondj le az igazságról, és akkor elhiszem, hogy szeretsz!  Az igazság pedig zsákutcába visz szeretet nélkül. (Efézus 4,15) De a szeretet és igazság együtt örülnek, és együtt is küzdenek, mert a keresés, a nagytakarítás, az önmagunk legyőzése, a kockáztatás mind arra tekint, hogy a szeretet együtt örül az igazsággal.  E az öröm: megosztott öröm. Gyertek, örüljetek velem! – mondja a pásztor, megtaláltam; örüljetek velem  - mondja az asszony, megtaláltam. Örülnöd kellene -  kérleli idősebb fiát az apa, ez a te testvéred megtaláltatott!  

Milyen megrendítő ez. Az elveszést, az istennélküliséget, a rosszba való végső lecsúszást, a kárhozatot úgy írjuk le, mint ami kívül van. Az a külső sötétség, ahogy Jézus mondja (Mt 8,12). A pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, kilép a rendezett világból, úgy keresi elveszett bárányát; az asszony gyertyát gyújt és bevilágít a sötét helyekre, úgy keresi ékszerét; az apa pedig kimegy a sötétségbe, ahol a fiát örömtelen dacba merevíti igazságérzete, nem tudja átélni, mit jelent az, hogy a szeretet együtt örül az igazsággal. Isten nagy kegyelme, a Szentlélek indíttatása, Jézus szent erői kellenek ahhoz, hogy egymásra találjon bennünk a szeretet és az igazság, hogy átöleljék egymást és együtt örvendezzenek! Isten országában nagyobb öröm van egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akiknek nincs szükségük megtérésre. Milyen finom és szép irónia van Jézusnak ebben a mondatában. Annak a kilencvenkilencnek tényleg nincs szüksége megtérésre? Annak a fő farizeusnak, és társainak, az írástudóknak, szent embereknek, igazságban járóknak nincs szükségük megtérésre? Engedjük csak a Jézus szavát egészen közel a szívünkhöz! És értsük jól, mindig minden az utolsó órán történik. Az utolsó órán megkerül a juh, az utolsó órán megkerül a drachma, az utolsó órán hazatér a kisebbik fiú – sőt, az utolsó utáni órán megnyílik az ajtó az idősebb testvér előtt is. Kimegy hozzá az atya, hogy megossza vele örömét: ez a te testvéred meghalt és feltámadott. Örvendezned kell tehát. Ámen.