Örök életre

Lectio: Mikeás 7, 1-9

Textus: János 6,1-15

„Jézus ezután elment a Galileai-tengernek, Tibériás tavának túlsó partjára. Nagy sokaság követte őt, mert látták, milyen jeleket vitt végbe a betegeken. Jézus pedig felment a hegyre, és ott leült a tanítványaival együtt.  Közel volt a páska, a zsidók ünnepe.  Amikor Jézus észrevette, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.  Egyik tanítványa, András, Simon Péter testvére így szólt hozzá: Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek?  Jézus ezt mondta: Ültessétek le az embereket! Füves terület volt az. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak. Amikor pedig jóllaktak, így szólt tanítványaihoz: Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba! Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékával, amit meghagytak azok, akik ettek.  Miután látták az emberek, hogy milyen jelt tett, ezt mondták: Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba.  Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában.”

Kedves Testvérek, csodatörténetet olvastam, és elmondhatom, hogy leginkább azért csodatörténet ez, mert a legnagyobb realitás van benne. Úgy is kezdődik a történet, a tanítványok valóban realisták. Ugyan, kérdezik, néhány kenyérből meg halból hogyan lehetne ötezer embert megetetni? Ám ezzel a felvetéssel előre viszik a csodatétel értelmét, vagyis azt, amit János evangélista így nevez: jel. Igen, ebben a történetben ez a kulcsszó: jel. Jézus jelet adott. Mi következik belőle?

János evangélista, jegyezzük meg, eleve nem beszél el evangéliumában annyi csodatettet, mint a többi evangélista. Mondhatni, csak egyet-egyet mesél el. Például elmondja a kánai menyegzőt, ahol Jézus a vizet borrá változtatta, és azt mondja róla az evangélista: ez volt az első jel, amit Jézus tett. Később aztán Jézus meggyógyít ugyanitt, Kánában egy gyermeket, és azt mondja János evangélista: ez volt a második jel. Ám azt a tényt János evangélista is megjegyzi, hogy sokan, nagyon sokan, ezrek mentek Jézushoz, miután látták a jeleket, vagyis látták a csodákat. És tudjuk azt is, hogy sok csodát elbeszélhetett volna János evangélista is, aki szemtanú is volt. Az evangéliuma végén éppen ő mondja, hogy ha mindazt meg akarnánk írni, amit Jézus tett, azt a világ összes könyve sem foghatná be. Ő csak néhányat mond el, azért, hogy higgyünk Jézusban. És éppen azért, amit elbeszél, igen részletesen, minden körülményre kiterjedve mutatja be. És itt is, ismétlem, azzal kezdi, hogy miután az emberek látták a csodákat, látták Jézus jeleit, vagyis azt, hogyan gyógyít beteget, hogyan változtatja a vizet borrá, odagyülekeztek Jézushoz; majd és itt, e történet végén, megismétli, miután látták a jelet, a kenyér megsokasításának csodáját, azt mondták egymásnak: biztos, hogy ez az a próféta, akinek el kellett jönnie a világról! És ez a próféta, ahogy a régiek jövendölték, szép korszakot hoz el. Amikor azonban Jézus észrevette, hogy el akarják ragadni, magukkal akarják vinni, királyt akarnak belőle csinálni, ismét elvonult egymagában a hegyre. Vagyis, igen jól érzékelteti velünk az evangélista, hogy az emberek látták a jelet, de egyáltalán nem jelnek vették, hanem összesúgtak: Jézus a mi emberünk! Ő az, akiről a próféták beszéltek. Ő az, akire mindig várt az ember, akire minden kor embere várt és vár. Ő a megoldó ember. Lám, nem fogy ki kezéből a kenyér; ez a megoldás. Mert ha a kenyér nem fogy ki, akkor jönni fog a többi is: gyógyulás, győzelem, boldogság. Szűnik a szorongás, egy csapásra eltűnik minden gond. Sokszor szoktuk mondani, mikor egymással beszélgetünk, érdeklődünk barátoknál, rokonoknál, család állapotukról, helyzetükről, azt mondják: csak egészség legyen. Milyen erős mondás lett ez mostanában: csak egészség legyen. Mások meg ezt szokták mondani: csak kenyér legyen. Én sokszor szoktam mondani: csak béke legyen. De nem inkább azt kellene mondanunk, mindent belefoglaló értelemben: Csak Isten legyen? Csak Isten legyen velünk. Erre tanít bennünket ez a történet.

1. Legelőször is megtanít minket arra, hogy az Istentől való elszakadásunknak, az ellene való lázadásunknak, a kificamodott emberi életnek sok súlyos következménye van. Leginkább kettő: a szűkösség és a betegség. Maga Jézus így tanít bennünket imádkozni: mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma és szabadíts meg a gonosztól, a rossztól. Valóban, ha egészség van, biztosak lehetünk abban, hogy nem rohan halálba az életünk. Ne ítéljünk tehát könnyen ezekről az emberekről, arról az ötezerről, akik látták a csodát, aztán el akarták ragadni Jézust, hogy királlyá tegyék, hiszen ilyen király kell, megoldó ember kell, őt kell az első helyre ültetni, az ő kezébe kell adni az élet minden dolgát, rá kell bízni a törvényeket, a hagyni, hogy uralkodjék fölöttünk, mert az ő kezéből majd mindig bőséggel telik a kenyér, és tőle sok-sok áldással jön majd a gyógyulás.

2. Éppen ezért, másodsoron, bármily megdöbbentő, azt is figyelembe kell vennünk, amit az evangélista a történet végén közöl. Jézus észrevette, hogy jönni akarnak, el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, ezért ismét elvonult egymagaegy hegyre. Jelzem, később aztán Jézus az utána igyekvő tanítványoknak elmondja a visszahúzódásának az okát. De most még csak a dráma közepén vagyunk, ne szaladjunk előre. Mert ez bizony dráma. Jézus elhúzódik a lehetőség elől, nem ragadja meg az alkalmat. Hát nem itt van a döntő momentum? Nem itt van a legfontosabb óra? Hát nem most kell bekövetkeznie annak, aminek minden ember szívében ott van a magja, ímé, itt a megoldás mindenre? Hát nem erről jövendöltek a próféták, és nem ezt várták a régiek? Nem ezért jött Jézus? Hát nem azért jött közénk, hogy mindez bekövetkezzen? Mi következzen be? Az, hogy Isten uralmat vesz az ember fölött, de nem erőszakkal, hanem úgy, ahogyan Jeremiás próféta jövendölte, hogy Isten az Ő törvényét a szívünkbe írja (Jeremiás 31). És ez akkor történik meg, amikor az ember szabadon, önként, aláveti magát Isten uralmának. Jézus sosem akarta magát ráerőszakolni senkire. Hanem a fordítottját látjuk: itt, most, az ajándékosztás, a csoda után, az emberek akarnak rajta erőszakot venni, és „önként”, önkéntesen önmaguk fölé emelni. Összeesküvést szőnek hát, összebeszélnek, és arra akarják kényszeríteni Jézust, hogy legyen király. Még egyszer mondom: nem Jézus kényszeríti az uralmát ezekre az emberekre. Nem mondja egy percig sem, hogy nos, ötezren kaptatok bőséggel enni, hol a trónom? Mikor emeltek pajzsra? Hol a kardom? Hol a seregem? Enyém a hatalom.

De ahogy Jézus nem mondja ezt, úgy elragadni sem hagyja magát ebben a szép mámoros pillanatban, hanem kivonja magát, szinte elmenekül onnan. Így mondja ezt az evangélista: ismét elvonult egymaga a hegyre, és ezt úgy is fordíthatjuk, hogy elmenekült, mert ugyanezzel a szóval írja le Máté evangélista azt, amikor József és Mária és a Kisded Egyiptomba menekültek Heródes haragja elől (Mt 2,14). Tehát, mintegy pánikban, de teljesen magányosan vonul vissza Jézus, még a tanítványai közreműködését sem kéri. Sőt, ahogy az imént idéztem, később majd azt mondja az utána igyekvő tanítványoknak: „ti sem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek abból a kenyérből és jóllaktatok.” Majd hozzáteszi: „munkálkodjatok azért, nem az eledelért, mely elvész, hanem amely megmarad az örök életre, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert Őt az Atya pecsételte el.” (Jn 6,26-27) Lám, a tanítványait is az emberek közé kell számítanunk, mert Jézus is oda számítja őket. Hova máshová számíthatná?  De mi a jel, amit sem az ötezer, sem a tizenkét tanítvány nem ért? A jel az az üzenet, amit Jézus mond: munkálkodjatok, fáradozzatok olyan eledelért, amely megmarad örökre.

3. Ezzel a jellel Jézus azt mondja ki, hogy Ő azért jött, hogy helyreállítsa Istennek és embernek a dolgát. Istennek és embernek a dolga abban van elrontva, hogy mi magunkba akarjuk zárni az isteni világot. Nekünk kell az erő, nekünk kellenek az isteni áldások, kellenek a megvilágosodások. Igen, ez így van. De a kulcsot is a kezünkbe akarjuk kapni a magunk életéhez. Röviden, egy szóval mondom: királyt akarunk. Csakhogy éppenséggel, mindeközben a mulandókért fáradozunk. Mert azt a kenyeret, amit Jézus adott, és aminek a maradékát összegyűjtette és szétosztatta a szegények között, mégiscsak mulandó eledelnek nevezi. (Azért is kellett azt a kenyeret összeszedni, hogy össze ne száradjon, el ne vesszen, hogy amíg ép, szét lehessen osztani.)

4. János evangélista megjegyzi a történet kezdetén, hogy közel volt a húsvét ünnepe (Jn 6,4). A húsvét pedig az örök életre utal. Egyszer azt mondta nekem kissé tréfálkozva valaki egy istentisztelet után: Tiszteletes úr, azzal a kis darab kenyérrel meg azzal a korty borral, amit nekem ad úrvacsorakor, azzal bizony nem lehet jóllakni, annak az erejével még a Déli pályaudvarig se tudnék elgyalogolni. Rátoldok: azzal még a Királyhágó térig se lehetne eljutni. De vele, az úrvacsora kenyerével és borával, magával a feltámadott Krisztussal egészen Isten országáig el lehet menni. Erről beszél Jézus. Mit tegyünk hát, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Isten dolga az, mondja Üdvözítőnk, hogy higgyünk abban, akit Ő küldött. És mit jelent Jézusban hinni? Csupán, kérdem, elhinni, hogy csodát tud tenni? Elhinni, hogy a kezéből nem fogy ki a kenyér? Ennyit jelentene Jézusban hinni? Hiszen ezt mindenki látta, ezért is akartak belőle királyt csinálni. Hinni Jézusban azt jelenti: hinni, hogy Őbenne Isten megnyitotta számunkra az utat az örökkévaló felé. Az ember hajlamos arra, hogy mindent bezárjon önmaga önkörébe. Mi beengedjük az életünkbe az istenit, de aztán gyorsan be is zárjuk, és ezzel mulandóvá tesszük, és így elsikkasztjuk igazi értékét. Jézus azért jött, hogy megnyissa nekünk az utat az örökkévalóba, az istenibe. Hinni Őbenne tehát azt jelenti, rábízni életünket egészen az isteni erőkre. Immár nem a mi életünk hordozza az örökkévalót, mert a véges nem hordozhatja a végtelent, hanem az örökkévaló fogadja be a mulandót, és a végtelen hordozza a végest. Isten hordozza az embert. Övé a dicsőség most és mindörökké. Ámen.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által, hűségedre bízzuk magunkat. Vonj minket oltalmazó szárnyaid alá, vezess áldó kegyelmeddel, újíts meg mennyei erőiddel, ragyogtasd föl rajtunk Krisztus világosságát. Gyógyítsd a betegeket, erősítsd a gyógyítókat, tedd bölccsé a felelős vezetőket. Könyörgünk családtagjainkért, barátainkért, népünkért és a világ népeiért. Hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz reményt, adj életet, Krisztusban örök életet. Ámen.