Örök rend—tudatlan beszéd

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Hosszú ideje Jób könyvét olvassuk az ószövetségből, és azt hiszem semmi újat nem mondok azzal, hogy sokaknak kedves könyve ez. Talán azt is mondhatjuk, hogy szinte mindenki kedves könyve, még ha nem is vesszük elő újra meg újra. Ám ha előkerül, mindannyian azt mondjuk, hogy: Ó igen! Ez igen! Ez az én könyvem! Sokféle okunk van arra, hogy ezt mondjuk. Aki teológus hajlamú, bizonnyal azt fogja mondani: de jó, hogy most újra Jób könyvét olvassuk, hiszen a nagy kérdések: Isten igazságának a kérdése, a szenvedés kérdése, és hogy egyáltalán miért vagyunk a világon, miért engedi meg Isten a rosszat, ezek mind itt vannak Jób könyvében. Aki filozófus hajlamú, azért olvassa örömmel a Jób könyvét, mert azt mondhatja: Íme itt van, amiről a nagy filozófus, Leibniz is annyit írt, és aminek a nyomán megalkotta a filozófiai műszót: “teodicea” – Isten-igazolás. A filozófusokat is érdekli ez a kérdés.

De azt hiszem, érdekli a Jób könyve azt az egyszerű bibliaolvasót is, vagyis mindannyiunkat, ki éppen egy szenvedő emberhez készül beszélgetésre. Egy beteget szeretne meglátogatni, és ott valamit mondani kell. De jó, hogy itt van a Jób könyve, elővesszük, végigolvassuk, sok szép vigasztaló beszédet találunk benne. Legfőképpen azonban – és ezért mondtam, hogy mindannyiunknak kedves könyve a Jób könyve – mert ez a szenvedő embernek a könyve. És azt senki nem mondhatja közülünk, talán még egy kisgyermek sem, hogy eddigi életem csupa napfény, csupa derű volt, eddigi életemben soha semmi baj nem következett be, soha fájdalmat nem éreztem, veszteséget nem éltem át, ezért én egyelőre csukva tartom a Jób könyvét, s másfajta bölcsességeket fogok a Bibliából olvasni. Ezt nem mondhatjuk. Mindannyian komoly szenvedéseket éltünk már át fizikailag, testileg, lelkileg, kisebbet-nagyobbat, olyat is, amit már elfelejtettünk és olyat is, amit soha nem tudunk elfelejteni. Volt már mindannyiunknak vesztesége is. Ezért a Jób könyve kedves könyv mindannyiunknak. Még utoljára ideteszem azt is, hogy a költőknek is kedves könyve Jób könyve. A költő az az emberfajta, akinek idegrendszerén, gondolatain, egész alkatán átrezeg minden embernek a sorsa. Különös érzékenységgel érzik meg, fejezik ki az egyetemes emberi fájdalmat, valami egészen konkrét vonatkozással. Ráadásul, hogyha a költő, vagyis az a fajta költő, akiről most beszélek, lázadó típus is, akkor még inkább helyben vagyunk. Hiszen Jób könyve azért fontos, izgalmas, azért szeretjük, mert nem egyszerű recepteket ad. Nem olyan ez, mint amikor valaki elmegy egy kínai étterembe, elkölti a jó fűszeres, csípős ételt, és a végén a pincér kihoz neki valami tésztatekercset is, amit ketté lehet törni, és van benne egy kis cédula, azon meg valami bölcs mondás, egy lózung. Elolvassuk, s csodálkozunk: “Nahát, milyen igaz!” “Nahát, milyen egyszerű!” Jób könyve nem így van, kedves testvérek, hogy kinyitjuk, s elámulunk: “nahát, milyen igaz!” “nahát milyen egyszerű!” “nahát, itt a megoldás!” Nem ezért kedves könyvünk. Inkább fordítva. Különösen a lázadó emberek látják a Jób könyvében azt a nagy emberi lehetőséget, hogy a szenvedő ember föllázad. Jób nem csak nagy szenvedő, kire Jakab apostol is hivatkozhat, mondván: “Jóbnak tűrését hallottátok!” Példaként állítja elénk. De Jób lázadó is.

              Ha eddig a szakaszig végigolvastuk a Jób könyvét, nem kell sokat szólnom arról, mi volt Jób szenvedése: bekövetkeznek életében a csapások, elveszíti a vagyonát, aztán elveszíti a gyermekeit, majd gyógyíthatatlan betegségbe kerül, aztán ott hagyja a felesége. Eljönnek a barátai, hogy vigasztalják. Nekik nincs ott a hónuk alatt a Jób könyve, hogy valamit kinézzenek belőle és idézzék. De próbálkoznak becsülettel, tisztességgel. Ám az első vigasztaló szó után Jób – ha szabad ezt mondani – fölrobban. Kirobban belőle az indulat. Először csak a barátok beszédeit utasítja el. Hagyjatok békén! Nem tudtok ti engem vigasztalni! Engem csak Isten tud megvigasztalni! Aztán győzködik a barátok, próbálják neki megmagyarázni, hogy ez a szenvedés azért van, mert… – de  miért is van? És itt megáll a tudományuk. De nem baj, minden bajnak előkerül az oka. S nekiállnak Jóbnak: Ne vádold az Istent!  Az egyik legmegrendítőbb kép, amit Jób idéz, és amivel a barátok vitatkoznak, – mindannyiunk számára szemléletes – azt mondja Jób egy helyen: „a Mindenható nyilai vannak én bennem!” (6. rész, 4.vers). Céltáblává tett engem az Isten és nyilaival lődöz rám! („Mért tettél ki céltáblául magadnak?” – 7. rész, 20. vers) Másutt így mondja: „Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tűzött ki magának.  Körülvettek az ő íjászai; veséimet meghasítja és nem kimél; epémet a földre kiontja.” (16,12-13)  Mint amikor az ostoba gyermek játszik, ahogy gyerekkorunkban mi is csináltuk ezt, szegény apám bolondult bele, nyilat készítettünk, tettünk bele 40-es szögből hegyet és telelődöztük vele a kamraajtót. Játszottunk. És most Jób azt mondja: lődöz rám Isten, gyakorlatozik rajtam, céltáblává tett engem. Ezt már a lázadó ember mondja. Az mondja, -  és ez mi vagyunk mind -, aki nem tud szép, emberi szavakba beletörődni, aki nem tudja csak úgy egyszerűen elfogadni okos és költői vigasztalást sem, aki tudja, hogy amikor szenved, neki Istennel van dolga. Ezért is szeretik sokan különösen akkor elővenni Jób könyvét, mikor kórházba kerülnek, s az orvosok is csak csóválják a fejüket… Teológus koromban az egyik évfolyamtársam egy nyári kiránduláson megégette a lábát, felrobbant a petróleum-melegítő, amin melegítették volna az ebédet – rohamkocsival vitték a kórházba. Mikor először meglátogattuk, azt mondta: “Egy Bibliát hozzatok, egy Bibliát hozzatok!”. Vittünk neki. Egy hét múlva újra bementem meglátogatni, s lehetett látni, hogy csak egy könyvet olvasott, a Jób könyvét. A szenvedő ember, a lázadó ember, aki a bajában Istennel maradt, az ilyen ember szívesen olvassa Jób könyvét.

              De csak az első 37 részt, kedves testvérek. A 38. résztől kezdődően ugyanis az egész drámai szín megváltozik. Ha időben is kiterítjük az eseményeket, talán hetek teltek el azzal, hogy Jób és a barátai beszélgettek, vitatkoztak, győzködték ezt a szerencsétlen szenvedőt, aki sem vigasztalást nem kapott a szavaiktól, sem meg nem gyógyult tőle, sem az állapota nem lett jobb, sem beletörődni nem tudott, - de ezt az egész, hosszú ideje tartó beszélgetésüket egy nagy – ha szabad ezt mondani – kozmikus csend fogta be. Isten nem avatkozott be. Sem a beszélgetésbe nem avatkozott be, sem akkor nem avatkozott be, amikor Jób életéhez mintegy odalopakodott a veszedelem, sem akkor nem avatkozott be, amikor egyetlen-egy mozdulattal feltartóztathatta volna a rosszat, sem akkor nem avatkozott be, amikor már bekövetkezett, és talán helyre lehetett volna állítani valamit. Milyen lehet, – kedves testvérek, gondoljunk bele! – milyen lehet ezt a helyzetet átélni? Úgy beszélünk Istenről, hogy Isten nem avatkozik bele ebbe a vitába. Ó, mennyi ilyen Istenről való beszédünk van. Nem kell azoknak olyan hosszúnak lenni, mint itt Jób és barátai beszélgetésének, nem kell azoknak hetekig tartaniuk. Órákig sem kell tartaniuk. A legfontosabb beszélgetéseink gyakran három-négy mondatból állnak. Sokszor csak egy mondatból. A sorsdöntő dolgokat nem szoktuk évekig tárgyalni. Egy mondat, egy félmondat, egy hümmögés már mindent magába foglal. De mégis, akár röviden, akár hosszan, még többször van az, hogy mintegy Isten jelenléte nélkül mondjuk ezeket - vagy úgy, ahogy itt látjuk a Jób könyvében, úgy, hogy Isten nem szól.

Néhány példát hadd hozzak erre, kedves testvérek. József Attila egyik istenes versében így kiált Istenhez, így kiált fel Hozzá: “Kiálts rám!” Milyen sokszor van, hogy valakivel beszélgetünk, és szeretnénk, ha Isten rákiáltana! Mert káromkodik az illető. Kiáltson rá Isten: “Hagyd abba!” Vagy valaki elkezdi előadni bomlott spekulációit Istenről, az univerzumról, a sorsról, az életről. S mi sóhajtunk: “Uram, kiálts rá!” S fordítva is így van ez. Mint igehirdető, hadd mondjam nagy alázattal: bizonyos vagyok benne, hogy prédikáltam már úgy, hogy a gyülekezetben valaki magában azt mondta: “kiálts már rá, Uram! Hagyja abba!” Láttam már ilyet fiatal koromban, amikor a nagytiszteletű úr prédikált a szószéken, s csak mondta, mondta, mondta, a gyülekezet boldogabbik fele bóbiskolt, a boldogtalanabbik fele vagy ábrándozott, vagy megpróbálta a saját gondolatait is elterelni. Aztán elunta egy öreg presbiter bácsi, nagybajuszú, kis, kopasz, gömbölyű fejű magyar ember volt, fölállt a presbiterek padjában, kihajolt, mert onnan csak úgy lehetett föllátni a szószékre, és fölszólt: “Tiszteletes Úr! Hagyja abba!” Hány lelki beszélgetést folytatunk egymással, s de jó lenne, ha Isten belekiabálna. Hány bibliaóra van, amikor az igéről locsogunk, fecsegünk. Az ifjúsági órán mondunk ezt-azt-amazt, hányszor próbálunk belebonyolódni a hitről, Istenről folyó beszélgetésekbe. De jó lenne, de jó lenne, ha Isten kiáltana, ha szólna! Jóbnak és barátainak az élet egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kérdéséről kell szót váltania: honnét van a rossz? miért van a rossz? miért van a szenvedés? miért véges az élet? miért törékeny az ember? miért lehetséges az, hogy a gonosz erői úgy dobálnak bennünket, mint egy üres gyufás skatulyát dobál a folyó? És mondunk ezt -mondunk azt. Ó, teológusok, mikor csodálatos dogmatikáitokat írjátok, nem halljátok, hogy rátok kiált Isten: Hagyd abba! Ó filozófusok, amikor ontjátok a szavakat, és a huszonhatodik kategória negyvenedik kataszterénél tartotok, nem halljátok, rátok kiált Isten? És költők, amikor faragjátok a rímeket, nem halljátok ezt?

Mindamellett, kedves testvérek, van ennek egy másik oldala is. Voltaképpen szeretjük is ezt a helyzetet. Szeretünk mi Isten nélkül Istenről beszélni. Filozofálni, prédikálni, tanulmányokat írni, bölcselkedni, vagy csak egyszerűen locsogni, mert az ember lelke alján ott van az ősi gőg, ott van az ősi elhitetés, a paradicsomi bűneset igézete: “olyanok lesztek, mint Isten, jónak és rossznak tudói.” Nemrégiben a kezembe került egy -  nem mondom meg milyen nemzetiségű - teológus könyve (arról híres ez a nép, hogy sok kitűnő és mégtöbb spekulatív teológust adott a világnak). Olvasni kezdtem a könyvét Istenről. Megrendültem. Egy fia alázat nincs abban, amit mond. De vegyétek elő a filozófusok munkáit. Ó, de tudják a filozófusok a saját eszüket szeretni! Vagy vegyétek elő a költőket. Egy jó rím kedvéért,  egy metafora kedvéért miket le nem írnak. S vegyétek elő magatokat is. Egy hirtelen eszme, egy jó gondolat, egy ötlet, de szeretjük is ezt.

Ezért mondottam, kedves testvérek, hogy szeretjük a Jób könyvét a 37. rész végéig. De most a 38. rész elején ezt olvassuk: “Felelt az Úr Jóbnak a forgószélből, s mondotta: ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel.” Robert Frost, a nagy amerikai költő írt egy hosszú poémát Jób könyve címmel. Egy jelenetet vizionál: az öreg Jób és a felesége üldögélnek otthon a kandalló előtt békés, téli estén. Már nagyon-nagyon messze vannak a szenvedések. Isten mindenben kárpótolta őt. S ekkor maga Isten jelenik meg, és egy hosszú beszélgetés során mintegy bocsánatot kér Jóbtól. Ez igen! Ez is tetszett nekünk. Ezt is de szeretnénk! Ha végre megszólal Isten, ha végre előharsog hangja a forgószélből, kérjen bocsánatot. Heine, a nagy cinikus költő a halálos ágyán azt mondta: Isten megbocsát, az a dolga! Most hozzátehetnénk Robert Frost Nyomán: Isten bocsánatot kér: az a dolga. Ezt is szeretnénk nagyon, kérjen már végre bocsánatot. Mennyit kellett nekünk értelmetlenül szenvedni? Hány fájdalommal, kínnal, kilátástalansággal, megaláztatással, kiüresedéssel eltelt életszakasz van már mögöttünk?! S mindez miért? Semmiért! Miért kellett? Miért volt ez? Még csak jobb sem lettem tőle! Még csak az sem igaz, hogy Isten keze közé vett és megnevelt engem! Még csak az sem igaz, hogy megedzett, mint az acélt, kiégette belőlem a sok oda nem való anyagot, és most már tisztán pendülök. Még csak az sem igaz, hogy valami ballépés lett volna! Hát akkor miért? Miért, miért? Nos, ha megszólal, legalább annyival tartozik, ahogy az angolszászok szoktak bocsánatot kérni – ami ugyan nem bocsánatkérés – amikor azt mondják: I am sorry – sajnálom. Legalább ennyit.

De most, hogy Isten megszólal a forgószélből, teológusok ide, filozófusok oda, költők amoda, csak a szenvedő emberhez szól, és azt mondja: “Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd kérdezlek, te pedig oktass engem!” Majd később Isten a teremtés nagyszerűségéről beszél. Hol van a sötétség helye, hol van a világosságé, visszavihetjük-e a sötétséget a határára, megismerhetjük-e a útjait, s ironikusan azt mondja: “Hiszen tudod ezt, hiszen már akkor megszülettél. Napjaid száma nagy. Kérdezlek, te meg oktass engem!” Eddig Jób kérdezett. S a kérdésében csupa-csupa vád volt. “Miért? Miért kínoz engem az Isten?” Miért olyan az Isten, ahogy azt egy háborús film főszereplője mondotta? Egy német katonatiszt a harci cselekmények szünetében beszélget az egyik társával. Istenről beszélgetnek. A másik kérdezi tőle: “Szerinted van Isten?”. Mire ő: “Igen, van.” “És milyen az Isten?” “Isten egy szadista.” Mennyi-mennyi kérdésünkben rejtezik ez a hang! Nem is kérdezünk, hanem vádolunk.

S milyen megdöbbentő, hogy most, amikor Isten megszólal a forgószélből, nem vádol. Nem mondja Jóbnak: “Bolondságokat mondtál”. Nem mondja Jóbnak: „Rosszul gondolkodtál.” Nem mondja Jóbnak: “Miért kiabálsz? Megérdemelted!” Ezt mind-mind mondták neki a barátai. Most semmi vád, csak kérdések. Mint a gyermek, aki ha körülnéz, és látja a világegyetem lenyűgöző fenségét, kérdezni kezd: “Hol kel föl a világosság? S hol alszik a sötétség napközben? Milyen széles a tejút? És hol tartózkodik a hó, amikor éppen nem havazik. És honnét jön elő a jégeső? És hogyan lett a világ? És ki tudja megszámolni a csillagokat? És van még a Napnál is világosabb?” Mert még ezt is szoktuk mondani: “Napnál világosabb.” Hol van ez? S te, Jób, oktass engem! Sok bibliamagyarázó megjegyzi – olykor értetlenkedve is –, hogy Jób könyvének a végén, ahol választ kellene kapnunk a szenvedés nagy kérdésére, ahol végre fölfejthetnénk végre a gonosz titkát, megérthetnénk mindent, csak kérdéseket hallunk. Isten kérdez. Kérdezi Jóbot és kérdezi az összes szenvedőt: “Ott voltál-e, amikor az Isten fiai, az angyalok és a csillagok örvendeztek, mert elválasztottam a vizet a száraztól? Mert mint egy ajtóval, kizártam a tengert. Hol voltál? Meg tudod-e számolni, tudod-e az útját? Ismered-e a titkát?” Van, aki azt mondja, hogy Isten be akarja bizonyítani Jóbnak, hogy Ő véghetetlenül nagy, Jób pedig kicsiny. Isten szeretné Jóbot eljuttatni arra a lelkiállapotra, amit Ábrahám fejez ki, amikor Isten megjelenik neki, és azt mondja Ábrahám: “Én por és hamu vagyok.” A nagy kérdések, a megválaszolhatatlan nagy titkok talán elvezetik Jóbot arra, hogy megalázatosul, és kisebbnek érzi magát. De meggyőződésem, hogy nem ez a cél. Amikor valaki szenved, a szenvedésének ereje éppen abban mutatkozik meg, hogy olyankor kizáródik a világ, és ez a kizáratás nem az ember önzéséből, hanem a szenvedésnek az elhordozhatatlan súlyából adódik: “Nincs rajtam kívül más!” – de ez nem az önző, hanem a szenvedő ember felfogása. Láttatok már szenvedő embert? Ő nem fogja megkérdezni, hogy mennyit játszott tegnap a Manchester a Liverpoollal. Ő nem fogja megkérdezni, hogy ki lett az országgyűlési képviselő a választási körzetben. Ő nem fogja megkérdezni, hogy Brazíliában hány fok meleg van most. És azt sem, hogy hány fok van most odakint, a templom falain kívül. Egyedül van, és szenvedése az univerzum.

Amit Isten a kérdéseivel elmond, egészen pontosan megtesz, semmi egyéb, mint ennek az önmagára zárt világnak a fölnyitása, az elveszett értelmes világ újrateremtése, újbóli odaajándékozása. Az ember szenvedésén túl, az olyan életszakaszokon túl, amikor csak én vagyok és a szenvedés, ott áll valami nagyobb és több.  Én vagyok és a szenvedés - és Isten. Isten véghetetlen nagyságába van belefoglalva Jób is, sorsával együtt, szenvedésével, nyomorúságával, bajaival, megválaszolhatatlan kérdéseivel, lázadásával, nyughatatlanságával, egész ember-voltával. Isten nem mondja, hogy Jób rosszul beszélt volna. Sőt, megdöbbentő, hogy amikor Isten kérdései végére ér, Jób szájára teszi a kezét, megalázatosodik, és azt mondja: “Nem érttettem… mostmár látom.” Pedig a szenvedése okáról, hogy mi miért történt, s ami történt, miért vele történt, miért akkor történt, - ezekről Isten nem mond semmit. “Látom!”- mondja Jób. Ugyanez a jelenet játszódik le a 73. zsoltárban, mely szintén nagy drámát állít elénk. A zsoltáros, aki igaz embernek tudja magát – lehet, hogy Jób írta a zsoltárt? – ezzel gyötrődik: Miért van szerencséje a gonoszoknak? Mert azt látva a fájdalom még jobban fáj. Ha mindenki szenved, ha mindenkire egyformán jut, vagy nem is egyformán, de mindenkire jut, úgy hisszük, könnyebb elviselni. De amikor “ártatlanságban mossuk kezeinket, megtartjuk a törvényt, irgalmas és kegyelmes szívűek vagyunk”, akkor fájdalmas a kérdés: miért van szerencséje a gonoszoknak? Bezzeg mi! De azt mondja a zsoltáros: “S bementem az Isten szent helyére, és megértettem.” Mi történt ott? Mit hallott, mit látott ott? Hol van ez a szent hely? Hogy kell oda bemenni?

Lám, kedves testvéreim, itt van a szent hely, amit most Isten mond, amikor fölfesti Jób számára az egész univerzumot, az egész teremtett világ Isten szent helye. Bármerre fordulsz, az Ő dicsőségével, véghetetlen szentségével, szuverenitásával, alkotói nagyságával fogsz találkozni. És végére mehetetlen módon. Mit tesz Isten, amikor megszólal a forgószélben? Meghívja Jóbot az ő szent helyére! Beszélget Jób szívével. Kérdéseket tesz fel. Nem korholja Jóbot. Nem vádolja. Sőt ezt halljuk Tőle: „Jób pedig, az én szolgám, imádkozzék ti érettetek; mert csak az ő személyére tekintek, hogy retteneteset ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán, mint az  én szolgám Jób.” (42,8) Ez az utolsó szentenciája Istennek: mutass be az áldozatot barátaidért, akik nem szóltak felőlem igazán! Nem-e? Bármelyik dogmatikai kézikönyvet elővesszük, látjuk, mindegyik tudós teológus a Jób barátait idézi. Akárkihez elmegyünk betegségében vigasztalni és erősítgetjük őt, a Jób barátait idézzük. De Isten szentenciája ez: “Nem szóltak felőlem igazán.” Csak egyetlen-egyért nem szóltak igazán! Nem mondották Jóbnak, hogy az a trágyadomb, amin ülsz, s ahol mi állunk melletted, ez a hely, ahova összesűrűsödik minden nyomorúságod és szenvedésed, ez az Isten szent helye. Így kell ezt nekünk is megértenünk, kedves testvérek, S ha úgy éreznők, hogy az én kórházi ágyam, vagy az a szék a ravatalozóban, ahova leülni se tudtam, vagy már felállni se tudok róla, az a temetői pad, ahova kijárok, ahova kiülök és perlek az Istennel, az az orvosi várószoba, ahol töltöm az időt, és nem tudom, mit fognak megállapítani, az a hely, ahol megpofoztak, az életem, melynek során mindent elvettek tőlem,  - az is az Isten szent helye! S, hogy ez mennyire így van, egészen a golgotai keresztig elfénylik ez az igazság. Sőt, ott fénylik fel igazán. „Királyi zászlók lobognak, fénylik titka a keresztfának…”, mondja az egyik nagypénteki ének. Ő miért szenvedett? Miért hagyta Isten? Ő, a megfeszített is kérdezi: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” De mindezt csak akkor értjük, ha Isten szent helyének tartjuk a szenvedés helyét. Én, az én szenvedésem és Isten. Így együtt a három. Nosza hát, mondja Isten Jóbnak, övezd fel magadat, mint férfiú, én kérdezlek, s te pedig felelj.

Kedves testvéreim! A bajaink és nyomorúságaink közepette hajlamosak vagyunk hinni, hogy csak nekünk van kérdezni valónk. Engedjétek, hogy Isten is kérdezzen benneteket. Higgyétek, hogy az Ő kérdésében – ahogy Ő kérdez, amikor Ő szólít meg – már ott vagytok az Ő szent helyén. Megértitek, ami megérthetetlen, megértitek, hogy a szenvedéseitekben Isten veletek együtt szenved, megértitek, hogy bűneitek terhét a Krisztusban elhordozta. Megértitek, hogy nem a gonoszé, a halálé, az elvesztésé a végső szó, hanem azé, aki tudja a csillagok számát, aki tudja, hogy hol van nyugvóhelye a sötétségnek, aki elrekesztette a tengert a száraztól, aki minket is megteremtett, hordoz, és életünket szenvedésen, küzdelmen, rosszon, halálon, elveszésen át is feltámadásig, üdvösségig, örök életig vezeti.
Ámen