Örül-e Isten?

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Isten igéjének felolvasásáról szólt az ige, különös és megrendítő történet ez. Nem is gondolnánk, hogy találunk a Bibliában olyan szakaszt, amely arról szól, hogy Isten igéjét, a Bibliát, amely a mi Bibliánk is, hogyan és miképpen kell felolvasni. De most nem arról akarok, hogy az Isten igéjét világosan, mindenki számára érthetően kell felolvasni, és hogy az Isten igéjét, az Isten törvényét, helyes életrendjét úgy kell magyarázni, hogy mindenki megértse, hanem valami egészen másról akarok szólni, és engedtessék meg, hogy néhány tételben próbáljam ezt az egészen mást, nagyszerűt és csodálatosat bemutatni. Ez a csodálatos ige hangzik a felolvasott rész közepén: Az Úr öröme a ti erősségetek. Hogyan juthat az ember erre a nagyszerű belátásra?

Az első, megjegyzés talán meghökkentő és elgondolkodtató: nem az erősségen belül ünnepel a nép. Akik most Nehémiás könyvét olvassák, azok tudják hogy 150 esztendővel vagyunk azután, hogy Isten népe politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi értelemben összeomlott,száműzetésbe került. Nehémiás, e könyv főszereplője vezeti a végső nagy újra építést, Jeruzsálem falainak a megépítését is. A régi világban a áros jelentette a védelmet, a fal jelentette a biztonságot, ahol város volt, ott nem volt kiszolgáltatás. Nehémiás ezt mondja a Jeruzsálemben élőknek: Jertek, építsük meg Jeruzsálem falait, és ne éljünk többé gyalázatban. Legyen háza az Isten népének. Legyen városa az Isten népének. Állíttassék helyre az, ami 150 évvel ezelőtt elveszett!. Kezdődjön meg, és fejeződjön be az újra építésnek a nagy munkája. Nagyszerű dolog ez. Azt olvassuk mégis a 8. részben, hogy a nép pedig mindenféle gallyakat levagdosott, és leveles színeket készítettek maguknak, afféle kis kalyibákat, amiket gyermekkorunkban szoktunk a kert végébe felállítani, levélsátrat, és ott ünnepelnek, nem a városban ünnepelnek! Nem a falak között ünnepelnek. Akkor mivégre volt az egész munka? Olyan lenne ez kedves Testvérek, mintha én most arra kértem volna esperes ura, hogy menjünk ki az udvarra, és tartsuk az udvaron az istentiszteletet. Akkor bárki itt a gyülekezetben kérdezhette volna, hát akkor mivégre épült ez a templom? Miért van ez a templom olyan gyönyörűen rendbetéve? Miért cseréltük ki a padokat? Egyáltalán miért van fedél a fejünk fölött?

Azt is megjegyzi Nehémiás könyve, hogy Józsué kora óta nem volt ez szokásban. Évszázadok teltek el, és a mózesi törvénynek ez a rendelkezése elsikkadt. Csak most, amikor újra felolvassák a törvényeket a népnek, akkor döntenek úgy, hogy ezt az ünnepeket is megülik. Vajon miért? Azért kedves Testvérek, mert ahogy az utalásokból is kiderül, erre az ünnepre mindenkit meg kellett hívni. Azt halljuk, hogy amikor elkezdték olvasni a törvényt, akkor az emberek sírtak. De ezt mondják nekik vigasztalásul a léviták, menjetek, egyetek kövért, igyatok édeset, és küldjetek belőle részt annak, akinek semmi nem készíttetett. Ki kell menni a templom falai közül, ki kell menni a város falai közül, ki kell menni az ember saját jól védett életéből, hogy megmutatkozzék, milyen munkát végzett el az Isten igéje az én életemben. Ezékiel prófétának van egy nagyszerű látomása. Megálmodja az újraépített templomot, és azt látja, hogy a templom küszöbe alól, felfakad egy forrás, és kifolyik az utcára. Aztán terjed tovább, folyó lesz belőle, és gyógyításra alkalmas fák nőnek a partján, és a folyó belefolyik a Holt tengerbe, és meggyógyítja a vizet. Mit akar mondani a próféta? Ti vagytok az a folyam, aki elindultok a templomból, és ki kell áradnotok az életbe, ahol gyógyítaniotok kell. Nem kell gyógyítani ezt a beteg Magyarországot? Nem kell gyógyítani a megbetegedett magyar szíveket? Nem kell találni édes gyógyszert mindenféle bajunkra és nyomorúságunkra, a levertségünkre, az önzésünkre, a kicsinyhitűségünkre, a mindent feladásunkra, a halálos defetizmusainkra? De bizony! És ott, azon lombsátoros ünnepen meg kell érteniük azoknak, akik a jól védett falak között hallgatták az Isten igéjét, hogy az életüket, az erejüket, a biztonságukat, azt meg kell osztani azokkal is, akiknek ez nem készíttetett. Milyen megdöbbentő lenne, ha jönne egy Nehémiás és azt mondaná nekünk: ne tartsunk itt istentiszteletet, menjünk ki a falak közül, menjünk le a Duna partra, menjünk el egy bozótos szélére. Megrendülnénk ettől, de már értjük a célt, a lényeget. Csak azt kérdezi az ige tőlünk: majd ha az istentisztelet után hazamész, majd ha holnap munkába állsz, majd ha elmész most halottak napjára készülve a rokonaidhoz, és együtt lesztek, viszel-e nekik abból, ami nekik nem készíttetett? Viszel nekik abból, amit itt kaptál? Viszel nekik az élet beszédből, az életerőből, a nagyszerű áldásokból, amiket Istentől kapsz? Ez az ünnep akkor ott erre szolgált.

De ezt az örömet előzi meg. Azt olvassuk, hogy amikor elkezdik a piacon felolvasni a mózesi törvényeket, amelyeket Isten parancsolt a népnek, s ki tudja hány évtizede nem olvasták már, elkezdik olvasni, és vigasztalni kell az ott levőket, férfiakat és nőket, mert sírnak. Oh nem azért sírtak, kedves Testvérek, mert a felolvasó recsegtető hangon szép szóvirágokkal megríkatta a gyülekezetet. Oh, ez nem olyan felolvasás , mint amit nekem mondott ifjú pap koromban az egyik kollegám: én biztos nagyon jó prédikátor vagyok, mondta önmagára. Mondom miért gondolod? Mert a múltkor temetésen prédikáltam, és sírtak az emberek. No, mondom, temetésen nem nagy dolog megríkatni az embereket. De ezek az emberek itt nem azért sírtak, kedves Testvérek, mert meg akarták őket ríkatni. Nem azért sírtak, mert valami pszichológiai ráhatással, retorikával könnyet csaltak ki a szemükből. Nem! Belenéztek a szabadság tökéletes törvényébe, ahogy ezt az Újszövetségben olvassuk. És meglátták benne csalhatatlanul, hogy kik ők. Ha igazán látnád magadat, a szabadság tökéletes törvényében, ebben a fantasztikus isteni tükörben, – ez nem vidámparki tükör, amelyik humorosra és nevetségesre torzít,– hanem csalhatatlan élességgel megmutatja, hogy ki vagy, neked is sírni kellene. Nemcsak azért, mert szánod és bánod a bűneidet, nemcsak azért, mert szánod és bánod a vétkeidet! Ilyenkor az ember önmagát, egész valóját bánja meg. Ezért sírnak ezek az emberek. Pedig nem történik semmi. Csak hallják a törvényt. Megemlékezzél a szombatnapról. Tiszteld atyádat és anyádat. Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába ne vedd fel! Ne ölj! Ne lopj! Ne paráználkodj! Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot! Ne kívánd azt, ami a te felebarátodé. Ahogy mondom, tudom, ez csak a prédikátor emberi szava, de ott és akkor, amikor felolvasták, hiszem a Szentlélek olvasta fel! És ha mi is a Lélek szavaként halljuk ezt, nos mit mutat ez a tükör? Azt, aki én vagyok. És akinek valóságosan megmutat ez a tükör, azt csak elsiratni lehet. Még meg se halt, de már el kell siratni. S ekkor, elhangzik már itt, az ószövetségben elrejtve, az evangélium, a vigasztalás. Látják a síró embereket, és elkezdik őket csendesíteni, és azt mondják nekik: Ne sírjatok. Menjetek, egyetek kövéret, igyatok édest, küldjetek belőle részt annak, akinek semmi se készíttetett, mert szent ez a nap, a mi Urunknak, és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek. Értitek ezt, kedves Testvérek? Sír egy gyülekezet, mert nem tehet mást. Elsiratja önmagát, elsiratja jelenvalóját, elsiratja minden elveszített dolgát, elsiratja reménytelen állapotát, mert pontos és csalhatatlan a diagnózis, mint amikor valaki ül a szakrendelőben, és kiadják neki a leletet, és könny szökik a szemébe. Van miért sírni.

 Eközben a vigasztaló azt mondja: Isten örül. Isten örül, amikor az ember sír. Hát ilyen nincs! Isten örül, amikor te sírsz? Ez nem létezik! De hadd mondjak néhány minősített pillanatot, amikor ez így van. Azt mondja Pál apostol a Korinthusi levélben, hogy kétféleképpen lehet megszomorodni. Meg lehet szomorodni e világ szerint és az halálra való szomorúság. De meg lehet szomorodni a Lélek szerint, az evangélium szerint megtérésre. Igen, amikor valaki megtérésre szomorodik meg, akkor Isten örül. Mert ez az a pillanat, amikor a tékozló fiú, a disznók vályújánál magába száll, és elsiratja magát. Mit mond? Az én Atyám házában a béresek dúskálnak és bővölködnek, én pedig itt éhen veszek. Elsiratja magát. Vége mindennek. De tudom, mit teszek. Hazamegyek az én Atyámhoz, és azt mondom neki: vétkeztem ellened, és az ég ellen. Amikor ő még sírt, az Atya már örült. Vajon ha te ma sírsz, 2006 e borzasztó, rettenetes megalázó októberében, örül-e, örülhet-e az Isten? Ha csak emberi módon sírsz, mert megint dőlni látszik minden remény, csak úgy emberi módon sírunk, mert a hatalom szétgumibotozott egy ünnepet, sőt nem is csak azokat verte meg, akik ott voltak, hanem az ünnepet verte meg, és sírsz, mert oszlani látszik minden emberi számítás és remény? Örül-e Isten? De sírsz-e azért, mert ez a forrás itt a templom küszöbe alól még nem fakadt fel? Azért sírsz-e, mert te nem vittél annak, akinek nem készíttetett? Azért sírsz-e, mert ha Isten tökéletes törvényébe, a szabadság törvényébe belenézel, egy elveszett embert látsz. Ha ezért sírsz, Isten örül, mert ez a megtérés kezdete. És higgyétek el, kedves Testvéreim, ennek a szegény, árva magyar népnek megtérnie kell. Mi azt hisszük, hogy az adót kell csökkenteni, és biztos, hogy azt is kell. Azt hisszük, hogy más és hitelesebb politikus kell az ország élére, az is kell, így van. Mi azt hisszük, hogy az igazság beszédét nekünk mindenütt el kellene tudni mondani, így van, azt is kell. Azt hisszük, hogy sok mindent vissza kellene kapnunk kárpótlásban, elveszített országot, javakat, elveszített méltóságot, összedőlt evidenciákat, így van, kedves Testvérek. De mindenekelőtt áll a legelső evidencia, ami nélkül mindez nem segít. Mindezt újra meg újra csak el fogjuk tékozolni, amíg a tükörbe bele nem nézünk, könny nem szökik a szemünkbe, össze nem törik a szívünk, és azt nem tudjuk mondani: hazatérek, visszamegyek az Atyához, megtérek. Ennek a népnek, kedves Testvérek, meggyőződéssel vallom és hirdetem Nektek is, megtérésre van szüksége. Ezernyi történetet lehetne arról elmondani, micsoda lelki sötétségben élünk. Micsoda megkeményedettségben és vakságban vagyunk. De ha a tökéletes törvény valósága, látlelete, elodázhatatlan diagnózisa miatt szökik könny a szemedbe, Isten örül. Ekképpen van, fejezi be Jézus példázatait az elveszett juhról, a megtalált drachmáról, a tékozló fiúról, ekképpen van öröm a mennyben egy megtérő bűnösön. Hallod, érted és érzed, tapasztalod, hogy Isten örül? Mit mond a Vigasztaló? Immár mondhatja: ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek. Ebben az isteni örömben van az embernek az ereje. Ebben az isteni örömben van a megtartatása. Ebben az isteni örömben van az életünk szilárdsága. Istennek a jókedvében. Istennek irántunk való szeretetében. Ez olyan feltétlen és olyan szabad kedves Testvérek, hogy megrendezni nem lehet. Nem lehet előre elkészíteni. Ez szabad és feltétlen. Ebbe az Isten téged beleölelt, abból téged semmi nem szakít ki. Sem a mostani nehéz jelen, sem a bizonytalan jövőd, sem egy miniszterelnök, sem egy rendőrfőkapitány, sem levegőbeli hatalmasságok, sem fejedelemségek, nagyurak és királyok, sem mélység, sem magasság, mert a Mindenható ölel magához jókedvében és örömében. Ahogy kiment a tékozló elé, és átölelte, és az a gyermek újra az övé volt, az ő fia. Add át magadat ennek a szabad isteni jókedvnek. Ez a te erősséged, hidd el. Minden egyéb erő elporlik, minden egyéb készségünk ki van szolgáltatva emberi viszonylatoknak, történelmi alakzatoknak. Add át magad ennek az isteni örömnek. Ne szomorkodjatok! Ne bánkódjatok! Az Úr öröme a ti erősségetek. Hálásan emlékezünk minden nemzedékre itt, a váci gyülekezetben is, amelyik megértette ezt az isteni örömet, és odaszánta magát. Hálás a mi szívünk minden előttünk jártakért, akik tanítottak, akik intettek, akik igét hirdettek nekünk, akik kiáradtak e templomból, mint élő és éltető folyam. És azért imádkozunk, és erre hívlak benneteket is Testvérek, ezért imádkozzunk, hogy mi is lehessünk ilyen élő folyammá, hogy általunk is ez a feltétlen, szuverén, de mégis oly kegyelmes isteni öröm és jókedv élet legyen azoknak is, akiknek úgymond nem készíttetett. Legyetek örömhír mondói, tegyek bizonyságot egy örvendező, igazságos, kegyelmező, minket oltalmába fogadó megtartó Istenről. Ámen