Nem volt, aki egy szót szóljon hozzá

„És meghallotta Jób három barátja mindezt a szerencsétlenséget, mely őt érte, és eljött mindenik az ő lakóhelyéről: a témáni Elifáz, a súhi Bildád és a naamái Cófár; és összebeszéltek hogy együtt mennek be rajta sajnálkozni és őt vigasztalni. De mikor felemelték szemeiket messziről és nem ismerték meg őt; hangos sírásra fakadtak és mindenik megszaggatta felöltőjét és port szórt a fejére az égnek;  és ott ültek vele a földön hét nap és hét éjjel: és nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, mert látták, hogy igen nagy a fájdalom.” (Jób könyve 2,11-13)

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim! Nemcsak mi foglalkozunk most Jób sorsával, hanem mióta ezt a könyvet lejegyezték, sőt, láttuk, mielőtt leírták volna, már azelőtt is sokan igyekeztek megérteni a szenvedés és tűrés isteni végcélját, ahogy Jakab apostol mondja.  Vajon miért állítja elénk példaként Jóbot az apostol?  Miféle tükröt tart elénk ez a történet? És még számtalan ehhez hasonló kérdést lehet és kell itt feltenni. Ma csak egy kérdést teszek fel a ezek közül. Vajon azért foglalkoztat bennünket Jób sorsa, mert felborult a világ rendje?  A hamarosan bekövetkező nagy vitatkozás a világ rendjére vonatkozik. A világ rendje pedig az, hogy Isten megőrzi, megoltalmazza, hűségesen körülveszi, és megáldja a kegyeseket, őket megsokasítja, életüket meggazdagítja; ellenben a gonoszok útja elvész (ahogy az első zsoltár is mondja, mert Istennek nem kell az efféle élet, és szétszórja őket, mint a polyvát.  A mennyei jelenetben a Sátán látszólag megkérdőjelezte ezt a rendet, azt sugallva, hogy ez a rend merő képmutatást szül, vagy afféle haszonelvű kegyességet. Azt mondja, hogy ingyért senki sem szereti Istent, Jób sem ingyért szereti Istent. Vedd el tőle, amije van, mondja az Úrnak, aztán meglátod, megátkoz majd szemtől szemben. Amikor ez megtörténik, ám Jób, bár mindent elveszített, állhatatos maradt és hűséges, akkor a kísértő fokozza a tétet: bőrt bőrért - mondja. Az ember mindent odaad a puszta életéért. Ha majd őt magát  testi-fizikai csapások sújtják, betegségek gyötrik, ha kvázi megnyúzod, akkor majd szemtől szembe megátkoz téged. És jönnek a csapások, Jób belefeketedik a betegségekbe. Felborul a világ rendje. Az igaz ember szenved. Mit tegyünk? Mit mondjunk?

Ám éppenséggel meg is fordíthatom a kérdést. Nem inkább helyreállt a világ rendje? Hallani fogjuk majd Jóbnak és barátainak egyre elkeseredettebb, dühödtebb, indulatosabb vitáját, ott éppen a vigasztalás óráin, és ebben a vitában egyre inkább előre lopakodik a barátok szívéből az a gondolat, hogy: voltaképpen most állt helyre a világ rendje. Isten eddig valami rejtélyes okból föltartóztatta a Jób elleni jogos haragját és büntetését. Ki tudja, Isten talán eddig demonstrálni akart Jóbbal, példát akart állítani, hogy igenis, érdemes hűségesnek lenni, érdemes kegyesnek, istenfélőnek, tisztességesnek lenni, ezért a kisebb-nagyobb hibáktól és büntetésüktől eltekintett Jób esetében. (Vagyis a Sátán vádja szerint maga Isten is részt vett a nagy képmutatásban.) De aztán, úgymond, Isten rájött arra, hogy nem lehet ezt végtelenségig csinálni, nem lehet örökkön Jóbbal példálózni. Eljött az igazság órája. A barátok a fejéhez is vágják, hogy képmutató, basáskodó, titkos bűnöket rejteget. Aztán mikor Jób, tiltakozik, hogy dehogy-dehogy, ártatlan vagyok, akkor azt mondják, hogy az a bűnöd, hogy ártatlannak gondoltad magadat! Erre Jób azt mondja, hogy sosem gondolta ezt magáról, mire ők azt vágják a fejéhez, hogy az a bűnöd, hogy szerénykedsz itt, de ez voltaképpen büszkeség!  Akárhogy is, két kérdés között tántorgunk: vajon, felborult a világ rendje azzal, hogy ez a szerencsétlenség érte Jóbot? Vagy éppen helyreállt a világ rendje? És most már csak Jóbot kell meggyőzni, hogy vegye tudomásul: rendnek kell lenni?

Érdemes elővenni az angol költő, festő William Blake híres festményét, amely azt ábrázolja, amikor a Sátán megtámadja Jóbot. Egy földön fekvő aggastyánt látunk, akin két lábbal tapos a kísértő. S érdemes egy másik festményre is hivatkozni. Georges de la Tour nevű francia barokk festő egyik talán leghíresebb festménye ez, a címe: Jóbot kicsúfolja a felesége. Hihetetlenül kifejező a kép, ahogy ül a szerencsétlen Jób, meztelen vénember, fekélyekkel borítva, és fölé magasodik felemelt ujjal egy sugárzó, erős asszony, aki kioktatja őt.  

Amikor a barátok hírét veszik, hogy Jóbot mérhetetlen szerencsétlenség érte, már erről is értesülhettek. A bibliai elbeszélésbe mindig bele kell számítani, hogy egy-egy esemény között kimondatlanul is hosszabb idő telt el. Egymástól távol eső földrajzi neveket hallunk, az egyik barát témáni, a másik súhi, a harmadik naamái; ezek, bizony, nem szomszédos falvak.  Először tehát kihez-kihez el kellett jutnia a hírnek, aztán üzeneteket váltottak egymással és megegyeztek, hogy nem külön-külön futnak el Jóbhoz, hanem együtt mennek megvigasztalni őt. Mert együtt a vigasztalásnak is nagyobb a nyomatéka. Ez pedig nyomban elvezet egy másik fontos kérdéshez, mely a Jób könyvének egyik döntő kérdése is: miféle kockázatokkal jár a vigasztalás? De ez a kérdés mindannyiunkhoz szól. A mi életünk sok-sok mulasztással van tele, tudom, az enyém is. És a mulasztások között az egyik legégetőbb talán az, hogy nem mentünk el vigasztalni. Nem mentem el egy temetésre, mikor a barátom gyászban volt, nem mentem el a kórházba, amikor ismerősöm szenvedett, nem szóltam egy jó szót valakihez, holott csak egy kellett volna.  Mulasztottam. De sokszor talán éppen azért nem tesszük ezt, mert megtapasztaltuk azt is, micsoda kockázattal jár, mikor vigasztalni, buzdítani, építeni próbálunk. Nem könnyű másnak efféle szolgálatot tenni. A görög nyelvből ismerjük a szolgálat egyik vonatkozását. Az Úr Jóbot szolgájának nevezi (Jób 2,3; 42,7) – görögül: therapón – ebből van a therápia szó.  A therápia szolgálat. És ha ügyetlenek voltunk ebben, mert belénk fagyott a vigasztaló szó, rosszak voltak a gesztusaik, vagy akit vigasztalni akartunk, egyszerűen visszaütött, akkor meggondoljuk, mit tegyünk legközelebb. Ahogy mondják, ha a macska megégeti a száját a forró tejjel, akkor a hideget is fújja. Ha engem egyszer pofán csaptak, miközben vigasztalni akartam, ez nekem elég egy életre, hogy feldolgozzam ezt a kudarcot. Jób barátai azonban, bármilyen tapasztalatuk is volt, úgy döntenek, hogy együtt elmennek és megvigasztalják Jóbot. Afféle hallókészülékek ők. Erre a leleményre leginkább Idős emberek szorulnak rá. Olykor gyerekeken is látni hallókészüléket, de ők szégyellik úgy, mint az idős emberek, akik afféle fogyatékosságnak érzik, hogy megkopott a hallásunk. Nos, afféle hallókészülékek Jóbnak a barátai. S majd látni fogjuk később, három fokozatban működnek. Az első barát, a neve Elifáz, a suttogó barát. Ő csak bele akarja súgni a vigasztalásait a Jób fülébe. A másik barát, Bildád normál hangon mondja a szót. Az is egyfajta terápia, hogy nem bizalmaskodom a nagyothalló fülébe, mert ezzel talán még jobban megalázom, hogy erőlködnie kell, hogy megértse. De van itt egy kiabáló barát is, Czófár, aki viszont megdörög és szinte beleüvölt Jób fülébe. De mit is súgnak, mondanak, kiabálnak a barátok?  Vajon azt, hogy felborult a világ rendje? Jaj, jaj, jaj! Vagy azt, hogy helyreállt a világ rendje? Jaj, jaj, jaj - de ezt azért Jóbnak el kéne elfogadnia.

Összebeszéltek tehát, és elmentek „sajnálkozni és őt vigasztalni őt.” Sajnálkozni  - az eredeti szót így is lehetne fordítani, hogy: megtekinteni a baját. Értse mindenki jól, ez egyfajta püspöki szolgálat, mert az episzkopé szóval fordítják görögre ezt, ez pedig tulajdonképpen azt jelenti, hogy az elejétől a végéig áttekinteni. Láttam ilyet régebben, hogy történik ez barátilag. Bennem is volt rá indíttatás, megvallom, de miután láttam, soha nem mertem megtenni. Egyszer kórházban látogattam egy beteg barátomat. A kórteremben, a mellettünk levő ágyon fekvő beteghez is jött egy barátja, aki előbb leakasztotta az ágy végéről a kórlapot, s mintha orvos lett volna, megmustrálta a lázgörbét, a bejegyzéseket, komoly arccal kommentált mindent, aztán, mintha főorvosi vizitet vezetett volna, kifaggatta a barátját. Így kezdte a vizitálást - episzkopéval. Áttekintette a bajt. A sajnálkozásnak, a más bajában való részvételnek nyitható ilyen dimenzió: mondd el, mondd végig, hogyan kezdődött, és most milyen állapotban vagy! Igen, a bajban, a betegségben és a gyászban sokszor önmagában is gyógyító hatása van annak, ha valaki elmondhatja a baját. S engedni is kell, hadd mondja csak, hadd mondja ki, hadd mondja végig. Nekem sokszor kellemetlen élményem, de megértő vagyok, amikor családtagok jönnek a temetést megbeszélni, és számos alkalommal azzal kezdik, hogy mit rontottak el az orvosok. Ez érthető, mert fájdalomban vannak. Most csak egy némileg humoros esetet hadd említsek meg. Egyszer eljött egy család, és azzal kezdték mindjárt, hogy az orvosok mindent elrontottak, mindent tönkretettek, véghetetlenül megrövidítették az elhunyt életét. Még meg se kérdeztem, hogy hány éves volt az elhunyt. Hát megkérdeztem: tessék mondani, hány éves volt? Kilencvennyolc.  Mosolygunk ezen, de a gyászunk, a fájdalmunk természetéhez hozzátartozik, hogy mint a bőr alá került tüske, mindaddig irritál, míg azt onnan ki nem szedjük. A lélek-tüskét is el kell távolítani, ki kell mondani, el kell mondani. Hát elmennek a barátok, hadd mondja nekik végig ezt a rettenetes történetet Jób. Mi történt? Mi történt tulajdonképpen? Ez itt az episzkopé – a sajnálkozás.

És vigasztalni is mennek, természetesen. Ezt is szó szerint lehetne a héber szavak alapján fordítani: siratni mennek. A siratás a legkevésbé rálegyintés arra, hogy valami jóvátehetetlenül megtörtént, a siratás mindig vigasztalás is. Gyerekkoromban még nem volt ravatalozó a faluban, csak később építettek, háztól temettek, háznál ravatalozták föl a holtat, és volt sirató. Egybegyülekeztek az asszonyok, és ott a halottas háznál a temetés előtti éjszaka virrasztottak és sirattak. És ez vigasztalás volt.

Jób barátai tehát azért mentek, hogy egyrészt mérlegre tegyenek mindent, most főleg minden rosszat; másrészt, hogy részt vegyenek Jób szenvedésében, együtt legyenek vele, vigasztalják. Ha sír Jób, akkor sírnak ővele együtt, ahogy majd az apostol mondja: sírjatok a sírókkal (Róma 12,15). És ez így is történt.  Azt olvassuk, hogy mikor odaértek, zokogásban törtek ki, aztán a régi keleti világban szokott módon, a gyász külső kifejezéseképpen megszaggatták a köntösüket, és port szórtak föl az égre. Tehát szertartásosan is jelen voltak Jób szenvedéseiben. Visszatérek a temetési képekre, Jób barátai bizony nem úgy mentek el, mint ahogy manapság sokszor látom, hogy temetésen megjelennek emberek strandpapucsban, rövid gatyában, pálmafás pólóban, mintha egy koktélbárból ugrottak volna ki a temetőbe. Jób barátai fölkészültek rendesen. Megszaggatták ruhájukat. Ahogyan nekünk is illik, illene felöltözni sötét ruhába. Mi lehajtott fejjel kimegyünk a sírkertbe, ők por szórtak az égre. Tehát külső gesztusokkal is kifejezik a gyászt.

Ott vannak tehát Jób fájdalmában, és ez a részükről hűséges, szeretetteljes kiállást jelent. Nem hagyják magukra a szenvedő barátjukat, mert micsoda baj az, olvassuk majd később Jób könyvében, ha a kétségbeesett embertől a barátja megvonja szeretetét. (Jób 6,14) És micsoda áldás, ha a kétségbeesett embernek van barátja. Vigasztalnunk kell, bizony.

Jób különösen rászorul erre. Később, az utolsó nagy panaszai egyikében elmondja azt, amiről a múlt alkalommal hallottunk, hogy a felesége is elfordult tőle. Így fejezi ki ezt: a leletem bűzétől eliszonyodott az én feleségem (Jób 19,17). Súlyos beteg, akihez már nem jó odahajolni, mert bűzös a lehelete. Van, aki ezt így fordítja, hogy eliszonyodott a lelkemtől. Jóbtól elidegenedett a felesége. Milyen nagy dolog, ha van barát. Milyen nagy dolog, ha meglátunk valakit, akit már mindenki elhagyott, akitől mindenki elfordult, aki mindenkit elveszített, maga van, mint a kisujja, de lám, mi betöltjük a példabeszédek szavát: minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére! (Péld 17,17). Önmagában is csodálatos és boldog megtapasztalás ez, szent dolog barátnak lenni. Áldás, ha van barátunk!

 Csakhogy itt zavarok támadnak. Az első zavar az, hogy mikor a barátok odaértek, nem ismerték meg Jóbot messziről. Pedig a barátomat messziről is megismerem. A kollégáimat is megismerem messziről. Teológus koromban, még fogadást is tettem, hogy ha beállok a Ráday utca és Köztelek utca sarkára, és elnézek a Kálvin tér felé, 300 méterről is megmondom, hogy most éppen egy református pap jön arrafelé, mert van református kemény tónusú, papos tartás. De azt is meg tudom mondani, hogy netán baptista prédikátor érkezik-e (apokaliptikus fejtartással), vagy éppen egy plébános jön-e (mintha angyalszárnyak repítenék). Még inkább, a barátainkat, és mennyivel még inkább a testvérünket, a hitvesünket, a gyerekeinket messziről is megismerjük. Nos, itt valami zavar van. Jób testében, tartásában a gyász és a betegség olyan torzulást hozott létre, hogy nem ismerték föl. Vagyis egészen másképpen emlékeztek rá, mint ahogyan most látják. Ahogyan most látják Jóbot, arról nincsen képük, az nem égett be a tudatukba. Ez az első zavar.

A második zavar is szembetűnő. Bár leírja az ige, hogy a barátok hangosan zokogtak, megszaggatták a köntösüket, majd port hintettek föl az égre a fejük fölé, de nem szóltak egy szót sem, mondja a történet, mert nagy volt a fájdalom. A legtöbb bibliafordítás nem tudja ezt ilyen általánosan visszaadni, hanem így fordítják: nagy volt Jóbnak a fájdalma. A latin szót még értjük is. A Vulgatában úgy áll, hogy Jób fájdalma vehemens volt, mely ránehezedett, szinte összeroppantotta. De az eredeti szöveg csak annyit mond, hogy nagy volt a fájdalom. És itt megjelenik egy másfajta zavar is.  Bár a barátok azért mentek, hogy osztozzanak Jób fájdalmában, a textus többet sejtet. Olyan nagy volt a fájdalom... De kié? Jóbé? Jóbé és a feleségéé? Jóbé és a házában megmaradt szolgáké, alkalmazottaké, ismerősöké? Jóbé és a barátaié? Istené? Olyan nagy volt a fájdalom, a fádalmuk, hogy szóhoz sem jutottak miatta? Felborult a világ rendje! Vagy helyreállt a világ rendje? És ez ilyen fájdalommal jár?

A harmadik zavar az, hogy nem szóltak egy szót sem. Hát ez hogy’ van? Hiszen összebeszéltek, hogy együtt mennek el Jóbhoz, hogy lássák a nyomorúságát és megvigasztalják. Gyászba öltöztek, sirató gesztusokat tettek, zokogtak és hét nap és hét éjjel ott ültek Jób mellett a porban... És nem szóltak egy szót se? Mi ez a némaság?

Mondhatná valaki, hogy minden logoterápiának egyfajta csendterápiával kell kezdődnie. Sokak szerint minden olyan gyógyulásnak, melynek során éppen azáltal gyógyulunk, hogy megfogalmazzuk, kimondjuk a bajunkat, a fájdalmunkat, csenddel kell kezdődnie. Sokat tudunk mi is a gyógyító csendről. Így énekeljük a szép énekünkkel:

Csak légy egy kissé áldott csendben,

s magadban békességre lelsz,

az Úr rendelte kegyelemben

 örök bölcs célnak megfelelsz. (741. dicséret)

Ez lenne ez a hétnapos hallgatás?  Vagy azért nem szólnak egy szót sem, mert a lényegről nem tudnak semmit mondani? Vagy nem is tudják, hogy mi történik itt? Jób nem tudja, mi történik. A felesége sem tudja, hogy mi történik. A barátai sem tudják, hogy mi történik és miért történik az, ami történik. Mintha a barátok, akik olyan eltökéltséggel, nagy barátsággal, szeretettel igyekeztek Jóbhoz, most a baj és a szenvedés láttán és ebben a szenvedésében osztozva megszeppentek volna, ezért nem tudnak mit mondani. Vagy nincs mit mondaniuk? Vagy nem mernek megszólalni? De sok kérdés van itt!

Ezért mondtam, hogy a vigasztalás roppant nehéz és kockázatos dolog, bizony, mennyei erők és isteni bölcsesség kell hozzá. Egy nagy tanítónk, Gyökössy Endre mondta nekünk, hogy amikor bajban levő emberrel beszélgetsz, előtte mosakodjál be, ahogy a sebész is bemosakszik. Néztünk rá, mi fiatal, nyegle legénykék, ezt most miért mondja az öreg lelkész? Azt felelte: tudjátok, rendkívül kockázatos dolog bajban levő embernek mondani valamit. Netán megfertőzöd a saját elképzeléseiddel, gondolataiddal, dogmáiddal, anti-dogmáiddal, tételeiddel, ellen-tételeiddel, vagy szedett-vedett tapasztalataiddal!  Lám, Jób barátai megszeppentek. És volt is rá okuk. S éppen ezért én sok-sok Jób könyvéről szóló elmélkedéssel szemben hadd dicsérjem meg a barátokat, eddig és ennyiben. Látni fogjuk, hogy amikor majd meg mernek szólalni, nyomban bajba kerülnek, mert kiderül, hogy ostobák. Jób hozzájuk is vágja: vajha legalább mélyen hallgatnátok, az még bölcsességetekre lenne (Jób 13,5). De hát mi a világ rendje? Mi az Isten rendje? Hogy kell a dolgoknak lenni? És hogy kellene Jóbnak viselkednie? Vagy hazugok a barátok? Ezt is mondja nekik Jób: az Isten kedvéért szóltok nekem hamisságot? (Jób 13,7) Isten miatt szóltok csalárdságot? Megvédhetjük-e Istent, itt a nagy baj kellős közepén, szolgáltathatunk mi Istennek igazságot, úgy, hogy össze-vissza mondogatunk mindent, mellébeszélünk és füllentünk? Vagy csak ügyetlenek a Jób barátai? Élihú - ő egy negyedik alak, aki az egész vitát csendben meghallgatja – előáll a végén, beavatkozik a perbe, és azt mondja: igen, figyeltem rátok, és ímé, Jóbot egyikőtök sem cáfolta meg, sem a beszédére nem felelt igazán (Jób 32,12). Aztán a történet végén, amikor az Úr megszólal a forgószélből, nemcsak Jóbhoz szól, hanem szól Elifához is, a csendes szavú baráthoz, aki csak suttogva beszélt. A forgószélből szól neki is a viharisten és azt mondja róla, meg Bildádról és Cófáról is, a másik két barátról: ti nem szóltatok felőlem igazán, mint Jób, az én szolgám. (Jób 40,7)

Három zavar van tehát itt, három rettenetes, a mi tapasztalatunkban, lelkünkben, barátságainkban, emberi kapcsolatainkban is megjelenő nagy, feszítő zavar – és van egy negyedik is. Ezekkel folytatódik majd Jób története, és a következő alkalommal ezekről lesz szó részletesen. A hét napig tartó néma gyászmunka után, a csendterápia után, a fájdalom nagyságán való megszeppenés után így folytatódik a történet: „ezután megnyitotta Jób az ő száját, és megátkozta születése napját.” (Jób 3,1) Ebből támad a negyedik, roppant nagy zavar.

Pál apostol azt mondja a Thesszalonikai levélben: „nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki meghalt érettünk, hogy akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk ő vele. Vígasztaljátok azért egymást, és építse egyik a másikat, amiképpen cselekeszitek is.” (1Thessz 4,9-11) Jób nem átkozta meg Istent. Hűséges maradt mély hitéhez és kegyességéhez. Ellenben, a születése napját megátkozta! Nem haragra rendeltettünk, mondja az apostol, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk, és azt kéri tőlünk is, hogy sokféle bajunkban, elesettségünkben, családi, baráti, emberi kapcsolatainkban vigasztaljuk egymást ezekkel a beszédekkel. Készek vagytok erre, testvéreim?  Ámen