Nincs olyan ember a földön, mint ő – 2.

Lekció: Ezékiel könyve 14,12-23

Textus: Jób könyve 2,1-10

„Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük, hogy az Úr elé álljon.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét. Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő, jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli; és még most is ragaszkodik jámborságához, mikor engem ellene ingereltél, hogy ok nélkül megrontsam őt. És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: Bőrt bőrért, és mindenét, amije az embernek van, odaadja életéért.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr Sátánnak: Íme ő a kezedben van; csak életére vigyázz.  Akkor kiment a Sátán az Úr színe elől; és megverte Jóbot gonosz fekéllyel talpától fogva feje tetejéig.  És egy cserepet fogott, hogy azzal vakarja magát; úgy ült ott a hamu között.  Akkor azt mondta neki felesége: Mégis ragaszkodsz jámborságodhoz? Tagadd meg Istent és halj meg!;  ő pedig azt mondta neki: Mint valami bolond asszony beszélne, úgy beszélsz: a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk? Mindebben nem vétkezett Jób ajakaival.” Jób könyve 2,1-10 (Kecskeméthy István fordítása)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Múltkor, amikor Jób könyvét olvasni kezdtük, valaki bölcsen azt mondta: jobb lett volna a Jób történetét a végén kezdeni, mikor Jób a szenvedései után kétszeresen visszakapott mindent, amije volt (Jób 42,10). Igen. Mégis, idő kell, gondolat kell, a szívnek sok kérdése kell, a magunk és mások mindenféle tapasztalata kell, hogy egyáltalán elindulhassunk arrafelé, amerre az Ige fénye mutatja az utat.

Mindjárt itt van az, hogy Jób sorsát hajlamosak vagyunk afféle érdekességként olvasni. Azt mondja az Úr, hogy nincs még a földön egy olyan ember, mint Jób (Jób 2,3), vagyis páratlan, kitűnő, egyedi valaki. Ez esetben pedig a története is kivételes történet, kívül esik a mi világunkon, és mi legfeljebb csak „érdekességként” olvassuk. Csakhogy Jakab apostol egyáltalán nem érdekességként állította elénk Jóbot, akit a kivételek között kell mutogatni! Azt mondja az apostol: „például vegyétek a szenvedésben és a béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak, boldognak mondjuk a tűrni tudókat (többes számban!); Jóbnak tűrését is hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5) A tűrőket állítja elénk az apostol és közülük kiemeli Jóbot. Márpedig ami vagy aki példaként szolgál, arra nem mondhatjuk, hogy kivétel volna! Ellenkezőleg, azt kell mondanunk, hogy az a szabály. És ha Jób a szabály, a paradigma, abba belereszket a szívünk, megrémül a lelkünk, mert akkor ez egy rettenetes szabály. Bizony, nehezen fogadjuk be ezt az apostoli példálózást, és Jób dicséretét („nincs olyan ember a földön, mint ő”), és szívesebben kezelnénk őt szabályt erősítő kivételként.

De ne tévedjünk el itt! A dicséret („nincs olyan ember a földön, mint ő”) nem a szenvedő Jóbra, hanem a sikeres Jóbra vonatkozik, akinek óriási vagyona, tíz gyönyörű gyermeke, szépen egybetartott családja volt, köztiszteletnek örvendett, békességben élt. Sőt azt is ide kell vennünk, hogy Isten a mennyei jelenetben szolgájának nevezte Jóbot. S miután Jób kiállta az első szenvedéspróbát, újra szolgájának nevezte, és miután végigszenvedte a barátaival való nehéz vitát is, megint szolgájának nevezi (Jób 1,8; 2,3; 42,7). Tehát a történet végén, de csak a végén(!), a hosszútűrésre is kiterjeszthetjük a dicséretet („nincs olyan ember a földön, mint ő”), ám ebbe immár nemcsak a békességgel, türelemmel elhordozott szenvedését, hanem a lázadását, és az Istennel való perlekedését is bele kell vennünk. „Miért perelsz Istennel?” (Jób 33,13)  - kérdezi tőle Elihu, miután Jób kimondta a végszót nagy  panaszában (Jób 31,35).

Az is roppantul nehezíti Jób befogadását, hogy ez a dicséret meseszerűnek tűnik (vagy parentáló dicshimnusznak). Jób barátait is roppantul zavarja ez a páratlanság. Isten mindent tud, mindent lát, előle nincs elrejtve semmi, egyedül ő tökéletes – kezdi majd a vitát Bildád. Jób, ne áltasd magadat azzal, hogy ez a te páratlanságod valami tökéletesség lenne, hiszen Isten még az ő angyalaiban és szolgáiban is talál kivetnivalót, „hát még a sárház-lakókban; kiknek fundamentuma a porban van; kiket szét lehet nyomni, mint a molyt!” (Jób 4,18-19) Milyen nagy ellentmondás! Bildád ugyan holmi féregnek nevezi az embert (vagyis lefokozással akarja vigasztalni szenvedő barátját), de Isten a dicsérettel már a szolgái és angyalai közé emelte Jóbot! Ezért reszket a szívünk! Ez a feddhetetlen, igazéletű, istenfélő, bűngyűlölő ember mindent elveszített. Elveszítette a vagyonát, a gyermekeit, az egészségét, az életközösségét, a felesége elfordult tőle, a vigasztalására érkező barátai először fel sem ismerik. Talán a barátok azért is szállnak majd vitába a Jóbbal, mert az ő emlékeikben az a gazdag, erős, sikeres, boldog ember él, aki akár még Isten szolgája vagy angyala is lehetne. Az emlékeikben ők mindegyre ezt a Jóbot látják maguk előtt. Akihez képest most csak egy megszikkadt, megfeketedett, fekélyeit cseréppel vakargató, pernye-embert találnak. Ez elfogadhatatlan. Annyira elfogadhatatlan, hogy magyarázatot kell rá találni. Mi az oka annak, hogy Isten ezt a feddhetetlen, igaz, istenfélő, bűngyűlölő embert, jószerével a legmegbízhatóbb emberét elviselhetetlen próbatételnek teszi ki? És máris érezzük, hogy be vagyunk szorítva: ha Jób béketűrése példa, ugyan, honnét vesszük ehhez az erőt; ha pedig Jób páratlan eset, ugyan, mi kímél meg minket, kevésbé értékeseket?

Egyszóval, azért nem lépünk itt gyorsan tovább, a happy end felé, mert még az iménti kérdéseknél is nehezebb kérdést kell föltennünk. Látni fogjuk majd, hogy a történetben Jób lesz az, aki elindítja ezt a kérdezést – és ez a szívünk mélyéig hatol. Mert hiába van mélyre temetve ez a nyugtalanság; elég, ha nekiütközünk egy barátunk betegségének, vagy belénk szúr valami bajnak a híre, máris felcsahol nyugalmunkból: ha Jóbra, erre a szent emberre Isten ilyen csapásokat zúdít, akkor kicsoda Isten? Ki ez az Isten, aki az imént még dicsekszik a szolgájával, aztán csapásokat zúdít rá? Ki ez az Isten, aki nem üti szájon a sátánt, amikor megkérdőjelezi Jób integritását, hitelességét, hanem hagyja, hogy csak mondja-mondja? Ki ez az Isten, hogy a kísértő Őt, a Mindenhatót fölingerelheti a porból vett teremtménye ellen? Mi több: ki ez az Isten, aki kiszolgáltatja hűséges emberét az ellenségnek, és aztán hallgat? A múltkor Babits Mihály szavát idéztem: cinkos. Cinkos az Isten? A kísértő cinkosa? Nehéz szó, tudom, kedves testvérek, ezért hadd enyhítsem a kérdést egy másik verssel! Szabó Magda híres verse így hangzik:

Mi van a fejünk felett?

Mi van? Micsoda jel.

A tavasz puha szája csak sír

és nem felel,

és nem felel a nappal,

és nem felel az éj.

De hallgat-e valóban,

aki csak nem beszél?

Hallgat-e valóban, aki csak nem beszél? (És mond-e valamit, aki folyton szövegel?) Kényszeríteni kell-e Istent, hogy szóljon? Sokan mondják, hogy Jób könyve voltaképpen egy perirat, amelyben Jób Istentől fellebbez Istenhez. Vagy még inkább Isten ellen fellebbez Istenhez, Isten ellen Istenhez folyamodik. De melyik Istentől, melyik Istenhez? Kálvin, amikor Jób könyvéről prédikált, újra meg újra föltette a hallgatóinak a kérdést: qualis sit Deus? Nem az a kérdés, hogy van-e Isten, hanem az a kérdés, hogy milyen az Isten a velünk való kapcsolatában? Jób könyvében már a történet elején is négyféle választ tudunk erre a kérdésre adni.  De mindez itt nem dogmatika, hanem inkább a dogmatikának egy különös, sajátos ellendogmatikai vetülete. S talán ez a történet nagy titka, és az alapja annak, hogy Jób példa a számunkra.

1. Az első választ, mindjárt itt a könyv elején olvassuk: Isten mindenható. És ezt most a teljes súlyával kellene kimondani így: a mindenható Isten azt csinál, amit akar. És máris halljuk Pál drámai kérdését, mikor Isten kifürkészhetetlenségéről beszél: „kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt?” (Róma 11,34-35). És ki vagy te, ember? Tanácsosa volnál a Mindenhatónak, ott állsz a mennyek trónusánál és instruálod Őt? Sőt, kérdezi korábban Pál: „kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon?” (Róma 9,20-21) Versenghetsz? Isten mindenható! A barátok is fogják ezt mondani Jóbnak, amikor elfogy a szusz és a türelem, és egyéb érveik sem hatnak el a Jób szívéig: mit akarsz, Jób? – Isten mindenható! De maga Jób is mondja, tudja, hogy ha arra kerül a sor, Isten az ő teljhatalmával szemtől szembe fog ellene bizonytani (Jób 16,8). A régi fordítók itt ugyanazt a görög szót használják, mint Pál a Római levélben (antapokrinomai). S lám, Jób ezt a mindenható Istent szereti, ingyért. Isten lenyűgöző őshatalom. De figyeljük, kedves testvérek, én úgy mondtam, ahogy szoktuk mondani, hogy Jób ezt az Istent szereti ingyért. Holott valójában így van az igében: Jób féli Istent. A sátán provokációjának is ez a veleje, azt mondja: vajon ingyen féli Jób az Istent? Dehogy: „bőrt, bőrért, és mindene, amije van az embernek, odaadja a maga életéért. Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged.” (Jób 2,4-5) Vagyis nem ingyen féli Jób az Istent, nem ingyen mutat be Neki áldozatot, nem ingyen ragaszkodik az isteni rendhez. Ingyen, ez azt jelenti: semmiért, ok nélkül, alaptalanul. Lehetséges ok nélkül szeretni, tisztelni, félni a Mindenhatót? Amikor azt mondjuk, hogy Isten mindenható, filozófiai kifejezésekkel is élhetünk: Isten ok-nélküli (vagy kezdet nélküli). A középkor nagy teológusai szerint Isten a mozdulatlan mozdító, az első ok, akinek nincsen oka. Jób azért féli Istent, mert Istennel szüntelenül számolnia kell, de Isten nem kiszámítható. Istennel számolnod kell, de nem számíthatod ki. Isten a mysterium tremendum, Ő a rettenetes titok, a félelmetes, kiismerhetetlen, az ősmélységek mélysége, az alapnélküli alap. Milyen ez az Isten? – Jób pere ezt a kérdést veti fel, mikor azt kérdezi szenvedései fölött: hát ilyen az Isten?

2. De Isten az igazság Istene is. Ezt halljuk majd sokszor a vitatkozás során a Jób könyvében is. Isten kinek-kinek megfizet (Ézs 59,18), mert mégis van valami ok, de legalábbis cél. Isten a szövetségnek, a szeretet törvényének, a hűségnek, a rendnek, az erkölcsnek Istene. Vannak tudósok, akik azt mondják, hogy Jób könyvét a babiloni fogság idején foglalták írásba. Bár a történet ősrégi, egy névtelen író szükségét látta, hogy írásba foglalja. Mert éppen a nagy történelmi katasztrófa idején erősödött meg az isteni megfizetés gondolata. A lekcióban is egy ilyen szakasz olvastam föl Ezékiel próféta könyvéből. Ezékiel a babiloni fogság idején működött, elhurcolt kortársait vigasztalta, akik nem értették, miért zúdított Isten veszedelmet az egész népre. Rettenetes tapasztalat, amikor az egyes ember szenvedésének közösségi oka van. Szenved a nép és ebből senki sem vonhatja ki magát. Mikor megszállnak egy országot, annak minden polgára „hadifogoly” lesz. Az idősek tudják mit jelent ez. Mikor a megbonthatatlan szovjet-magyar barátságban éltünk, valójában hadifoglyok voltunk. Ezt abból tudjuk, hogy bajosan lehetett útlevelet kapni. Egy magyar ember 1980-ban, aligha mondhatta: no, most fölkerekedek, és oda megyek, ahova akarok. És ki az, akit nem eresztenek csak úgy ki abból a rendszerből, amiben van? A rabot és a hadifoglyot. Ezékiel próféta korában a panaszkodók ezt mondták: „az atyák megették az egrest, és a fiúk foga belevásott” (Ezékiel 18,2). Az atyák vétkeztek, mi szenvedünk miatta. Én ugyan nem üzentem hadat Szovjetuniónak és nem bocsátkoztam háborús kalandokba! Mégis, hordoznom kell az atyák vétkének a terhét. Ezékiel ezzel szemben mondja, hogy ellenkezőleg: ki-ki közvetlenül felel a maga bajáért. Mindenki a maga bűnéért fizet meg. Ebbe az érvelésbe köti bele a három nagy bibliai alakot, Noét, Dánielt és Jóbot, és mondja: a megfizetés közvetlen, ez a három szent ember a nagy veszedelmek idején csakis magát menthetné meg (Ezékiel 14,16.18)  Nos, némely tudósok szerint az Ezékiel érvelésével szemben, mintegy vitairatként foglalták írásba a Jób történetét, s mintegy kérdésként intézik a prófétához: valóban, és ezek a szentek mindannyian megmenthették magukat? Hát Jób megmentette magát? Pedig feddhetetlen volt, igaz volt, istenfélő és bűngyűlölő, és az Isten szolgája –  megmenthette magát? Nagy mélység nyílik itt, idézzük a megfeszített Krisztus zsoltárát, így csúfolják a szenvedő igazat: „az Úrra bízta magát mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne!” (Zsoltár 22,9). A megfizetés Istene mégsem a megfizetés Istene?
Említettem már a latin jogi kifejezést: iustitia retributiva –  ez azt jelenti, hogy a jó megkapja a jutalmát, a rossz pedig megkapja a büntetését; a jók olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, virágzanak, gyümölcsöt hoznak, sose hervadnak el, a gonoszokat pedig elfújja az Úr, mint a pelyvát. Voltak és nincsenek. Így mondja az első zsoltár. Vagyis Isten a megfizetés Istene. Nos, ezért mondja a kísértő: bőr-bőrért... Ha Jób nem kapja meg a fizetséget a hűségéért, istenfélelméért, tisztességéért, becsületéért, akkor majd megátkozza Istent! Más szóval: megtagadja (ahogy Kecskeméthy István fordítja), káromolja (mondják más fordítók), vagy ahogy a két Martin (Luther és Buber) fordítja: felmond neki (absagen), mert, lám nincsen ilyen Isten!
Mikor Jób, utolsó beszédében, mérlegre teszi önmagát, az egyik serpenyőbe beleteszi a megfizetés érveit (a szerződésbe foglaltakat), a másik serpenyőbe pedig beleteszi ártatlanságának a bizonyítékait. Ilyeneket mond (31. rész): ha csaltam, ha korrupt lettem volna, ha más asszonyára vetettem volna a tekintetemet, ha csalárd ítéletre vettem volna rá a bírót, ha közönyös lettem volna a nehéz sorsúak iránt, ha nem segítettem volna méltányosan a nyomorultaknak, ha erőszakoskodtam volna a gyengével szemben, erőfölényemmel visszaélve, ha pénz lett volna a végső reményem - mondja Jób -, akkor jogosan ért volna ez a nagy baj. Sőt, akkor már a feleségem másnak a rabszolgája lenne, és a termőföldemnek is ki kellett volna száradnia (a Mózes 5. könyvében foglalt átkok értelmében). Valami nem stimmel itt. Ráadásul, Isten nem hirdette ki az ítéletet Jób fölött. Mitöbb, nem küldött prófétát, pedig a prófétáknál azt olvassuk, hogy Isten mindig előre tudtul adja az ő panaszát (Ámós 3,3). Tehát, perbe se fogott Jób ellen, nemhogy lefolytatta volna a tárgyalást. Vagy ez lenne az Ő perének a kezdete? Márpedig, ha ez a per kezdete, ha ez még csak vizsgálati fogság, akkor jaj nekünk! Mennyi-mennyi kérdés van itt. Isten pedig hallgat. Az igazságosság Istene hallgat.

3. Harmadjára tehát azt kell mondanunk, hogy Jób könyve kapcsán beszélnünk kell a rejtőzködő Istenről is. Arról az Istenről, akit sem a kezünkkel, sem a szertartásainkkal, sem a vallásosságainkkal, sem a hagyományainkkal, sem a gondolatainkkal nem tudunk nemhogy megragadni, de megtalálni sem, akinek kifürkészhetetlenek az útjai. Sőt, maradjunk az előző képnél: kinyomozhatatlan Ő. De ez nem az jelenti, hogy elbújt volna, mert Jób életében valami rossz bekövetkezett, miután Isten odaadta a sátán kezébe, és a sátán rá is hozta Jóbra a veszedelmet; hát elbújik Isten, eltűnik, mert cinkos, és hosszan kell utána kiabálni, mire végre valahára megjelenik, s akkor is mellé-beszél. Nem, ez a feltevés arrogáns (valójában az ember bújkál Isten elől). Meg kell hagynunk, Jób szavaiból arra is lehet következtetni, hogy ő így élte meg ezt. A panaszaiban újra meg újra ilyeneket mond: „a városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik ezzel a méltatlansággal” (Jób 24,12). Vagy amikor Istenhez kiált, ezt mondja: „Miért rejted el arcodat, és tartasz engem ellenségedül?” (Jób 13,24) Vagy: „kiáltok hozzád, de nem felelsz, megállok, és csak távolról nézel rám” (Jób 30,20). Majd megint máskor: „Ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem. Íme, ez a végszóm - mondja Jób az utolsó beszédében -, a Mindenható feleljen meg nekem, írjon könyvet ellenem az én vádlóm!” (Jób 31,35) Élihu pedig ezt mondja Jóbnak: „Miért perelsz vele? Azért, mert egyetlen beszédedre sem felelt.” (Jób 33,13) De nem csak hallgat, hanem rejtőzködik is az Isten. De kérdezzük csak újra a verssel: „hallgat-e valóban, aki csak nem beszél?” A misztikusok szerint ez a rejtőző Isten: Gott über Gott, az Istenen túli Isten, az istenképzeteink, sőt, istentapasztalataink, istenrendünkön túli Isten. Úgy van itt Isten, mintha nem lenne itt? Nemcsak kinyomozhatatlan, hanem nyomtalan is?

4. És végül, nemcsak a mindenható Istenről kell itt szólni, hanem a Mindenség-Istenről. Jób történetének végén nem a rejtőzködő Isten szólal meg, nem is az igazság Isten mond valamit, nem a mindenható Isten beszél a forgószélből, hanem a Mindenség-Isten. És ekkor kiderül, hogy Isten nem afféle közönyös hatalom, aki bábuként játszik a szolgáival, sakkmeccset játszik a sátánnal, átad neki plusz egy bábut, és a sátán egy többlet bábuval játszhat a fehér bábuk ellen. Nem despota az Isten, aki kénye-kedve szerint bánik az övéivel. De nem is egyszerű szolgáltató, aki kirója az adót, behajtja a vámot, és az egyezség (szövetség) szerint megadja kinek-kinek, ami jár, s mint afféle jóléti állam működik. Mi is azért fizetünk egy csomó adót, hogy az állam szolgáltasson közoktatást, közegészségügyet, honvédelmet, rendőrséget, közutakat, biztonságot, mindenfélét. S ha a Jób megadta az adót istenfélelmével, alázatával, jó erkölcseivel, akkor hol van az ő járandósága? Nem ilyen egyszerű szolgáltató Isten az Isten. És nem is távolra elvonuló Isten, aki elrejtőzik a bölcsek és az értelmesek elől, de elrejti például a szenvedés értelmét és célját is, és elrejti a választ arra kérdésre is, hogy miért virágzanak a gonoszok és szenvednek a jók (amit a 73. zsoltár oly nagy erővel feszeget). Most azt látjuk a Mindenség-Isten megjelenésekor, hogy itt valaki más van itt: a teljesség Isten, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy Pál apostol mondja az athéni beszédében (ApCsel 17,28). Ez pedig azt jelenti, hogy Istennel is történik az, ami velünk történik. És ez a Jób könyvének egészen Krisztusig előremutató titka. Amikor a mennyei színben azt mondja az Úr Jóbra mutatva: „szolgám ő!” - és ez a szolga majd szenvedni fog Isten igazáért, akkor már a másik nagy jövendölőt, fogságban vigasztalót, Ézsaiás olvassuk az Úr szenvedő szolgájáról (Ézsaiás 52-53). Ha tehát a mindenség-Istenről beszélünk, csak azt tudjuk mondani, hogy ami velünk történik, az Istennel is történik.

Kedves testvérek, látni fogjuk majd, hogyan harcol a hitéért Jób. S talán kimondatlanul: Istenéért harcol. Nem akarja Istent elveszíteni. Mit mond neki a felesége? „Átkozd meg az Istent, és halj meg!” – „búcsúzz el tőle!” Mire Jób ezt mondja neki: „úgy beszélsz, mint a bolondok!” S kik a bolondok? Akik azt mondják, hogy nincs Isten (Zsolt 14). Mert mit mond Jób felesége? Ugyanazt mondja, amit a kísértő: a bajban Jób megátkozza majd Istent. Szó szerint ezt mondja a felesége: mondd bele Isten szemébe az áldást! Ez eufemizmus, magyarázzák a tudósok, mert az ószövetségben nemcsak Isten nevét nem lehetett kimondani (Jób könyve alig írja le a szent nevet!), hanem azt sem, hogy valaki megátkozná Isten – nos, ilyen megfordítással fejezték ki: mondd bele Isten szemébe az áldást, vágd a képébe az áldásokat, amiket tőle kaptál. Adj neki vissza mindent, nem kell! Mint ahogy a csalódott menyasszony a vőlegénye képébe vágja a jegygyűrűt. De Jób nem ezt teszi. Ő Istenért harcol. A hitéért harcol. És aki így tesz, az akkor is közel van Istenhez, amikor úgy érzi, hogy Isten messze elűzte őt magától. Mert ami velünk történik, az Istennel is történik. És így lesz a iustitia retributivá-ból, a mérlegen kimért, arányosan kiosztott, járandóságként adott igazságból, ebből ez az adósság-igazságból megosztott igazság  - iustitia distributiva. Amikor majd megszólal a forgószélből az Úr, voltaképpen semmit nem válaszol Jób feszítő kérdéseire - csak bemutatkozik (mert addig mi csak a mindenhatót, a megfizetőt, és a rejtőzködőt ismertük, ha ismertük). Megmutatja magát, és azt is, hogy az embernek is helye van az Ő csodálatos teremtett világában. Megmutatja, hogy minden őbenne, és őáltala történik. Szinte bátran kimondhatjuk: még a szenvedés is. Isten szenvedi a szenvedő Jóbot.

Ingyen félte tehát Jób az Istent? Jeleztem, ez a szó: ingyen, így is fordítható: ok nélkül, a semmiért, ami semmit sem ér. De akiknek nincsen semmijük, azok kegyelemre szorulnak! Jób egyszer így kiált a barátaihoz: könyörüljetek meg rajtam, könyörüljetek meg rajtam! (Jób 19,21), és ezt itt éppen ezzel a szóval fejezi ki, hogy nincsen semmim, adjatok valamit. Valamit adni annak, akinek nincs annyi, mint: megkegyelmezni, megkönyörülni. A semmi és az adakozó könyörület közvetlen szomszédok. Jób kegyelemért félte Istent, és próbatétele során végig ezért a kegyelemért küzd. De nemcsak küzd érte. Hanem fel is lázad a kegyelemért -  fellázad a sorsa ellen is, a felesége ellen is, a barátai ellen is, önmaga ellen is. És ezért a kegyelemért folyamodik Istenhez Isten ellen. Mert amit kapott, azt nem fizetségként kapta, és amit kapni remél, nem fizetségként reméli kapni, hanem könyörületből. Hogy mondja Jakab apostol? Jóbnak tűrését hallottátok és tűrésének isteni végcélját láttátok, hogy tudniillik igen irgalmas az Úr és könyörületes. Ingyen. Ámen.