Ördögűzés vagy Jézus-űzés?

Kedves Testvérek!

              Több dogmatikai kézikönyvet átlapoztam, hogy néhány okos gondolatot találjak a mai textushoz, s azt vettem észre, hogy a régi dogmatikákkal ellentétben a modern dogmatikusok tapintatosan hallgatnak a démonitás kérdéséről. Beszélnek róla, de tapintatosan hallgatnak. Úgy beszélnek róla, hogy inkább hallgatnak.   Mivel a mai dogmatikusok a kortársaink, mi pedig az ő kortársaik vagyunk, legalább három bevezető megjegyzést kell előre bocsátanom a történet megértéséhez. Lehet, hogy mi magunk is úgy vagyunk ezzel a történettel, mint a dogmatikusok - vagy megpróbáljuk racionalizálni, vagy tapintatosan mellőzzük az itt fennforgó állításokat és tényeket.

1. Az első megjegyzés egy régebbi élményemhez kapcsolódik, ahhoz az időhöz, amikor elkezdődhetett a rendszerváltás után az iskolai hitoktatás. A Bihari úti gyülekezetben, a lakótelepen szerveztünk hittanoktatást. El is kezdődtek a hittanórák, a felsősöknek bibliai történetek voltak soron. Egy szülő fölhívott, hogy mindenképpen beszélni akar velem. Hittanra jár a gyermeke. Megbeszéltünk egy időpontot, eljött, s letámadott, mondván: Mondja, tiszteletes úr, miket tanít maga a gyerekemnek? Legjobb hitem szerint bibliai történeteket — mondtam. És miért tanít annyit, tiszteletes úr, az ördögről? — kérdezte. Meghökkentem, mert nem úgy ismerem magamat, hogy minden második szavam az ördöggel kezdődik, és minden harmadik azzal végződik. Próbáltam tisztázni, hogy éppen olyan bibliai történet volt soron, amelyikben szó volt az ördögrol, és én magam inteném meg azt a hitoktatót, aki úgy ad elő egy történetet, hogy annak bizonyos elemeit mellőzi. Inkább ne mondja el, de ne hagyjon ki belőle. Ám a szülő nem hagyta a dolgot, és ismét föltette a kérdést, miért beszél maga, meg általában a papok, annyit az ördögrol? Ekkor megkérdeztem tőle, hogy miért, mennyit kéne beszélnem az ördögrol, ha már mennyiségi kérdéseknél tartunk? Mire ő azt mondta: Semennyit.

              Azóta is sokat gondolkodom azon, amit ez a szülő mondott. Lehet, hogy szülői jó szándék, vagy pedagógiai megfontolás vezette őt, gondolván: Ez a téma nem gyerekeknek való. Mert a démoni világ rettenetes világ, ez nem gyerektéma. Persze, akkor az egész evangélium sem gyermektéma, sem Jézus megszületése, mert gyermeket sem szoktak szülőszobába engedni, sem Jézus földi élete, szenvedése, sem megfeszíttetése, legkevésbé feltámadása. Mit fog abból föl egy gyermek? Akkor, abból ami a Bibliában van, semmi nem a gyermeknek való.

              Azonban úgy sejtem, hogy a szülő vádjában, inkább a mai ember szellemi restsége, és ebből fakadó ijedtsége jelent meg. A mai emberben egy vakhit munkál, az a vakhit, hogy a világ racionális és mechanikus. Ha nem működik a világ, akkor csak azért nem működik, amiért nem működik esetleg egy óra, ha nincsen fölhúzva. Föl kell húzni, és működik. Ha nem működik a világ, akkor legfeljebb azért nem működik, amiért nem indul el egy autó. Lemerült az akkumulátor. Föl kell tölteni, és elindul. A mai ember abban a hitben él, így tanulta, így nevelték, hogy a világ mechanikus és racionális. Amikor hát ördögökrol, démonokról, angyalokról, szellemekről, túlvilágról, transzcendenciáról hall, megszeppen, megijed, és hárít. Rettenetesnek, középkorinak, árnyékosnak, paposnak, dogmatikusnak tartja ezt az egészet, értheto hát, hogy igyekszik a gyermekét is megmenteni tőle.

              Mindeközben azonban, nem tudjuk a magyarázatát, hogy a gyermekeink miért vonzódnak megállíthatatlanul a démonihoz.  Tessék megnézni, milyen játékon játszanak szívesen a gyermekek számítógépen. Milyenek ezek a számítógépes játékok? Csak a szín-együttest nézzük: barna, sötét, fekete, zöld, — a démonitás színei. Ott ül a gyerek a démoni színvilág előtt, egy labirintusban, ahol szörnyetegek jönnek elő, azokat le kell géppuskázni, le kell kaszabolni, kicsorran a vérük. Természetesen, ha lelőtte a kis démont, akkor egy nagyobbik jön, ha azt lelőtte, akkor egy még nagyobb démon jön. Izzad a gyerek tenyere, verejtékezik a háta, talán nem alszik éjszaka, de másnap újra kezdi. S harmadnap megint kezdi, hiába mondja a szülő: Kisfiam, ez bolondság, ennek nincsen semmi értelme, ostoba dolog ez az egész. A gyermek megbolondul, ha nem játszhatja.

              Hogy tudunk erre magyarázatot adni, ha olyan racionális és mechanikus a világ, ha olyan egyszerűen működik minden, még maga az ember is? Ismerjük jól azokat az iskolai demonstrációs rajzokat, amik az emberi szervezetet úgy mutatják be, mint egy gépezetet. Fogaskerekek vannak az agyban, a kart gömbcsuklók mozgatják, a szív olyan, mint egy autómotor, a gyomor olyan, mint egy nagy élelmiszertartály. Ha ilyen az ember, akkor honnan vannak a gyilkos és öngyilkos késztetések?

              Nemrégiben történt, hogy egy élete teljében levő fiatalember jósoltatott magának egy cigányasszonnyal, aki megjósolta neki, hogy nem éri meg a 2000. évet. A fiatalember a 2000. évben depresszióba zuhant, halálra készült, ezt megjósolták neki. Hamarosan öngyilkos késztetései lettek. Aztán megérte a 2000. évet, megérte a 2001.-et is. Ekkor azt gondolhatta volna mindenki, pattan a buborék, oszlik a varázs. De nem oszlott. Szerelmes lett a halálba, és öngyilkos lett. Meg tudja valaki magyarázni? Van erre valamiféle racionalista, mechanisztikus magyarázat?

              Nem arról van-e szó, mint a szülő tiltakozásában is, hogy megérzi az ember, hogy egy rettenetes világ fölött jár, és Isten erői nélkül hallatlanul kiszolgáltatott?

              A második megjegyzés a bibliafordításra vonatkozik. Károli Gáspár idejében és talán még a XIX. század végi Biblia-revíziókor is, a régi magyar nyelven lehetett a démon szót ördögnek fordítani, így is szerepel a Károli fordításban. Ám a mai képzetek miatt ez már nem szabatos fordítás. Az ördögrol fizikai alakban megjelenő, szarvas, patás, farkas, vasvillás, csúnya bácsi jut eszünkbe, elálló fülekkel, kampós orral, kecskeszakállal, aki zaklatja az embert, ha hatalma van fölötte. Amiről itt az evangelista beszél,  nem a látható világra tartozik. Ez a démoni világ. Hogy ez mennyire így van, abban még a görög filozófia is megerősít bennünket. Platón egy helyen arról értekezik, hogy honnan van az ihlet. Miért tudnak a költők másképp beszélni, mint a köznapi ember? Hiszen, amikor hallunk egy verset, érezzük, hogy az nem köznapi beszéd.

              Amikor a költő verset ír, akkor — ahogy azt Nemes Nagy Ágnes mondja egy tanulmányában — intenzív prózát ír, aminek van egy belső lávamagja. Az izzik, az áttüzesedik. Nos, Platón azt kérdezi, hogy honnan van ez? Azt mondja, hogy minden költőnek van egy démona, vagy daimon-ja. Egy ihletője. Szó szerint így magyarázza Platón: tanítója. A démon az, aki tanít. Aki rávesz. Aki vezet. Aki rábír.

              Hogy fordítja ezt a modern ember? Pl. így: Van bennem valami, ami szüntelenül kényszerít. Az igazságérzetem. Platón erre azt mondaná: Az igazságérzeted? Az, ami mindig kimondat veled valamit? Ha akarod, ha nem, rákényszerít? — Nos, az a te démonod... Van bennem nagyravágyás, ami belevisz engem a dolgokba... — Az a te démonod... Becsvágy?. — Az a te démonod! Büszkeség? — Az a te démonod! Szenvedélyek? Azok a te démonaid! Ezek tanítanak, vezetnek kézenfogva,  visznek, nem hagynak. Platonnál ez még jó értelmu, ez az alkotás ihlető forrása. Annak az erőnek a forrása, amelyik erő nem hagyja békén a művészt.

              Mindazáltal igaz ez pusztító értelemben is. Aki már látott öngyilkossági mániában szenvedő embert, az tudja, miről van szó. Ott nincs jó szó, nincs értelmes beszéd. Ott nincs mivel hatni. Ott nem hatnak a gyógyszerek sem. Ott nem ér semmit az elektrosokk. Ott semmi nem használ, csak az imádság és a böjt, ahogy Jézus mondja.

              A harmadik megjegyzés a történethez kapcsolódik. Jézus határvidéken jár. Olyan vidéken, amelyik sohasem tartozott Izraelhez. A Genezáreti tónak ezt a keleti partvidékét soha sem sikerült Izraelnek tartósan hatalmi befolyása alá vonni. Amikor fölosztották az elfoglalt országot a 12 törzs között, ez a terület egyik törzshöz sem tartozott. Ez határvidék. Így volt ez a római korban is. A gadarénusok földjét közigazgatási nyelven Dekapolisznak, Tízvárosnak nevezték. Ezen a vidéken tíz fontosabb várost építettek, erődítményekkel. A Szíriában turistáskodó utazók mind a mai napig láthatnak romjaiban is impozáns római erődítményeket. Politikai, kulturális, szellemi átjáróház ez a táj, ahol sok minden keveredik. Nyilvánvaló, hogy Jézus és az ott lakók értik egymást. Vagy arámul beszéltek, vagy görögül. Az is biztos, hogy a képzetek, a hiedelmek is keveredtek egymással. Láthatjuk, hogy a római megszállás milyen nagy hatással van itt. Rövid idő alatt latin szavak szívódtak föl a nyelvbe, a képzetvilágba. Lukács és Márk evangelista is közli ezt a történetet, és ott megkérdezi Jézus a démoni lelkeket: Mi a nevetek? Azt felelik: Légió, mert sokan vagyunk. Igen, mint a római légiók. Sokan vagyunk, legyőzhetetlenek vagyunk. Erősek vagyunk.

              Mindezt azért mondom el, mert a mai ember is határvidéken él. Nem a szónak abban az értelmében, ahogy a gadarénusok földje, de a mi országunk is volt többször megszállás alatt, itt is keverednek kultúrák, képzetek, elgondolások. Használunk az osztrák-magyar monarchia hadseregéből származó szavakat a mindennapi életben, de használunk szovjetektől átvett szavakat is. Lehet, hogy ezek idővel elkopnak, s nem hagytak maradandó lenyomatot. Ám keveredik sok minden. Civilizációk, kultúrák, elgondolások. Ez is fontos a történet  megértéséhez.

2. Mindezeket figyelembe véve annyit szeretnék elmondani, hogy voltaképpen egy tragikus történetről van szó. Bár ördöguzés történik, és bár a disznónyájat nem sajnáljuk mi sem, a történet végeredményében, végső kicsengésében tragikus. Ha ugyanis végigolvassuk Máté evangéliumának a csodatörténeteit, Jézus gyógyításait, akkor azt vesszük észre, hogy a szabadítás, a gyógyítás szinte minden esetben Isten dicsőítésével fejeződik be. Ez volt Jézus célja. Ezért tett csodákat, ezért mutatta meg isteni hatalmát. Nem azért, hogy mutogassa hatalmát. Semmi öncélúság nem volt ebben. Sőt, sokszor látjuk, hogy Jézus inkább elrejtőzik, vonakodik csodát tenni. Nem ül föl az ördögi kísértésnek, pedig magasra viszi az ördög, nagy dolgokkal kínálja, ott a lehetőség megmutatni a hatalmat. Jézus csodáinak egyetlen célja van:  hogy Istent dicsőítse a szív és a  lélek. Hogy odaforduljon a Teremtőhöz, a Szabadítóhoz és a Megváltóhoz.

              Ebben a történetben azonban Dekapolisz lakói arra kérik Jézust, hogy hagyja el az ő vidéküket, távozzék határukról. Szó szerint fordítva: szedje a lábát. Minél előbb, annál jobb.

              Vajon miért kérik ezt? Először is azt kell látnunk, hogy Jézus hívatlanul jön. Hívatlanul, de nem váratlanul. Isten sokszor hívatlanul jön, de sohasem váratlanul. Az ember a bűneset óta várja Istent. Készül Isten érkezésére. Vajon nem várta, és nem készült erre Ádám és Éva, mikor fügelevelekből ruhát készítettek, és egymásra aggatták? Nem várták-e Istent, mikor hallották közeledni a paradicsomkertben, s elrejtőztek a bokorba? Az ember mindig Istent várja. Mindig várja Istent.

              Ám milyen megrendítő,  s ez az isteni világ nagy paradoxonja, Isten szokott hívatlanul is jönni. Egészen pontosan,  amikor Isten belép az emberi életbe, annak mindig drámaisága van, az mindig fölforgatja a dolgokat, mindig átrendezi a viszonyokat, mindig sokkolja és meglepi az embert, még akkor is, ha várta Őt. Még akkor is, ha a szívében születésétől fogva ott van az Isten-gondolat, ott van az Isten- hiányt,  kimondatlan tudata annak, hogy Isten nélkül nem teljes az élet.

              Jézus hívatlanul érkezik. Hívatlanul érkezik azért is, mert bármennyire is határvidéken élünk, s ő egy másik népből, egy másik vallásból, egy másfajta meggyőződöttségből jön. A mást, a másikat nem nagyon szokták hívogatni. Inkább mi is elmegyünk, és megnézzük. Inkább elmegyünk mi is bárhova, és megnézzük. Ők ne jöjjenek. Ez az élet természetes törvénye.

              Valaki azonban fölismeri Őt. Itt van Platón igazsága: nem mi vagyunk azok, akik a démonokról tanítunk. A démonok tanítanak. Sokat tudnak. Szellemi lények, intelligensek. Amikor Jézus megjelenik, eléjönnek, és azt mondják: “Mi közünk Teveled, Jézus, Istennek Fia? Azért jöttél, hogy idő előtt meggyötörj bennünket?”

              Nem hinném,  hogy Jézus úgy járt volna Dekapolisz vidékén, hogy előtte mentek volna a tanítványok egy nagy transzparenssel, amire oda lett volna írva: A Názáreti Jézus, hódoljatok Néki! Hogy így bárki ezer  méterről is be tudja Őt azonosítani. Nem hinném, hogy túl a Genezáreti  tengeren nagy híre lett volna Jézusnak. A démonok azonban fölismerik. Elébe mennek. Ők szeretnék Őt elűzni. A démonűzés története azzal kezdődik, hogy előbb a démonok kísérleteznek Jézus-űzéssel. Isten-űzéssel. Ettől olyan megrendítően mai ez a történet.

              A mai ember életében ajtó-ablak nyitva a démonitás előtt. Ajtó-ablak. Világháló, minden, amit akarunk. És az hozza is. Kéretlenül is. Ha a mai ember azt hallja, hogy  ördöguzés, csak oly formán hallja, hogy a médiumok elszórakoznak rajta, gunyoros híreket tesznek közzé obskúrus papokról, rémületes figurákról, törzsi idők gondolkodását megjelenítő alakokról. Ám, ha ez így van, akkor vajon mi van a másik oldalon? Nem folyik-e a mai kultúrában folyamatos Jézus-űzés, Isten-űzés? Nem-e az a nagy cél ma, hogy kikergessük Istent? Mindenből, mindenhonnan. Erkölcsből, morálból, törvényből, kultúrából,  családi életbol, olykor még, és ezt szomorú szívvel kell mondanom, az egyházból is.

3. A történet egy nagy kísérlettel kezdődik, egy Jézus-űzési kísérlettel. Ám Jézus hatalma megmutatkozik, és a démonok arra kérik Őt, ha már úgy kell lennie, hogy ezek a megkötözött figurák megszabaduljanak, hadd menjenek be a disznónyájba. Ez is jelzi egyébként, hogy határvidéken és nem zsidó világban vagyunk, mert a zsidóság körében nem tartottak disznót, tisztátalan állatnak számított. Hadd menjünk ebbe a disznónyájba, kérik Jézust. Menjetek! Aztán a démonoktól megvadult állatok egy szirtfokról belerohannak a vízbe és elpusztulnak. A rémült emberek, akik ezt látják, hazarohannak, elhíresztelik a városban, mi történt. Természetesen, mindenki kizúdul, látni akarják,  hogy mi történt. Ekkor hangzik el a megrendítő mondat: “és mihelyt meglátták, kérték Őt, távozzék el az ő határaikból.” Vagyis: Szedje a lábát.
   
   

              Ami a démonoknak nem sikerült, az embernek sikerül. Tudniillik, a Jézus-űzés. A démonoknak nem sikerült: “Mi közünk hozzád, Jézus, Istennek Fia?” Előbb mondják ki ezt: Istennek Fia, mint bárki. Mint bárki, aki Jézust ismerte, és hatalmával találkozott. Ezek a tisztátalan lelkek tudják jól, miről van itt szó. Ezek a szellemi hatalmak tudják jól, mi forog itt kockán. De nekik nem sikerül. Nekik kell menni. Nekik kell pusztulni, nekik kell a mélységbe aláhullni.

              Ami nekik nem sikerült, az sikerül a dekapolisziaknak. Így folytatódik az evangélium 9. része: “És hajóra szállva Jézus átkelt, és elment a maga városába.” Sikerült a Jézus-űzés. Most már csak egy kérdést kell föltenni: Vajon miért? Hát nem erősebb Jézus, mint az ember? Nem igazabb igazság az Ő igazsága? Nem mentőbb a kegyelme, mint bármi, amit el tudunk gondolni? Miért hagyja magát? Miért enged a kérlelésnek? Ha a démonoknak nem engedett, miért enged a gyarló embernek? Itt már az nyilatkozik meg, ami majd elvezet a keresztig, az valósul itt meg, amiben megmutatkozik az, hogy Isten milyen nagy mértékig tiszteletben tartja az emberi akaratot,  az emberi döntést.

              Ám nem azért hódolunk Istennek, mert Ő ennyire tiszteletben tartja a szabadságunkat, a döntésünket. A mai ember egyébként egy ilyen Istent  nagyon nagyra tartana, és nagyon tudna szeretni. Olyan Isten kellene neki, aki mindig mindent elfogad, aki mindenre rábólint. Volt egy magyar király, Dobzse Lászlónak csúfolták. Ha tanácsnokai azt mondták: Uram, királyom erre ennyi kell... — Dobzse! — felelte ő. Amarra annyi kell... — Dobzse! Dobzse. Jól van, legyen! Nos, egy ilyen "dobzse-isten" nagyon jó lenne az embernek. — Mennyei Atyám, ez kell! — Dobzse! — Mennyei Atyám, az kell! — Dobzse!

              Ma tehát az emberről akarok beszélni. Az a megrendítő, hogy az embernek egy disznónyáj többet ér, mint két meggyógyult ember. S ennek tán semmi köze már a démonokhoz. Ennek már köze sincs transzcendens szellemi befolyásokhoz. Ennek inkább az ember szívéhez van köze. Így számol az ember! Ez a megromlott, Isten ellen lázadó ember egyszerű matematikája. Egy disznónyáj többet ér, mint két meggyógyult ember.

              Gondolkodjunk el ezen. Aztán — mielőtt fölháborodunk és megdöbbenünk — próbáljunk meg racionális érveket mögé helyezni. Hát nem az a közös gazdasági érdek, hogy a disznónyáj fönnmaradjon, gyarapodjon? Mit foglalkozunk azzal a két emberrel? Őket már leírtuk, nekik már társadalombiztosítási kártyájuk sincsen. Kívül élnek a világon. Sírokban lakoznak, meg vannak láncolva. Azon az úton, ahol garázdálkodni szoktak, már évek óta nem jár senki. Izoláltuk a problémát. S most jön egy Jézus nevezetű valaki, belekergetteti a disznónyájat, a jövőt, a sonkát-kolbászt, a táplálékot a Genezáreti tengerbe. S itt ez a két szerencsétlen. Kik ők? Légió?! Hisz’ rendes nevük sincs!  
             Így számol a szív, kedves testvérek! Nem ér számára annyit az élet, amennyit az élet valójában ér. Nem ér neki annyit egy ember, amennyit az ember valójában ér. Nem számít neki annyit egy ember, ahogyan az Isten számítja... Hát szedd a lábad, s távozz a mi vidékünkről.

              Azt hiszem, a mai világban is ezért folyik a Jézus-űzés. A megromlott emberi szív ma is így számol. A befektetések, a gazdasági összefüggések, a jövő anyagi biztossága, az anyagiak..., az anyagiak többet érnek.

              Az a kevéske, túlórával szerzett kereset többet ér, mint az, hogy esténként hazaérjek édesanyámhoz, aki betegen fekszik az ágyon, hogy megsimogassam a kezét. Vagy elparentáljuk az öregszüloket valahova, mert nekünk dolgozni kell, élni kell. Hányszor hallom: Ugye, tiszteletes úr, megérti ezt? Most indítottunk egy vállakozást, most kaptam egy jó állást, most kezdtem bele az életbe, hurcoljam a két öreget a hátamon?

              Félretenni, leírni egyet vagy kettőt, csak azért, mert beteg, hát ez bizony nem szép dolog. Ám ha démoni, ha megszállott, ha megkötözött, ha nem bírunk vele, akkor ugye, lehet? Akkor ugye, az nem erkölcstelen? Akkor ugye, az nem vág, nem sérti a tisztességet?

              Megrendítő ez a történet - és kérdez. Sőt, nem is a történet kérdez, hanem az a mindig várt, mert mindig várt, a szív titkos mélyén mindig remélt, s mégis hívatlanul érkezo Jézus kérdez: Elhoztam az Isten gyógyító irgalmát. Elhoztam a bűnök, megkötözöttségek, szellemi hatalmak bilincseiből való föloldozás csodálatos lehetőségét. Élsz-e vele?

              Lehet, hogy lesz ára. Lehet, hogy az lesz az ára a szabadságodnak, a megtisztulásodnak, hogy kevesebbed lesz. Lehet, hogy az lesz az ára, hogy szeretned kell azt, akit már nagyon nehéz szeretni. Lehet, hogy az lesz az ára, hogy nem jön be a remélt plusz tíz-tizenöt százalék, amitől sikeres lenne az év. Mert az idődet, az erődet ebbe a fölösleges, gazdaságilag sehova nem tartozó, statisztikába be nem sorolható valamibe kell beleölnöd, amit úgy hívnak, hogy szeretet. Ettől a közgazdák szerint nem virágzik a nemzetgazdaság. Ettől nem nő a GDP. Ettől nem telik meg a kamra. Csak a szív! Csak a szív! Igazsággal, hűséggel, és eddig ezt a szót nem mondtam ki, a végére tartogattam: boldogsággal. Mert ahova Jézus megérkezik, ott boldog lesz a szív. Ahol Jézus szabadító hatalma érvényre jut, ott a szívet gyötrő számítgatás, a szeretetet megfojtó aggodalmaskodás helyébe boldogság költözik. Az Isten érkezésének boldogsága. Mert Krisztus által jön el, akit mindig vártam – igaz, nem az alkalmas időben, de eljön, hogy föloldozzon, s ettől minden idő alkalmassá válik. Adja a Szentlélek, hogy hívjuk, és ne űzzük Őt, kérjük is, hogy jöjjön, ne távozzon: benne van igaz boldogságunk.
Ámen