Örökké

Ezt az igét ma sokan olvassák magyar reformátusok Szlovákiában, Ukrajnában, Erdélyben és Magyarországon. Szeretettel hozom az ő köszöntésüket, ide Horvátországba, ahol szintén ezt az igét olvassák ma a reformátusok. Velük ünnepelünk ma, itt Karancson, úgy, hogy most két szuverén ország államfője is itt van, és így adhatunk közösen hálát Istennek ezért a megújult templomért. Először arról szólok az ige kapcsán, amit mindenki tud és lát, szinte csak emlékeztek, miért vagyunk itt. Másodjára arról szeretnék szólni, amit én erre az ünnepre nézve és a karancsi reformátusokra nézve, a horvátországi magyarok közösségére nézve megértettem. És harmadjára majd arról fogok beszélni, amit engem is, és titeket is az isteni titkok magasába emel.

1. Egy régi, szép baranyai templomban vagyunk itt. Ha megnézzük ezt a karzatot, látjuk: három boltíve van. Itt, a horvátországi Baranyában, és túl a Dráván, a magyarországi Baranyában is többnyire ilyet látunk, ha benyitunk egy református templomba. A régiek építkeztek így, amikor egy-egy közösségnek lett annyi ereje, hogy templomot építsenek Isten dicsőségére, ahol egybegyülekezhettek, együtt magasztalhatták Istent, együtt adhattak hálát, együtt sirathatták halottaikat, együtt köszönthették az ifjú házasokat, együtt örülhettek a keresztelőn,  együtt lelkesült a szívük, amikor a fiatalok konfirmációi fogadalmat tettek, és leginkább folyton együtt hallgathatták Isten igéjét, épülhettek belőle, és együtt kötelezhették magukat igazi, szent és szép életre. Most megújult ez a templom, és hálásak vagyunk mindazoknak, akiket nagytiszteletű úr felsorolt névvel és név nélkül, az állami közösségeknek, a helyi közösségeknek, az egyházi közösségeknek és a helyieknek is, hogy itt, ebben a létszámában megcsappant kis közösségben, e szerény településen megőrizték, megtartották a régiek örökségét a jövőnek. Pál dicsőítő szavával, mindezért annak legyen dicsőség az anyaszentegyházban nemzedékről-nemzedékre, aki nemzedékről-nemzedékre megajándékoz bennünket a Krisztus ismeretével, végére mehetetlen szeretetével, és megőriz bennünket hűségében! Aki Mohács felől átlépi a határt, és Eszék felé jön, az sok helyütt láthat figyelmeztető táblákat. Ennek a gyönyörű Baranya-háromszögnek a dús erdeibe másfél évtizeddel ezelőtt, a háború idején aknákat telepítettek. Talán évtizedek kellenek, amíg felszedik az aknákat és biztonsággal be lehet menni az erdőbe, el lehet menni a régi legelőkre, kaszálókra. Nemrég még háború volt itt. De mostmár szabadok vagyunk. És Horvátország és Magyarország államfői, a horvátok és a magyarok, a reformátusok, katolikusok, és mindenki más, aki itt van velünk, hálát adhat Istennek ezért a megnyert szabadságért. Ezek az aknák pedig, amelyek miatt bizonyos területekre nem tanácsos bemenni, emlékeztetnek arra, hogy milyen drága dolog a szabadság. Milyen felülmúlhatatlan dolog a függetlenség! Milyen csodálatos dolog, hogy úgy élhetünk, hogy nem kell a holnaptól rettegnünk. Az apostol így ujjong: Jézus Krisztus golgotai halálával és feltámadásával legyőzte a gonoszt. A gonosz elveszítette a háborút. Isten gyermekei szabadok. De miért beszél akkor az apostol arról, hogy maradjunk meg az úton, hogy igyekezzünk a Krisztus tanításában megmaradni? Miért kéri, hogy öldököljük meg a régi embert, és erősödjünk meg az új emberben, és formálódjunk át a Krisztus hasonlatosságára? Azért, mert bár a gonosz döntő vereséget szenvedett, nem tanácsos nekünk az itt hagyott aknái területére lépni. Nem tanácsos belehajolni a bűnbe, engedni a régi késztetéseknek, kétségbe vonni Isten jóságát, és hitetlenkedni, mint ahogy az manapság szokás, vagy éppen gúny tárgyává tenni mindent, ami szent. Adjunk hálát Istennek, hogy Jézus Krisztusban döntő győzelmet aratott bűn és halál felett, hogy ennek okán új élet várományosai, örökélet várományosai vagyunk! Ma minden-minden erre emlékeztet bennünket, nemzedékről-nemzedékre. A karancsi gyülekezet megőrizte, megtartotta az örökséget a jövő számára.

2. Másodszor arról szeretnék szólni, amit az apostol csodálatos kívánságában mond és hadd adjam ezt át én is kívánságként. Azt mondja az apostol: »azt kívánom, lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben a szeretetben meggyökerezvén, és alapot vévén, hogy megértessék minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága, mélysége és magassága az Isten jó voltának.« Istentisztelet után majd kikérdezhetjük a lelkipásztort, hány méter hosszú, hány méter széles, milyen magas ez a templom, milyen magas a tornya, és milyen magasan van a csillag? Ezek egyszerű tények, adatok, ám éppenséggel a régiek építőművészetét, rátermettségét, hozzáértését dicsérik. Ezt a képet idézi az apostol, amikor dimenziókról beszél: szélesség, hosszúság, mélység, magasság. Mintha azt akarná mondani, hogy amikor megragad bennünket a Krisztus igazsága, és elindulunk a keresztyén életben, akkor leginkább azt éljük át, hogy Isten egy csodálatos világba hívott meg bennünket. És ez a világ nem szűkös világ. Isten világa véghetetlenül tágas. És mégsem parttalan, szétesett világ, nem léptékek és arányok nélküli világ ez, mert van szélessége, hosszúsága, mélysége és magassága, és ebben járat bennünket Isten. Hadd kívánjam a karancsiaknak, hogy tapasztalják meg ezt a csodálatos valóságot, hogy milyen nagy mélységekig, titkokig alá lehet merülni, és micsoda magasságokba fel lehet emelkedni. És adjunk hálát Istennek ezért, gondolva azokra, szérül-szerte a világon – és sajnos egyre több helyen –, ahol a Krisztus nevéért, a Krisztus követéséért üldöztetés, hátratétel, börtön, vagy netalán halál jár. Gondoljunk mindazokra, akiket Isten a Krisztusban meghívott erre a csodálatos megtapasztalásra, ám egy ellenséges világ zárja körbe őket, bezárja őket, és tapodtat sem enged nekik, sem jobbra, sem balra, sem le, sem fel. Legelőbb magára az apostolra gondolunk, aki ezt a csodálatos levelét börtönből írja. És úgy írj, hogy már tudja, halálra fogják ítélni, tudja, hogy Néró pallosa lesújt rá, és tudja, hogy csakhamar elkezdődik a keresztyének üldözése, akikre ráragasztják majd az odium humani generis-t, az emberi nem gyűlöletének vádját, holott... Holott az apostol Isten véghetetlen szeretetéről beszél, holott a keresztyén életnek nincsen más tétje, mint a véghetetlen isteni szeretetben egymást is szeretni, egymással megbékélni, egymás javára élni. És mégis az a vád, hogy íme, a keresztyének gyűlölik az embereket. Ez a vád.  De olyan csodálatos ezen a levélen keresztül is megérezni, megízlelni, hogy milyen áldás az, amikor Isten kinyit előttünk egy ajtót, megnyit előttünk egy mélységet, feltár előttünk egy távlatot, és szabaddá tesz, és erőt ad, hogy bejárjuk ezt az utat. A keresztyénségnek vannak a legnagyobb távlatai. Egyszer megkérdezték egy okos és bölcs embertő: mi lesz a keresztyénséggel? Mi lesz itt a 21. században? Hiszen annyi helyről jönnek a nyomasztó hírek, és valljuk be, a keresztyéneket olyan országokban is oldalba billentik, kigúnyolják, megcsúfolják, ahol egykor dicsőség volt keresztyénnek lenni. Mi lesz a keresztyénséggel? Az illető azt felelte: a keresztyénségért egy percig sem aggódom, mert a keresztyénség a jövőben él, a keresztyénség maga a jövő; a keresztyénekért viszont aggódom, kiért-kiért egyen-egyenként, aggódom tiérettetek és önmagamért, és azokért, akiket Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és itt-ott már Európában is üldöznek.  A keresztyénségért, a győztes ügyért, a legcsodálatosabb távlatért egy percig ne aggódjatok, mert ez az Isten abszolút jövője; de azt kérnünk kell, remélnünk kell, azért fohászkodunk kell, hogy mi magunk teljesen szabadon élhessünk ebben a csodálatos jövendőben, nemzedékről-nemzedékre.
   
   
3. És végül hadd szóljak arról, amit az ünnepben általában, és itt ebben az ünnepben is épp csak el tudunk dadogni. Így van ez akkor is, amikor kedves családtagot köszöntünk, például, születésnapján, vagy öreg szüleink házassági évfordulóját ünnepeljük, vagy ha egy jó barátot megtiszteltek kitüntetéssel, és mi részt vehetünk azon. Ilyenkor előre elkészített szavakat mondunk, ám gyakran bekövetkezik, hogy elszorul a torkunk, könny szökik a szemünkbe, elfogódottak leszünk. Láttam már sokszor, hogy a szónok úgy kezdte, mint Ciceró, úgy folytatta, mint Seneca, ám a döntő pillanatban elakadt a szava, és nem tudott mást tenni, csak átölelte és testvéri csókkal köszöntötte az ünnepeltet. Én most innen, a szószékről aligha tudok átölelni mindenkit, de valamit megpróbálok eldadogni. Figyeljük meg az igét, azt mondja az apostol: annak legyen dicsőség az egyházban, ti. Istennek legyen dicsőség...itt is, a karancsi anyaszentegyházban, legyen dicsőség annak az Istennek, aki mindezt adta nekünk, nemzetségről-nemzetségre, örökkön-örökké. Ám van itt van egy differencia. Azt tudjuk jól, hogy mit jelent a szó: nemzetségről-nemzetségre. Ha nagyon odafigyelünk, ellátunk ükapánkig. És ha nagyon figyelünk előre, akkor a dédunokát meglátjuk. Ez 250 esztendő. Nemzetségről-nemzetségre. Ez a templom nemzetségről-nemzetségre áll, ez a közösség nemzetségről-nemzetségre él, jó időkben, rossz időkben, áldások közepette, és súlyos próbatételek között, két évtizede még háborúban és most békében, egykor fogságban és most szabadságban. Áll a templom és a közösség - olykor más által meghatározva és most önrendelkezésben, nemzetségről-nemzetségre. Ám odateszi az apostol: örökkön-örökké. És ez más. Ha az apostol képéhez igazodhatom, azt kell mondanom, hogy a szélesség és a hosszúság jelenti ezt: nemzetségről-nemzetségre. Ez a történelem, itt egy síkban kivetíthető a nemzedékek élete. Örökön-örökké, – ez az isteni. Ennek csak mélysége és magassága lehet, ez számunkra beláthatatlan és felfoghatatlan. És amit ebből megsejtek vagy megérzek, és idehozom nektek az az, hogy a történelem folyton azt bizonyítja, hogy ami nemzetségről-nemzetségre való, ámbár gyönyörű és csodálatos, mégis megannyi kétséggel teli. Mert kérdezzük, mégis: lesz-e következő nemzedék? És ha lesz következő nemzedék, ők vajon megőriznek-e minket emlékeikben? És ha lesz még utánuk is nemzedék, ők megkapják-e Istentől áldásul azt, amit mi most élvezünk? Csupa kétség, csupa szorongás, aggodalom. Szinte az egész életünket alá kell dúcolni, hogy össze ne omoljon e kérdések súlya alatt. De mindeközben, éppen ahogy nemzedékről-nemzedékre élünk, azt mondja az apostol: örökkön örökké. Vagyis, ami években, évtizedekben, századokban mérhető, az belefoglaltatik abba, ami nem mérhető, belefoglaltatik az örökkévalóba. Éppen úgy ahogy az emberi életidő belefoglaltatik az Isten örökkévalóságába, ahogyan egy család élet-ideje belefoglaltatik egy nemzetség életidejébe, ahogyan egy ország ideje belefoglaltatik a történelmi időkbe, – de ahogy mondom, érzem, ezek nem is igazán jó példák. Az isteni felfoghatatlan. Így mondja korábban az apostol: Isten végéremehetetlen jóságával szeret bennünket. Vagyis: nemzetségről-nemzetségre – ezek vagyunk mi. Örökkön-örökké – ez az Isten. És a nemzetségéről-nemzetségre és az örökkön-örökké itt találkozik. Ezért épült ez a templom, ezért újíttatott meg ez a templom, és ezért épülnek templomok, ezért újíttattak meg templomok, - és ezért hívogat a harang, ezért van istentisztelet, hogy mi itt, nemzetségről-nemzetségre találkozzunk az örökkévalóval. Örökkön örökké. Ő hív benneteket, Ő áld benneteket. Fogadjátok el hívását, dicsőítsétek nevét szép és jó élettel!
   Ámen