Örökség-közlés

Lekció: Lukács evangéliuma 15,12-20

Textus: Róma 8,14.

„Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.” 

Kedves testvérek! Pünkösd az az ünnep, amikor szemmel látható, letagadhatatlan és egyúttal megrendítő módon tapasztaljuk meg, hogy Isten Szent Lelke kézen fog és Istenhez vezet el bennünket. Sok mindenért kérjük mi, hogy Isten árassza ki reánk Lelkét. Ha fellapozzuk a Zsoltárok könyvét, gyönyörű bizonyságokat, leírásokat találunk arról, hogy Isten éltető Lelke hogyan eleveníti meg az egész világot. A 104. zsoltárban például arról olvasunk, hogyan gyönyörködik a zsoltáros a teremtett világban.  Mintha egy a bibliai időkben támadt David Attenborough írta volna azt a zsoltárt, megmutatja benne a természet nagyszerűségét, szépségét, lenyűgöző valóságát, láttatja ahogy pezseg az egész világ, és azt mondja, hogy a teremtmények Istenhez kiáltanak, a halak, a négylábúak, a madarak Istenhez kiáltanak, és Isten megadja eledelüket időben. Majd így szól Istenhez: megvonod Lelkedet tőlük, ők elalélnak, aztán hozzád kiáltanak, kiárasztod Lelkedet, és újra és megelevenednek. (Zsoltár 104,29-30) Isten Lelke az élet Lelke. Megelevenítő Lélek, megfrissítő Lélek, gyógyító Lélek, az erőnek a Lelke. Nem is tudjuk számba venni áldásait, de amikor a szükségek, ínségek, nyomorúságok idején segítségért, erőért, gyógyulásért, vigasztalásért könyörgünk, mindegyre Isten Lelke után fohászkodunk. Így énekeljük pünkösdkor is: jövel, teremtő Szentlélek! S voltaképpen így kiált minden, ami teremtés a világban, és minden az, mert az egész világ teremtés. Ennek a Léleknek a munkáján, erején, jelenlétén, bőségén, jókedvén múlik minden.

Most azonban Pál apostol arra is emlékeztet, hogy Isten Lelkének van egy egészen sajátos munkája is, így fogalmaztam meg: a Lélek kézen fog minket és elvezet Istenhez, az élet forrásához, elvezet az Atyához. Azt mondja itt az apostol, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok az Isten gyermekei. Ez a szó: „vezérel” igen szépen hangzik itt, a magyar fordításban. Lehetne úgy is fordítani, hogy akiket Isten Lelke vezet, vagy akiket Isten Lelke visz. De mégis, inkább: vezérel. Az eredeti görög szóból képezzük a jól ismert, általunk is használt szót: hegemón. Hegemón, az a vezér, aki elöl megy, aki mutatja az utat, aki félreteszi az akadályokat, és magával ragad minket is, hogy eljussunk a boldogító célig. Azért olvastam fel a tékozló fiú példázatának azt a részét, amelyben megláthatjuk, hogy miképpen fordul meg az ember élete és hogyan talál vissza a helyes rendbe. Igen, az is egy pünkösdi történet, az is egy Lélek-történet. Mit mond az apostol: ha Isten Lelke vezérel minket, Isten fiai vagyunk, mert nem a szolgaság lelkét kaptuk ismét félelemre, hanem a fiúság Lelkét, akivel együtt kiáltjuk,  aki által kiáltjuk: abbá Atyám! (Róma 8,15) Ha pedig belenézünk a tékozló fiú történetébe, megtaláljuk benne ezt a mozzanatot. A fiú kikéri az örökrészt, az apja pedig, mintha közjegyző lenne, és mintha egy halott ember hagyatékát osztaná fel, kiadja neki az örökrészt, aztán a fiú összecsomagol, messze vidékre költözik, mintha ténylegesen örökös lenne, akinek már semmi keresnivalója abban a házban, amit az idősebbik testvér örökölt, elmegy tehát az örökséggel, eldorbézolja, aztán kezd szükséget látni, mert éhínség támad, de már nincs pénz, és nincsenek barátok, nincsenek pártfogók sem, ő már egy senki, szolga lesz belőle, de annyira az aljára kerül az emberi ranglétrának, hogy még a disznók moslékjából sem adnak neki enni. És ezt olvassuk a példázatban: és ekkor – ekkor! – magába szállt, és ezt mondta, hogy az én atyám házában még a cselédek is bővölködnek eledelben... Itt szakítsuk meg a történetet, majd még utalok rá. Tehát: az én atyám házában...

Ki mondja ezt? A fiú már elment, az örökséget elvitte. Törvény szerint örökség csak a halál beállta után jár. Tehát nincs már atyja. Fiú sincs. És most mégis az élete legmegrendítőbb pillanatában, a mélységek mélységében azt mondja, hogy az én atyám...

Lehetséges (erre Pál apostol is utal erre), hogy ezt még csak a lelkiismerete mondja. Amikor azt mondja itt az apostol a Római levél 8. részében, hogy ez az isteni Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, azt úgy is lehetne érteni, hogy az én lelkem és a Szentlélek közösen bizonyságot tesznek, együtt tanúskodnak arról, hogy van Atyám; vagyis a Szentlélek kiegészítő bizonyságot tesz, megerősít engem abban, hogy van mennyei Atyám, hogy Isten gyermeke vagyok. Vagy éppen fordítva? Előbb a Lélek szól? Az apostol az együtt-tanúskodás kifejezést ezenkívül csak egyszer használja még, és ez nagyon fontos. Együtt-tanúskodni – sajátos szó, arra utal, hogy törvény szerint valamely tényt két tanúnak kell egybehangzóan tanúsítania, hogy az igazságként álljon meg a bíró előtt. Nos, a másik eset, ahol két tanúról van szó, nem az én lelkemet és a Szentlelket mutatja, hanem az én szívemet és az én lelkiismeretemet.  A római levél második részében arról beszél az apostol, hogy az ember nyomorúságának van két tanúja, az egyik a szívem, a másik a lelkiismeretem, és ezek tragikus módon tanúsítják azt, hogy be van írva a szívembe az Isten törvénye (Róma 2,15). Tragikus ez, mert hol vádolnak, hol fölmentenek. Az egyik tanú bizonysága vádol, a másiké fölment. A lelkiismeretünkről tudjuk, hogy nagy úr ő ezen a világon, mert amikor készülünk valami rosszra, készülünk valami rosszat elkövetni, akkor a lelkiismeretünk alszik (és hallgat), aztán amikor megtettük a rosszat, a lelkiismeretünk nem hagy minket aludni, hanem folyton vádol, zaklat, nyugtalanít, perre visz. Ismerjük az önvádnak ezt a borzasztó terhét. Így van az ember, mondja az apostol, a szíve fölmenti, mindig talál mentséget, mert az ember szereti magát. A lelkiismeretünk viszont nem hagy békén. Ez pedig borzasztó ellentét. Halálos, őrült vergődés. Nos, mondhatnánk a tékozló fiúról, aki ott ül a semmi kellős közepén, s mindjárt éhen hal, hogy csak a lelkiismerete vádolja és a szíve kecsegteti: bezzeg az én atyám házában még a béresek is bővölködnek! A lelkiismerete terheli, a szíve mentegeti – vagy fordítva: a szíve kétségbe van esve, a lelkiismerete pedig még mélyebbre nyomja. Nincs ebből kiút! Lehetne tehát mondani, hogy ez a szó, hogy az én „atyám”, vagy „az én atyám házában” -  ez a lelkiismeret nagy pere a tékozló fiú ellen, akinek az élet-egyenlege nulla. És nincs ennél tragikusabb. Ám folytatódik a történet, és látjuk, hogy pontosan idevág az, amit Pál apostol mond. Így szól a tékozló fiú: megvan, mit teszek! Felkelek, hazamegyek az én atyámhoz... Hogy írja ezt le Pál a Római levélben? Ez a Lélek (ez a Lélek a Szentléke!) bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk, mert a fiúság lelkét kaptuk, akivel együtt kiáltjuk, abbá Atyám!

Ezért mondtam, hogy a Szentlélek, aki az egész teremtés bőségét közli velünk, megad mindent, amire szükségünk van, megadja a legfontosabbat is, elvezet Istenhez és velünk együtt kiáltja: Atyám. Sőt, azt mondja az apostol, ugyanitt a Római levélben, hogy amikor már nem tudunk imádkozni, mikor már nem jön ki hang a szánkon, mikor már nem visszhangzik a szívünkben semmi, mikor nincs imádság-gondolatunk sem, akkor a Szentlélek kimondhatatlan fohászkodásokkal fohászkodik és könyörög helyettünk: Abbá, Atyám!  (Róma 8,26) Talán már nem is én mondom ezt. Talán már nem is a tékozló fiú mondta, ott a disznók vájújánál: megvan, mit teszek, fölkelek és hazamegyek, és ezt mondom az én atyámnak, atyám, vétkeztem ellened az ég ellen, most azért tégy engem olyanná, mint egy a cselédeid közül! Biztos, hogy a Lélek mondta ezt, testvérek, mert így folytatódik a fiú története: és fölkelt és elment atyjához (Lukács 15,20). Nemcsak mondta, meg is tette. Vagyis bátorságot és erőt kapott, vagyis eltökéltségre jutott. Mert amíg a mi a szívünk, a mi önmagát megcsaló, önmagára hajló, önbecézgető, önmentegető szívünk és a minket vádoló cifra uraság, a lelkiismeretünk őrült ellentmondásaiban őrlődünk (az egyik fölment, a másik elítél, az egyik megvádol, a másik menteget), addig bizony nem kelünk fel, nem indulunk el, nem megyünk az Atyához. Miért nem? Mert várjuk, meg kell várnunk, hogy megnyugtató módon rendeződjön az életünk nagy pere. A Szentlélek azonban kézen fog, a Szentlélek elvezet az Atyához, és a Szentlélek velünk együtt (sőt, érettünk!) kiált: atyám - Atyám!

Amikor már nem tudsz imádkozni, akkor a Lélek segít imádkozni. Amikor még nem tudsz elindulni, a Lélek elindít. Amikor úgy érzed, hogy idegen lettél (Istentől idegenbe szakadtál, Tőle elszakadtál) és nincs bejárásod Istenhez, a Lélek utat mutat és megnyitja a kaput. Amikor úgy ítéled meg magadat, hogy elrontottál, eljátszottál mindent, kizártad magadat, megfosztottad magadat a gyermeki jogoktól, sőt, amikor úgy ítélsz önmagad fölött, hogy téged nem szerethet Isten, akkor a Szentlélek mondja, a te lelkeddel együtt (sőt, helyetted, éretted): te gyermek vagy, nem idegen vagy, nem kívül lévő vagy, aki szerencsétlen önmagadat száműzted, te nem az vagy, aki a teremtés szép jogát eljátszotta Isten elleni lázadásával, hanem gyermek vagy. Az Atya házában a helyed.

Micsoda titokzatos munkája ez a Szentháromság Istennek! A Lélek késztet, hogy kelj fel, indulj el, légy bátor és készséges az Atya elé állni, és ott az egyszülött Fiú érdeméért kérni. Követelni valód nincsen, a jussodat már eljátszottad, csak kérhetsz! De Krisztusért mindent kérhetsz és mindent vissza-kaphatsz! Aztán, olvassuk, amikor az Atya messziről meglátta őt, még egy szót sem szólt a tékozló, még ki se tudta nyitni a száját, az atyja elébe futott, a nyakába borult és megcsókolgatta. Az Atya küldi nekünk a Lelket, a Szentlélek győz meg arról, hogy Krisztus igazságát érvénybe helyezte számunkra az Atya, és a Szentlélek vezet el bennünket Hozzá, hogy ott boldog és bizakodó szívvel kiáltsuk mi is: abbá, Atyám! Mert nem a szolgaság lelkét kaptuk félelemre, hanem a fiúság Lelkét. Ha pedig gyermekek vagytok, folytatja az apostol, akkor örökösök vagytok, örökös társai a Krisztusnak; ahogyan vele együtt szenvedtek, hogy vele együtt is dicsőüljetek meg. (Róma 8,17) Ímé, Krisztuban az örökség!

Amikor most ehhez a szent asztalhoz járulunk, ahol vesszük a kenyeret és a poharat és hirdetjük Jézus Krisztus bűntörlő és örökségszerző áldozatát és dicsőséges feltámadását és kimondjuk buzgó reményünket, hogy ő visszatér uralma teljességében, érettünk, az örököstársakért, akkor foglalót, biztosítékot kapunk a mennyei Atyától arra nézve, hogy a gyermekei vagyunk, és úton vagyunk az atyai házba. Bizony, hatalmas Lelkének áldása szól a szívünkben most és minden órán: abbá, Atyám!