Ő hű marad

 „Igaz beszéd ez! Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni, és ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni, és ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.” (2Timótheus 2,11-13)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek! Akinek volt már a kezére bízva kamaszgyerek, tudja jól, milyen bosszantó viselkedés az, amit így nevezünk: „mindig övé az utolsó szó.” Roppant idegesítő, amikor a gyermekeink így viselkednek. Ámbár mégsem afféle kamasz-betegség ez, amely elmúlik, mint a tejfog, kihullik. Ez a kór – „enyém az utolsó szó!” – bizony, velünk van egész életünkben. Szinte el sem hisszük, amikor valaki a fejünkhöz vágja: „hát sose bírod abbahagyni, hogy mindig mindig tiéd legyen az utolsó szó? Bár feketén-fehéren le lett vezetve, hogy nincs igazad, te mégis csak mondod a magadét, hogy tiéd legyen az utolsó szó!” És ez a magatartás a nagyhangúak és népszerűek világában még inkább elviselhetetlen. Ez a nagy zajgás, úgy tűnik, kiűzi lelkünkből minden reményünket.

„Igaz beszéd ez” - írja itt az apostol Timóteusnak. S miután az apostol többször is használja ezt a kifejezést (Timóteushoz és Titushoz írt, személyes hangú leveleiben) vélhetnénk, hogy ez valami sajátos stílusfordulat. Vagy lehet úgy is érteni, hogy nyomatékosító kifejezés, valamiféle bizonykodás. Az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk Pál hányattatásairól. Rómába kell mennie, hogy ott folytassák le a perét, tisztázzák a vád alól, vagy éppen elítéljék. Még Kis-Ázsiában van, ahol Festus helytartó és Agrippa király is kihallgatja. (ApCsel 26) S amikor Pál Jézus feltámadásáról és a halottak feltámadásáról beszél, Agrippa király felkiált: bolond vagy te Pál, agyadra ment a sok tudomány! Pál így válaszol: nem vagyok bolond, mert amit mondok, az józan és valóságnak megfelelő beszéd (ApCsel 26,25). Így is mondhatnánk, összevonva: igaz beszéd.

Az „igaz beszéd” kifejezés tehát azt jelenti, hogy arra a szóra, üzenetre bátran támaszkodhatsz, megbízhatsz benne, nem hazugság. Nincs benne félretájékoztatás, csúsztatás, nagyítás-kicsinyítés, amit ismerünk a kereskedelem világából, a reklámok világából, a filozófusok világából és a politikusok világából is, persze. Ma azt hirdetik, hogy ez vagy az a portéka a legolcsóbb termék, de mire odaérünk a boltba, már az a legdrágább. Na, de hát, kérem, eltelt itt közben tíz perc – felelnek cinikusan. Nagy gondolat ejti ámulatba a világot, egy újabb filozófia, tökéletes eszme-rendszer, és aki filozófus, mind azt fújja. De tíz év múlva már a szerzője nevét is elfelejtettük. Hallgatjuk a politikusok kampány-beszédeit. Aztán a választások után két nappal, hirtelen átalakulnak a dolgok, s amire ígéretet tett a polgármester-jelölt, az megszűnt aktuálisnak lenni. Remélhetjük-e, kérdezem, hogy mi korunk nagyemberei, a híresek, a népszerűek egyszer majd eljutnak az igazmondás művészetére?

E tapasztalatok okán hajlunk arra, hogy az apostol szavát – igaz beszéd ez, valóságnak megfelelő, megfontolt beszéd ez – afféle erősködésnek vegyük. De éppen ő mondja a Római levélben, hogy az embert a beszéde alapján ítélik meg igaznak, vagy hazugnak (Róma 3,13). Aki igaz beszédet mond, azonosul is azzal, amit mond, s ilyen értelemben igaz ember. Ha hamis beszédet mond, előbb-utóbb lelepleződik, és hamis embernek fogjuk tartani. Sőt, roppant nagy a tét! Mert nem a szorzótábláról vagy az aktuális benzinárról beszélünk itt. Az igazság beszéde éppenséggel az üdvösség evangéliuma, amely megpecsételi a hitet (Ef 1,13). A Kolossé levélben Krisztus feltámadását nevezi az igazság beszédének (Kolossé 1,5). Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló minden... Ez az egyetlen igaz beszéd, amelyre bizton rátámaszkodhatunk, és amely tiszta fénybe állít mindent, ami a világban van. Hadd idézzek még néhány helyet. Az első Timóteus levélben mondja Pál: „igaz beszéd ez, Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse a bűnösöket, akik között első vagyok én.” (1Tim 1,15) Személyes vallomás ez, s ugyan miért hazudna az, akit kimentettek a halálos árból? Ugyanitt, később ezt mondja: „igaz beszéd ez, azért is szenvedünk, mert az élő Istenbe vetettük reményünket, aki minden embernek megtartója.” (1Tim 4,9) Az iménti személyes vallomást kinyitja, és általános igazságot mond: ha Istenbe vetjük hitünket, megtaláljuk a megmenekülésnek, az üdvösségnek az alapját. Titusznak pedig azt írja: „igaz beszéd ez, Krisztus kegyelme által lettünk örökösök az örök életre.” (Titus 3,8) Tehát nem különféle vélemények elbírálásáról van itt szó, vagy a közhangulat ingadozásáról, futó meggyőződésekről, igazságmozzanatokról, hanem életről és halálról, üdvösségről és elveszésről, igazságról és hamisságról! Vagyis istenfélelemről, kegyességről, ahogy korábban láttuk már. Pál a mi életünkről beszél, a kegyes életről, amely magához Istenhez vezet el.

Erre vonatkozik az igaz beszéd.

De most nehéz helyzetben kell ezt mondania, börtönben van. Vagy inkább siralomházban, mert a pere eldőlt, elítélték, halálra készül. Őt tehát az igaz beszéd a vértanúság felé repíti, Timóteus azonban, aki Kis-Ázsiában maradt az apostol által alapított gyülekezetek gondozására, kétségtelenül elbizonytalanodott. Nagy zajongás közepette szolgál. Pál is tud erről és így festi le a nehéz helyzetet: „Az emberek magukat szeretők lesznek: pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, érzékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői” (2Tim 3) A költészetre fogékonyak belehalhatnak ebbe a felsorolásba egy csomó „k” betűt. Kemény világ ez! A magukat szeretők világa. Az emberek nem istenszeretők, nem kegyességkedvelők, nem emberszeretők, hanem maguk-szeretők. Nem vigasztalom magamat azzal, hogy lám, kétezer évvel ezelőtt is így volt, nem változott semmit a világ, Nyugaton a helyzet változatlan. Mert ha változatlan a helyzet, akkor nagy baj van. Mert amiket itt fölsorol az apostol, ezek miatt omlott össze a Római Birodalom. És ha ez jövendölés itt, és Nyugaton a helyzet változatlan, akkor végromlás felé rohanunk. Mert az emberek magukat-szeretők. Mondhatná valaki, hogy ez itt csak keserű beszéd, mert ugyan hogyan láthatná másképpen a világot egy börtönben ülő ember? Évtizedeket küszködött, viselte a betegségeket, az éhezését, a virrasztásokat, a hajótöréseket, a megvádoltatásokat - az örömhírért! De most vége mindennek. Hát hogyan láthatná másképp az ilyen ember a világot, mint így, ahogy leírja? Hogyan másképp lássuk mi is a világot, ha eltelt az életünkből 60, 70, ki tudja hány esztendő, évtizedeket foglalkoztunk jó ügyekkel és a végén csak visszaborítják ránk?!

Hozzánk is beállíthat ez az érzés. Bármennyire is biztonságban tudjuk magunkat társadalmilag vagy politikailag, annyit vádat hordanak ma a keresztényekre, hogy aggodalom tölti el az embert. Mondjuk rá: ilyen a világ? Még ilyenebb! Mert Pál apostol azzal folytatja, hogy vannak olyanok, akiknél megvan a kegyesség látszata, de megtagadják annak erejét. Szó szerint: vannak formára kegyesek, akik a kegyesség morfológiáját, a magatartás-alakokat, a gesztusokat kitűnően művelik, de életvitelükkel megtagadják a kegyesség, az Istenhez vezető élet, a boldog élet erejét. Az ilyenek, folytatja az apostol, a hitre nézve nem becsületes emberek, hit dolgában megbízhatatlanok, nem lehet rájuk támaszkodni. Itt a levélben két tévtanítót említ név szerint, Himenéust és Filétust, akik üres lármával töltik meg az aggodalmaskodó, gyötrődő, szorongó keresztények szívét. Márpedig ez a lárma csak istentelenségre vezet, melynek a gesztusai emlékeztetnek az igazi istenhívő életre, de a tartalma egészen más. Jézus mondja a képmutatókról: megtisztítjátok az edényeket kívül, de belül rakva vagytok mindenféle undoksággal.
Ó, kedves testvérek, ma is hallom ám hogyan döngetik némelyek a mellüket, hogy mekkora nagy keresztények ők, nagyobbak, mint bárki más, akik nem is keresztények. Hallottam ezt mostanában egy politikustól is. Most nincs választási kampány, hát bátran szóba hozom. De hadd jegyezzem meg: könnyű ám a nem-keresztényhez képest kereszténynek lenni! Sőt, a másik keresztyénhez képest is könnyű keresztyénebbnek lenni. Mondanám ezt én. De nagy a lárma, messze hangzik a melldöngetés robaja. Inkább hát kérdezem: hol van a kegyesség megtartó ereje, hol van az evangélium életformáló hatalma, hol kezdődik el az a nagy változás, amiért érdemes élni? Az apostol megfogalmazza ezt a Római levélben. A 7. részben azt mondja: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halál e testéből! S nyomban a 8. részben fölujjong: hála az Istennek, mert nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak, mert akik Krisztusban vannak, azok új teremtés, azokban új élet kezdődött. Hol van ez az új élet? Értjük tehát, hogy a magára maradt Timóteus - az apostol Rómában halálra készül, ő pedig itt gyötrődik – miként keresi másokban, és nyilván magában is ezt az életformáló hatalmat. S érthető, hogy megrémíti a szentségtelen, üres lárma. Főleg, mert a lényege szerint, ez a zajongás nem ateizmus. Nem azt kiabálják a hamiskodók, hogy: nincs Isten! Ó, ezt csak a bolond mondja (13. szoltár). Nem az Isten ellenségei kiabálják ezt, ők nem áhítoznak a mi társaságunkba. Az istentelenek csizmával szokták berúgni a templomajtót, meg a szívünk ajtaját is. S ha eltűntek, szabadság-ünnepet tartunk, megemlékezünk arról, hogy véget ért a zsarnokság, szabad hinni. A hamis atyafiak nem így és nem ezért jönnek. Azt mondja az apostol: belopakodnak, tehát kegyes szöveggel jönnek, mint valami nagy teológusok.  És ennek a nagy teológiának, amit ez a két alak, Himenéus és Filétushirdetett, az a lényege, hogy már megtörtént a feltámadás. Szép ötlet, mondhatni. Luther szerint ez a theologia gloriae, a dicsőség teológiája, amely azonban hamis, mert nem ismeri a keresztet!

Az apostol igen jól ismerte ezt a gondolatot, már a korintusiak között is voltak olyanok, akik azt hirdették, hogy ők már feltámadtak (1Kor 15). S lám, most a Timóteus által vezetett gyülekezetekben is megjelenik ez a hamis tanítás. Éspedig olyan erővel, hogy mint valami üszög, vagy rákfekély terjed. A kukoricaüszög, tudjuk, nehezen legyőzhető növényi betegség. Ha egy kukoricaszáron megjelenik, azt bizony kapával kell kiütni és el kell égetni, nehogy az egész kukoricatáblát megfertőzze. De mit jelent ez a mondás: hogy mi már feltámadtunk? Ha hívőkké lettünk, mondják a tévtanítók, akkor megízleltük az eljövendő világ erőit, és éppen ezért már fel is támadtunk. Most már csak azt várjuk, hogy nyikorduljon a mennyország kapujának a zsanérja, mi itt állunk a kapu előtt készen bemenni. Ez azonban azt jelenti, hogy Isten alá van rendelve annak, ami itt és most van. Ha mi már feltámadtunk, ha angyalokkal társalgunk, csakis Isten az, aki késik és várat bennünket. Angyalokká lettünk volna? Idézzük csak a korintusi levelet. Nem véletlenül mondja ott az apostol szeretet himnuszában, hogy: ha angyaloknak nyelvén szólnék is... (1Kor 13), mert voltak Korintusban olyanok, akik ezt hirdették: feltámadtunk, már az angyalok nyelvén beszélünk. Nahát, Gábriellel és Mihály arkangyallal ultizom esténként. Ha ez így volna, akkor Isten alá volna rendelve mindannak, ami itt és most van, akkor a hitnek, a reménynek és a szeretetnek nincs más dolga, mint kicsikarni Istentől, amit az ember itt és most jónak gondol. Ami nekem jó, az legyen úgy is. Úgy legyen ám! Isten teremtő hatalma az ember szolgálatába áll. Én már tudom, hogy mi a jó, Isten talán még nem tudja, de majd csak beáll a sorba, hiszen szeret! S ha szeret, diktálhatunk neki. Ugye, ismerős ez! A hit, a remény, meg a szeretet is arra való, hogy előrébb lendítsék azt, amit én jónak, fontosnak gondolok. Vannak is mindenféle jó programok. Kell hozzá megfelelő erőforrást. Isten is csak egy erőforrás. Jól látja Pál, hogy a hamis teológusnak csak addig kell Isten, amíg jól van dolguk. De valójában bennük már elsikkadt az igazi reménység. Ha pedig elvész a Jézus Krisztusba vetett reményünk, akkor kisiklik az életünk nagy átformálódásának a története. Mert nem az a boldogtalanság, ha nem áll be azonnal a jó, hanem az, ha eltávolodunk minden jónak a forrásától.

Ennek okáért, mondja itt Pál, én mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Jézus Krisztusban való üdvösséget örök dicsőséggel egyben. Majd hozzátoldja: „igaz beszéd ez, mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni, és ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni, és ha megtagadjuk, ő is megtagad minket, ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.”

Meghalni Krisztussal együtt. Így kezdődik a kegyes élet. Az újjászületés halállal kezdődik. Ezt mondja az apostol a Galata levélben: „a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt megfeszíttettem, élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Galata 5,19) Az ember egész megváltása – Isten kikutathatatlan, titokzatos, megrendítő és csodálatos akaratából  – emberileg szólva kudarccal kezdődik. Az új élet, amelyre mindannyian vágyunk – Isten végéremehetetlen végzéséből  –  halállal kezdődik. De nem az én halálommal, a legrosszabb halálával, nem az arra leginkább méltó kudarcával, hanem az egyetlen igaz halálával, az egyetlen követésre méltó pusztulásával. Az én halálom majd akkor következik, miután ő feltámadt! Ez a dráma abban az egy szóban tökéletesen benne van, amit húsvét délutánján az emmausi tanítványok mondanak: pedig mi azt reméltük... azt hittük, Jézus fogja elhozni az országot. De már három napja, hogy vége van ennek az egésznek. (Lukács 24,21) Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus  - felel erre a csüggedésre az apostol. Az új életem úgy kezdődött, hogy Krisztussal együtt megfeszíttettem én is. Az ő tökéletes áldozatában van elrejtve a feltámadás ereje is, és, megfordítva, Krisztus feltámadásában jut érvényre az áldozata.

Ha tűrünk, akkor vele együtt is fogunk uralkodni. A Római levélben, amikor feltárja a szívét, és a nagy istentitkok magasságából előlép ő maga, azt mondja az apostol: „dicsekedünk a háborúságokban, tudván, hogy a háborúság békességes tűrést nemz, a békességes tűrés pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig soha nem szégyenít meg, mert az Isten szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róma 5,3-5) Ha tűrünk, az próbatétel. Ha megálljuk a próbatételt, abból reménység lesz, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert a feltámadás hitéért, az élet átformálódásának nagy reménységéért, az Istenben megnyert boldogságért tűrünk. És nem adjuk oda magunkat annak, ami jelenleg éppen jól hangzik, és azt duruzsolja a fülünkbe, hogy már fel is támadtunk volna. Talán azért volna itt Isten, azért jött, azért kopogtat, hogy megkérdezze: kicsi gazdám, mit parancsolsz? Terülj, terülj asztalkám? Testvérek, a Biblia nem Aladdin csodalámpája, amit megdörzsölgetünk és kijön a dzsinn, hogy minden kívánságunk teljesítse. Ha kinyitod a Bibliát, ott arról olvasol, amit Isten akar és parancsol! Ha Krisztussal tűrünk, vele együtt is fogunk uralkodni.

Ez az új szövetségnek a lényege. Ezért Jézus szavait is idézi, amikor azt mondja, ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Mikor Jézus elküldi tanítványait Isten országának jó hírével, azt mondja, hogy ha valaki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az én Atyám előtt. De ha valaki vallást tesz rólam, mellém áll, velem együtt tűr, velem együtt meghal, aki tehát az én üdvözítő halálomat életváltoztató hatalomként elfogadja, az új életet nyer és én is mellé állok, és bizonyságot teszek róla. (Mt 10,33) Ez az új szövetség. Aki tehát nem veszi föl a keresztet, nem vállalja Krisztus halálát és nem hiszi a feltámadás nagy titkát, azt nem érti, nem érheti, hogy Isten éppen üdvtetteiben jelentette be ránk igényét. Nem akkor boldog az Isten, amikor mi bejelentjük Rá az igényünket! Istenre igényt tartani -  ez belénk teremtett adottság. Kálvin azt mondja, hogy minden ember szívében el van ültetve az istenérzék. Minden ember igényel valamilyen Istent. Bizony, örülünk, ha valaki keresi az Istent. Örülünk, ha valaki akarja az Istent. Végre!  De Isten titkát ez a szent szövetség tárja fel: Ő tart rád igényt, hogy úgy élj, úgy higgy, úgy remélj, és úgy szeress, ahogy az az ő életrendjében van. Aki megtagad, mondja Jézus, azt megtagadom én is.  Legmélyebben azonban nem az ateistákra vonatkozik ez az igény. Megtagadni csak azt lehet, akit ismertünk. Megtagadni csak azt lehet, akiben hittünk. Elfordulni csak attól lehet, akivel együtt voltunk. Ezért használják az evangélisták Péter tagadására is ugyanezt a szót. Péter ismerte és szerette Jézust. Péter áldásokat kapott Jézustól. Péter elkötelezte magát Jézusnak. Péter a legnagyobb titkot kapta meg a Szentlélek által, ki tudta mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. (Máté 16,16) És Pétert boldognak mondja Jézus, mert ezt nem test és vér, hanem a mennyei Atya jelentette ki neki. Péter első volt a sorban. Kész volt meghalni is Jézusért. Aztán megtagadta. Vagyis Péter megbontotta a szövetség rendjét. Mint azok is, mondja Pál, akik forma szerint kegyességben élnek, mégis megbízhatatlanok. Azt hangoztatják, hogy ismerik Istent, ám tetteikkel megtagadják őt, mert utálatosak, engedetlenek és semmiféle jótettre nem alkalmasak.

Kemény tehát a szó, amit az apostol Timóteusnak mond. Mégsem ezzel ér véget az igaz beszéd! Így zárja: ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.

Hitetlenkedünk. Két helyen olvassuk még ezt a szót nyomatékkal. Egyrészt Jézus feltámadáskor, amikor jelentik a sírlátogató asszonyok, hogy feltámadott az Úr. De a tanítványok hitetlenkedtek. Asszonyos fecsegésnek tartották a beszédüket. Hát kié akkor az utolsó szó? A hitetlen tanítványoké? Nahát, csak jöjjenek ezek az asszonyok, fecsegjenek össze-vissza! Aztán elszalad Péter és János, ők is jönnek vissza, és mondják, úgy van, ahogy az asszonyok mondták, de nekik se hittek. Kié itt az utolsó szó? Miért ragaszkodunk olyan nagyon ahhoz, hogy a miénk legyen? A hitetlenségünké? Valóban, kérdezem, lehet a tiéd az utolsó szó Istennel szemben is?  Kierkegaard, a nagy filozófus azt mondja: Istennel szemben sosincs igazad. Ezt így forgatja át az önhitt ember: nekem Istennel szemben is igazam van! Miféle igazság ez? A tagadás igazsága. És, kérdezem, mennyi élet van abban?

Másodszor Pál utal erre a Római levélben, ahol szintén leírja, hogy milyen üres a kegyesség puszta látszata. Mint a terméketlen fügefa. Ám, mondja: a hitetlenek hitetlensége nem teszi hiábavalóvá Isten hűségét (Róma 3,3). Mi már-már végképp elcsüggednénk, mikor megbukik egy nagy ember, mikor kiderül egy nagy hívőről, hogy nem nagy hívő, sőt nem is hívő. Még inkább csüggedünk, ha rádöbbenünk, hogy nem kell az egyházra sarat hordani, mert van rajta elég. Vagy mikor mi magunk is, akik nagy buzdulással nekilódulunk az új életnek, és nem félúton, hanem az első lépések után megtorpanunk. Ilyenkor beköszönt teljesedik a „nincs” uralma, és tolul bennünk a végső szó:  nincs hit, nincs remény, nincs szeretet, nincs feltámadás, nincs új élet, nincs is Isten. Ám ez a hitetlenségünk sem teszi hiábavalóvá Isten hűségét.

Ő hű marad. Ebben gyökerezik az evangélium. Semmilyen kétség, semmilyen hitetlenség, semmilyen megerőtlenedés, semmilyen gonoszság, semmiféle hányattatás, semmiféle tűrhetetlenség, semmiféle szenvedés, és még a halál sem teszi hiábavalóvá Isten hűségét. Ha mi hitetlenkedünk is, vagy ha hűtlenkedünk is, s akár ha azzal summázzuk be az egész életünket, hogy nem ér semmit az egész,  mindez együttvéve sem teszi hiábavalóvá Isten hűségét. Ha mi hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja. Ebben van egyetlen reményünk: a te hitetlenséged nem teszi hiteltelenné Istent, a te csüggedésed és reménytelenséged nem veszi el a reménység alapját és nem teszi erőtlenné Istent. A te önszeretetedre való hajlamod, melynek annyi mutánsa van, hogy a végére nem érsz, nem csorbítja Isten hűségét. Hanem a hűséges Isten újra meg újra megajándékoz hittel. Ahogyan a Krisztusát megtagadó Pétert is megajándékozta Krisztus. Nem azt kérdezte, hogy: Péter nagyobb, látványosabb, sikeresebb, hitelesebb keresztyén vagy-e a többinél, hanem ezt kérdezte: szeretsz-e engem, Péter? Vagy, ha mégis jobb akarsz lenni a többinél, ezt kérdetzi: jobban szeretsz-e engem, mint őket? (Jn 21,15) Nem Péter szívéből, nem az életéből, nem a sorsából fakad ez a megbízható, igaz beszéd! Az csak egyszerű visszhang a mester szavára: igen, uram, tudod, hogy szeretlek. Mert Krisztus önmagát meg nem tagadhatja. Mikor úgy tűnik, hogy az utolsó szó is a tagadásé, sóhajts bátran, és kérd el az igaz beszédet, melyre bizton támaszkodhatsz. Az igaz beszéd maga Jézus Krisztus, aki meghalt és feltámadott, hogy új életünk legyen Benne. Ámen