Ország

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!

A mögöttünk lévő vasárnapon - a Miatyánk első kérése kapcsán: szenteltessék meg a te neved! - már láttuk, hogy bár imádság által hamar van  út Istenhez, de nem könnyű ez az út. Gyorsan Istenhez lehet jutni, de mégsem lehet akárhogy Istenhez menni. leginkább azt a példázatot lehet itt idézni, amit Jézus mondott a királyi menyegzőről mondott. Történet szerint, amikor nem érkeznek meg a hivatalosok, kiküldi a király a szolgáit, hogy gyűjtsenek be az útfelekről is mindenkit, hadd teljen meg a háza. Meg is telik, ám van ott valaki, aki nem menyegzői ruhában érkezett, őt kiteszik a menyegzőről. Az imádság mindig biztosítja, hogy hamar eljussunk Isten elé, de amikor Jézus imádságát mondjuk, máris az elején ezt mondjuk: szenteltessék meg a te neved! Vagyis akárhogy nem lehet Isten nevét mondani,  - az imádságot a magunk életét megszentelve kell mondanunk. Most pedig olyan kérést hallunk (Jöjjön el a Te országod!), melyben azt érezzük, hogy az elfogódott, megilletődött helyzet, amibe az imádság előző kérése állított, hirtelen véghetetlenre tágul, s lám ott vagyunk Isten előtt, az Ő szentségében, s látjuk, hogy Istennek van országa, rendje, Istennek van egy sajátos világa. De amilyen véghetetlen és örökkévaló módon tágas  az Isten országa, olyan könnyű is abban eltévedni. Hadd szóljak ma legelőször erről néhány szót.

Mostanában újra országgyűlési választásokra készülődünk. Érkeznek hozzánk hírek, hogy két közismert párt megegyezett egymással a közös listáról. Lehetne mondani, hogy ami egybe tartozik, az egybe is nő. A választási szövetségre lépő két párt arról is nevezetes, hogy az elmúlt 20 esztendőben ők bátorkodtak az Isten országa nevét a szájukra venni - kampánycélból. Az egyik még így plakátolt tizenvalahány évvel ezelőtt: jöjjön el a Te országod! A másik meg néhány évvel ezelőtt plakátolt így: jöjjön el az én országom! No, már most találkoztak, és együtt vannak. De nem ez a tárgya az igehirdetésnek. Mindössze azt jeleztem a megemlítésükkel, hogy amikor az „ország” szót kimondjuk (ami régiesen úrság, akkor gondolhatunk a magunk országára, a magunk úrságára, a magunk világára, a magunk törvényekkel berendezett életére is. Sőt, óhatatlanul erre gondolunk. Ez az ország a miénk, amelyben a népünk él, s amely népet alkotmány, törvény vagy törvények kormányozzák. A régi időkben még király is járt egy-egy országnak. Ezt pedig azért mondom, mert az eredeti görög szövegben baszileia szó áll, héberül malkut, mindkettő a királyt foglalja magába. Vagyis mi magyarok már a királyság idején is demokraták voltunk, mi mindig csak úrságról (országról) beszéltünk, és úgy is tűnik, itt mindenki úr ebben az országban.  De félretéve az iróniát, amikor Isten  országát imádságunkba belefoglaljuk, elkerülhetetlenné válik a tisztázása, hogyan viszonyul Isten uralmi rendje, Isten országa az emberek által felállított uralmi rendhez. Mert hogy  Isten uralmának bizonnyal köze, és nem is  akármilyen köze van a mi emberi világunkhoz. Vagy megfordítva: az emberi világnak, vagyis annak a rendnek, melyben az emberek önmagukat kormányozzák, irányítják, összefogják, életüket szabályozzák, ahogy együtt vannak, átfogó közösségben élnek, nos, ennek köze van Isten országához, Isten uralmához. Ma Jézus példázatát idézem ehhez a kérdéshez. Megvallom őszintén, nem volt könnyű kiválasztani a búza és a konkoly példázatát. ha végigolvassuk az evangéliumokat, azt találjuk, hogy Jézusnak több mint száz  példázata szól Isten országáról, ezek mind így kezdődnek: hasonló az Isten országa… Jézus hasonlatokat, példázatokat mond, és ezekkel írja le tanítványai számára, hogy milyen az Isten országa, hogyan működik Isten országa. Nem azt mondja Jézus, hogy hol van, mekkora Isten országa,  nem beszél arról, hogy hányan férnek el benne, hanem Isten országának a mozgását, dinamikáját érzékelteti. Nem volt hát könnyű kiválasztani ez a példázatát, de talán a mi korunk is megengedi, hogy a búza és a konkoly példázatát vegyük annak érzékeltetésére, hogy milyen az Isten országa.

Az Isten országa  olyan, mint a magvetés, Isten országa olyan, mint egy nagy élet-folyamat, Isten országa olyan, mint a reménnyel elvetett mag, a reménnyel végzett munka, melybe azonban az ellenség konkolyt vetett, ellen-búzát (vagy inkább ál-magot), élősködőt vetett.  Ez a konkoly itt nem olyan, mint amit a magyar mezőkről ismerünk. A magyar konkoly nagy virító virág, mely mindent elnyom. Ez itt élősködő, ráadásul hosszú ideig úgy néz ki, mint maga a sarjadó búza. Aztán a búza szárára rákapaszkodik, és abból él, hogy a búza növekedik. Élősködő. Ravasz László mondta egyszer az 1950-es években vigasztaló beszédében, hogy ne bánkódj a rossz miatt, hogy az a jóból él, mert te is a jóból élsz! Az élősködésnek az természete, hogy a jóból él. Magvetésből. Ha nincs búza, nincs konkoly sem.  De természetesen a szolgák, akik látják ezt, megrökönyödnek, hiszen ők elvégezték a feladatukat, s máris mennek az urukhoz, és mindjárt elhangzik az emberi élet egyik  legdöntőbb, legfontosabb, szüntelenül felcsattanó, s általunk oly nehezen megválaszolható kérdése: hát nem tiszta magot vettettél a földedbe? Honnét akkor a konkoly? Honnét akkor a rossz? És amióta a világ világ, a bölcsek, a filozófusok, az érzékeny lelkűek, a bajba esettek, a szenvedők újra és újra ezt kérdezik: honnan a rossz?  Hát nemde jó magot vetettél? Honnan a rossz a világban? Nemde jó az a teremtés, amit Isten alkotott? Honnan a rossz? Nemde jók az Isten törvényei? A világ tele van jóval, széppel és igazzal. Honnan hát a rossz?  Figyeljük meg ezt a drámai mozzanatot, - a szolgák az uruktól kérdezik ezt. Isten a vádlott. Nem magukat kérdezgetik: hogy elrontottuk netalán a magvetést? Talán mi kevertük össze a jó magot a konkoly-maggal? Nem  tisztítottuk meg eléggé a bevetésre szánt területet, valamit elhibáztunk?  Nem, ők egyenest az urukhoz mennek, akitől a magvetés parancsát kapták, akinek a nevében eljártak, akinek az erejében  elvégezték a jövő és remény nagy munkáját, és őt kérdezik: honnét a rossz? Amikor megkapják a feleltet, hogy netán az ellenség cselekedte azt, netán az, akinek szintén vannak ambíciói, hogy országot építsen, netán  az cselekedte, akiről Voltaire azt mondta: az Isten majma, ti. az ördög, netán az tette, aki mindig utánozza Istent, de mindig végzetes és rettenetes paródiák sülnek ki belőle, akkor a szolgák felismerve, hogy Istennél kisebb van itt, Istennél kisebb az ellenség, rögtön felajánlják, hogy elmennek, és megtisztítják a vetést. Egész keresztyén életünknek az egyik nagy drámája ez, az elsőből táplálkozik: honnét a rossz! S itt a másik kérdés: mit lehet vele kezdeni. Isten szentjei, Krisztus tanítványai aztán időről-időre belekapnak a megtisztító munkába. És időről-időre mi is, kiknek szívét megtölti a fájdalom, a keserűség a bűnnek a láttán, mi is felajánlkozunk, hogy megtisztítjuk a mezőt, elvégezzük a tisztító munkát: jöjjön el a Te országod! Vagy jöjjön el a mi országunk? Mert mégiscsak tűrhetetlen, elviselhetetlen, hogy a jóba, az igazba, a szépbe az ellenség belerondított, tönkre tette, meghamisította, élősködik rajta. Hát mi lesz a jó mag sorsa?  Mi lesz a vetés sorsa? Lesz-e bőséges és szép aratás? Ezek messzi kérdések. Inkább megtisztítjuk. Így aztán korról-korra hangzik az nekibuzdult mondat, amit a szolgák mondanak, érdemes ezt nagyon pontosan idézni: mi elmegyünk! Mi megyünk!

Jézus pedig így tanít imádkozni: jöjjön el a Te országod. Nem  mi vagyunk ugyanis, akik elmegyünk, és megcsináljuk ezt az istenországot, a jó rendnek, a tisztaságnak az országát, s csak úgy fölgyűrjük az ingujjunkat, feltesszük a kötényünket, felhúzunk egy jó nagy csizmát, munkába állunk, mert nem tűrhetjük a rosszat, mert nem viselhetjük azt, hogy ami szép, igaz és drága, az így el legyen rontva. Jézus azonban így tanítja tanítványait imádkozni: jöjjön el a Te országod.

 És ebből rögtön kibontakozik  a harmadik nagy dráma is, ez is a keresztyén élet nagy drámája. Isten ígér valamit, és bizonyosra ígéri, és mivel Isten hűséges az ő ígéretéhez. De előbb tilt, megtiltja a szolgáknak: nem, ne menjetek, mert talán a konkollyal együtt a drága vetést is kiszaggatjátok. Majd ha eljön az aratás ideje. Amit Isten ígér, meglesz. Eljön az ország. S ekkor bekövetkezik a harmadik dráma. Ha Isten megígérte az atyáknak, megígérte a próféták által, megerősítette és bizonyossá tette Jézus Krisztusban, hogy eljön az ország, akkor nincs mit tenni, várunk kell. De akkor miért tanít bennünket Jézus így imádkozni, hogy mondjuk, és közvetlen azután mondjuk, miután Isten nevét megszenteljük,  hogy a véghetetlen szent Isten országát várjuk, egy szent országot várunk.  Ahogy Péter apostol mondja levelében: az ég és a föld elmúlnak, az elemek lángban felbomolnak, de mi új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakozik. Ha nem tudjuk felgyorsítani a folyamatokat, nem tudjuk még a tisztítás munkáját sem elvégezni, hogy aratásra legalább minden rendben legyen, mert maga a gazda fogja le a kezünket, és mondja határozottan: ne, ne menjetek el!  - Ne csináljatok ilyet! Ne tegyétek azt! –, akkor ez azt jelenti, hogy ne csináljak semmit? Nagy kérdése ez a keresztyénségnek. Ezen a helyen kell szólni arról is, amivel különösen a modern ember küszködik, hogy nem igazán tudja megragadni, de érzékeli. Éppen a jézusi példázatok mutatják, hogy  ez nem mai civilizációs torzulás, de a mi korunkban jön elő igen nagy élességgel. Albert Schweitzerre kell hivatkoznom, aki száz évvel ezelőtt írt egy tudós könyvet, amit a mai napig használnak az egyetemeken: ez a Jézus élete kutatásának a története. Schweitzer arra vállalkozott, hogy összefoglalja mindazt, amit a tudósok, a bölcsek, a teológusok Jézus életéről írtak. Leírja az önéletrajzában, hogy a kis dolgozószobájába behordatta a könyvtárból az összes ilyen könyvet, éppen csak annyi helye volt, hogy az asztalhoz ülhetett, s ahogy elolvasta a könyveket, vitte vissza a könyvtárba, hogy helye legyen. Több száz tudós munkát végigolvasott, majd megírta ezek  összefoglalását, hogy mit találtak a tudósok, mit tudtak megírni Jézus életéről. Nagyon egyszerű, elkedvetlenítő megállapításokat tett. Az egyik megállapítása, hogy Jézus életét történetírói szempontból nem lehet megírni, mert igen kevés adatot keveset közölnek az evangélisták. A másik megállapítása még ennél is fájdalmasabb, eszerint Jézus Isten országa eljövetelét hirdette, és úgy gondolta megvalósítani azt, hogy elébe áll a rossznak, hogy feltartóztatja a történelemben a sok rosszat. Aztán – mondja a tudós  - Jézuson átgázolt a történelem kereke, és minden megy tovább. Talán azért írta ezeket Schweitzer, mert ő úgy gondolta, hogy Isten országa, amit Jézus hirdetett, valamilyen emberi történelmi alakzatból fog kibomlani. És ő is, mint a példázatbeli szolgák (csak kétezer év után), azt kérdezte Istenétől, hogy honnét a rossz? Honnét, hogy  újra meg újra konkoly van a vetésben?  Honnét, hogy az ember nagyszerű álmai dacára, a nagy civilizációs vállalkozások dacára, a keresztyénség nagy eszméltetése dacára, a nagy keresztyén kultúra dacára itt van  mindig a rossz. Ő ebből arra konkludált, hogy Jézus egy hősi mozdulattal  megpróbálta ugyan feltartóztatni ezt a rosszat, de ennek halál lett a vége, a történelem átgázolt rajta. Igaza van-e Albert Schweitzernek?  Azt hiszem, nincs igaza. Ezzel természetesen nem a nagy orvos szeretet-munkáját kisebbítjük, csak  egy gondolattal vitatkozunk. Nincs igaza, mert ahogy a szolgák, úgy ő is összekeverte az időket. Összekeverte a vetésnek, a növekedésnek és az aratásnak az idejét.

Összekeverte, hogy másként ketyeg az ember órája, és másként  van Isten világában az időszámítás. Megfeledkezett arról, hogy maga a gazda mondja  a példázatban a  szolgáinak (s mondja Jézus a tanítványainak): nem! Most nem! Most nincs ideje a konkoly összegyűjtésének és megégetésének, nincs ideje  a jó mag összegyűjtésének és csűrbe hordásának, most a növekedés idejében vagyunk, és a növekedés idejében szól a keresztyének imádsága: Jöjjön el a Te országod. Jöjjön el Istennek az a rendje, mely rendet rak ebben a világban is.  Jöjjön el Istennek az az uralma, mely teljes körűen kiterjed az ellene fellázadt ember életére is. Jöjjön el, most még a növekedés idejében vagyunk. Augustinusnak van igaza, aki a Miatyánk kérdését úgy magyarázza, hogy azzal, ha Isten bizonyosan ígér valamit, azzal nem lehűt bennünket, nem kioltja bennünk az imádkozás készségét, hanem éppen ellenkezőleg még inkább megnöveli hitünket.  Mert egy ígéret beteljesedését kérjük, egy ígéret eljövetelére várunk. És bár az bizonyos, és bár az meglesz, éppen nem kioltja  szívünkben a lángot, hanem még nagyobbra növeli. 

Jöjjön el a Te országod, –  tanítja Jézus imádkozni a tanítványait. S látjuk, hogy Jézus Krisztus életében (az ő életében abszolút módon) Isten országa nemcsak megvalósult, hanem el is jött. Keresztelő János még így prédikált: térjetek meg, mert közel jött az Isten országa. Türelmetlen, lázas prédikálás ez. Türelmetlen unszolás arra: készüljetek, itt van, hamarosan megérkezik. Jézus így prédikál: Térjetek meg, mert eljött az Isten országa. Nemcsak közel van, hanem itt van. Miben mutatkozik meg? Jézus Krisztusban. Ugyanis az az ország, amit Jézus hirdet, a szentséges Isten országa, éppen annak a valóságnak a feltárulása, amit csak Istenben találunk meg. Ez az ország szeretettel fogadja a hazatérő bűnöst. Ebben az országban elengedik a visszafizethetetlen adósságot. Ez az ország az, ahol a szívek egymáshoz találnak.  Ez az ország az, ahol az arányok fordítottak, itt nincs adok és kapok, ez az ország az, ahol Isten ajándékoz. Ez az ország az, ahol Isten felénk való létmozgását éljük meg. Azt mondottam korábban, hogy az imádság az, amiben mi közeledünk Istenhez. Így van, valóban. Ezért kell imádkoznunk.  Ha halljuk a próféta szavát, vagy a zsoltáros énekét, melyben Isten így üzen: közeledjetek énhozzám, jöjjetek énhozzám, akkor megértjük, hogy miért kell mindig imádkoznunk, -  Istenhez lehet és kell mennünk. S milyen érdekes, hogy a Jézus imádságának egyik döntő kérése azt mondja, hogy Ő jöjjön. Istent hívjuk ebben  a kérésben. Isten szeretetét, hűségét, irgalmát hívjuk és várjuk. Úgy megyünk,  hogy közben Őt hívjuk. Úgy közeledünk felé, hogy várjuk Őt, és imádkozunk is, hogy lépjen be az életünkbe. Jöjjön el a Te országod! Hol van ez az ország? Közöttetek és bennetek van – mondja Jézus. Mekkora ez az ország és meddig terjed a határa?  Istenben van ez az ország, véghetetlen és örökkévaló. Amikor tehát Mesterünk ezt a kérést adja a szánkba: Jöjjön el a Te országod, nem teszünk semmi mást, valóban imádkozunk, várunk, engedelmeskedünk, hívjuk az örökkévalóság Királyát, hogy töltse be minden ígéretét, árassza ránk kegyelmét, ajándékozza nekünk  szeretetét, és vonjon be bennünket az  Ő országába, hogy annak boldog polgárai lehessünk. Ámen.

Imádkozzunk: Köszönjük mennyei Atyánk, hogy bár kikutathatatlan és érthetetlen, hogy miképpen van együtt a Te csodálatos országod, szentségednek, szeretetednek, könyörületednek dicsőséges uralma, és az a rossz, melyet olyan nehezen viselünk, mely annyi fájdalmat és tragédiát szül, mi bízhatunk ígéreteidben. Köszönjük, hogy láthatjuk, növekedésben van a Te országod. Igen, más a Te időmértéked, mint a miénk. A miénk türelmetlen, a Tied bizonyos. A miénk izgága, a Tiéd meghatározott és szentséges. A miénk lázasan tevékeny, a Tiéd szeretetteljes. Engedd, hogy alázatosak legyünk, amikor Te azt mondod, hogy nem. Engedd mégis, hogy lelkesek, odaszántak és  elkötelezettek legyünk, amikor Te meghívsz és új  életre szólítasz bennünket. Köszönjük mennyei Atyánk, hogy meghívtál bennünket, hogy országod polgárai legyünk. Köszönjük, hogy már ebben az életben készítesz bennünket erre törvényeddel, megszentelő hatalmaddal, életünket átformáló szereteteddel. Újítsd bennünk ezt a kegyelmet. Adj még többet Lelkednek hatalmas erejéből.   Engedd, hogy tegyük  mindazt a  jót, amire törvényed kötelez bennünket.  Áldd meg életünket gyógyító kegyelmeddel, vigasztaló  szereteteddel. Áldj meg bennünket, amikor az  előttünk járókra emlékezünk, apáinkra, nagyapáinkra, akik a hívők közösségének tagjai voltak, és áldj meg bennünket akkor is, amikor a jövőre irányítjuk tekintetünket. Kérünk mennyei Atyánk, tedd szívünkben áldottá magvetésedet, add, hogy hűséges és engedelmes szolgáid lehessünk, engedd, hogy igaz szívvel, szent áhítattal, élő reménységgel kiáltsunk naponként megújulva reményünkben: Jöjjön el a TE országod. Töltsd be uralmaddal ezt a világot, töltsd be irgalmaddal, szereteteddel, újítsd meg kegyelmeddel a mi életünket is. Kérünk Krisztusért, a mi hűséges Urunkért, Királyunkért, hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen