Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük

Kedves testvéreim, mint az elmúlt két vasárnapon, a mai igehirdetés is arra szeretné irányítani figyelmünket, hogy mit jelent ma, a XXI. században, itt, Magyarországon református keresztyénnek lenni. Természetesen ezt nem lehet három igehirdetésben elvégezni. Ha jól értem az igehirdető feladatát, akkor minden igehirdetésnek kell valamit erről mondania, ám ezt a három alkalmat az tette szükségessé, hogy az utóbbi hónapokban néhány olyan szomorú esemény történt egyházunkban, amelynek kapcsán a világi médiumokban  - hogy szépen fejezzem ki magamat -  nem jó színben tüntetik föl a reformátusokat. Sokak szívébe emiatt kétség költözött, most mi vagyunk  terítéken, s kezd kialakulni egy kép, miszerint a református egyház az a szélsőségesek egyháza, nálunk csak szélsőséges megnyilatkozók találhatók, úgy, mint nyilasok,  libertinusok, és egykori III/III-as ügynökök, s talán a mi egyházunkban normálisak már nincsenek is.

De ilyen helyzetekben is Isten igéje mutat utat, Isten igéje mutatja meg, hogy melyek azok a döntő vonatkozási pontok, melyek a református meggyőződést, hitet, világszemléletet és magatartást meghatározzák, irányítják. S most ezekhez a fő vonatkozási pontokhoz kell visszarendezni önmagunkat.

Az első alkalommal arról hallottunk, hogy Isten személyes megváltó Isten, aki mindannyiunkat egyen-egyenként szólít, nevünkön szólít bennünket, és azt mondja újra meg újra a próféták, az evangélisták és szabadító Fia által: Ne félj, ne féljetek, az enyém vagytok. A hívő ember az életét Isten kezében levőnek tudja, és boldog bizalommal vallja, hogy Isten szeretetétől semmi el nem szakíthatja őt.

A múlt alkalommal arra a kérdésre kerestük a feleletet, hogy ki ez az Isten, aki vigasztaló üzenettel érkezik hozzánk, és így szól: Ne félj. Azt hallottuk, hogy ez az Isten az, aki dicsőségét másnak nem adja, Ő a dicsőség Istene, Ő maga a dicsőség. S mily nagy titok: Isten az Ő dicsőségét összeköti az ember megváltásával. Abban mutatkozik meg nagysága, mindent fölülmúló dicsősége, hogy eljön Fia által, hogy a bűnös, lázadó, az Isten dicsőségét meglopó, Istenével szembeforduló teremtményét, az embert megváltsa. Ezért a keresztyén élet, és különösen is a református élet: hálaadó élet.

Ma arról szeretnék szólni a felolvasott ige alapján, hogy milyen a református keresztyén ember viszonya mindahhoz, ami körülveszi őt. Milyen a viszonya a világhoz, a hazájához, a nemzetéhez, a kultúrájához, azokhoz az emberi közösségekhez, amelyekben benne él, amelyekbe Isten elhelyezte, és amelyekre nézve feladatot adott neki.

Hosszú ideje foglalkoztat már Kálvinnak egy meghökkentő, talányos megnyilatkozása az 1540-es évek végéről, amikor Franciaországban fellángolt a reformátusok, a hugenották üldözése. Ezek a hugenották levélben fordultak az akkor már a Genfben élő Kálvinhoz, aki maga is menekült, és azt kérdezték tőle, hogy mit tegyen a hívő ember, akit a hite miatt üldöznek. Álljon-e helyt a végsőkig, tartson-e ki utolsó leheletéig, vállalja-e a mártíriumot, vállalja-e azt a kockázatot is, hogy emberi gyengesége miatt - mert ezzel is számolni kell - megtagadná a hitét? Vagy pedig szedje sátorfáját, kössön batyut és keressen magának új hazát? Kálvin megrendítő módon felel erre. Azt mondja: Isten mindenkinek adott hazát és nemzetet, de ha az Istenbe vetett hit forog kockán, akkor elhagyhatja az ember a hazáját. Én ezt a gondolatot már húsz esztendővel ezelőtt olvastam, s újra és újra visszatér bennem. Valóban, a hitért oda lehet hagyni a hazát? A családot? A földi, emberi, világi közösséget?

Különösen azért izgat Kálvinnak ez a válasza, mert 1956, de főleg ami 1956. után történt drámai fénybe állítja ezt az egész kérdést. 1956 után nagyon sokan elhagyták Magyarországot. A meggyőződésük miatt tették. A szabadságszeretetük miatt. 1989-ig a hivatalos állami propaganda ezeket az embereket nem emigránsnak vagy menekültnek nevezte, hanem disszidensnek. A propaganda szerint hazaárulók voltak, kereket oldottak, elszöktek a gazdag, zsíros nyugatra, és itt hagyták ezt a szegény küszködő országot. Persze, tudjuk jól, hogy egy idegen szívű hatalom propagandája volt ez a szöveg, ez a hatalom éket akart verni a menekültek és az itthon maradt elnyomottak közé. Azt célozta a disszidens kifejezés sulykolásával, hogy azok, akik  itthon maradtak, akik úgy döntöttek, nem mennek el, érezzék csak ezt a különös indulatot: az, aki elment, lett légyen az, testvérem, gyermekem, hozzátartozóm, barátom, rokonom, az disszidens, áruló. Ma nem is mondjuk ki ezt a szót, annyi sár és árnyék  terheli.

Valóban, kedves testvérek, elhagyhatja-e az ember hazáját, kiléphet-e a kultúrájából, ha a hite forog kockán? Megteheti-e ezt a hite érdekében? Hogy azt megtarthassa. Nincsen itt maradandó városunk, mondja a Zsidókhoz írt levél. Mielőtt azonban átesnénk a másik végletbe, és rajongó módon azt mondanánk, hogy  ez nem is kérdés, mert erről szól az egész keresztyén élet, hogy a pillangóként, röpdösünk egyik virágról a másikra,  vagy mint a vándormadarak, röpdösünk ide-oda, minket az Isten lelke egyik világból a másikba, egyik kultúrából a másikba sodor, hiszen az eljövendő felé tartunk, s ez az egész világ, amiben élünk, csak átszálló-pályaudvar, nos mielőtt ebbe a hibába esnénk, nézzünk meg mit mond az ige, s akkor azt hiszem, feleletet kapunk a nagy kérdésre.

Először is nyilvánvaló, hogy Isten alkotó létre hívja az embert. Az embert az állattól az különbözteti meg, - sok minden más mellett -  hogy míg az állatnak csak környezete van, addig az embernek világa van. Az állati lét  csak behatárolt környezetet ismer. A jegesmedvét nem lehet a sivatagba vinni és az oroszlánt nem lehet az északi sarkra vinni. Vagy ha odavisszük, mesterséges környezetet kell létesíteni a számára. Minden teremtmény közül egyedül az ember az, akinek világa van. Az ember istenképűsége mutatkozik meg ebben. Isten azért teremtett bennünket, azért ad nekünk életet, azért ruház föl bennünket különös képességekkel, hogy alkossunk.

A biblia szimbolikus nyelvén az emberi alkotás legmagasabb és egyben legveszélyesebb szintje a város. Amikor azt mondja a Zsidókhoz írt levél: nincsen itten maradandó városunk, akkor nem földrajzilag, közigazgatásilag, kulturálisan körülhatárolt alakzatra gondol, ahol emeletes házak vannak, ahol szervezettebb az élet,  mint vidéken, ahol magasabbak a higiéniai mutatók, ahol kényelmesebb és jobb az embernek élni. Városon a Biblia az emberi alkotóképesség legmagasabb produktumát érti. De azt is mondja: Nincsen itt maradandó városunk. Miért? Mert miközben Isten az embert alkotó létre hívja, döntő módon önmagához hívja.

Azért teremtett bennünket, hogy Őt megtaláljuk. Az egyik nagy református hitvallás, a Westminsteri Hitvallás mondja: Isten avégre teremtette az embert, hogy az ember Istent megismervén, Vele örökké tartó boldogságban élvén, Őt dicsőítse. Tehát, hogy Istent megismerje, Istenhez eltaláljon. Mindaz, ami ebben a világban isteni jel, az egyben meghívás  is az ember számára, az embert Istenhez hívja. De Isten teremtő. Ő nem alkotó. Az ember ennek a világnak az anyagaiból, lehetőségeiből alkot. Ennek egyik szimbolikus csúcsa a város. Isten azonban teremt. Ez az a differencia, ami miatt a Zsidókhoz írt levél is azt mondja: nincs itt maradandó városunk. Az emberi alkotás mulandó. Egyedül csak az örökkévaló és maradandó, amit Isten teremt. Ez a református keresztyén életnek az egyik nagy paradoxonja. A keresztyén ember alkotó ember. Mindig alkotni akar. Mindig formálja a világot. Mindig létre akar hozni valamit. Sohasem rombol. Ám tudja, hogy egyedül csak Isten teremt. S azt is tudja a keresztyén ember, hogy életének végső hivatása az, hogy Istenhez találjon.

Nem az a végső hivatásunk, hogy várost építsünk, országot alapítsunk, kultúrát hozzunk létre. A végső hivatásunk az, hogy Istenhez eltaláljunk, de úgy jussunk el hozzá, hogy közben megéljük az emberi lét teljességét. Vagyis, hogy őt keresve, hozzá igyekezve alkossunk.

Másodszor, kedves testvérek, így mondja a Zsidókhoz írt levél: nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük. A XIX.század elejétől fogva, de talán korábbról is, mind a mai napig egy különös betegség gyötri a nyugati civilizációt, ezt úgy nevezik: utópizmus. Azért különös ez a betegség, mert olyan kór okozza, ami nincs is. Olyasmibe betegszik bele a nyugati ember, ami nem mutatható ki, mert az utópia az azt jelenti: sehol sincs, nincs helye, mert nem létező. S ennek a nem létezőnek betege a modern ember.

Részben olyan ez, mint amikor az orvos egy súlyos betegben keresi a betegség gócát, s esetleg hosszú hónapokat tölt azzal, hogy megtalálja. Gyanakszanak erre, gyanakszanak arra, de nem találják. Ennél rettenetesebb dolog nincsen. S olykor csak a halál beállta után találják meg az okot. De az utópia olyan betegség, szellemi természetű lévén, ami éppen azáltal okoz betegséget, hogy nincs. Hát nem vesszük észre a modern kor emberén, saját magunkon, hogy éppen annak vagyunk betegei, szellemi-lelki értelemben, ami nincsen? Az után vágyakozunk, az után törekszünk, azt akarjuk megvalósítani, arra tesszük föl az életünket, nemzetek, nemzedékek, országok, civilizációk létét, ami nincs, nem is volt, nem is lesz. Utópia.

Amikor a Zsidókhoz írt levél azt mondja: az eljövendőt keressük, akkor nem a sehol-volt-országba és a sose-lesz-országba hív bennünket. Ugyanis ez a jövendő, amit mi keresünk, maga az örökkévalóság.

A modern kor nagy betegsége az, hogy  képes elhitetni, hogy itt és most, ennek a nemzedéknek le kell mondania az értékekről, félre kell tennie a tisztességet, a moralitást, az erkölcsöt, hogy majd gyermekeink, unokáink, vagy talán mi is, késő öregségünkben megérhessük ennek a magvetésnek a bőséges aratását. Azt hallottuk negyven esztendeig, hogy most egy kicsit összehúzzuk magunkat, most még hadigazdaság van, igaz, azt békekölcsönnek nevezték, most még beszolgáltatás van, igaz, azt szocialista állampolgári kötelezettségnek nevezték, most még csökken az életszínvonal, most még egyre kevesebb jut, most még csak jegyre lehet kenyeret kapni. De nem baj, hamarosan eljön a kommunizmus dicső országa. Most még agyon kell lőni a nép ellenségeit, most még lehet koncipiált pereket lefolytatni, most még félre lehet tenni az alkotmányt, az emberi jogokat, a tisztességet, a becsületet. De nem baj, a nagy mű mindenek előtt való. Kicsire nem adunk. Hisz csak egy lépésre van tőlünk - ígérték -  a boldogság paradicsoma. Most még nem számít, ha nincsenek értékek, majd az új világ, az eljövendő új világ megtermi ezeket az értékeket.

Ugyanakkor,  a mai ember rossz gyógyszert keres az utopizmusra. Mert a mai kort nem csak az utópizmus, az illúziók kergetése jellemzi és hajtja betegségbe, hanem a vak radikalizmus is. Ez a vak radikalizmus azt mondja, hogy itt, a mostani világban, ebben, amiben vagyunk, mindennek vége. Ezért egy radikális mozdulattal mindent le kell dönteni, ami fennáll, hogy a radix-hoz, a gyökérzethez visszajussunk. Ám ez a radikalizmus ugyanúgy nincs tekintettel az itt és most élő emberre. Főleg arra nincs tekintettel, aki megfontolt, aki vonakodik, aki azt gondolja, hogy kéne egy kicsit latolgatni, talán vannak másféle szempontok is. A radikális – az utopistához hasonlóan - a megfontolt embert gyűlöli leginkább. Mi magyarok is hajlamosak vagyunk arra, hogy tespedtségünkből, Pató Pál-uraságunkból egy-egy nagy radikális fellángolással próbáljunk meg kitörni, s aki ilyenkor az utunkba áll, annak vége, annak jaj, azt eltapossuk. Hány szellemi-lelki halott van már a magyar radikalizmus háta mögött?! Pedig nem voltak árulók, csak megfontoltak voltak. Nem voltak libertinusok,  eszmetagadók, értékgyűlölők, éppen ellenkezőleg, mindazt ami fennállt, ami érték volt, fontos volt, meg akarták tartani. Így lett, kedves testvérek, a modern korban a túlzó radikális az utópista  legjobb szövetségese. Szinte szükségük is van egymásra, mint ahogy a magyar politikai életben is azt látjuk, a szélsőségeseknek szükségük van egymásra. Szinte imádkoznak is, hogy Uram, tartsd meg őket, mert amíg ők fennállnak, addig mi is fennállhatunk, és viszont.

Kedves testvérek! Amikor átéljük, hogy nincs itt maradandó városunk, nem maradandó az, amit építettünk, amit mi hoztunk létre, ezt csak egy esetben mondhatjuk igaz, tiszta és egészséges szívvel. Ha átéljük azt is, hogy Isten nem a most fennálló értékek rovására hív bennünket. Nem az az ára az új felé való elindulásnak, hogy ami fennáll, azt leromboljuk és lenullázzuk. Az örökkévaló hív bennünket. A higgadt és józan református keresztyénség nem utópiát kerget, hanem a mulandóban keresi az örökkévalót. Az örökkévalót! Hiszen azzal is indul a keresztyénségünk, hogy az örökkévaló szólít meg bennünket. Így szól az Úr, aki teremtette az eget és a földet, aki mindeneknek teremtője: Ne félj, megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Így szól az Úr, akié az ég és a föld és mindenek: Dicsőségemet másnak nem adom. Az örökkévaló szól.

És végezetül,  ennek az igének a fényében azt is látjuk, hogy mindent, amit kaptunk, Istennek dicsőségére akarjuk fordítani. Ez a nagy református paradoxon. Zarándokok vagyunk, de amit ezen a földön kaptunk, úgy éljük meg, hogy azzal maradandó, állandó és örökkévaló módon dicsőítsük Istent. Nincs itt maradandó városunk. Krisztus gyermekének lenni azt jelenti, zarándokok vagyunk. Nem afféle zarándokság ez, amit ma nagyon gyakran összekevernek a turizmussal: itt sem jó, ott sem jó. Ide megyek, oda megyek. Ezt is megkóstolom egy kicsit, azt is megkóstolom egy kicsit. Lassan már olyan lesz a teremtett világ, mint egy nagy turisztikai svédasztal. Elindulunk a Balatonnál, aztán szépen körbemegyünk a glóbuszon, elérkezünk Új-Zélandhoz, s visszajövünk. Egy kicsit megkóstoltunk mindent, egy kicsit megnézünk mindent, mindenről beszámolunk,  - ez turizmus. Ez világszemlélés. Ez világélvezet. Boldog, akinek módja van erre. Ám ennek semmi köze nincs a bibliai értelemben vett zarándoksághoz.

A zarándoknak ugyanis célja van. A zarándok nem tétlenül, időt múlattató szándékkal bolyong a világban, hogy eltöltse az időt. A zarándok számára minden idegen helyen töltött perc veszteség. A legjobb hely, a legjobb szállás, a legjobb környezet is csak ideiglenes, mert neki célja van. Az eljövendőt keresi.  Istent keressük. Ha világos,  hogy Isten teremtői örökkévalósága mindig fölülmúlja az ember alkotó erejét, és ebből következőleg világos az is, hogy az emberi alkotó erő az isteni teremtő erőből fakad, ha világos, hogy nem utópiát kergetünk, hanem az eljövendőt keressük, aki maga az Örökkévaló, akkor értjük jól a Zsidókhoz írt levélnek ezt a passzusát: Nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Ezt világítja meg a 11. résznek az a néhány verse is a hit hőseiről: „Mert akik így szólnak, nyilván jelenti, hogy hazát keresnek. És, hogyha eszükbe jutott volna, amelyből kijöttek volt, lett volna idejük a visszatérésre, így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után, azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert Ő készített nekik várost.”

Mit jelent keresztyénként magyar állampolgárnak lenni? Talán jobban értjük már. Mindent, amit Istentől kaptunk, a képességet, erőt, fantáziát, bátorságot ennek a földi hazának az építésére fordítjuk Isten dicsőségére. Úgy és azzal a boldog nyugalommal tesszük ezt, hogy tudjuk, amit mi alkotunk, az mulandó. Isten egyedül örökkévaló. Mindent úgy teszünk, mindent úgy alkotunk, hogy vele Istent dicsőítsük. És ebben jelenik meg  a református paradoxon! Miközben a református ember tudja, hogy zarándok ezen a világon, zarándok útja során, ahol él, ahova az Isten helyezi, amivel megáldja, abból ő nem elvesz, hanem hozzátesz.

A református anyaszentegyház nem rabló-kompánia, amelyik végiggyalogol ezen a világon, és ahol megfordul, csak rabol, csak lenyúl, csak elvesz, hanem az alkotó zarándokok közössége. Ahova sorsa veti, ahova Isten viszi, ahol élnie kell, ahol halnia kell, ott mindent megtesz, hogy munkája, jelenléte, hűsége, állhatatossága által, annak a közösségnek a gyarapodása és jóléte által Isten dicsőíttessék. Mi, keresztyén emberek, nem akarunk ettől a világtól semmit elvenni. Miért akarnánk a mulandótól a mulandót elvenni? Miért akarnánk az ideiglenestől az ideiglenest elvenni? Miért akarnánk elvenni azt a várost, amelyikről tudjuk, hogy nem maradandó? Mi adni akarunk. Azt akarjuk adni, amit az örökkévalótól kaptunk. Mégpedig azért, hogy ez a világ, ez a haza, ez a nép is megértse, hol van a boldogság, hol van az élet középpontja, mifelé kell törekedni, igyekezni.

Amikor mi reformátusok arról beszélünk, hogy számarányunkon fölül járultunk hozzá ennek a népnek a kultúrájához, gyarapodásához, akkor erre a titokra utalunk. Nem bizonyítás-vágyból mondunk ilyeneket. Nem a kisebbség föltörekvő kényszeréből végezzük az összehasonlítgatást.. Nem az hajt minket, hogy aki hátra van nyomva, az mindig nagyon meg akarja mutatni, az bizonyítani akar. Vannak ilyen emberi motívumok, ez biztos. Mi azonban azért élünk igy, mert mi tudjuk, nincsen itten maradandó városunk. Ám ez a földi haza nekünk eszköz, lehetőség, alkalom, hogy Isten dicsőségét szolgáljuk vele. Nekünk ez a földi haza lehetőség arra, hogy honfitársainknak, mindazoknak, akik magyarnak születtek, magyarul beszélnek, gondolkodnak és éreznek, módjuk legyen arra, hogy magyarul is imádkozzanak.

Van egy régi mondás, miszerint az ember csak az anyanyelvén tud számolni és imádkozni. Nos, azt hiszem, nekünk magyaroknak már elég jól megy, hogy az anyanyelvünkön számoljunk. Ez már kitűnően megy. A politikában is látom ezt. Most már vannak olyan politikai alakzatok, akiknek kitűnően megy a magyar nyelven való számolás: mennyi a magyar érdek, mennyi az idegen érdek, mennyi kéne nekünk, mennyit kell oda engedni? Helyes. De vajon nem az-e mi küldetésünk, hogy ez a nép imádkozni is megtanuljon? S ha majd megtanul imádkozni, s magyarul, mert másképp nem tudhat, akkor hozzátettünk ehhez a városhoz, ehhez az országhoz, ehhez a világhoz azt a valamit, amire Isten hívott bennünket, amire nekünk Isten tehetséget, erőt és megtartatást adott. Nincsen itt maradandó városunk. De ebben a mulandóban keressük, hirdetjük és dicsőítjük az Örökkévalót.
Ámen