Nisi legitime

„Ha pedig küzd valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.”

(2Timóteus 2,5)

Nem ritka jelenet, hogy a szépen és békésen játszó gyermekek hirtelen nagy rikoltozással összecsapnak és veszekedés lesz a játékból. Ennek leginkább az az oka, hogy valamelyikük hirtelen megváltoztatta a szabályokat. Vesztésre állt, és a győzelem érdekében olyat tett, ami nem fér bele a szabályokba, többiek pedig észlelve ezt, tiltakozni kezdenek. Tehát, szabadjon mondanom, korán beiratkozunk a szabálytartás és a szabályszegés iskolájába. Korán kezdjük megtanulni, hogy a jó végcélig eljutni csak az adott szabályok között érdemes. És, sajnos, korán megtanuljuk azt is, hogy micsoda indulatokat tud belőlünk kiváltani, ha valaki menet közben (játékban, munkavégzés során, egy megállapodásban, vagy egy terv megvalósításában) a maga előnyére megszegi a szabályokat. A híres ige, amit felolvastam: ha pedig küzd is valaki, csak akkor koronáztatik meg, ha szabályszerűen küzd, latinul így hangzik: nemo coronabitur nisi legitime certaverit. Azért idézem így is, mert több helyen lehet ezt látni magyar református gyülekezeti termekben is, főleg Dunántúlon, egykori kisnemesi falvakban. Csak az győzhet, aki szabályszerűen küzd. De aki unja a régi latin szavakat, csak jelzem, hogy a Juventus focicsapatának is ez a jeligéje, továbbá a melki bencések kolostori templomának is ez a homlokzati felirata. Az apostol a sport világából vette a mondatot, ezért így is lehet fordítani: ha pedig atlétáskodik valaki, nem kap győzelmi koszorút, ha nem szabályszerűen atlétáskodik. (Az atlétikai világbajnokságot most Magyarország rendezi, egész közel van hát a szó értelme, nem kell sokat magyarázni.) Az antik világban is divatosak voltak az atlétikai játékok. Minden magára adó város rendezett sportjátékokat. Értette hát Timóteus a hasonlatot. És éppen ezért, némi pszichologizálást is megengedhet magának a prédikátor: biztos vagyok benne, hogy ezt olvasván Timóteusnak összeszorult a torka. Emlékszünk Pál előző levelére, melyben talán tréfásan azt tanácsolta Timóteusnak, hogy gyakori gyomorpanaszai miatt éljen egy kevés borral. Vagyis afféle egészségügyi tanácsot adott neki. Magam elé tudom képzelni az ifjú Timóteust, aki szépen beszél, mély érzései vannak, elszánt és komoly fiatalember, de mégiscsak nyámnyila. És most jön egy hasonlat: Timóteus, te Jézus Krisztus atlétája vagy. Atléta? Edzés, fegyelem, verseny, edzés, fegyelem, edzés, fegyelem, verseny. Újra, meg újra, meg újra. Egészséges embereknek ez talán meg se kottyan. De egy olyan fiatalembernek, akiről tudjuk, hogy alkata szerint   inkább visszahúzódó, aki nem ugrik be a középre, nem rendezi ide-oda az embereket? Hát nem elég, amit az első levélben kirótt rá az apostol? Szabályok, tanácsok, regulák.  Annyi minden van ott leírva, hogy némelyek szerint talán nem is Pál apostol írta a levelet, csak a nevében valaki más, mert Pál apostolra nem az volt jellemző, hogy felette sulykolta volna a szabályokat. Pál a szabadság embere volt. S felette bízott ezt az övéiben. A korinthusi levélben, például, miközben szabályokat ajánl, hogy miképpen viszonyuljanak a felnőttek a fiatalokhoz, a rabszolgák a gazdájukhoz, a kikötői munkások a tehetős patríciusokhoz, és viszont, jelzi: nem az Úr mondja, csak én mondom (1Korinthus 7,12). Volt tehát saját magával szemben egyféle rátartása, és ez a szabadságából következett. Nem volt mániás rendtartó. És mégis, láttuk, az első levélben egyik szabály jött a másik után, egyik regula jött a másik után: hogyan kell a presbitereket megválasztani, azok milyenek legyenek, hogy kell mindezt megvizsgálni? Hogyan válasszanak diakónust? Az milyen ember legyen? Hogyan válasszák meg az özvegyeket? (Volt egy ilyen tisztség a régi egyházban.) Hány évesek legyenek, hogyan forgolódjanak, milyen legyen a jellemük. Terjedelmes listát közöl Timóteussal, talán azért, mert Timóteus  nem tudott volna magától fölállítani ilyen szabályokat. Milyen jól jellemzi ez az egyébként is félénk, visszahúzódó embereket. Most pedig azt mondja neki az apostol, hogy ha küzdesz, szabályszerűen küzdj, mert aki nem szabályszerűen küzd, az nem nyer koronát. Ha még azt is hozzáveszem, hogy miképpen változtak meg a gyülekezet külső körülményei, még jobban megértjük, ha azt mondom, hogy eléggé megszeppenhetett Timóteus ezeket a harcias, erőteljes sorokat olvasva. Azt mondja ugyanis Pál, itt a harmadik részben: az pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állnak be (3,1). Jaj, nehéz idők! Már megint nehéz idők! Mindig csak nehéz idők! Pedig nagyon szeretnénk valami békeidőt, valami nyugalmat, s hosszabb távlatot, mint a holnap délután! Így folytatja az apostol: az emberek magukat szeretők lesznek, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, jónak nem kedvelői, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői, kiknél megvan a kegyesség látszatja, de megtagadják annak erejét, ezeket kerüld (3,2-5). Döbbenetes! Ezt akár tegnap délelőtt is írhatta az apostol. S talán Timóteus még nem is olvasta a levelét, útközben a kezünkbe került. Hát mit mondjunk mi most Timóteusnak, ha majd elolvassa?  Magyarázzuk neki, hogy az apostol Rómában van, vizsgálati fogságba vetették, nem jók a kilátásai, jönnek a hírek a Néró-féle őrjöngésekről, a keresztényeket üldözik, elnyomják? Hogy ez a tanács egy megfáradt, reménytelen, öregember pesszimista testálása? Egy pillanatra körülnézek itt, testvérek, hogy hányan ütötték el a hatvanat, a hatvanötöt, a hetvenet? Bizony így szoktunk, mi idősek fogalmazni: megy a világ a lecsóba, nincs már itt semmi jó, egyre rosszabbak az állapotok. A gyerekeink engedetlenek, az unokáink pimaszok. És azt látjuk, hogy szérül-szerte az önzés, a gyalázkodás, a pénzsóvárság, a kevélység, a tisztátalanság, a kérlelhetetlenség, a rágalmazás, mértéktelenség, kegyetlenség, jónak nem kedvelése uralkodik. Testvérek, nem valamiféle internetes algoritmust olvastam fel! Ez a szívünk algoritmusa. Pesszimista volna az apostol? Ijesztgeti Timóteust? Rossz fogás, mikor az edző ezzel készíti fel a versenyzőt, mondjuk a 400 méteres versenyre: kilencen fogtok rajthoz állni, mind a nyolc jobb nálad, te az utolsóhoz képest is utolsó leszel. 200 méternél föl fogsz bukni. Ha fölállsz, aki előtted fut,  a nyolcadik, orrba fog könyökölni, de nem fogják kizárni. Egyébként is remeg a lábad és halálsápadt vagy! Na eredj, nyerd meg a versenyt! Hát milyen edző, aki így bátorít? Milyen edző ez a Pál apostol, hogy ezt a szegény Timóteust arra buzdítja, hogy küzdjön szabályszerűen egy olyan világban, ahol senki semmilyen szabályt nem tart meg, hogy tartsa be a törvényeket, a rendet, a regulát egy olyan világban, ahol lépten-nyomon megváltoztatgatják azt? Mégis, minden ijedelem és csüggedés dacára, vagy éppen ezek közepette az apostol újra meg újra megerősíti ezt a szabályt, mert ennek a szabálynak van egy mélyebb szabálya. Az általános rend az, hogy szabályszerűen kell küzdeni. Csak az győz és érdemli ki a győzelmi koszorút, csak az juthat célba szabályos és törvényes módon, aki betartja a küzdelem szabályait. Mi legyen az? - kérdezhetné Timóteus, mikor az emberek magukat szeretők, pénzsóvárok, kérkedők, rágalmazók, kegyetlenek, árulók, felfuvalkodottak. Mi lesz itt a szabály? Mihez tartsam magamat?

Ez a szabályt a 11. verstől olvassuk. „Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni, és ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja (11-13. vers). Milyen különös szabály ez a Krisztus szabálya! Ebben a szabályban egy darabig minden együtt halad, mintegy egymás tükre minden. Először is: ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Aztán: ha megtagadjuk, ő is megtagad minket - mondja az apostol. Ahogy maga Jézus mondta.. Ha valaki bizonyságot tesz rólam a mennyei Atya előtt. Én is bizonyságot teszek róla a mennyei Atya előtt. Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Mennyei Atyám előtt (Lukács 12, 8-9) De az apostol tételeinek a  végén, ennek a hitszabálynak vagy boldogságszabálynak végén megszűnik a párhuzamosság - és ez a nyitja a bátorításnak: „ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő önmagát meg nem tagadhatja.” Ebben találja meg Timóteus az erőt a küzdelmeihez, a nehéz időkhöz, a harcokhoz, a próbatételekhez. Ezt önmagban nem találja meg. A Krisztus atlétái, vagyis mi keresztyének, akik csetlünk-botlunk itt ebben az önmagából kifordult világban, hamar a küzdelem végére jutunk, ha magunkból akarjuk meríteni az állhatatosság erejét. Hamar?  Már az első pillanatokban fel kell adnunk. Sőt, ha belegondolunk, hogy amit az apostol a saját koráról mond itt, még inkább jellemzi a mi korunkat, akkor el sem indulunk. Elég csak belegondolni, és a nagy elszánásaink, a küzdelemre való készségünk mind-mind elpárolog.

Az tehát az örök szabály, hogy egyedül a Krisztus hűségéből, mégpedig önmagához való hűségéből meríthetjük az erőt.  Kétfelé lehet ezt kinyitni, és most mindkét irányban ki is nyitom ezt az igét. Egyrészt ebben találjuk meg Isten megigazító kegyelmének a titkát. A megigazulás nem puszta jogi aktus, bár Pál apostol sokszor így írja le: az ítéletre méltó embert Isten igaznak nyilvánítja (pl. Galata 2,16). Bebizonyosodott rólunk, hogy bűnösök és vétkesek vagyunk, Isten azonban megkegyelmez. De nem azért, mert még lát bennünk valami esélyt a jóra, hanem azért, mert véghetetlen szeretettel szeret, és Krisztus megadja ennek a szeretetnek az árát. Másrészt, az apostol szava a Szentháromság Isten titkát nyitja fel. Krisztus önmagát meg nem tagadhatja. A Szentháromság második személye örök hűségben van az Atyával és a Lélekkel. Miképpen a Lélek is örök hűségben van az Atyával és a Fiúval, és az Atya is örök szeretet-hűségben van a Fiúval és a Lélekkel. Ebből táplálkozik a szabályszerű küzdés ereje. Szabálytalanul félrekönyököltek? Fölgáncsoltak, legyőzhetetlen akadályokat állítottak eléd, még el se indultál, és mások már el is orozták dicsőségedet? Nem vettek el tőled semmit. Nem győztek le, nem előztek meg, nem löktek félre a versenypályán! Hiszen mi a Krisztusban vagyunk és a Krisztus erejével küzdünk.  

És mindennek a végső megerősítését az apostol személyes vallomásába foglalja bele. Timóteus fiatal, akinek rettenetes viszonyok és rettenetes emberek között kell eligazodnia. Nagy erőt és bátorítást vehet az apostol vallomásából. Azt mondja: emlékezzél meg arról, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, aki a Dávid magvából való az én evangéliumom szerint, amelyért, mint egy gonosztevő, szenvedek mind a fogságig, de ha az Isten beszéde nincsen bilincsbe verve (8-9). Emberi ítélet szerint az apostol vesztes – Krisztus hűségében győztes.  Mi halad meg engem? Mi az, ami a keresztény életben több, mint ami én vagyok? Mi emel föl, ha kudarcot vallottam? Mi segít meg, ha elfogy az erőm? Isten igéje! S azért kell ezt különösen hangsúlyoznunk, mintegy besummázva és külön megerősítve az eddigieket, mert ezen a téren több magyarázatra van szükségünk, mint a régieknek.  Az ember olyan, mint a kisgömböc. Olvasom az újságokat, hallgatom a híreket, követem a beszélgetéseket. Mit mondjak? Ennyi életmód tanácsot sosem lehetett hallani. A padlást meg lehet velük tölteni. És mindegyiknek a mélyén ott lapul egy igyekezet, hogy a jó tanácsot, jó gondolatot, jó életvezetést hogyan kell valahogy beleszerkeszteni az önépítésembe. Ebből pedig az az érzésem támad, hogy mi vagyunk a mesebeli kis gömböc. Hogyan kell jónak lenni? -  hamm, bekapjuk a tanácsot. Hogyan kell ügyesen kikeveredni egy munkahelyi konfliktusból? -  hamm, bekapjuk. Hogyan kell kellemesen eltölteni a szabadidőt, hogy az rekreáció legyen?  - hamm, bekaptuk. Hogyan kell az igazságunkat érvényre juttatni? - hamm, bekaptuk. Mindent, mindent, mindent, bármit, mint a kis gömböc, benyeljük. Lám, Pál börtönben ül bilincsbe verve. Számára, úgymond, vége mindennek. A nagy önépítősdi, az önfejlesztés, az önismeret, a személyiségstratégia  (s még mennyi a címszót sorolhatnék), ez mind eltűnik! És micsoda dráma ez, hiszen Pál a feltámadás örömhírét hirdetette. Nem birodalomfelforgató, bár vádolták ezzel is. Nem alapított politikai pártot, hogy megdöntse az uralkodót. Nem valamiféle seftes világvándor ő, aki nem tud elszámolni az adóügyi hivatalnak, de most a végén megfogták. Pál a földi életen túlmutató isteni valóságról prédikál. Arról beszél, hogy Isten a számunkra Krisztusban legyőzte a halált. Most aztán slussz, vége. De mit mond az apostol? Én, mint egy gonosztevő, bilincseket hordozok a drága evangélium ügye miatt, de Isten igéje nincsen bilincsbe verve. Ez az a több. Ez több, mint te. Ez több, mint mi. Ez több, mint az anyaszentegyház kétezer éves története. Ez több, mint Ádámtól a világ végéig az emberiség egész története. Ez mindent meghalad, és ebből a mindent meghaladóból érkezik hozzánk Isten megújító ereje.

A középkor bölcsei tudtak ebből valamit, elmondom befejezésül, hátha megrezdül tőle a szívetek. Mi általában azt szoktuk mondani, hogy az ember véges, tehát Isten végtelen, az ember gyenge, tehát Isten hatalmas, az ember rövidlátó, tehát Isten mindent lát, az ember ismerete korlátozott, tehát Isten mindentudó, mi térben, időben meghatározott helyhez vagyunk kötve, Isten mindenütt jelenlevő. Valóban. De a középkoriak nem így beszéltek arról, hogy Isten mindig nagyobb. Hanem elkezdték felsorolni az ember legnagyszerűbb tulajdonságait, legcsodálatosabb erényeit, a hűségét, az állhatatosságát, a megismerőkészségét, a szent akaratát, a szíve érzéseit. Szépen sorolták ezeket, föltették az embert a topra, és azt mondták: de Isten nagyobb mindezeknél. Isten mindig nagyobb. Most nem a csúcson, hanem a mélyben vagyunk. De a mélyben is azt mondja az apostol, amit a csúcson tapasztalt: Isten igéje nincsen bilincsbe verve, Isten mindig több. Mert ő hű, és önmagát meg nem tagadhatja. Hogy kell hát szabályszerűen küzdeni? Csak az koronáztatik meg, aki szabályszerűen küzd - Jézus Krisztus hűségével, Isten igéjével, amely túlvezet bennünket a saját életünkön, túlvezet minket a saját életidőnkön, túlvezet a saját eredményeinken, teljesítményünkön, igazságunkon, méltóságunkon, dicsőségünkön, elvezet egészen Isten szent helyének a küszöbére, a szentek szentjéhez, hogy irgalmasságot és segítséget találjunk alkalmas időben való segítségül. Ámen.