Nézzetek Krisztusra!

„Nekünk pedig sok és nehezen megmagyarázható mondani valónk van, mivel restek lettetek a hallásra. Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre. Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságnak beszédeiben, mivelhogy kiskorú. Az érettkorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek mivoltuknál fogva gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz között való különbségtételre. Ezért elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, térjünk rá a nagykorúaknak szóló tanításra. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek,  a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak.  Így is fogunk tenni, ha Isten megengedi.  Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek,  akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit,  de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.  Mert az a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos növényt terem azoknak, akik számára művelik, áldást nyer Istentől;  amelyik pedig tüskebokrot és bogáncskórót terem, az megvetett, átok vár rá és végül megégetés. Felőletek azonban, szeretteim, jobbat gondolunk, hogy közel vagytok az üdvösséghez, még ha így beszélünk is.  Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok.  De kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt az igyekezetet tanúsítsa mindvégig, amíg a reménység egészen be nem teljesedik,  hogy ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket.” Zsid 5,9- 6,12

Nehéz beszéd ez. És ennek fényében, a reformáció napjára készülve, mindjárt föl kell tennünk a kérdést, mi volt a reformáció? Visszatérés? Igen, így szoktuk mondani: a reformáció igyekezete ez volt: vissza a kezdetekhez, vissza a forráshoz. És eszerint nekünk mindegyre szükségünk van reformációra. Újra meg újra vissza kell térni a kezdetekhez. Vagyis, kérdezem: mindig elölről kell kezdeni mindent? Vajon, úgy lenne megszerkesztve a keresztény élet, hogy előbb-utóbb utat tévesztünk, zsákutcába kerülünk? És ezért, bármilyen kínos, nehéz, fájdalmas is, vissza kell tolatni a zsákutcából addig a pontig, ahol eltévesztettük az utat? Vagy éppen egészen a kiindulópontra kell állni újra meg újra? Meghagyom, lehet a reformációról így is gondolkodni, és magam is eszerint magyarázom sokszor: visszatérés a kezdőpontra; mert ha gyökeresen, alaposan akarunk megújulni, és akarjuk újra a keresztény élet nagy örömeit, erőit, reményeit, áldásait megnyerni, akkor előröl kell kezdeni. S eszerint, kérdezem tovább, olyan lett volna a középkori egyház épülete, amit mindenestől fogva elrontottak, ezért vissza kellett bontani az alapokig? Sőt, még inkább, a középkori kereszténység egész valósága eleve rossz alapokon állt volna, homokra épített ház lett volna? S jött a vihar, kiáradtak a folyók, megtámadták ezt az építményt, és nagy lett annak kára! (Máté 7,26) Hát akkor, ahogy mai nyelven mondjuk, haszonbontást kellett végezni, és ami menthető, azt elvinni és jó alapra építeni.

Az apostol azonban azt mondja itt, a Zsidókhoz írt levélben, hogy hagyjátok el a Krisztusról való kezdetleges (elemi) beszédet. És egészen megdöbbentő, amit utána mond, annyira, hogy ezt a szakaszt sokszor mellőzzük is. Ám előbb egy rövid összefoglalót ad az egyetemes hitvallásra nézve. Törekedjetek a tökéletességre, mondja, ne rakjátok le újra az alapját a halott cselekedetekből való megtérésnek és Istenben való hitnek, a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak. Ez szinte valami ősformula. Mintha valaki most beszólt volna a karzatról, hogy ne énekeljük istentisztelet elején az apostoli hitvallást. Nincs szükség erre az ismételgetésre, a hitvallás beavatásra való. Afféle kezdet, ahogy a többi is, amit az apostol felsorol itt. Ez csak az eleje a keresztyén életnek, ezek mind csak alapelemek. De mindjárt jön a mi viszontkérdésünk: hát akkor a reformáció elrontotta volna a dolgot? Rossz irányba fordították volna a keresztyén élet szekere rúdját? S mi mindig csak a kezdeteknél toporognánk? Hát merő tévedés lenne nagy jelszavunk, hogy az egyházat folyton meg kell reformálni? Térjünk vissza minden döccenőnél a kezdetekhez? Ám az apostol újra ellenkérdés tesz fel, mikor előző rész végén ezt mondja-kérdezi: nektek már tanítóknak kellene lennetek, de ismét arra volna szükségetek, hogy Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson benneteket valaki? Hát olyanok lettetek, mint akiknek anyatejre van szükségük? Karon ülő csecsemők akartok lenni újra, akik még az első szót sem mondták ki, még el sem választott édesanyátok, és még pelenkára szorultok? Nem is kérdezi, inkább mondja az apostol: ide jutottatok (vissza)! De súlyosbítanunk is kell ezeket a szavakat, mert a tizedik részben azt mondja: „emlékezzetek a korábbi napokra, amelyekben miután megvilágosodtatok, sok szenvedéssel teljes küzdelmet álltatok ki. Mert gyalázásokkal és gyötrésekkel nyilvánosan megszégyenítettek titeket, és társaikká lettetek azoknak, akikkel ugyanez történt. A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van. Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.” (10,32-35) Egy olyan közösséghez szól, akik életében nem azt látja, hogy egy kicsit a megízlelgették kereszténységet, pilinckáztak vele egy kicsit, aztán hátat fordítottak neki, ezért most rájuk dörren: nektek már rég tanítóknak kellene lenni! Nektek már példaképeknek kellene lenni! Nektek már sugárzó arccal az Isten országa felé haladva kéne élni és járni a hit útján! Hát akkor kezdjük újra: óvodai hittan! És vasárnap az egész gyülekezet lemegy az alagsori gyerekterembe, ahol a 3-4 éveseknek rajzolással, mókával, kedvességgel kezdjük tanítgatni a hitre tartozó dolgokat. Hanem mit mond? Ti már jártatok a hit hőseinek a nyomdokaiban, roppant szenvedéseket álltatok ki, próbatételeket gyűrtetek le, és így társai lettetek azoknak, akiket a hitükért meggyaláztak! És mindezek után újra anyatejre szorultok? Mi történt itt? Még egyszer kérdezem hát, testvérek, valóban az lenne a reformáció, hogy visszatérünk mindennek az elejére? Igen, bizonyos értelemben ez a reformáció. Olykor támad ilyen helyzet: nincs más, elölről kell kezdeni. Például, amikor úgy kiszökken az emberi szívből a jó reménység, mintha soha nem is lett volna.

Távoli példát hozok. Egyszer minisztériumba kellett mennem nagy emberhez, aki sokat segített már az egyház ügyén. Régen találkoztam vele. Bejelentkeztem hozzá, készséggel fogadott. Ahogy várom a soromat az előszobában, egyszer csak kijön valaki. Én azt hittem, hogy valami ügyintéző. Püspök úr, mondja, megkínálhatom egy kávéval? Mondom neki: jaj, nagyon szépen köszönöm, kérek. De ha nem probléma, megvárom vele az államtitkár urat. Mire ő: én vagyok az államtitkár.  Hát igen, én már elfelejtettem az arcát. Valamit tudtam róla, de nem tudtam, hogy milyen. Istennel vagyunk így, testvérek. Tudjuk, hogy van Isten. Azt is tudjuk, hogy megszámlálhatatlanul sokszor megsegített bennünket. Elintézte az ügyünket, mellénk állt, még akkor is, ha mi folyton Ádám ivadékaként viselkedtünk, vagyis mikor nagy volt a baj, futottunk, dörömböltünk, kiabáltunk, jaj, segítség, segítség! S mindegyre megkaptuk. De éveket-évtizedeket eléldegéltünk ezzel a meghagyással: valahol bizonnyal van Isten. Aztán mikor újra Hozzá kell menni és kijön Isten az előszobába és megkérdezi, hogy megkínálhatom-e kávéval, mi azt feleljük Neki: inkább megvárom Őt!  Hát szükségetek van még a hitnek az elemi kezdő beszédeire? - kérdezi az apostol. Hát kezdjük újra elölről ezt az egész gyönyörű, fantasztikus, felfoghatatlan csodatörténetet, hogy Isten kihoz az élet nyomorúságából, elindít és bizonnyal átvisz az ő fiának a szerelmes országába?  Igen, ez a keresztyén élet, semmi egyéb: kijönni bűnből, halálból, elveszésből és átmenni a Krisztus országába. A múlt alkalommal hallottuk, hogy az apostol azzal intett: ne legyetek olyanok, mint a régi zsidók, akiket Isten kihozott Egyiptomból, elvitt hamar a Jordán partjára, ahol amikor meghallották, hogy túl a folyón csodavilág vár rájuk, az ígéret földjén elmondhatatlan gazdagság, bőség van, de meg kell érte küzdeni, akkor egyszerre csak megszólalt bennük a rabszolga-szív, és tiltakozni kezdtek a szabadságuk ellen! Ekkor föllobbant az Úr haragja, és megesküdött, hogy nem mennek be az ígéret földjére. Hát nem megyünk be mi sem, testvérek? – ez a reformáció drámai kérdése. Ezért olyan kemény, amit itt a levél mond.

Mi volt a reformáció? Intés és bíztatás. Bizonnyal, visszatérés is volt a kezdőpontra, mert vissza kell menni a kezdőpontra mindannak a szorongató fenyegetettségében, amit itt olvasunk, és ez elől ne térjünk ki. De ez inkább intés. Azt mondja az apostol: „Lehetetlen, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten felséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.„ (4-6)  Mi a lehetetlen? Lehetetlen elesni és újra fölkelni? Nem hiszem, hogy a levél erről beszél. Nem hiszem, hogy azzal ijesztgetne itt, hogy nagyon vigyázzatok ám, el ne botoljatok, el ne essetek, mert aztán nincs visszatérés a Krisztus kegyelméhez! Nincs visszatérés? De van! Van visszatérés, tudjuk. Az egész keresztény életben ez a boldog erő alapoz meg mindent, ez az Istenhez odahívó erő lüktet mindenben, és ez vonz mindegyre Istenhez. Az a lehetetlen, hogy ha valaki megvilágosíttatott, elnyerte a kegyelmet, megízlelte Isten jó beszédét és az eljövendő világ erőit, vagyis Isten elkezdte formálni, Krisztus képére hasonlatossá tenni, az úgymond elessen, aztán még egyszer megtérjen, mintegy privátim, saját magának, megfeszítve Krisztust! Ez lehetetlen. Krisztus egyszer feszíttetett meg, egyszer halt meg a bűnösökért, egyszer s mindenkorra eltörölt minden bűnt Isten kegyelméből, és egyszer támadott fel Krisztus, egyszer ült az Atya jobbjára, és egyszer lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat. Vagyis, ha jól értjük, a reformáció nagy mozdulatát egyedül Krisztus határozza meg. Amikor azt mondjuk: solus Christus, egyedül Krisztus, azzal kimondjuk áldozatának, szabadításának, bűntörlő kegyelmének egyszer-s-mindenkoriságát is. Ez az „egyszer” örökre való egyszer. Vagyis, mintha azt mondaná az apostol: ti csak tartsatok ki! Ne dobjátok el a bizodalmatokat, a reménységeteket! Ne foglalkozzatok azzal, nem a ti ügyetek, nem a ti dolgotok, hogy mi lesz a megkeményedettekkel! Mert mi újra meg újra kérdezzük: hát mi lesz azokkal, akik az Isten Fiát megtapodták és kegyelem Lelkét bántalmazták? (10,29) Nem a ti ügyetek. Nektek elég tudni, hogy lehetetlen a kegyelmet privatizálni. Nincs rá esély, hogy valaki úgy álljon bele a kereszténységbe, miszerint veszünk némi  megvilágosodást, egy kis betekintést, valami kóstolót, ideig-óráig részt is veszünk benne, megízlelve az Isten jó beszédét, az eljövendő világ erőit, cuppogtatunk is borkóstolósan, meg is nézzük, milyen a bukéja ennek a vallásnak, aztán félretesszük, hogy aztán majd, ha egyszer talán eszünkbe jut, elővegyük. Nem fog eszünkbe jutni.  Megkérleljük Isten kegyelmét, megkapjuk, jólesik, ízlik, fantasztikus élmény -  aztán letesszük? És újra felvesszük? Nem fogjuk felvenni újra. Akik viszont valóban megvilágosíttattak, akik valóban hallották Isten jó beszédét, akik megízlelték az isteni világ erőt, akik beleszerettek Istenbe, azok nem tudnak belőle kiszeretni. Ezért az apostol a megszeppent, megrendült, lankadó, elfáradó szeretteit, gyülekezeteit és rajtuk keresztül minket is arra int ezekkel a kemény szavakkal, hogy ti már felnőttek vagytok! Nektek már tanítóknak kellene lenni! Hát nem szégyellitek magatokat, elkezdtek úgy viselkedni, mintha gyerekek lennétek! Felnőttek vagytok. Kemény eledel való nektek. Reménység való nektek, ha már annyi harcot kiálltatok, annyi próbatételen átmentetek, annyi jó, igazi testvérrel vállaltatok közösséget nyomorúságban, szenvedésében, annyi mindenkivel örültetek együtt az isteni szabadításnak. Nem kell úgy tennetek, mintha kezdők és gyerekek volnátok. Nos, ez volt a reformáció! Luthernek és a többieknek nem az volt a szándéka, hogy infantilizálják a középkor keresztény emberét, éppen ellenkezőleg. Mindenki szívébe azt akarták egyértelmű eltökéltséggel beírni: egyszer – és ez az jelenti: mindenkorra. Vagyis, nem kell áldozatot ismételni, nem kell Krisztust újra meg újra megfeszíteni. Elvégeztetett, és ez a kegyelem Lelke által a tiéd. Hogy mennyire így van ez, azt abból értjük meg a legjobban, ha a hatodik részt és a tizedik részt nagy ívben végigolvassuk. És ami utána jön, a 11. rész, ott arról beszél az apostol, hogy íme, Ábeltől kezdve Mózes, Dávid, a szent királyok, a szent próféták, a hívő asszonyok, a küszködők, a reménységre várók mind, mind, akik előttetek jártak, most mint a bizonyságok fellege vesznek benneteket körül, hogy ti is fussátok meg az előttetek levő küzdőtért kitartással és jó reménységgel! Lám, ők nem keseredtek el, pedig nem nyerték meg teljesen az ígéreteket földi életükben, nem mentek be Isten országába még éltükben, hanem rátok vártak. Nem nyerték meg az ígéreteket, mert Isten valami jobbról gondoskodott mifelőlünk, hogy minélkülünk ne menjenek be. Nem valami távoli, megfoghatatlan példálózás tehát, hogy ki volt Dávid, ki volt Ézsaiás, ki volt Ezékiel próféta, hogy kik voltak a hit neves és névtelen hősei, akik ezerféle élethelyzetben, de az egy hit hatalmas erejében talpon maradtak. S mi itt nem maradtunk magunkra, hanem körül vesznek minket, bizonyságot tesznek nekünk. Ők mind a hitben járás csodálatos tanúi, hogy járjatok ti is hitben és élő reménységben. Kívánjuk pedig, folytatja, hogy közületek ki-ki ugyanazon buzgóságot tanúsítsa a reménység bizonysága iránt mindvégig. Ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és béketűrés által öröklik az ígéreteket. Ha tehát a reformáció egy nagy mozdulat, határozott visszatérés az örök kiindulópontra, mert vissza kellett térni ehhez az egyszer s mindenkorhoz, akkor egyúttal egy másik nagy mozdulat is volt: béketűrés által örököljük az ígéreteket. Ez pedig az eljövendőre mutat  - előre mutat. Nem nosztalgia út tehát a reformációról megemlékezni  – Luther nyomában, Wittenbergben, Kálvin nyomában, Genfben, Szegedi Kiss István nyomában, itt a Duna mentén, Sztárai Mihály nyomában, lent Baranyában a hódoltság idején – , nem visszafelé megyünk, hanem előrefelé megyünk.

Mi most tele vagyunk aggodalommal, félelmekkel és csüggedésekkel is. Roppant csüggedések tudják elővenni az embert. Mi ez valójában? Pszichológusok beszélnek poszttraumás stresszről. Valaki küzd a fronton, túléli a háborút, vitézségi érdemrendet kap, hősként ünneplik, hazajön a békeidőbe, és itthon összeomlik. Ez a poszttraumás stressz. Hány poszttraumás stresszben élő keresztény van! A küzdelmekben, a lélekharcokban, a bűn legyőzésében, a kísértéseknek való ellenállásban, az imaharcokban vitézségi érdemrend jár neki. Aztán a békeidőben összeomlik. Mi most békeidőben élünk, bár háborog körülöttünk a világ. S bár nem tudjuk, mikor lesz Magyarország hadicselekmények színterévé, és nem tudjuk, hogy két nap múlva lesz-e áram és gáz, és bár  megannyi betegség, járvány, eshetőség gyötör – de még békében élünk.  Mégis megcsüggedünk? Serkenj föl, aki aluszol, s felragyog néked a Krisztus - mondja egy helyen Pál apostol (Efezus 5,14). A Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja: egyenesítsétek ki a ti megrogyott térdeiteket és tagjaitokat. (12,12) És kövessétek Jézus Krisztust, aki a hitnek megkezdője és bevégzője (12,2). És mindaz, aki előttetek járt ebben az egyszer s mindenkorra megtett isteni nagy aktusban, szabadításban, kegyelemben, az nektek társatok lesz ezen az úton.

Mi hát a reformáció? Hívom Istent, itt van, csak már nem ismerem meg, mert oly kevés volt vele a dolgom az elmúlt egy évben, két évben, ötben, tízben? Hívom, s ha jön, már nem ismerem meg? Vagy az a reformáció, hogy a buzdító társakkal, akiket Isten állít mellénk, velük együtt, az ő bizonyságukkal megerősítve együtt futjuk meg mi is kitartással az előttünk levő küzdőtért? Hát nézzetek a hitnek megkezdőjére és bevégzőjére, Krisztusra, aki megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, és feltámadott és felmentt az Atya dicsőségébe. Ő az, aki szüntelen közbenjár érted. Ő az, aki imádságodat jó illatúvá teszi az Atya előtt. Ő az, aki egyszer s mindenkorra elvégezte éretted is a szabadítás nagy munkáját. Nézzetek Krisztusra! Ámen.