Őrizd a várat!

Ahogy a mostani egység ünnepen beléptünk ide, a megújított nagyváradi vár területére, mindenütt szemünkbe ötlik az erre a napra választott bibliai üzenet: őrizd a várat! Szinte beléptünk a történelembe. Vagy még inkább, ki sem léptünk ki a történelemből. Náhum próféta is egy nagy történelmi válság kellős közepén szólt. Így kezdődik a próféta könyve: az Úr terhe Ninive ellen. Bele kell ebbe rendülni. Sokszor olvassuk a prófétáknál ezt a szót:  teher, az Úr terhe, vagy az Úr igéjének terhe, s leginkább akkor, mikor Isten a saját népét terheli (Zak 12,1; Mal 1,1, Jer 23,33). Isten panasza ez, afféle vádbeszéd a saját népe ellen, amely letért a szövetség útjáról, hátat fordított az isteni rendeléseknek, és a maga kezébe gondolta venni a sorsát. Ám most nem a saját népe, hanem egy hitetlen birodalom fővárosa, Ninive ellen szól a próféta. Emlékszünk Jónás próféta könyvére? Jónásnál arról olvastunk, hogy ez a Ninive egyszer, valamikor meghallotta Isten szavát és megtért, és Isten megkönyörült rajta. De most, Náhum prófétánál felhangzik a szó: Ninive terhe – vagyis az Úr terhe Ninive ellen! Egy pedig végórát jelöl. A próféta jövendölése beteljesedett. Krisztus előtt 612-ben Ninivét elfoglalták, a birodalmat megsemmisítették. Náhum a prófétai üzenetének a kellős közepén hangzik el ez a szó: őrizd a várat!

Ezért is nehéz eldönteni: kihez szól ez az ige: őrizd a várat!? Sokat szenvedett népéhez? Lehetséges, hiszen a próféta itt a saját népét is vigasztalja, és ezt mondja: jó az Úr, erősség a szorongattatás idején. Aztán azt mondja: ímé, a hegyeken láthatók az örömhírt hozók lábai. Továbbá azt mondja népének: nem vonul át rajtad többé semmirekellő nép, megaláztalak téged, de nem foglak többé megalázni. Népéhez szólna tehát ott, a történelmi válságok közepette, egy rothadó világbirodalom ölelésében: őrizd a várat?! Őrizd a várost, int a próféta, őrizd azt ínség, baj és ostrom idején! Mert a történelmi krízis küzdelmet, háborút, viszályokat, ínségeket fog hozni. Őrizd hát a várat! Mintha Ézsaiás próféta évszázaddal korábbi, meghatározó szavát hallanánk Náhum próféta buzdításában is. Amikor az Asszír Birodalom ostrom alá vette Jeruzsálemet, és mindenki a kapituláción gondolkodott, akkor Ézsaiás próféta ellenállásra bíztatott: álljatok meg, bízzatok! Ha nem bíztok Isten szavában, nem fogtok megmaradni. És akkor, ott az ostromlott Jeruzsálem falainál csoda történt, mert az Úr angyala megütötte az asszír tábort, pestis-járvány tört ki, és a százezres ostromló sereg egyik napról a másikra eltűnt. Őrizd a várat! Ne rettenj meg a végveszedelem kellős közepén se! Amikor elfogynak az emberi esélyek, amikor a számítás azt mutatja, hogy a legbölcsebb, ha megadod magad, és más uralma alá hajtod a fejedet, mert élni mégis csak kell! – így űzi szerte a félelmet a prófétai szó: őrizd a várat! (Kálvin ebben az értelemben magyarázza ez az igét.) 

De lehet, hogy azoknak van igaza, akik szerint a próféta – ugyanúgy, ahogy Jónás – mégiscsak Ninivéhez szól. Ninive, őrizd a várost! Ninive, nézzed az utat, Ninive erősítsd a derekadat, keményítsd meg erődet! Ha pedig ez így van, akkor nem féljünk kimondani: ebben a szóban isteni gúny, roppant irónia van. Igen, van Istennek iróniája. Mi elhúzódunk előle, mint a perzselő napfény elől az árnyékba, de van Istennek iróniája. Olvassuk csak a második zsoltárt: a fejedelmek és a királyok egybegyülekeztek, tanácsot tartani, hogy levessék magukról az Úr igáját. Szabadítsuk meg magunkat Istentől! - mondják. És ekkor azt mondja a zsoltáros: a magasságban lakozó alátekint, és kineveti őket. Vagy olvassuk Mózes első könyvét: összegyűlt az emberiség Bábelnél (nem messze Ninivétől), és elkezdtek nagy tornyot építeni. Aztán azt olvassuk, hogy az Úr alászállott, hogy megtekintse, mi történik. Mint amikor valaki letérdel, a kezébe vesz egy nagyítót, és a hangaboly fölé emeli, hogy lássa, mit csinálnak a hangyák. Mit csinál az ember, amikor a legnagyobbat építi? Egekig építi az a tornyot, erősségeket épít, megostromolja az Urat, hogy lerángassa az égből! Isten meg letérdel, mint egy játszadozó gyermek, kezébe vesz egy nagyítót, és megnézi, vajon, mit csinál az ember? Hát nem látja-é a Mindenütt Jelen Lévő, a Mindentudó, a Mindenható? Dehogynem látja! Mégis, hogy értsük, letérdel, aláhajol, és mikroszkópot vesz elő, hogy úgymond, lássa a nagy embert, a nagy népeket, a nagy országokat, a nagy birodalmakat, akik elosztogatják a népeket, ide-oda lökik a szerencsétleneket, határokat húznak. Mit csinál az ember? Mit csinálsz, ember? Nohát őrizd csak a várat, Ninive! Legyél erős, vigyázz az útra, Ninive! Bizony, irónia van ebben. Őrizd a várat, úgyis hiába őrzöd! Vigyázd az utat, úgyis hiába vigyázod! Mert eljön ítéleted. Isten Ninivéhez szól itt, mondják némelyek, a vérszopó városhoz, amely tele van erőszakkal, és soha nem szűnik meg rabolni. Hát őrizd erőszakodat, őrizd rablásodat, őrizd a hatalmaskodásodat, mert eljön ítéleted! Ha tehát a szó itt arra utal, hogy hiábavaló az emberi igyekezet, akkor ez azt jelenti, hogy Ninive is megtanulja azt, amire tanította a világot. Immár, Ninive is megtanul félni. Ninive is megtapasztalja azt, amit ráosztott a kis népekre. Megtanulja, milyen üres és hiábavaló minden igyekezet, ha Isten elvonja kezét fölüle. Ninive is megtanulja, amire a kis népeket kioktatták a birodalmak, hogy napjaik meg vannak számlálva. Krisztus előtt 612-ben Ninive összeomlott, és megsemmisült. Nem állt fenn sokáig, mintegy 150 évig. Mi az az örökkévalóságban? 

Őrizd a várat! -  van ennek az isteni szónak egy szimbolikus üzenete is. Nemcsak történelem-leckét kapunk itt, hanem mély, személyes egzisztenciális leckét is. Az ige ugyanis (szószerint: »őrizd az őrtornyot!«) egészen közel visz bennünket az egyik legkedvesebb és legszebb zsoltárunkhoz, a 119. zsoltárhoz, amelyet nyugodtan nevezhetünk így: szerelmes ének. Igen, a 119. zsoltár egy szerelmes ember zsoltára, aki Istenbe szerelmes. És váltig mondja ezt a szót: őrizd, őrzöm, őrizni valamit - mélyen és személyesen. Azt mondja az Istenbe szerelmes ember: figyelek az Úr útjára, vagyis: megőrzöm bizonyságait (2.v), rendeléseit (8.), törvényeit (34.), határozatait (56.). Lényege szerint fohászkodik: segíts, Uram, add, hogy megtarthassam (megőrizhessem) a Te igazságodat. Másutt azt mondja: utaidra ügyelek. Mindegyik kifejezés mögött, ez a szó áll: őrzöm, - vagyis figyelek rá, ügyelek rá. Az én egész életem őrző élet. Az egész életem odafigyelő élet. Az egész életem a hűségnek, a helytállásnak, az állhatatosságnak, az Istenre figyelésnek az élete. Őrtoronyba állok, és várom a virradtát. Őrtoronyba állok, és figyelem, hol mutatkozik meg Isten kegyelme, merre hangzik fel Isten hívása, melyik az az út, amelyikre Ő küld engem, és mi az, amit a világ megannyi gondolata, véleménye között is meg kell őriznem és meg kell tartanom. Minden ember ismeri azt az egyszerű mozdulatot, amikor megyünk valahova, összekészültünk, felvettük a kabátot, a sálat, a sapkát is, már zárjuk az ajtót, de még teszünk egy utolsó mozdulatot, gyorsan megtapogatjuk a zsebünket, itt van-e az igazolvány, a zsebemben van-e a kulcs (és most már modern korban: nálam van-e a telefonom)? Ez az egyszerű mozdulat az, amiről itt szó van. Itt van-e velem az Isten igéje, velem van-e, viszem-e magammal? Mert e nélkül elindulni nem lehet. Vagy ha elindultam nélküle, akkor szégyenszemre, kényszeredetten vissza kell menni, és magamhoz kell venni. Uram, mondja a zsoltáros, megőrzöm tanácsodat! Uram, megtartom a Te igédet. Uram, figyelek a Te igazságodra és hűségedre. Hát őrizd a várat, őrizd az igét, őrizd az Isten igazságát! Egy angol bibliafordításban megragadó képszerűséggel áll ezt a szakaszt; nem ezt mondja, hogy őrizd a várat (vagy: őrizd az őrtornyot), hanem parancsként mondja: embert az őrtoronyba! Embert az őrtoronyba! Ott állsz-e? Ott vagy-e? És megfordítva, szimbolikusan: veled van-e, amit meg kell őrizned? Vagy csak sóhajtozol, hogy valahol útközben elveszett. S hátha leadta valaki a talált tárgyak osztályán? Majd megkeresem ott? Őrizd a várat! Az ézsaiási ige, amit idéztem, amivel annak idején a nagy próféta buzdította az ostromlott Jeruzsálemet: ha nem hisztek, meg nem maradtok (Ézs 7,9), így is fordítható: ha nem vetitek magatokat az igazság karjaiba, az igazság sem tud titeket a saját karjaiban megtartani. Ha nem veted magadat az Isten karjába, ha nem teszed meg az őrzésnek ezt a meghatározó mozdulatát, akkor hogyan is tudod mondani: az Úr az én őriző pásztorom!? Vessétek magatokat az igazság karjaiba, őrizzétek meg az Úr útját, hogy megőrizzen és megtartson benneteket. 

Végül hadd szóljak a kálvinista pluszról is. Őrizd a várat! Ahogy a prófétát hallgatjuk, nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy a saját népét buzdítja-e helytállásra, bizalomra, hűségre a történelmi krízisben, vagy az összedőlő Ninivéhez szól-e Isten metsző, megsemmisítő iróniájával? De talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megérlelődik-e bennünk valami mély és igaz belátás is, amely boldog tapasztalatokból táplálkozik. Azt kívánom tehát tiszta szívemből legelőbb, hogy ezen a mi egység-napunkon ébredjen bennünk hála, és adjunk hálát Istennek azért, hogy úgy vezette a magyar reformátusok útját itt, a Kárpát-medencében, hogy nem távolodtunk egymástól –, pedig annyi erő munkálkodott ezen, annyi minden vitt-sodort volna erre, hogy mindenki maradjon csak meg magának, őrizgesse a maga kis életét! Adjunk hálát Istennek, hogy ez nem így lett, hanem úgy vezetett minket, sokszor – valljuk meg őszintén – önmagunk ellenére is, hogy egymásra találhattunk, hogy a közösségünket megerősíthettük. És ebben a hálaadásban hadd szóljak erről a megalapozó mély és boldog tapasztalatról is, amit a próféta szava tükröz. Azt mondja a mi sokat idézett kedves zsoltárunk: ha az Úr nem épít, hiába épít az építő. Ha az Úr nem engedi, hiába tervez a tervező. És ha az Úr nem őrzi a várost, hiába őriz az őriző. (127.zsoltár) Boldog tapasztalat ez, mély és boldog belátása Isten megnyert akaratának. 

Ebből pedig egyszerre támad remény és türelem. Reménykedésre és türelmességre buzdítok hát ennek az igének a fényében is mindenkit: őrizd a várat! Ez a reménynek és az állhatatosságnak az igéje. Hitünk szerint a remény és az állhatatosság ikertestvérek. Boldogtalanságunkban és rossz időkben a remény és az állhatatosság nem találkoznak egymással, – mi több, ha boldogtalanok akarunk lenni elvetjük a reményünket, mert éppenséggel türelmetlenek vagyunk, vagy fordítva: nem tudjuk mi végett legyünk állhatatosak, mert elvesztettük a reményünket! De boldog időkben a remény és a türelmesség együvé tartoznak Sőt, most erre tanít a próféta: lehet a legzaklatottabb helyzetekben is egyszerre remélni és állhatatosnak lenni. Mit mond Náhum próféta? Jó az Úr, erősség a szorongattatás idején, és Ő ismeri a benne bízókat. Azért mondom, hogy ez kálvinista plusz, mert mélyre rejtve, de igen szépen Isten eleve elrendelése is benne foglaltatik. Kálvin azt mondja Institúciójában, és Karl Barth is ugyanezt mondja híres tanulmányában: az eleve elrendelés nem rémisztő ismeret, hanem vigasztaló ismeret. Vigasztaló ismeretben őrizd a várat, mert: ha az Úr őrzi, akkor nem hiába őriz az őriző. Ha az Úr építi, akkor nem hiába épít az építő. Akkor nem hiábavaló korán kelnünk és későn feküdnünk. Akkor áldás lesz a fáradsággal szerzett kenyeret ennünk. Akkor van reményünk a jövendőre nézve, akkor vannak fiataljaink és ifjaink, akikkel megtöltjük tegzünket, és nem szégyenülünk meg a kapuban. Ha az Úr őrzi, ha az Úr vigyáz, ha az Úr építi... S mit mond Náhum? Jó az Úr! Erősség a veszedelem idején! Ismeri a benne bízókat! Hát: őrizd a várat! 

Kedves Testvérek! Azt szokták mondani, hogy a jól megépített várak bevehetetlenek. Ha elestek, sosem a támadók ereje vagy ügyessége miatt esnek el. Hanem mert belül történt valami, a védők adták fel. Vagy kifogyott a kút vize, elfogyott az élelem, vagy rettegtetés ütötte fel a fejét, vagy árulás történt. Belül kezdődik a baj. 1660-ban, amikor a nagyváradi várat hatvanezres török-tatár ostromló sereg vette körül, és minden elfogyott, elfogyott az élelem, a víz, kifogyott a munició, és a védőknek meg kellett adniuk magukat. Ők a megadáshoz egy súlyos feltételt kötöttek ki. Nemcsak szabad elvonulást kértek, hanem azt is, hogy elvihessék a nyomdát, és vele a félig kinyomtatott Bibliát. Ehhez az egyhez mindvégig ragaszkodtak. Az életüknél is jobban. Ragaszkodtak az Isten igéjéhez, az erős várhoz, Jézus Krisztushoz. Őrizd a várat! Ünneplő Gyülekezet, Kedves testvérek! Tudjuk mi lett Ninive sorsa. Azt olvassuk a próféta könyve végén, úgy szétrebbent a nagy birodalom, mint amikor a nyáron határt járja az ember a száraz fűben, és lépte nyomán szétrebben egy-egy szöcske-raj. Ennyi volt Ninive. Találkozónkon hálát adunk Istennek, hogy nem az a lett sorsuk, mint volt Ninivéé. Hanem Isten egybegyűjtött, szeretetével és hűségével összekötött minket. Sose felejtsük hát, csak addig leszünk egyek, csak addig tudunk összetartozni, amíg tudjuk, hogy jó az Úr, erősség a nyomorúság idején, és ismeri a benne bizakodókat, – és amíg a benne bizakodók szerelmesek ebbe az Istenbe, Aki elküldte Krisztusát, – szeretik Őt, és a zsoltár szavaival: őrzik az Úrnak útját, őrzik az Úrnak igazságát, őrzik az őrtornyot, őrzik az életnek beszédét. Legyen így!

Ámen