Önként

Kérdezhetnénk – ha Komló Korinthus és a nagytiszteletű úr Titus, akkor kicsoda Pál apostol? De inkább azt mondjuk, hogy Komló is Isten anyaszentegyháza, az evangélium szerelmese, Jézus Krisztus követője, és a beiktatandó lelkipásztor is Jézus Krisztus szent szolgája, az evangélium hirdetője és a gyülekezet pásztora, és mi, akik eljöttünk sok más helyről, hogy őreá Isten áldását mi is, higgyétek el, az evangélium szerelmesei vagyunk. De ezzel nem ér a sor. Pál írja Titusról, hogy Isten a szívébe ugyanazt a buzgóságot oltotta be irántatok, mint amit a mi szívünkbe beoltott. „Hiszen intésünket ugyan elfogadta, de nagy buzgóságában önként ment hozzátok.” Minden helyesen lefolytatott lelkipásztor-választásnak abban van a nyitja, hogy amikor az, akit a gyülekezet megtalál, elhív az önként, magától megy ebbe a szolgálatba. Erény volt az is, hogy Titus engedelmes, az apostol küldte és ment. Buzgó is volt, tehát igyekezett. Mégis, az egész keresztyén élet nagy titka ebbe a szóba foglalható itt össze: önként ment. Ez nem az a fajta önkéntesség, amivel gyakran találkozni mindenféle élethelyzetben. Valami feladatra keresünk valakit, önként jelentkezőt, mert nagy ügy indult, csodálatos lehetőségek nyíltak, és némelyek önként csatlakoznak a dologhoz. Ez az önkéntesség, amiről itt az apostol beszél, nem a vállalkozó kedvű ember önkéntessége, és nem is a bátor ember önkéntessége, vagy azé, aki meglát egy ügyben valamit, amit a többiek nem láttak meg, és ráteszi magát! Ez az önkéntesség itt életünknek ritka a mozzanata, szinte mindig utólag értjük meg a lényegét.  Sőt, éppen ez jellemzi: utóbb. Előbb áll az elfogadás, Isten megszabadító kegyelmének az elfogadása, aztán az elnyert szabadság (ahogy Jézus mondja: a fiak szabadok! Mt 17,26). És ezek alapján, ezek után, utólag kapjuk meg az önkéntességre való készséget. Egyszer egy kedves szülővel bocsátkoztam vitába, akit családlátogatáskor buzdítottam, hogy gyermekét járassa hittanra. Ő azt felelte: hadd döntse majd el a gyermek, ha nagy lesz, hogy akar-e hittanra járni. Megkérdeztem, mondja már, hogy milyen ruhát visel a gyermek, azt ő dönti el? Hát azt nem, felelte. És hogy mi lesz ebédre, ő dönti el? És melyik iskolába jár? Hiszen minden fontos létmozdulatot a szülők döntenek el a gyerek helyett! És a legfontosabbat rábízzák? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy vasigába kell fogni a gyermeket, és úgy kell nyomorgatni. Pusztán a korszellemet akarom érzékeltetni: hadd válasszon az ember! Így kínáljuk fel a lehetőségeket, s így a keresztyénség is egy lehetőség. Egy a kínálatban. Igyekeznünk kell, hogy ez legyen a legcsillogóbb, a legjobb illatú, a legvonzóbb, annyira, hogy ki se tesszük a kirakatba, hanem csökkentett áron, kedvezményben adjuk, és hozzákapcsolunk valami – egyet fizet kettőt kap –, egy imádság négy mennyország! Hadd válasszanak az emberek. De nem fognak választani. Az egész keresztyénség annak titoknak a boldog megértése, amit János apostol mond első levele 4. részében: mikor mi még bűneinkben voltunk, Isten már előbb szeretett bennünket. Ez az »előbb« mindig előbb van. És mi ezt mindig »utóbb« értjük meg. Az Isten iránti szeretetünknek, hálánknak, örömünknek, elkötelezettségünknek az a lényege, hogy utóbb fogjuk ezt fel, de akkor igazán a maga mélységében felfogjuk és átadjuk magunkat neki. Jézus azt mondja a tanítványoknak: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket (Jn 15,16). Pedig talán Péter és János is, Jakab is, András is és a vámszedő Lévi is mondhatná: én voltam, aki otthagytam a hálót, én voltam, aki otthagytam a vámos pultot, én voltam, aki istenhozzádot sem mondtam az enyéimnek, hanem elindultam az úton, én döntöttem, én választottam ezt a Názáretit. De Jézus azt mondja: nem ti választottalak engem, én választottalak titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek.

Ezért, amikor Pál apostol dicséri Titust, mondhatná: látjátok, ez a Titus milyen rendes szolgatárs. Megbiztattam egy feladattal, és ő hűségesen megy is közétek, elvégzi a munkát, dicséretet érdemel. Hozzátesz itt valamit, és azt mondja: nemcsak így és nemcsak azért megy hozzátok, hanem önként. Ez a jó lelkipásztorság titka. Hadd tegyük most rá a válladra, nagytiszteletű úr, és hadd írjuk be szívedbe: önként. Önként végezd a kötelességeket. Ha egyházmegye regulája, a presbitérium missziói munkaterve, a lelkipásztornak a törvényben megírt kötelezettsége, és még ki tudja mennyi minden levegővételnyi időt nem hagy, az a kötelesség. És mégis végezd önként.  Jézus azt mondja, mikor a jó pásztorról beszél, vagyis önmagáról (János 11), majd elküldi tanítványait is: az a különbség a pásztor és a béres között, hogy a béres csak annyit csinál, amennyi a munkaköri leírásában van, de ha lehet, abból is levesz egy kicsit. A pásztoroknak nincs szakszervezete, csak a béreseknek. És a szakszervezeti vezér folyton alkuszik is: kevesebb munkáért többet. Ez a világ logikája. De ha jön a veszedelem, a béres elfut, mert nem érzi övéinek azokat, akik rá vannak bízva. A lelkipásztor szívében élő önkéntességnek más az érzése. Önként jött, önként van itt közöttetek. De szent megbizatással. Isten reá bízott benneteket. Vagyis ez az önkéntessége nem azt jelenti, hogy önként van itt, aztán ha meggondolj magát, továbbáll - persze, önként. Egyáltalán nem így, hanem másképpe. Őt Isten kötelezte. Amikor az apostol mondja, olyan nagy volt Titusban a buzgóság, hogy önként jelentkezett, - szinte azt mondja: nem tehettem mást, őt kellett küldenem. Hadd kérjelek titeket is testvérek, hogy miközben a lelkipásztorotokat imádságban hordozzátok és remélitek tőle, hogy átsugározzon az életén Isten megmentő szeretete, akkor úgy könyörögjetek érte, hogy tovább segítitek őt ebben is: önként. Akkor talál itt szív a szívhez, lélek a lélekhez, akkor lesz igaz, amit az apostol szava is vágyakozom hozzátok menni, hogy hitből hitbe, egymás hite által épüljünk (Rm 1). Akkor teljesül a zsoltár szava is: milyen jó és milyen nagy gyönyörűség az atyafiak között az egyenesség. Az egyenesség az egyetértést jelenti, a hívők összhangját.

Ha most valaki megkérdezné tőlem, püspök úr maga miért keresztyén, azt mondanám: önként. Na, mégis püspök úr, mi érdeke fűződik hozzá? Önként. És miben látja a keresztyénség lényegét? Önként. Mert ez a szabadság. Ez nem a bezárkózott ember ezoterikus szabadsága. Diákkoromban sokat kellett Debrecenbe vonatoznom, Sokszor láttam, miképpen viselkednek az utasok. Egyszer beült egy atyafi, s még el sem indult a vonat, kicsomagolt, és hozzákezdett falatozni. Ült velünk szemben egy szerelmespár. A fiatal ember nyolcszor megkérte a leányzó kezét, ő hatszor visszaadta a gyűrűt, még Ceglédnél se tartottunk. Ült ott egy tudós ember is, kilenc dioptriás szemüveggel. Valami vastag könyvet lapozott, körül se nézett. Hárman azonnal szundikálni kezdtek, és megkértek, ha jön a kalauz, adjam oda jegyüket, ne kelljen felébredniük. Aztán Cegléd után kiderült, hogy én bizony rossz vonatra ültem, mert ez a vonat nem Debrecenbe ment, hanem Szegedre. Mit ér a te szabadságod? Végigeszed, végigcsókolózod, végigalszod az életed, de nem jó felé megy a vonat! Nem jó felé tart az életünk. Jézus Krisztusban történt meg az életünknek az a nagy váltó-állítása, és benne kaptuk meg azt a boldog, biztos reménységet, hogy az életünk jó irányba megy. Igen, van betegség és nyomorúság, bezártság, és megverettetés. De Ő jó irányba viszi az életünket. S ha rábízod az életedet, abban nyered meg a szabadságot. És ezért állhatsz önként a szolgálatába. Jézus Krisztus nem is tart igényt rabszolgák és cselédek munkájára. Sőt, azt mondja a tanítványainak: nem mondalak többet titeket tanítványaimnak. (A tanítványt is lehet utasítani.) A barátaimnak mondalak benneteket! Az ő kereszthalála és feltámadása felszabadított bennünket életünk minden nyomorúságából, többek között ebből a nagy illúzióból, hogy azt hisszük, hogy kiválaszthatjuk magunknak a legjobbat. Egyszer valaki azt mondotta nekem: tiszteletes úr, én annyira igyekszem az Istenhez, én mindenen át tudok gázolni, olyan vagyok, mint az agár, ha az szimatot fogott, árkon-bokron, tövisen, mindenen keresztül fut, - így futok én az Istenhez. Akkor mi a baj? – kérdezem. Mindig beleütközöm önmagamba - felelte.  Nos, kedves nagytiszteletű úr, ez az igazi önkéntesség ott kezdődik, amikor nem ütközöl önmagadba. Szolgálj az újjászületett ember természetes módján – önként. És ti is, kedves komlóiak, önként, szabadon legyetek itt, az úrasztala körül, vegyétek a szent jegyeket, imádkozzatok, énekeljetek zsoltárokat, vigasztaljátok egymást, épüljetek egymás hite által. A komlói gyülekezet ezt mindig is tudta és ebben is gyakorolta magát. Az életek megváltozása, a hitben való megmaradás, az áldozatkészség, az egymás iránti szeretet, az egymáshoz való hűség – mi más mindennek a titka? Önként. És ezt már a meghívott és megválasztott lelkipásztor is tudja, és önként fog ideállni, hogy esperes úr tisztébe beiktassa. Mi is önként kívánunk rá áldást, és örülünk veletek együtt, hogy Isten igéjének szolgája itt van közöttetek, hirdeti az üdvözítő evangéliumot, és szólongat arra, hogy Krisztus szabad szívű gyermekei legyetek. Krisztus indít útra, és Ő várja a hazaérkezőt. Legyen ezért neki dicsőség most és minden időben. 

Ámen