Örökösök

Református templomban lehet, hogy szokatlanul hangzik, de ma klerikus prédikációt fogok mondani. Az apostol itt, a kolossébeli gyülekezethez írott levele elején, a Krisztust dicsőítő énekében ezt a szót használja: klérosz. És a 16. zsoltár görög fordításában is ezt a szót találjuk: klérosz. Klérus. Hálát adok Istennek, mondja az apostol, hogy alkalmassá tett titeket az Isten dicsőséges klérusában való részvételre - így fordítjuk: az Isten örökségében való részvételre. Tehát nem a szó modern, némileg leszűkített értelmében mondok ma klerikus igehirdetést, hanem az örökösökről szeretnék szólni. Hogy jól értsük ezt, hadd idézzek néhány igét, és ezt azt hiszem, ezek mindannyiunkat elgondolkodtatnak. Lukács evangélista azt mondja, hogy amikor Pálék megérkeztek Thesszalonikába, azok, akiket megérintett az evangélium, vagyis Pál és Silás bizonyságtétele, csatlakoztak hozzájuk, szószerint: csatlakoztak az örökséghez (ApCsel 17,4). A keresztyén gyülekezet az örökség. Csatlakozni Isten népéhez azt jelenti, hogy az örökség részévé leszünk. Másutt azt olvassuk, hogy amikor az apostolok a Szentlélek kitöltetésére készülődnek, de híjával volt az apostolok száma, tisztázták, valakit be kell állítanunk erre a tisztre. És ott is ezt a szót használják (ApCsel 1,26). És erre a szolgálatra (vagyis örökségre) sorsot vetettek. Az örökség és a sors szó ennek a régi görög szónak az értelmében, ugyanaz. A szent szolgálat szent örökség, és egyúttal sors is. És örökösök a gyülekezet tagjai is, Isten üdvözítő ígérete szerint: az örökélet örökösei (Gal 3,29). Mit mond itt az apostol? Hálát adunk Istennek, hogy alkalmassá tett bennünket az Ő örökségében való részvételre; alkalmassá tett arra, hogy Isten népéhez tartozzunk, szép sorsot adott nekünk az Isten. Most ünneplünk itt, Maglódon. Isten 114 esztendeje ajándékozott fundust, helyet, lehetőséget maglódi reformátusoknak. Lehet, hogy 114 évvel ezelőtt, és azóta is sokszor, nem így élte meg a gyülekezet, hogy ez sors lenne, inkább örökségként tekintett Isten ajándékára. Az örökséget pedig meg kell őrizni, nem lehet elkótyavetyélni, tovább kell örökíteni, és az örökséget folyamatosan gazdagítani kell. Én most rá sem ismerek erre a szent helyre, holott többször jártam erre. Méltó és szép az örökség, és hisszük, hogy méltó és szép a gyülekezet is, ebben a szent igyekezetében. 

S hogy mennyire így van mindez, azt még néhány szóval hadd világítsam meg. Azt mondja az apostol: hálát adunk Istennek, aki alkalmassá tett az Ő dicsőséges öröksége való részvételre. Két Szentírási történet megvilágítja, hogy milyen mély és erős az, amit az apostol mond. S egyúttal figyelmeztet is, mert mi, örökösök, tudniillik az üdvösség örökösei, egyszóval, mi, klerikusok hajlamosak vagyunk az áldást járandóságnak venni. Pedig ezt az örökséget sem megvenni, sem kierőszakolni nem lehet. Az Apostolok Cselekedetében olvassuk, amikor Simon mágus látta Péter apostolban a Szentlélek hatalmát, a csodatevő, gyógyító, szíveket és életeket megváltoztató hatalmat, örökségadó hatalmat, megkínálta Pétert pénzzel, hogy adja már el neki a titkot. És azt mondja Péter: neked semmi közöd nincs ehhez az örökséghez (ApCsel 8,21). Ezt nem lehet megvenni. Nincs olyan ügyesség, és nincs az a rábeszélő erő, hogy azt, amit Isten kegyelméből, jóságából, szeretetéből elkészített a számunkra, azt más módon, mint szabad és befogadó hittel megragadjuk. És van ennek egy másik jelzete is. Jézus örökségről beszél az egyik legdrámaibb példázatban. Volt egy gazdag ember, aki szőlőbirtokot vett. Betelepítette, körülkerítette, munkásokat fogadott föl, s mikor eljött az idő, hogy kiadják neki az alku szerint neki járó részt, elküldte a szolgáit: adjátok ki az én részemet. Az egyiket megverték, a másikat kidobták a kerítésen kívül, a harmadikat meggyilkolták. Ekkor ezt mondotta a szőlő ura: elküldöm a fiam, hátha reá hallgatnak. És mikor megy a fiú, azt kiabálják a gonosz szőlőmunkások, ő az örökös, jertek, öljük meg őt, és mienk lesz az örökség! Megfogták, meggyilkolták, és a kerítésen kívülre vetették. De nem lett övék az örökség. (Mt 21,38) Sem ügyességgel, sem rábeszéléssel, sem pénzzel, sem erővel, sem hatalommal, egyedül csak az Isten Lelke által lesz miénk az örökség. 

Sőt, értsük jól az apostolt: mi magunk leszünk mi örökséggé! És ez a döntő dolog. Hiszen azok a szavak, amelyekkel az apostol a kolossébeli gyülekezet előtt magasztalja Istent, nem tárgyként, birtokként beszélnek az örökségről, hanem ránk mutatva szól! És így voltaképp azt kérdezi tőlünk, személyesen: te csatlakoztál-e az örökséghez? Csatlakoztál-e a gyülekezethez? Tagja vagy-e az Isten népének, mert ez az Isten öröksége. Ez az örökrész., ez, ami megmarad. És ebbe bele van foglalva az örökélet, az üdvösség. És semmi mást nem is kell kérdeznie Isten népének: gyarapítja-e az Úr üdvözülőkkel a gyülekezetet? Ha szép a templom, és ez itt gyönyörű, ha van a gyülekezetnek közösségi háza, és ez itt szép, ha szól a harang, és megnyílik a templom ajtó, és lelkipásztor, presbiterek, tanítók, gyülekezeti munkások együtt szolgálnak itt, minden munkájuk erre a kérdésre irányul. Ha van valódi kérdése a szívünknek, amit örömünkben és nyomorúságunkban, mindenféle élethelyzetünkben fel kell tennünk, az csak ez lehet: gyarapítja-e az Úr örökösökkel a gyülekeztet? Ezért buzdítja így a kolossébeli gyülekeztet: adjatok hálát az Atyának, Aki alkalmassá tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban, aki kiragadott bennünket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának országába. Amíg nem vagy klerikus, vagyis nem vagy örökös, amíg nem öleled magadhoz, hogy Isten örökkévaló kegyelméből gyermekévé fogadott, addig a sötétség hatalma a te örökséged. Addig záros a léted. Addig a halál, az elveszés és a végzet foglya vagy. Adjunk hálát az Istennek, Aki alkalmassá tett bennünket, hogy a csodálatos örökségben részesedjünk. 

Még néhány szót hadd szóljak arról, hogyan függ össze az örökség és a sors. A 16. zsoltárban ujjongva mondja Dávid, hogy semmiben nem lát hiányt, Isten megelégíti őt. Így fejezi ki: Az Úr az én osztályos részem és poharam; te támogatod az én sorsomat, Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem. (Zsoltár 16,5-6) Azt az eseményt idézi fel a zsoltáros, amikor Isten népe a pusztai vándorlás után megkezdte a honfoglalást, és sorsvetéssel osztották szét a törzsek között a területet (Józsué 13,6). Mert hát miként másként is osztották volna szét? Még nem foglalták el, még nem voltak érdemek, még nem alakult ki az emberi dicsőségek rendje. Így kellett lennie. Kisorsolták. És azt mondja a zsoltáros: milyen jól perdült az a kocka, milyen jól jött ki az a sorsvetés, hogy nekem szép és kies örökség jutott. A sorsvetésben mindig van valami feltétlenség. Ahogyan Mátyást is azért sorsolták apostolnak, mert nem tudták eldönteni (ApCsel 1,41). Igen, tudom van ennek az árnyékos oldala is. Ez a leginkább akkor jön közel a szívünkhöz, amikor arról olvasunk, hogy. sorsot vetettek egyszer egy hajón, hogy megtalálják, ki a felelős a viharért. És az Jónásra esett, akinek volt örökrésze, akinek az üdvösségre hívó szót kellett volna hirdetnie, de felmondta a szolgálatot, és Ninive helyett másfelé indult. Hát vihart küldött az Úr a tengerre, és már-már süllyedt a hajó, és kisorsolták, ki a felelős. Jónás volt a felelős (Jónás 1,7). Elővették és tengerbe hajították. Van ilyen sorsvetés is. Ez a kegyelem örökségének az árnyékos oldala. S tudunk még egy sorsvetésről, amikor Isten már az üdvösséget készíti nekünk. Beteljesedett a 22. zsoltár szava is: köntösömre sorsot vetettek (Zsolt 22,19). Ott Krisztus kereszt alatt teljesedett ez be, amikor a pribékek sorsot vetettek Krisztus köntösére, hogy ne kelljen kettészakítani azt az értékes szövetet. És ha ez beteljesedett, akkor minden örökség-jövendölés beteljesedett. Beteljesedett az is, hogy Jézus kereszthalála a bűnökért hozott áldozati halál. Beteljesedett, amit Ézsaiás is jövendölt, hogy bűneinkért volt rajta Istennek a büntetése, és mi szenvedései általa igazultunk meg (Ézs 53). És beteljesedett, hogy Isten ott, az ártatlan halálban ragyogtatta fel örökkévaló érvénnyel irántunk való szeretetét. Ott, ahol minden véget ért, ott nyitotta meg az örökség-kaput. Adjatok hálát az Istennek, hogy alkalmassá tett titeket az Ő szent örökségében való részvételre. A klérus szónak van még egy különös jelentés-tartománya. Ha valakire azt mondjuk, azt fejezzük ki vele: nem ért hozzá. Nos, mi magunkban laikusok vagyunk mind üdvösség kérdésében. Hozzá nem értők és alkalmatlanok. Nem vagyunk kompetensek, ha szabad ezt a közkeletű szót mondani. Ezért mondja az apostol ujjongva: adjatok hálát Istennek, aki alkalmassá tett titeket, bevont benneteket az örökségbe. Kihozott benneteket, alkalmatlanokat, az elveszésnek, a halálnak, a bűnnek a fogságból és átvitt az Ő szerelmes Fia országába. Mert ott van az örökség, ott van az üdvösség, ahol Krisztus. 

Ünneplő maglódi Gyülekezet! Ma hálaadásra jöttünk egybe. Isten megáldotta és megsegítette a gyülekezetet eltervezésében és munkájában. Hát, ha ebben ilyen bőséggel meg tud áldani az Isten, akkor mennyivel inkább, mennyivel még inkább életre áld meg üdvösségre, örökségre tartozó dolgokban. Tudom, vannak keresztyének, akik úgy élik meg a mai világban a keresztyénségüket, mint valami nehéz és küzdelmes sorsot. De ha most eljutott szívükig az apostol szava – a mi sorsunk, osztályrészünk, örökségünk üdvösség! –, akkor már nem kell a sorsunktól elfutni, hanem ideje boldog szívvel magunkhoz ölelni. Nem érdemletttük, nem megszereztük, nem járandóság teljesült, hanem kaptuk kegyelemből ajándékba – de örökre.

Ámen