Nincs olyan ember a földön, mint ő - 1.

Lekció: Jakab 5,7-11

Textus: Jób könyve 1-2,10

„ Volt egy ember Ucországban, Jób volt a neve; és ez az ember jámbor és becsületes ember volt, az Istent félte, a gonoszt kerülte. Voltak gyermekei; hét fiú és három leány.  Volt jószága: hétezer juh, háromezer teve, ötszáz igamarha és ötszáz szamárkanca, és igen nagy cselédség; úgyhogy az az ember nagyobb volt Napkelet minden fiánál.  Mikor elmentek fiai és lakomát tartottak mindenkinek a házában a ráeső napon; elhívatták három nővérüket is, hogy egyenek és igyanak velük.  Mikor aztán a lakomanapok közben lejártak, akkor elküldött Jób és beszentelte őket, reggel korán pedig annyi égő áldozatot áldozott, ahányan összevéve voltak; mert azt gondolta Jób: Talán vétkeztek fiaim és megtagadták Istent magukban . Így tett Jób mindenkor.  

Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak, és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét.  Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő: jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli?  És felelt a Sátán az Úrnak, és azt mondta: Vajon ingyen féli Jób az Istent Nem te takargattad-e őt és házát és mindenét amije van, minden felől? Kezei munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj bármihez, ami az övé; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Íme minden, ami az övé, kezedben van; csak őrá magára ne nyújtsd ki kezedet. És kiment a Sátán az Úr színe elől.  És történt egy napon, mikor fiai és leányai éppen ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában,  hogy követ jött Jóbhoz és azt mondta: A marhák éppen szántottak, a szamárkancák mellettük legeltek;  mikor a sábaiak betörtek és elvették őket, a legényeket pedig levágták kard élével; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: Isten tüze esett le az égből, és égés támadt a juhok közt és a legények közt, és megemésztette őket; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: A káldok három csapatot állítottak, úgy rontottak a tevékre és elvették őket, a legényeket pedig levágták kard élével; csak én menekültem meg egyedül, hogy neked jelentsem.  Még ez beszélt, már másik jött és azt mondta: Fiaid és leányaid ettek és bort ittak elsőszülött testvérük házában,  mikor egyszerre nagy szél jött a sivatagon át és nekivágott a ház négy sarkának úgy, hogy az rájuk esett az ifjakra és meghaltak; csak én maradtam egyedül, hogy neked jelentsem.  Akkor felkelt Jób és megszaggatta felöltőjét és megnyírta fejét; aztán a földre esett és leborult,  és azt mondta: Mezítelen jöttem anyám méhéből, mezítelen térek oda vissza; az Úr adta, az Úr elvette: legyen áldott az Úr neve!  Mindezekben nem vétkezett Jób; és nem mutatott ízetlenséget Isten iránt.

 Történt egy napon, hogy az Isten fiai bementek, hogy az Úr elé álljanak; és a Sátán is bement közöttük, hogy az Úr elé álljon.  És azt mondta az Úr a Sátánnak: Honnét jössz? És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: A földön portyáztam és jöttem-mentem, onnét. Erre azt mondta az Úr a Sátánnak: Megfigyelted-e az én Jób szolgámat, hogy nincs olyan ember a földön, mint ő, jámbor és becsületes, az Istent féli és a gonoszt kerüli; és még most is ragaszkodik jámborságához, mikor engem ellene ingereltél, hogy ok nélkül megrontsam őt. És felelt a Sátán az Úrnak és azt mondta: Bőrt bőrért, és mindenét, amije az embernek van, odaadja életéért.  Hanem nyújtsd ki csak kezedet és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!  Erre azt mondta az Úr Sátánnak: Íme ő a kezedben van; csak életére vigyázz.  Akkor kiment a Sátán az Úr színe elől; és megverte Jóbot gonosz fekéllyel talpától fogva feje tetejéig.  És egy cserepet fogott, hogy azzal vakarja magát; úgy ült ott a hamu között.  Akkor azt mondta neki felesége: Mégis ragaszkodsz jámborságodhoz? Tagadd meg Istent és halj meg!;  ő pedig azt mondta neki: Mint valami bolond asszony beszélne, úgy beszélsz: a jót is az Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk? Mindebben nem vétkezett Jób ajakaival.”  (Kecskeméthy István fordítása)

Kedves testvérek! Mindenki találkozott már Jóbbal. Mert mindenki találkozott már ártatlanul szenvedővel, vagy ha nem, akkor önmagában találkozott Jóbbal, amikor kimondhatatlanul szenvedett, amikor rosszat kellett eltűrnie és sokat-sokáig gyötrődnie.  Mikor Jakab apostol az egymásra panaszkodó keresztényeket józanítja (mert egymásra panaszkodni is szenvedés), ezt mondja: „Például vegyétek, atyámfiai, a szenvedésben és béketűrésben a prófétákat, akik az Úr nevében szólottak. Boldognak mondjuk a tűrni tudókat. Jóbnak tűrését hallottátok, és az Úrtól való végét láttátok, hogy igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jakab 5,10-11) Jób tehát példa. Mondhatnánk, egyfajta minta. Mai szóval: paradigma. Jóbra rá lehet mutatni és meg lehet tőle tanulni a türelmességet és az álhatosságot. Igen, így van ez, és mégis, vissza kell kérdezzük: valóban láttuk mi Jóbot? És Jakab apostol szavához igazodva, láttuk-e a próbatételnek, a szenvedésnek, a hosszú tűrésnek az isteni végcélját? Láttuk-e, mit hoz a jövő? (Ahogy az imént énekeltük Bonhoeffer szép versével.) És mindebből megértettük-e igazán, hogy Isten irgalmas és könyörületes?

Régóta olvasom újra meg újra Jób könyvét, de megvallom, testvérek, nagyon ritkán mertem szószékre hozni, igehirdetésbe foglalni, akár csak egy-egy részét is. A fenti súlyos kérdések (és még számos ennél is nehezebb kérdés miatt) mindig az forgott bennem, hogy ugyan, megoszthatom-e én a tapasztalataimat veletek? Elmondhatom-e, hogy én már láttam Jóbot? Elmondhatom-e, hogy láttam Jóbot a barátomban, akinek szétégett a lába, és amikor először elmentem látogatni, azt kérte, szerezzek neki egy Bibliát, keressem ki benne a Jób könyvét, tegyek be egy könyvjelzőt, mert ő már csak ezt akarja olvasni. Vagy elmondhatom-e, hogy láttam Jóbot abban az édesanyában, aki özvegyen kezdte el ápolni 24 éves korában megbénult fiát, akit ifjú felesége otthagyott a kórházi ágyon a balesete után? Elmondhatom-e, hogy láttam itt Magyarországon sok-sok Jóbot, élethosszig vergődő embereket, akiknek soha senki nem szolgáltatott igazságot és nem adott kárpótlást? És Jóbot láttam-e meg azokban, akik átélték és a szívükben hordozzák Jézus szavainak a rettentő súlyát: „az egyik felvétetik, a másik itt marad” (Mt 24,40-41) -  és annak a jobb, aki felvétetett? Jóbot láttam-e, kérdezem magamtól azokban, akik vele együtt sokszor mondják: „amitől rettegtem, az esett meg rajtam” (Jób 3,25)? Értem-e én egyáltalán a Jób könyvét?
Most azonban, hogy immár egyetemes tapasztalataink vannak a betegségnek, a vesztésnek, az értelmetlenségnek az iszonyatos erejéről, most, hogy immár másnak a szenvedéséről értesülni nem afféle távoli hír, amit reggeli mellett kényelmesen elolvasunk az újságban, vagy megnézzük az interneten, hüledezünk egy kicsit aztán továbbkapcsolunk valami kellemes újdonságra), most, amikor a rossz a mindennapos újdonság, most talán sokszorozottan szól hozzánk Jakab apostol intelme: ne sóhajtozzatok, ne panaszkodjatok, mert láttátok és példaként áll előttetek Jób hosszútűrése és hosszútűrésének isteni célja. Hiszen, egyrész miért is ne sóhajtoznánk? Ezért is szól hozzánk Jakab! A panasz, a jaj, a sóhaj, a rémület, a kétségbeesés, az elfáradás szava, az eltűrhetetlen fájdalmak jajkiáltása önkéntelenül is kiszakad belőlünk! De vajon örökre meg kell maradnunk ezekben?

Nos, a következő vasárnapokon Jób könyvéről szeretnék szólni hozzátok. Mielőtt azonban belekezdünk a Jób könyve olvasásába, a türelem isteni céljának a felfejtésébe, azelőtt még további nehéz kérdéseket is föl kell tennünk, és (jelzem előre) aztán majd még sokat-sokat a könyvet olvasva.  Most valóban csak néhányat hozok ide a sok kérdés közül.

Az első kérdéshez elég felidéznünk olvasmányélményeinket. Aki csak olvasta Jób könyvét, vagy épp csak belelapozott, olykor ijedten be is csukta a könyvet (megvallom, én sokszor ijedten be szoktam hajtani a Jób könyvét), mert mindjárt itt van az elején az ijesztő benyomás: egy ilyen feddhetetlen ember, mint Jób, hogyan beszélhet ennyire keményen Istenről? Még ha ateista lenne Jób! Egy ateistának nem nehéz Istent szidni, mert könnyű és kockázat-mentes szidni azt, ami nincs. Vagy, ha azt hallanánk Jóbról, hogy hamiskodó ember volt, akit a nyomorúsága leleplezett, és lám, a hamisságával együtt előjön az Isten iránti haragja is! Vagy ha ócska vallási alkusz lett volna Jób, aki úgy gondolta, hogy azért a kevésért, amit ő megtesz, Isten nagyon sokkal tartozik neki! Aztán most becsapott mennykő, hát kiabál! Mint aki szép combot kért a hentestől,  és otthon azt veszi észre, hogy csak nyesedéket kapott! Hát persze, hogy keményen beszél Istenről Jób, nem azt kapta, amit várt, hanem azt, amitől rettegett. De az, hogy egy feddhetetlen ember szóljon ilyen keményen? Ez ijesztő. És az még ijesztőbb, hogy azt halljuk itt róla nem vétkezett beszédében.  („Mindezekben sem vétkezett Jób az ő ajkaival.” – Jób 2,10)

A másik nagy kérdés még messzebbre vezet. A kegyelmes Isten, az irgalmas Isten, a könyörületes Isten, a szerető Isten hogyan bánhat ilyen keményen ezzel a feddhetetlen emberrel? Nincs senki a világon, aki ilyen kegyesen, szentül, tisztán, ártatlanul és igazán élne! Hát miért őt találja el Istennek ez a kegyetlen, rettenetes próbatétele? Hát nincs elég gonosztevő a világban? Nincs ezer más ember, rossz-rossz silány, akin példálózni lehetne Isten iszonyatos hatalmával? Mi az az isteni cél (telosz), amiről Jakab apostol beszél, amikor csendesít bennünket. Van egyáltalán célja a szenvedésnek? És segít-e bármit a régiek  (Melanchthon, Kálvin) megjegyzése, mely szerint a Jób könyvének az a nagy tanulsága, hogy bár Isten hatalmas és rettenetes erői egyáltalán nincsenek elrejtve ebben a világban, de az Isten igazsága el van rejtve előlünk? Csak ennyi a Jób könyvének tanulsága?

Látni fogjuk azt is, hogy Jób könyve sokféle határt átlép, ahogy keresi ezt az isteni végcélt, ezt az isteni titkot (s erről még fogok néhányszor szólni). Átlépi, például, a nyelvi határokat. Amikor Jób barátai megszólalnak, ők szépen rendesen felmondják a leckét - úgy, ahogy azt a gyermekistentiszteleten, a konfirmáción, a bibliaórán, konferencián megtanultuk.  Amit ők mondanak, az tisztességes dogmatika, érdeme csillagos ötös. Jób viszont olyan szavakat is használ, amelyeket nem olvasunk másutt a Bibliában. (A fordítók rettenetes zavarban vannak emiatt, mert mintegy 170 olyan szó van Jób könyvében, amit másutt nem olvasunk a Bibliában, vagyis olyan erővel izzanak itt a kérdések, hogy a megszokott kifejezéseket, a gondolatokat, képeket felperzselik. Jób izzó szenvedése átégeti a határokat.)

De felolvad egy másik határ is.  Ez pedig erkölcsi-teológiai határ, a jó rend határa. Immánuel Kant óta iustitia retributivá-nak nevezzük azt az elgondolást, mely szerint a morális világ arányosan van berendezve, éppen úgy, ahogy az első zsoltárban olvassuk. Vagyis az igazak boldog emberek. Ők éjjel és nappal Isten törvényéről gondolkodnak és olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, a gyümölcsük a maga idejében megterem, a levelük soha nem hervad el.  A gonoszok ellenben elvesznek, ők nem kellenek Istennek, mi több, szétszórja őket, mint a polyvát (Zsoltár 1). Ez a világ örök erkölcsi, teológiai rendje. De ez most itt, Jób történetében összeomlik. Mi van ezután? Mi van ezentúl?

S mindjárt jön a következő kérdés is. Miféle Isten az, akinél be lehet vádolni a feddhetetlen embert? Lehet Isten előtt olyan érveket hangoztatni, amiket a Sátán (a Vádló) mond, illetve firtat: nos, igen, Jób, hát ő aztán tényleg szent ember, na de, ingyért?  Ingyért volna kegyes ember Jób? Ingyért volna buzgó vallásgyakorló? És Isten meghallgatja azt is, amit ehhez hozzátesz a Sátán: vedd el tőle, amije van, és majd a szemedbe megtagad téged!?

Még nehezebb kérdés jön ebből: csupán csak engedi Isten a rosszat most, itt Jób esetében, vagy részes is benne? A mennyei színben hallottuk, ezt mondja a Sátán az Úrnak, figyeljük meg: csak nyújtsd rá ki kezedet, és menten összeomlik. Megdől a látszat, hogy bárki csak úgy, érdek nélkül szeretné Istent! Mondjuk azért, mert szerelmes Istenbe. Mire az Úr ezt mondja neki: „Ímé, minden, ami az övé, a kezedben van.” Aztán később, mikor a kísértő magát Jóbot kéri ki, ugyanezt mondja Istennek: nyújtsd kezedet, érj a csontjához és a húsához! (Fájt már valakinek gyógyíthatatlanul, izzó hévvel bőre, húsa, ina, csontja?) Nyúlj csak hozzá, érj hozzá, bizony szemedbe megtagad téged! Erre azt mondja az Úr a Sátánnak: ímé, a kezedben van! Mi pedig azt kérdezzük, hogy kinek a kezében van Jób? Azt mondja a kísértő Istennek, hogy nyújtsd ki Jób ellen a kezedet, érintsd meg csontját, húsát, bőrét, szemben megtagad téged. Erre pedig azt mondja az Úr: a te kezedben van! Akkor hát kinek a kezében van Jób?

És fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért hallgat Isten? A mennyei színben, Isten udvartartásában mi hallunk egy beszélgetést (mely a Jób történetének a bevezetése), de Jób nem hallja ezt a beszélgetést. Jón nincs beavatva. Sőt, miután Jób már két nagy próbát is kiállt - elvesztette vagyonát, gyermekeit, aztán rákövetkezett a testi, fizikai nyomorúság, de nem vétkezett –, jön a harmadik próba, jön a per (mert nem bölcselkedő filozofálgatás zajlik Jób és barátai között),  e per során is hallgat az Isten. Olyannyira hallgat, hogy Jóbbal vitázó barátja, Czófár egyszer csak kifakad, mert már nem győzi szusszal-szóval, és azt mondja: „vajha szólalna meg maga az Isten, és nyitná meg ajkait ellened!” (Jób 11,5). Miért hallgat Isten? Cinkos, aki néma? Amikor beletekintünk a magunk nyomorúságaiba, és a mások nyomorúságaiba, amikor Jóbbal találkozunk (vagy éppen Jóbot látjuk, amikor belenézünk a tükörbe), mindegyre föltesszük ezt a két nagy kérdést, akár kimondatlanul is:  tettestárs-e Isten a Jóbnak okozott szenvedésben, és miért hallgat?
Summa: hogyan beszélhet ilyen keményen a kegyelmes Istenről egy feddhetetlen ember, és hogyan bánhat ilyen keményen a feddhetetlen emberrel a kegyelmes Isten? Továbbá, hogy van az, hogy az ítélet végrehajtása után kezdődik a per, a tisztázás. Milyen jogrend ez? Először a szenvedés, a baj, a nyomorúság, aztán majd utána megbeszéljük?

Így aztán, ha Jakab apostol a sok-sok megválaszolandó kérdés közepette példaként állítja elénk Jóbot, még inkább kérdezzük, hogy miféle ember volt Jób? Néhány vonatkozást hadd hozzak ide erre nézve is. S egyúttal arra buzdítok mindenkit, hogy otthon vegye elő Jób könyvét és olvassa. (Bármelyik fordításban olvashatja, én a szószéken jórészt Kecskeméthy  István egykori kolozsvári teológiai tanár fordítását fogom olvasni, talán azért, mert abban az ő személyes sorsa is ott izzik.) Nos, milyen ember ez a Jób?

Hallottuk többször is, maga az Úr is kinyilatkoztatja: Jób feddhetetlen. Ez vallási értelemben azt jelenti, hogy jámbor is, szent ember is. Továbbá erkölcsileg becsületes és törvénytisztelő. Egy rövid mondatban így foglalja össze Jób könyve a dicséretet: Istent féli, a gonoszt kerüli. Van-e ennél tökéletesebb életprogram? Istent tisztelni, a gonoszt kerülni! Éppen a megfordítottja szokott az életünkben bekövetkezni: kerüljük az Istent, a gonoszt meg kergetjük, hogy utolérjük és cinkosunkká tegyük. Más szavakkal, részletesebben talán így lehetne Jóbot bemutatni:

Jób gazdag ember volt, de nem volt pökhendi. Volt jószága, 7000 juh, 3000 teve, 500 igamarha, 500 szamárkanca, és igen nagy cselédség állt rendelkezésére, úgyhogy nagyobb volt Napkelet minden fiánál. Nábob volt, nagy vagyonnal bíró magánember.
Mutassatok bárkit ebben a világban, aki jutott egyről kettőre, kettőről meg kétezerre, arról meg kétmilliárdra, és elmondhatná magáról ugyanazt, amit Jób elmondhatott? Ezt mondja Jób: „Megmentettem a szegényt, aki segítségért kiáltott; és az árvát, akinek nem volt segítője. A veszendőnek áldása szállt reám; és az özvegy szívét felujjongtattam. Igazságba öltöztem és az énbelém; felöltő és fejdísz gyanánt ítéletem volt. Szeme voltam a vaknak; és a sántának lába én. Atyjuk voltam a szegényeknek; akit nem ismertem is, kivizsgáltam a perét. És kitörtem a gonosztevő fogait; és fogai közül a zsákmányt kiütöttem... Rám hallgattak és vártak; és némán figyeltek tanácsomra: szavaim után nem változtattak. És míg rájuk csepegtek szavaim: úgy vártak rám, mint az esőre; és szájukat kitátották, mint a tavaszi esőre.”  (Jób 29,12-22). Gazdag volt, de nem volt kevély. Tehetős magánember és mégsem pökhendi. Áldott és áldás másoknak is.

És kegyes is volt, de nem volt képmutató. Mikor a fiai lakomát tartottak, Jóbnak az volt a szokása, hogy ahány gyermeke egybejött, ő éppen annyi áldozatot mutatott be Istennek, mondván: talán vétkeztek a fiaim és megtagadták Istent magukban. (Jób 1,5) Áldozott a titkos bűnökért is, ha netalán lettek volna ilyenek. És így tett mindenkor. Kegyes volt, de nem volt képmutató. Mert a képmutató alig várja, hogy leleplezze a másikat. A képmutató mindig előre rohan, félvén a lelepleződéstől, a lebőgéstől, a leégéstől. S lám, a képmutató mindig nagyszerű módon tud rámutatni a másik vétkére – megszűri a szúnyogot is! (Mt 23,24). Jaj a másik titkos bűnének, botlásának! - a képmutató mindet leleplezi, föltárja, megfújolja, s jót lovagol is rajta. Olvassuk el Jézus szavait a képmutató írástudókról és farizeusokról (Mt 24). Kik a leleplezők? Ők a leleplezők. Mert míg lelepleznek másokat, addig a feddhetetlen ítélőbíró köntösét vehetik magukra. Nemcsak a szabadság lehet a gonoszság palástja, hanem a másik képmutató leleplezése is. Legy az barát, legyen ellenség, leleplezni! Sőt, legyen az a gyermeke – leleplezni! Ez a képmutató létérdeke. Jób azonban kegyes volt, és nem volt képmutató. Nem leleplezi a titkos bűnöket hanem áldoz értük (hátha a gyermekei szívükben káromolták Istent). Amikor majd végre megszólal Isten, és azt mondja a Jóbnak, hogy a barátai nem szóltak Őfelőle igazán, akkor Jób imádkozik a barátaiért is, azokért is, akik ott a vitatkozás során az ellenségeivé lettek! (Jón 42,10) Imádkozik ellenségeiért. Kegyes, de nem képmutató.

Jób a megaláztatásban is alázatos - ilyen furcsán kell ezt mondanom, mert Jób nem gyakorolja a jogsértetteknek az önhittségét. A 21. század egyik nagy társadalmi nyomorúsága: a viktimizáció. Eszerint mindenkinek van valami sérelme. Mindenkitől vettek el valamit, mindenkit szorítottak már a sarokba, mindenkinek kellett már a sor végére állni (ha kamasz volt, akkor azért, mert ő volt a legalacsonyabb a tornasorban, aztán a felnőtt lett, akkor azért, mert kiszorították, nem ért oda időben, becsapták, csalárd ítéletet mondott fölötte a bíró, cserbenhagyták a barátai, a bankok meg a politikusok). Összeomlott az élete, hát van oka áldozatnak venni magát. Mindenkinek van valami oka, és mindennek van oka. Azért van a világban annyi összeesküvés-elmélet, mert mindenki áldozat, de még az áldozatnak is vannak áldozatai. Hiába tengődik valaki Detroitban évtizedek óta segélyen, ha fehér ember, akkor szégyellheti magát, mert nyilván felsőbbrendű! És hiába küzdötte fel magát egy cigányember magas polcra, nyilván odarepítette az antidiszkriminációs képmutatás. Micsoda önhittségek támadnak ebből? És nézzétek csak, a modern világ törvényhozásának a javarésze arról szól, hogy miképpen lehetne előnyhöz juttatni azokat, akiktől elvettek valamit, hogyan érvényesíthetné mégis a jogait, melyek egyébként nem létező jogok?! Mást se csinálnak a törvényhozók, a jogászok, a politikusok: rohannak előre ebbe az őrületbe, űzi-hajtja őket a jogsértett emberek az önérdeke! Amikor Jób elveszít mindent, a vagyonát, gyermekeit, a rendezett életét, azt mondja: „mezítelen jöttem ki e világból, mezítelen térek oda vissza, az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Majd hozzáteszi az elbeszélés: „mindezekben nem vétkezett Jób isten iránt” (Jób 1,22). Más fordításban: nem mutatott ízetlenséget,  megint másképpen fordítva: nem mondott félrevezető, halálos ostobaságot Isten ellen. (Így is lehet értenünk ezt  a szót, a Siralmak könyve értelmében, Siralmak 2,14)

És végül, testvérek, Jób ismerte Isten fenségét is. Azt halljuk itt, hogy szörnyű betegségében ült a hamuban, szerzett magának egy cserepet és azzal vakarózott, mert megverte a Vádló szörnyű fekéllyel, talpától a feje tetejéig. Ott ül ez a szent ember égető és tűrhetetlen fájdalomban, mikor odalép hozzá a felesége, és azt mondja neki: „Átkozd meg az Istent és halj meg!” (Jób 2,9) Jób most veszíti el a feleségét, és tulajdonképpen innen indul majd a harmadik nagy próbatétele. A felesége szavaiban ugyanis benne van az is, hogy: akaszd fel magad! Mérgezd meg magad! Mintha a gyermekeit elvesztő asszony Jóbot tenné felelőssé a szörnyűségekért! Hát legyél öngyilkos! Átkozd meg az Istent és halj meg! És ekkor Jób, aki ismeri Isten végéremehetetlen fenségét, azt mondja: „mint valami bolond asszony, kelepelsz, a jót is Istentől kapjuk, hát a rosszat ne kapjuk?! (Jób 2,10), s itt a bolond ugyanaz a bolond, aki így szól: nincsen Isten! A bolond az, aki kicsúfolja az istenkeresőt, és az Isten bizakodót. (Zsoltár 14) S megint halljuk: mindebben nem vétkezett Jób az ajkaival.

Egy ilyen ember áll előttünk, aki tiszteli Istent és kerüli a rosszat, aki feddhetetlen, becsületes és erkölcsös, és mindenkor az Isten fensége előtt áll. Kicsoda olyan, mint ő? „Bizony, nincs a földön olyan, mint ő.” (Jób 2,3)

Testvérek, talán az az első nagy üzenete Jakab bíztatásának: vegyétek példaként Jób hosszútűrését, mert azt hallottátok és Isten végső célját is láttátok! Ez az értelme az intelmének, hogy ne panaszkodjatok, ne sóhajtozzatok egymás ellen! Most, Jób történetének kezdetén ez az első lépés. És tudom, ez az üzenet ijesztő. Mégis, azt mondja: lehetünk olyanok, mint Jób. Ezért állítja elénk az apostol Jóbot. És talán nem csak ezért. Aki ismeri Isten fenségét, aki tudja szeretni és áldani az Urat, aki tudja, hogy minden Isten kezében van, aki bátran meri mondani az imádságban: ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, aki reménységben hordozza a még nem látott, nem látható titkos isteni célt, az elé az apostol bátran odaállíthatja Jóbot, csak ezért is. És nem csak ezért. Hanem mert amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, azt készítette Isten őt szeretőknek. (1Kor 2,9) Így olvassuk tovább a könyvet! Most pedig Bonhoeffer szép énekével, mi magunk is valljuk meg, hogy Isten áldó hatalmába van elrejtve életünk. Ámen.