Örök élet beszéde

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Tudjuk jól, meg is éljük, igyekszünk is úgy alakítani életünket, hogy ez a tudásunk még biztosabb legyen, hogy a Jézus beszéde nem könnyű beszéd. Azért mondtam, hogy igyekszünk úgy alakítani az életünket, hogy ez a tapasztalatunk teljesen igaz legyen, mert szemezgetni szoktunk a Jézus beszédeiből. Nemrégiben került újra a kezembe egy régi füzetecske, az 1930-as években írta egy lelkipásztor. A a füzetnek ez a címe: Jézus válogatott költeményei. Ez a kedves atyafi a Hegyi Beszédet, néhány vigasztaló jézusi igét megverselt kétütemű nyolcasokban, füzetbe tette és kiadta, és az előszóban azt írta, hogy ezek a Jézus beszédei, ezek a Jézus összes költeményei, mert mi marad meg az öröklétnek, az utódoknak, mint az igazán emelkedett költemények, szép beszédek. A saját igeolvasásunkkal és Jézus-követésével is úgy vagyunk azonban, hogy szeretünk szemezgetni: ami megsegít, megvigasztal, megbátorít, buzdít, kivezet a nehézségekből, az jó, azt nem is felejtjük, azt meg is jegyezzük, be is írjuk a szívünkbe. Ami a nehezünkre esik, azt elhagyjuk, azt nem is tudjuk igazán idézni. Ha mégis idézi valaki, zavarba jövünk és visszakérdezünk: tényleg Jézus mondta ezeket? Nem emlékszünk rá, pedig hányszor hallottuk és olvastuk!

Mindezt azért mondom, mert nagy jótól fosztjuk meg magunkat azzal, hogy nem akarunk valóságosan Jézus beszédeivel szembesülni, mert azt is tudjuk, hogy Jézus igéje óriási erőket hoznak az ember életébe: megmozdítják az ember életét. De nemcsak az, amit kiválasztunk szavaiból, hanem az egész támaszt az ember életében feszültséget. Ezt olvastuk a felolvasott részben is: a Jézus beszéde a tanítványok életében feszültséget támasztott. Nemcsak azért, mert nem értik, nagyon is jól értik, hanem azért, mert óriási kihívás szólal meg benne: az evilágiból – vagy ahogy Jézus mondja, a földiből, a testiből, a materiálisból – át kellene látni, át kellene tekinteni a szellemibe, a lelkibe, a mennyeibe. Nem is azt mondja Jézus, hogy át kell lépni, csak annyit mond, hogy fel kell lábujjhegyre állni és át kell nézni azon a palánkon, ami elválasztja az evilágit a szellemitől. Csak ennyit kéne tenni: látni és tudni, hogy ennek a világnak van egy másik vetülete, hogy ennek a világnak van egy másik dimenziója. Mi azonban jobbára úgy élünk, hogy lekuporodunk a palánk mellé, ottan megvackolunk magunknak, minthogyha nem is lenne ez a szellemi világ, mintha nem is lenne ez az isteni valóság – néha persze az erői megreszkettetnek bennünket, de erre mindenféle jó magyarázatot találunk.

Másodszor, Jézus beszéde olykor megbotránkoztat. Utána lehet olvasni az evangéliumokban, legalább tucatnyi olyan alkalom van, amikor Jézus mond valamit, és akik hallják, megbotránkoznak. Megütköznek rajta, skandalum lesz belőle. Amikor szelektáljuk a jézusi beszédeket, voltaképpen kiszedjük, kiszemezgetjük belőlük azt, ami nekünk jó, fontos, ami épít és nagyszerű, a skandalumot pedig szeretnénk mi magunk is elkerülni. De botránykő lett abból is, amit felolvastam.

Azt mondja Jézus: Én vagyok az életnek a kenyere, és aki nem eszi az én testemet, és nem issza az én véremet, annak nincsen örök élete. – Kannibalizmus, szarkofágia?  – ahogyan a 16. században mondták. A vérét inni!? – ez őrület –, miről beszél ez az ember, mire bíztat bennünket ez az ember? Ilyen nincs, ez lehetetlen! Azt is olvassuk, hogy amikor Jézus ezeket a szavakat mondotta, akkor a zsidók tusakodni kezdenek egymással. Mit akar ez jelenteni? Ők is értik, hogy ezt nem lehet önmagában venni. Ha arra gondolunk, hogy a test biológikum, a test mégiscsak hús – hát ha erről szólna Jézus, akkor őrült. De akkor miről beszél? S újra mondja, nyomatékkal: aki ebből nem iszik, aki abból nem eszik, annak nincsen köze hozzám, és nekem sincs közöm hozzá! Aki pedig eszi, az énbennem van, és én őbenne. Skandalum. De kedves testvéreim, könnyű nekünk ezt azzal elintézni, hogy ott a kapernaumi zsinagógában ezek régi zsidó atyafiak buzgó materialisták voltak, és a világot sem tudták másképp elképzelni, Istent sem, a mennyországot sem, semmit sem tudtak másképp elképzelni, mint matériaként, nem létezett számukra szellemi dimenzió, lám, mindjárt meg is van a magyarázat a megbotránkozásra. De azt olvassuk, hogy mikor véget ér a zsinagógai vitatkozás, a tanítványok, a beavatottak is azt mondják, hogy kemény beszéd ez! S szépen, lassan elszivárognak Jézus mellől. Ahogyan az ige mondja: hazabaktatnak.

Ennyi volt a tanítványság. De sokan vagyunk úgy meghatározó élet-pillanatokban, amikor szembesülünk a kemény jézusi beszéddel, hogy hazabaktatunk, hazaporoszkálunk. Ennyi volt, ezt én már nem tudom bevenni, ezt én már nem tudom megrágni, nincs már az a lelki készség bennem, nincs az az értelmező erő, amely feltörné ennek a kemény jézusi beszédnek a héját és kiszedné, kihüvelyezné belőle az igazi tartalmat. Otthagyják hát Jézust szépen sorban a tanítványok, a beavatottak. Pedig ők attól fogva, hogy a követői lettek, látták a jeleit, tapasztalták a csodáit, kezdhették érteni és ízlelni a beszédeit –, hogy Jézus egyáltalán nem erről az anyagi, nem a megfoghatóról, a láthatóról világról beszél, Jézus a hit dimenziójában mozog. S mégis megbotránkoznak és elmennek. Azt értik itt meg, hogy ha valaki üdvősségre akar menni, ahhoz hiába vállalkozik arra, hogy a Jézus tanítványa legyen, ha valaki üdvősségre akar menni, ahhoz hiába feszíti meg az erőit, csak akkor mehet üdvősségre, ha őt Jézus által maga az Atya hívja. Nagyon kemény beszéd ez! Meg kell érteniük a Jézushoz csapódó, a Jézus követésébe beálló tanítványi seregeknek, hogy bár lehet Jézus körül toporogni, lehet a Jézus szavaiból szemezgetni, lehet Őt mesterré választani, mindez csak ideig-óráig tarthat. Addig, amíg maga az élő Isten Szentlelke által nem szembesít bennünket az elhívás követelményeivel.

Megkezdődik tehát a Jézus környezetéből való elszivárgás. Hadd tegyem hozzá, hogy természetesen ennek van egy általános emberi oka is: senki sem szeret olyan körbe tartozni, amelyiknek csökken a népszerűsége. A politika világából ismerjük ezt, miután lezajlik egy parlamenti választás, s éppen csak pár százalékkal győz valamelyik párt. Egy-két hónap múlva megkérdezik a közvélemény-kutatók, hogy melyik párt szimpatikus, s a győztes azonnal nagyon szimpatikus lesz, és a vesztes pedig nagyon sokat veszít a népszerűségéből. Nem szeret az ember olyan ügyekbe belekeveredni, amelyek miatt esetleg lelkiismeret-furdalása támadhat. Jó példa erre, hogy a kettős népszavazás. Ennek kudarca után egy készült egy közvélemény-kutatást, s az a megdöbbentő válasz jött ki, miszerint a megkérdezettek 70%-a válaszolta, hogy részt vett, és 70%-a azt felelte, hogy mindkét kérdésre igennel felelt. Nem szeretünk népszerűtlen dolgokhoz tartozni, népszerűtlen ügyek szekértolói lenni.

Nyilván ez az emberi motívum is benne van a Jézus mögül elszivárgó tanítványokban, hiszen „áll a bál.” Jézus valami furcsa beszédeket mondott a testéről meg a véréről, meg az evésről meg az ivásról. Szokott Ő ilyeneket máskor is mondani – intézhetnék el a tanítványok –, majd kihüvelyezzük belőle az értelmet. Jézus egy nagy misztikus, nem is kell minden szavát érteni!  De most áll a bál. A főemberek megbotránkoztak. Az írástudók is. Nem értik Jézus szavait, még a csavaros eszű farizeusok sem értik, senki sem érti. És nem is az a baj, hogy nem értik, hanem hogy itt a botrány! S szépen hazaballagnak. Ebből ennyi elég volt!

Ekkor Jézus megkérdezi a maradékot, a tizenkettőt – ti is el akartok menni? Egészen pontosan így kérdezi Jézus: el akartok menni? A legtöbb helyen a régi antik görög ezt az igét, hogy elmenni, arra használja, hogy hazamenni: valahonnan hazamenni, meghatározott célra, ismerős helyre. Nem úgy általában elszéledni, hanem hazamenni. Ti is haza akartok menni, ti is vissza akartok zárni ahhoz az élethez, amelyben akkor voltatok, mielőtt elhívtalak benneteket tanítványnak? Ti is vissza fogtok térni ahhoz, amik voltatok? S ekkor Simon Péter azt mondja: Uram, kihez mehetnénk, örök élet beszéde van Tenálad.

Először is, kedves testvéreim, azt szeretném elmondani és talán ez a legfontosabb,  hogy nem rezignált beszéd a Péter szava. Sokszor értelmezik és magyarázzák úgy Péternek ezt a mondatát: Uram, kihez mehetnék, örök élet beszéde van Tenálad, kihez mehetnék? – bezárult a kör, mi már beléragadtunk ebbe, mi voltunk a balekok, akiket Isten valamikor elhívott, belegyakoroltuk magunkat a keresztyénségbe, elhittük a Jézus beszédeit, még becsületesen igyekeztünk is nem-válogatni, igyekeztünk tartani magunkat mindenhez, Isten törvényéhez –most itt a baj, itt a jaj, itt a botrány, itt a skandalum, itt a vitatkozás, de hát kihez mehetnénk? Késő már mást kezdeni. Nemrégiben beszélgettem egy kedves gyülekezeti tagunkkal, aki állást szeretne váltani, mert nem jó az a munkahely, ahol most van, a szakmáját sem szereti, eljött az életében az a pillanat, amikor – ahogy mondani szokták– profilt szeretne váltani. Nem igazán neki való, amit csinál, nem érzi magát benne jól, legfeljebb, ha beleveti magát egyfajta workoholizmusba, nem is vesz tudomást arról, hogy mit csinál, csak végzi mechanikusan. Pedig boldog ember szeretne lenni. Miután hosszabb-rövidebb ideig előtárta a lehetőségeket, hogy esetleg beiratkozna valami iskolába, bár öreg már hozzá, esetleg keresne valamit, amit a hívatásával párhuzamosan csinálhatna és egy-két lépéssel áttérne rá, végül rezignáltan azt mondta: nem megyek én sehova, én már csak így maradtam. Gondoljátok,  hogy Péter azt mondaná Jézusnak: Uram, hova mehetnék, mi már így maradtunk, Minket a tanítványosságra elhívtál, belevezettél, nem értünk máshoz, csak ehhez a fránya keresztyénséghez, csak ehhez az ócska, semmirevaló és botrányokat okozó Jézus-követéshez.

Azt hogy értenek máshoz is, nagyon jól tudjuk, és ez eleve cáfolja, hogy Péter szava rezignált lenne. Éppen az volt a rezignáltság, amikor Krisztus megfeszítése, feltámadása után visszamentek halászni. Dehogynem értenek ők valamihez, dehogynem tudják folytatni az életet! Ezért hát Péter szavai nem rezignált mondatok: kihez mehetnénk, jaj, kihez is mehetnénk, mi már csak itt maradunk a sarkadban, Mester! Ez a beszéd, amit Péter mond hitvalló beszéd, hiszen így folytatja: elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia.

Ahogyan korábban elmondottam János evangélista másképpen szemléli az evangéliumi történetet, mint a többi evangélista. Ő felülnézetből olyan momentumokat is meglát és kihangsúlyoz, melyek a többi evangélista számára nem annyira fontosak, és nem mondják el. Tulajdonképpen az a jelenet ismétlődik itt meg, mint a mikor Jézus a Cezárea-Filippi országútján megkérdezi a tanítványokat: kinek mondanak engem az emberek? S akkor a tanítványok citálják a pletykát. Azt beszélik Rólad a piacon, hogy Te vagy Illés próféta, mások azt mondják a kis-közben, hogy Te vagy egy a próféták közül. S akkor Jézus megkérdezi a tanítványokat: és ti kinek mondatok engem? Ekkor mondja Péter: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. János más dimenzióban mondja ezt el, s hozzá teszi – ami nagyon fontos – elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Péter beszéde a hit beszéde. Kihez mehetnénk? Így is lehetne kedves testvérek, fordítani: hova mehetnénk el Tőled, hiszen tenálad van az örök életnek beszéde? Ami a Te szádból kijön, az az örök élet beszéde. Nagy dolgot mond Péter. S János evangélista a megválogatott szavakkal nagyon jól is jelzi, hogy mit mond Péter. Péter nem azt mondja, hogy az örökélet logosz-a van Tenálad, hanem azt mondja, az örökélet rhema-ja van Tenálad. Az eleven beszédről szól most Péter. Ha azt mondaná, hogy Jézus Krisztusnál van az örökélet logosz-a, akkor azoknak lenne igaza, akik szelektálnak, mert a logosz jól megválogatott beszédet jelent, a logosz érvelést jelent. Az antik világban a rétoroknak, a szónokoknak, a filozófusoknak, a jogászoknak, a parancsolóknak volt a logosz-a. Az nem akármilyen beszédet jelentett, hanem a megválogatott, jól felépített beszédet. Ez a logosz úgy hat, mint egy jól kiegyensúlyozott érv, eljut a lélekig és a szívig, mint egy gyönyörűen megírt költemény. Most azonban Péter azt mondja, rhema van Nálad. Ez a görög szó a szánkból kijövő beszédet, vagyis az éppen hallott beszédet jelenti. És azt mondja Péter, amit mi Tetőled hallunk, amit Te bármikor mondasz, bármelyik pillanatban mondod, bárhogyan mondod, az az örökélet beszéde. Ezért nem szkeptikus, amit Péter mond, hanem a ragaszkodásnak és a boldog felismerésnek a megvallása ez: Uram, hova is mehetnénk el, Téged kell hallgatnunk és minden pillanatban Rád kell figyelnünk, mert bármikor bármit mondasz, az az örökéletnek a beszéde. Nem tudunk elmenni, nem tudjuk magunkkal vinni emlékeinkben sok szép szavadat, amiből majd összeállítunk egy breviáriumot Jézus legszebb mondásai címmel, s alkalmasint fellapozgatjuk. Melletted kell lennünk. Körülötted kell lennünk. Arra kell várnunk, hogy megnyisd a szád, és szólj hozzánk, a szívünkhöz és a lelkünkhöz, mert amit mondasz, az az örökélet beszéde, amit mondasz, az az örökéletből való. Boldog felismerés ez. Ezért, boldog ember az, aki ma is úgy figyel Jézus szavára, úgy hallgatja Igéjét, úgy olvassa szavait, hogy tudja, annak minden mondata, minden hangzója az örökéletből való. Jézus – s ezzel sokakat megbotránkoztatott Kapernaumban - az igazat akarta elmondani, azt akarta kifejezni, hogyha nem állunk lábujjhegyre, és nem tekintünk át a matériát és a szellemet elválasztó palánkon, ha nem kívánkozunk betekinteni az Isten országa csodálatos titkaiba, hanem bezárjuk magunkat ennek a világnak – egyébként valóban úgy tűnik, egész életünket kitölteni képes anyagi valóságába – akkor elvesztünk. És így is van, milyen szomorú az az ember, akinek soha semmi, semmilyen sejtelme sincs az örökéletről. Milyen reménytelen és kilátástalan az az élet, mely semmi másból nem áll, mint ennek a sáranyagnak a dagonyázásából, ami mi magunk is vagyunk, mert porból lettünk és porrá leszünk. Ennyi az élet, hogy dagonyázzuk a sarat? Egy meddő iszapbirkózás? S milyen boldogtalan az az ember,  aki örökké szomjúhozza és éhezi az igazság beszédét, de nem képes arra, hogy megízlelje.

Ezért hát, kedves testvéreim, nemcsak azt kell mondanunk a megbotránkozó és Jézust elhagyó tanítványokkal együtt, hogy kemény beszéd ez, hanem egy más jelentéstartományba áttéve azt kell mondanunk, hogy szilárd beszéd ez. Uram, kihez mehetnénk? A maradandóság beszéde van Tenálad. Uram, kihez mehetnénk és hova mehetnénk el, hiszen amit mondasz az szilárd és tartós. A mi életünk és a mi világunk, meddő mulandóság és semmi maradandó nincsen benne. A mi beszédeink elperegnek. Amit ma mondunk, abból holnap nincsen semmi, amit ma hallottunk ember szájából eget, földet rengető kinyilatkoztatásként, arról holnap már azt se tudjuk, mondotta-e egyáltalán. Ezért van tele a világunk szövegelő ládákkal. Akárhova megyünk, mindenütt csörömpölés, ricsaj, rikácsolás, kiabálás. Lassan tényleg nem élhetünk másként, mint jó nagy füldugóval. De ez azért van, mert a múlandóság nyaldossa, verdesi, ostromolja a maradandóság partját. El akarja foglalni, meg akarja hódítani. Nem lehetséges. Múlandó szavakkal, érvénytelen kinyilatkoztatásokkal, semmit érő kijelentésekkel, elpergő bölcselmekkel nem lehet megnyerni az örökkévalóságot. Kemény beszéd, amit Jézus mond, amikor azt mondja a Benne megbotránkozó, egymás között suttogó tanítványoknak is, hogy senki nem jöhet hozzám, hanem, ha az én Atyámtól van megadva néki. Szavakból akarsz létrát építeni a mennyországba? A te szavaidból akarod kikövezni a mennyországba vezető utat? Elmúló gondolatokból, szótörmelékekből akarod megépíteni a mennyei várost? A Jézus beszéde a szilárd beszéd. A Jézus beszéde a megmaradó szó, és a téged is megszilárdító és a téged is megtartó beszéd. Ezért, hát, imádkozzunk, hogy Isten Szentlelke ihlessen, bátorítson és buzdítson bennünket, hogy boldog hitvallással mondjuk, mi is elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. Kihez mehetnénk? Örökéletnek beszéde van Tenálad. Van-e Rajta kívül valaki, valami, ahova mehetnénk? Nincsen. Jézus szava most hűségre, állhatatosságra, szívünk és lelkünk megnyitására hív, hogy Reá figyeljünk, Vele legyünk, hogy az Ő megmaradó, szilárd beszéde minket is megtartson és megerősítsen.
Ámen