Nyomorúsággal

A nyomorultat a nyomorúság által menti meg, és a sanyargatás által nyitja meg fülüket az Isten. Téged is tágas helyre vezetne a nyomorúság torkából, oda, ahol nincs szorongattatás, és bőven kerülne asztalodra zsíros étel. De te igaztalan ítélkezéssel vagy tele, és jogosan ér utol az ítélet. Csak az indulat ne ragadjon el, ha csapás ér, és ne áltasd magad nagy váltságdíjjal. Vigyázz, ne fordulj a gonoszsághoz, ne válaszd azt a nyomorúság helyett!

Luther Márton, akiről azt tartják, hogy fordítása Jób könyvéről az egyik legmélyebbre ható, legjobb megértést tükröző munka, azt mondja egy helyen Jób könyvéről: „Jób könyve igen jó könyv. Mert nemcsak Jób révén és miatt, hanem minden megszomorított, megkísértett, szenvedő és bánkódó szív vigasztalására van megírva. Amikor az ördög és az emberek megkísértették Jóbot, és szembefordultak vele, ő ezt béketűréssel viselte. Amikor azonban Isten haragja kezdett reá nehezedni, kifogyott a béketűrésből és elbúsulta magát. Bosszantotta és fájt neki, hogy olyan jó sorsuk van az istenteleneknek. Ezért is lehet vigasztalásukra a bajba jutott keresztényeknek, akiket üldöznek és szenvedések sújtanak. Mármint, hogy Isten nekik az eljövendő életben hatalmas és örökké való javakat ad aszerint, hogy e mostani életben csupa merő szenvedést ad. Mármint aszerint, ameddig elér az üldözők keze, és nem aszerint, ameddig az üldözők szeretnék.” Mély szavak ezek, és hozzá toldom, Luther másik megjegyzését: a szenvedés az az én könyvem. Lám, ezt egy szenvedő ember mondta, aki sok kísértésen, sok gyötrelmen, sok betegségen, sok bánkódáson, sok elbúsuláson, sok felinduláson ment keresztül, ezért jól érti, hogy Jób könyve nemcsak egy csodálatos alakot állít elénk, aki állhatatos, türelmes, béketűrő, hiába kísérti az ördög, ő nem fordul szembe Istenével, és példaképként van elénk állítva, hanem vigasztalás is az egész Jób könyve. És közeledünk is ehhez a vigasztaláshoz, a könyv vége felé haladunk. Ma még utoljára Élihuról szeretnék szólni, akinek korábban két alkalommal hallottuk a beszédeit. Élihuról sok mindent elmondtam, hogyan vélekednek a személyéről, hogy a legtöbb bibliamagyarázó legszívesebben a pokolba küldené, de jobb esetben is odasorolják a rosszul vigasztaló barátok közé. Van, aki egyenesen az ördög követének tartja, más magának az ördögnek (ahogy azt Martin van Heemskerck metszete mutatja), csak álca rajta az emberi alak, és még egyszer, utoljára, megkísérti Jóbot. De láttuk, hogy Élihu inkább afféle talány. Ki ő? Amikor hallottuk, hogy Jób lezárta a vitát, megszerkesztette a panasziratát, amelyben Isten elé tárta az ártatlanságát és kijelentette, hogy csak Isten és csakis Isten az, akit a maga ügyében ezután már meghallgat, akkor hirtelen előlépett Élihu, akiről addig nem hallottunk semmit. (Később sem fogunk.) Előugrik, azt mondja, hogy ott volt végig, türelmesen meghallgatta a beszélgetést, de végül haragra lobbant Jób barátaira is, mert föladták a vitát, és Jóbra is, mert szerinte igazabbnak mondta magát Istennél.

Ám a barátokat elég hamar elintézi, s inkább Jób ellen fordul, kemény beszédet mond ellene. Most ennek a hosszú beszédnek az utolsó részéből hallottunk részleteket. Korábban arról beszélt, hogy eleve kizárt, hogy Jóbnak igaza lehetne, mert Isten igenis beszél, beszél hozzánk a szenvedéseinken keresztül, beszél hozzánk álmokon keresztül, és küld mindig közbenjárókat is, akik Isten üzenetét tolmácsolják. Nincs igazad, Jób - mondta Élihu másodsoron - , mert a szuverén Isten igazságosan kormányoz. Ma pedig arról hallunk, hogy Isten a szenvedéssel fegyelmez. Elsőre nem nagy igazság ez, testvérek! Minden szülő tudja, hogy a rakoncátlan gyermek életében előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor már nem szép szavakat mondunk neki, nem tartunk neki tudományos értekezést arról, hogyan illik helyesen viselkedni, különösen felnőtt társaságban. Nem magyarázgatjuk el neki, hogy ne rángatózzon, mert beveri a fejét a sarokba, hanem rántunk rajta egyet. És időnként elsül a kezünk is. Vagy olyan nagyot kiáltunk, mintha hirtelen mennydörgés támadt volna. Afféle hang-sokkolás ez, ezzel próbáljuk magához téríteni a gyereket. Sokszor vagyunk így a saját egész életünkkel is. Nagyon jól van dolgunk, jól megy minden, elégedetten hátra dőlünk a saját életünk kényelmes karokszékében, pipázunk és kellemes habos nyári sört iszunk – aztán jön valami... És rögtön föltesszük a kérdést, hogy mit akart Isten? Mit akar ezzel Isten? Most mi rosszat csináltam? Miért rángat meg engem az Isten? Mit gondoltam rosszul? Miben kell változtatnom? Egyszóval, úgy tűnik, hogy Élihu sok új igazságot nem mond itt, hiszen a vita során már a barátok is utalgattak arra, hogy ezek a szenvedések (a vagyon elvesztése, a család elvesztése, az elviselhetetlen fizikai fájdalmak, a magára maradottság, a kiközösítettség), ez valamiféle útja-módja Istennek arra nézve, hogy visszarántson bennünket a helyes útra, visszazökkenjünk a megfelelő kerékvágásba, vagy egy nagy hórukkal újra feltegyen bennünket a sínre, mert kisiklott az életünk. Aztán majd minden rendbe jön. Miután Élihu befejezte ezt a beszédét, eltűnik. Igen, amikor eljutunk oda, hogy az Úr szól a forgószélből, és legvégül megfeddi Jób barátait, őket név szerint felsorolja, és parancsolja nekik, hogy mutassanak be engesztelő áldozatot, mert nem szóltak felőle igazán úgy, mint szolgája Jób. De Élihu nevét már nem halljuk.

Ebből támad a feszengő érzésünk Élihu kapcsán. A másik három barát történét tudjuk, csak előre lapoztuk a könyvben, mint egy a krimit olvasva, s látjuk, hogy ők majd megkapják Istentől a kokit. Megrovást kapnak, engesztelő áldozatot kell bemutatniuk. És ez rendben van, voltaképpen ezt elővételezve olvastuk szavaikat. Elismertük, hogy szépeket mondanak, de azért kerestük is, hogy mit és hol rontottak el. De Élihu? Ki ő valójában?  Múlt alkalommal azt mondtam, hogy fölfedezhetünk a szavaiban prófétai elemeket is. Olyan szavakat mond, és úgy fogalmaz, hogy azt a próféták könyveibe is bele lehetne írni. Mint az égen átsuhanó meteor, olyan ő, egy pillanatra fölvillan, megmutat valamit, eltűnik. De leginkább ahhoz tudnám őt hasonlítani, mint amikor egy teljesen sötét szobába vagy térbe kerülünk, elővesszük a gyufát meggyújtjuk, és amíg a körmünkre nem ég, addig a pisla fényénél látunk valamit, aztán újra sötétben vagyunk. Efféle felvillanó fény Élihu, aki ugyan megfeddi Jóbot, ahogy tették a barátai is, ám a szavai révén meglátunk valamit, amit eddig nem vettünk figyelembe. Szent-Györgyi Albertnek tulajdonítják, de először Schopenhauer mondta, hogy a felfedezés tulajdonképpen annyi, hogy látunk egy-egy jelenséget, amit mindig mindenki más is lát, de olyasmit gondolunk róla, amit még soha senki nem gondolt. Talán ez Élihu szerepe itt: ugyanazt látja, amit a barátok is, és mindenki más is, sőt, nagyjából ugyanazt is mondja Jóbról, Jób szenvedéséről, gyötrelmeiről, bajáról, betegségéről, perlekedéséről, amit mindenki más. És mégis, amit mond, abban mi fölfedezünk valamit, amit a barátok nem gondoltak, és nem mondtak ki, és nem is sejtettek.

Az első mindjárt az, hogy Élihu az egész világegyetemet megidézi tanúnak. A barátok is beszéltek csillagokról, napról, holdról, természetről, Jób is magasztalta a világkormányzó isteni bölcsességét (28. rész),  de alapvetően - hadd mondjam így - egyfajta minőségellenőr Istent hoztak képbe. Egy MEÓS istenségről beszéltek. Az idősebbek, akik gyárakban dolgoztak, tudják, hogy az üzemekben működött a MEÓ, és voltak meósok, akik ellenőrizték a futószalagról lejövő termékek minőségét, megfelelnek-e a szabványoknak. Nos, itt meós istenségről hallottunk, aki úgymond ellenőrizte Jób életét, és megállapította, hogy bár hasonlít a szabvány szerint előállítandó termékhez, de valami hiba van benne, ezért kidobta a selejtbe. Vagy afféle vizsgálóbíró istenség ez, egy nyomozó istenség, akinek besúgták, befújták a fülébe, hogy Jób, a szolgája valójában képmutató alak. Ráadásul református képmutató. Tudjátok, a jól kitanult református képmutató, hogy imádkozik? Ha jól kitanult, aki megtanulta Jézus szavából, hogy haragudni kell a képmutatókra, így imádkozik: hálát adok, Uram, hogy nem vagyok képmutató! Nos, Jób lebukott.

Valami ilyesmit idézgettek folyton a barátok. Élihu azonban egészen másirányú dolgot mond és ezzel új távlatot nyit meg, erről majd később is lesz szó. Azt mondja Jóbnak: nyisd ki a szemed! Nézz föl a csillagokra! William Blake-nek, a nagy angol költő, festőművésznek van egy szép tablósorozata Jób könyvéről. Ebben van egy jelenet, amikor Élihu megszólal.  Egy fiatalembert látunk, aki a csillagos égre mutat föl. Ha visszalapozunk ebben a tablóban, azt látjuk, hogy Jób barátai mindig csak Jóbra mutatnak: te vagy a bűnös, te vagy a képmutató, lebuktál, térj meg, alázatosodj meg! Mutatnak Jóbra hat kézzel is! Élihu a csillagos égre mutat. És azt mondja, hogy nem tudsz a nyomába eredni annak az Istennek, aki az egész világegyetemet alkotta. Lásd, gondol egyet, s csak úgy kihozza a kamrájából az esőt. Máskor permetez egy kis záport. Aztán lehel egyet és befagynak a tavak. Mennydörgéssel szól, és égtől földig megreped a kozmosz. Jób, csodáld az Isten dolgait, Isten fenségét és nagyságát! És még inkább csodáld azt, hogy ez az Isten tud rólad, számon tart téged, aki nem tudod kifürkészni az ő éveinek számát (36,26). És Isten nem hagy el, hanem meg fog hallgatni. Ez itt döntő fordulat a Jób könyvében! Ajánlom bárkinek, bogarássza végig Jób könyvét, a barátai sosem nem szóltak arról, hogy Isten meg fogja őt hallgatni. Csak annyit mondtak, hogy viselkedjen jól, és amikor majd Isten értesül Jób példás magaviseletéről, akkor elhozza számára újra a jót. Legyen Jób alázatos, és akkor majd Isten megsegíti. De meghallgatni? Az az Isten, akinek a villámlásába belesüketülünk, és a szívünk kiugrik a helyéről (36,34), meghallgat bennünket. És az az Isten, akinek a villámlásába belesüketülünk, azt akarja, hogy mi is meghalljuk Őt és meghallgassuk őt. Mert tud villámlással is szólni az Úr. Majd szól a forgószélből. De tud úgy is beszélni, ahogy Illés prófétához beszélt. Alig hallható, halk és szelíd hangon (1Királyok 19).

Másrészt kedves testvérek, Élihu igen talányos, sőt megdöbbentő igét mond itt. Egy évig lehetne róla gondolkodni! Ezt mondja: a nyomorultat nyomorúság által menti meg. Vannak fordítók, akik annyira nem értik, vagy nehezen értik ezt a mondatot, hogy így fordítják: a nyomorultat megszabadítja nyomorúságából. És valóban tele van a Szentírás boldog bizonyságokkal arról, hogy Isten a nyomorultat, a szegényt, az elesettet, az üldözöttet meghallgatja, és kiszabadítja a nyomorúságából, bajából, fogságából, betegségéből, sőt a halál torkából. Sokféle kifejezés van erre, de itt egy sajátos terminus technikus van. A megszabadít, megment igét más esetekben úgy is lehet fordítani, hogy harc árán kiment, vagy kiránt, kibont, kiold valahonnan.  Mózes harmadik könyve írja le a tisztulási szabályban, hogy a fertőzött köveket ki kell venni, ki kell rántani az építményből (3Mózes 14); fordított értelemben tehát az a megmentés, hogy Isten kivesz, szinte kitép abból a környezetből, amelybe be vagyunk gyökerezve, vagy bele vagyunk keveredve. Más helyek pedig szépen kifejezik, hogyan érkezik majd el az Úr szabadítása, mint egy felmentő sereg. Már körül vagyok véve. Már elestem, már végem van, már fegyverem sincs. Már le vagyok térdeltetve, már várom az ellenség halálos döfését. Aki látta a Gyűrűk Urában a nagy ostromot, amikor a hegyoldalról megérkezik a felszabadító sereg..., hát hogy’ dobogott a szívünk! Isten kiszabadít a nyomorúságából. Csak néhány zsoltárt hadd idézzek kedves testvérek. „Segítségül hív engem a nyomorult - mondja a 91. zsoltár – , ezért meghallgatom őt.” Lám, a villámisten meghallja a nyomorult ember alig nyöszörgését, és ezt mondja: „vele vagyok háborúságában, megmentem, megszabadítom és megdicsőítem őt.”(Zsoltár 91,15) A 34. zsoltár így szól: „Ez a szegény - mutat magára az üldözött Dávid: ez a szegény – kiáltott, az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette.” (Zsoltár 34,6) Ezt bizony, a barátok is sokat mondták Jóbnak: ha kellően alázatos leszel, ha megváltoztatod az életedet, akkor Isten kiment a bajodból. „Hat szükségből kiment téged; és hétben nem ér hozzád veszedelem.  Éhínségben megvált a haláltól; és háborúban a kard hatalmától; nyelvostor esetén elrejtőzhetsz; és pusztulástól nem kell félned, ha jön; pusztulásra és éhségre nevethetsz.”  - mondta első beszédében Elifáz. (5,19-22) Hat bajodból kiment, a hetedik sem árt meg neked.

De figyeljük, mit mond Élihu! Nem azt mondja, hogy kiszabadít a nyomorúságból, hanem azt mondja, hogy nyomorúság által szabadít meg. Ez mit jelent? Hiszen az egész életünk menekülés a nyomorúság elől. És ha Jób a társunk, vagy ha Luther szavához igazodunk, hogy Jób könyve jó könyv, és minden megkísértett, nyomorult, beteg, lesújtott, elbúsult, ördög által megtámadott ember számára íratott meg, akkor gondolhatnánk, hogy éppen azért a nagy reménységért íratott meg, amely megismétlődő szabadítást ígéri nekünk is (hat baj, hét veszedelem). Kiáltottunk és Isten kimentett. Testvérek, visszatekintve életünkre, ezt csak hálaadással tudjuk elmondani, sőt ámulattal, mert sokszor nem is tudtuk, milyen iszonyatos nyomorúságban, bajban, katyvaszban, elesettségben voltunk. Aztán mikor Isten tágasságra csalogatott ki bennünket a szükség torkából (36,16), és kősziklára állította a lábunkat, szinte összeomlunk, úgy megrémülünk, ha belegondolunk abba, amiben voltunk, de már nincs. Hát micsoda nagy bajból szabadított ki Isten! Dicsőség neki! De Élihu nem ezt mondja, hanem ezt: a nyomorúság által szabadít meg. Mit jelent ez? Betegnek kell lennem? Szenvednem kell? Bajba kell jutnom? El kell veszítenem mindent? Kidobnak a trágyadombra, mint Jóbot, és az arra járók leköpdösnek?  Így szabadít meg az Isten, hogy belevisz a nyomorúságba? Nyomorúsággal szabadít meg? Vagyis nem kihoz a bajból, hanem még inkább belevisz és nekem végig kell rajta mennem?  Így szabadít meg a nyomorúságból?

Vagy inkább a gőgből szabadít meg? A gőg a végső nyomorúság, tudjuk jól, testvérek. Ez az az állapot, amikor erősködünk a Mindenható ellen, ahogy Elifáz mondta (15,25), amikor megmutatjuk erőnket a Mindenhatónak, vagyis hát nem a Mindenhatónak, mert ilyenkor nem az élő Istenhez megyünk, hanem a képzeteinkhez. Kérdezem hát: a 21. századból szabadít meg bennünket Isten nyomorúságaink által? Mert mi más a 21. század, mint a gőgnek az évszázada. Letérdepeltetjük Istent és kötelezzük, hogy azt csinálja, ami nekünk jó, és kötelezzük, hogy úgy csinálja, ahogy nekünk jó, ahogy mi azt elgondoltuk. Persze, csak a papjait, prófétáit, követőit kapjuk nyakon, és fitogtatjuk erőnket. Most itt ebben a nagy aszályos időben, ahogy olvasom Jób könyvét, látom, azt mondja Élihu, hogy Isten harmatcseppeket szitál, esőt rendel, árvizet parancsol: „majd nedvességgel öntözi meg a felleget, s áttöri a borulatot az ő villáma. És az köröskörül forog az ő vezetése alatt, hogy mindazt megtegyék, amit parancsol nékik, a föld kerekségének színén. Vagy ostorul, ha földjének úgy kell, vagy áldásul juttatja azt.” (37,10-12) S mondom én reggelenként, óh, csak szitálna az Úr egy kis harmatcseppet itt a szétaszalódott világra. Na, nem baj, mondom, előveszem a református énekeskönyvet, kikeresem az Istenhez szóló fohászkodásokat aszály idején. De lám, ez az énekeskönyv is egy felig-meddig 21. századi alkotás, nincs ebben ének aszályra, nincs benne könyörgés háború idejére, nincs benne ének közböjtre, nincs benne odafohászkodás Istenhez a nagy nyomorúságból. Igaz, olyan sincs, ami ellen most prédikálok, gőgös ének sincs benne. Mit mond a gőg? Csak egyre erősködünk, hatalmaskodunk, gőgösködünk, beképzeltek vagyunk, és azt mondjuk: az a dolga Istennek, hogy promptra szabadítson ki a nyomorúságról, nyomban küldje az esőt, ha itt az aszály, és ha nagyon hideg van, olvassza föl a jeget, ha pedig hőség van, indítsa el a mennyei légkondicionálót, és nekem fizessenek áramdíjat, nemhogy én fizessek bármiért.  Ez az Isten kell! Ilyen Isten kell!

Azt mondja Élihu: „ha pedig bilincsbe vernek, nyomorúság köteleivel tartanak fogva, ezzel tettedet adja tudtodra, vétkedet, hogy fölfuvalkodtál. Megnyitja a füledet az intelemre, és meghagyja, hogy térj meg gonoszságodból.” (36,8-10) Igen, jól látják, akik azt mondják, hogy itt Élihu titkot tanít, és nekünk is titkot tanít, amikor ezt mondja, hogy Isten nyomorúság által szabadít meg! Ez azt jelenti, hogy Isten letöri a gőgödet, letöri az istenkedésedet, letöri az erősködésedet, Isten letöri a fölfuvalkodottságodat – és nyomorúság által nyitja meg a füledet, mert a gőg ember fülét a villám se nyitja meg. A mennydörgésre már fel se rezzensz. Hát akkor azt a halk és szelíd hangot mikor fogod meghallani?

De van még itt, testvérek, két titok, menjünk mélyebbre. A nyomorúság által szabadít meg, mondja Élihu. Pál apostol igéje jut eszünkbe, amikor a második korinthusi levélben a saját nyomorúságáról beszél. Pált nem vették sokba a maga idején. A tudósok próbálnak következtetni arra, hogyan nézhetett ki az apostol. Némelyek szerint kisteremtű, görbe lábú, hajlott gerincű, talán kissé púpos alak, jelleme szerint okoskodó, ugrabugra ember volt.  Ugyan, egyáltalán nem volt szimpatikus senkinek. Ráadásul volt egy betegsége, valószínű, malária után visszamaradt epileptikus hajlam, ami időről-időre elővette, talán éppen drámai helyzetekben. Ezek okán aztán afféle leereszkedéssel tekintettek rá. A korinthusiak így üzenték neki: amikor levelet ír, az hatalmas! (A szeretet himnusza. Hát ki ír ilyen szépet? És Isten kegyelmének titka a Galata levélben! Ki írt ilyen magasztos szavakat? A zsidó nép titka a Római levélben! Senki ilyen mélységeket nem tár föl, mai napig nem tudjuk kimeríteni!) De amikor megjelenik, akkor silány kis ember (2Korinthus 10,10). Nos, azt mondja az apostol, hogy háromszor könyörögtem Istenhez, hogy vegye el testemből a tövist. Kellet kérnie, mert lám, milyen az ember, milyenek vagyunk mi, testvérek! Az 1900-as évek elején a falumban lelkészválasztás volt. Olyannyira heves volt a korteskedés, hogy a papválasztás okán a bogárdi meg a tinódi legények összeverekedtek, tán bicska is előkerült. De le van írva a presbiteri határozatában, hogy milyen legyen a pap. Szép szál, barna ember legyen, pödrött bajusszal, csillogó, mély tüzű szemekkel, és tudjon legalább egy órán keresztül folyamatosan emelt hangon beszélni. Hát Pál apostol is elábrándozott arról, hogy mi lenne, ha az Úr elvenné testéből a tövist, a hirtelen támadó betegséget, vagy ha a silány kinézete helyébe angyalformát kapna. Mert az a nyomorék betegség talán éppen egy prédikáció közben tört rá, s le kellett ülnie, pohár vizet kellett neki vinni, vagy görcsös köhögő rohamot kapott, epileptikus tünetek fogták elő, s várni kellett, hogy tudja folytatni. Micsoda feszengés! Micsoda kín! Hát, Uram, vedd el a tövist! A sátán tövisét! Háromszor könyörögtem, mondja Pál, és nem vétetett el, hanem azt a választ kaptam az Úrtól: elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. (2Korinthus 12) Nyomorúság által szabadít meg Isten. Erőtlenség által ad erőt. S mondja Pál, nagy örömmel is dicsekszem azért erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Annak okán gyönyörködöm erőtelenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben, szorongattatásokban Krisztusért, mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős. Mintha Jóbnak azt mondaná Élihu: amikor nyomorult vagy, akkor vagy igaz ember. Mert miért szenved Jób, kedves testvérek? Felfoghatatlan nagy titok ez, hogy miért szenved Jób? Azért, mert bűnös? Nem azért szenved. Miért szenved Jób? Azért, mert elrontott valamit? Nem rontott el semmit. Hanem azért szenved Jób, mert ezt halljuk róla: igaz, istenfélő, bűnkerülő, és nincs a földön még egy olyan ember, mint ő. Azért szenved, mert igaz ember.
Mintha Élihu azt mondaná Jóbnak, hogy Isten a nyomorúság által szabadít meg téged attól, hogy elkezdj Isten ellen erőlködni. „Ne pártolj a bűnhöz, ne válaszd azt a nyomorúságnál helyett.” (36,21) Isten a nyomorúság által tart meg abban, hogy igaz ember maradj! És ez nem a szenvedés apoteózisa, ez nem a nyomorúság felmagasztalása. Ez Isten titka.

Mert van itt még valami, testvérek. Ézsaiás prófétánál ezt olvassuk az Úr szenvedő szolgájáról, hogy mi az ő sebeivel gyógyultunk meg (Ézsaiás 53,5). Isten a Krisztus nyomorúságával szabadított meg minket minden nyomorúságból. A Krisztus alázatával szabadított meg minden gőgből. A Krisztus tisztaságával szabadított meg bennünket minden istentelenségtől. Krisztus meghalt a bűnnek, hogy mi az igazságnak éljünk (1Péter 3,24). Isten Krisztus által szabadított meg. Ámen.