Nem vagy egyedül

„A nyomorultnak imádsága, amikor eleped és kiönti panaszát az Úr elé.

Uram, hallgasd meg az én imádságomat, és kiáltásom jusson te hozzád!

Ne rejtsd el a te orcádat tőlem; mikor szorongatnak engem, hajtsd hozzám a te füledet; mikor kiáltok, hamar hallgass meg engem!

Mert elenyésznek az én napjaim, mint a füst, és csontjaim, mint valami tűzhely, üszkösök.

Letaroltatott és megszáradt, mint a fű az én szívem; még kenyerem megevéséről is elfelejtkezem.

Nyögésemnek szavától csontom a húsomhoz ragadt.

 

Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz; olyanná lettem, mint a bagoly a romokon.

Virrasztok és olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn.

Minden napon gyaláznak engem ellenségeim, csúfolóim esküsznek én reám.

Bizony a port eszem kenyér gyanánt, és italomat könnyekkel vegyítem,

A te felindulásod és búsulásod miatt; mert felemeltél engem és földhöz vertél engem.

Napjaim olyanok, mint a megnyúlt árnyék; magam pedig, mint a fű, megszáradtam.

 

De te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzetségről nemzetségre áll.

Te kelj fel, könyörülj a Sionon! Mert ideje, hogy könyörülj rajta, mert eljött a megszabott idő.

Mert kedvelik a te szolgáid annak köveit, és a porát is kímélik.

És félik a népek az Úrnak nevét, és e földnek minden királya a te dicsőségedet;

Mivelhogy az Úr megépítette a Siont, megláttatta magát az ő dicsőségében.

Oda fordult a gyámoltalanok imádsága felé, és azoknak imádságát meg nem utálta.

Irattassék meg ez a következő nemzedéknek, és a teremtendő nép dicsérni fogja az Urat.

Mert alátekintett az ő szentségének magaslatáról; a mennyekből a földre nézett le az Úr.

Hogy meghallja a fogolynak nyögését, és hogy feloldozza a halálnak fiait.

Hogy hirdessék a Sionon az Úrnak nevét, és az ő dicséretét Jeruzsálemben.

Mikor egybegyűlnek a népek mindnyájan, és az országok, hogy szolgáljanak az Úrnak.

 

Megsanyargatta az én erőmet ez útban, megrövidítette napjaimat.

Ezt mondám: Én Istenem! Ne vígy el engem az én napjaimnak felén; a te esztendeid nemzedékek nemzedékéig tartanak.

Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája.

Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak.

De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak.

A te szolgáidnak fiai megmaradnak, és az ő magvuk erősen megáll előtted.” (Zsoltár 102)

 

Szeretett testvérek!

Épül a templomunk! Amikor a torony egy-egy szakasz elkészül, felkapaszkodok körülnézni.

Így volt tegnap is, késő délután felmentem az épülő toronyba. De ezúttal nem boldogan néztem körbe, mert eltöltött a zsoltáros szava: olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn

És lám, ma nincs itt velem a templomban a gyülekezet. Otthon vannak, otthon vagytok, testvérek. Ennek most így kell lennie.  De micsoda ellentét ez: otthon vagyunk, ám magános madarak vagyunk!  Sőt ez az ellentét fájdalmas, mert nem a magunk választotta egyedül-létben vagyunk. Ez az egyedüllét egészen más, mint amit ismerünk, megszoktunk, sőt olykor kívánunk is. És éppen abból értjük meg ezt még élesebben, hogy máskor, más helyzetekben  akár szívesen is vonulunk félre; olykor szívesen keressük a magányt, sőt, belső szükségét is érezzük az egyedül-létnek.

Például igénye van az egyedül-létre annak, aki elmélyül tanulmányaiban. Mint a diák dolgozatírás előtt.  Hát ne zavarja senki.

Vagy mint a mesterembernek, aki precíziós munkát végez. Hát ne terelje el a figyelmét senki.

Vagy mint a tudósnak, aki elmélyülten kutat valamit, és gondolatait össze kell szednie. Hát ne terhelje jelenlétével senki.

Vagy mint akinek kibeszélhetetlen bánata van, és sírni szeretne, de röstelli mások előtt. Ne keresse hát senki.

Mondhatnánk tehát így is: olyan lettem, mint a társtalan madár.

Vagy mint az őrszem, akinek a horizontot kell szemlélnie és nem zökkentheti ki semmi és senki. Ahogy Ézsiás próféta mondja ugyanezzel a szóval egy fájdalmas jövendölésében:

„Jajgass kapu, kiálts város! remeg egész Filisztea, mivel füst jő észak felől; senki sem hagyja el kijelölt helyét!” (Ézs 14,31)  – vagyis dermedt bénultság vesz erőt mindenkin, és még egymagában sem menekülhet el.

Tehát visszaadhatjuk a zsoltáros szavát így is: olyan vagyok, mint a magára hagyott, tétovázó madár a háztetőn. Előtte még azt mondja, olyan vagyok, mint a pelikán pusztaságban, mint a bagoly a romokon. S most itt fokozva: mint a magános veréb a háztetőn. Mert ugyan ki látott magános verebet?

 

Mindazáltal, ez a magány, amelyről a zsoltár beszél itt, leginkább a kiközösített ember magánya. A magára maradásra kényszerített ember helyzete ez. Mózes harmadik könyve mondja, hogyha leprás betegségben szenved valaki, ki kell közösíteni, a táboron kívül kell űzni, szószerint idézve: „A poklos embernek pedig, akin kiütés van, legyen a ruhája megszaggatva, a haja gondozatlan, takarja el a bajuszát, és ezt kiabálja: Tisztátalan, tisztátalan!  Tisztátalan mindaddig, amíg rajta van a kiütés. Tisztátalan: elkülönítve lakjék (szó szerint: magánosan lakjék), a táboron kívül legyen a lakása.”  (3 Mózes 13,45-46)

Akkor hát fordítsuk így a zsoltár versét: olyan vagyok, mint a magányra kényszerített madár,

vagy: olyan vagyok, mint az elkülönített madár,  kiközösített, a csapatból kivert vagyok,

vagy még inkább: olyan vagyok, mint a megkülönböztetett jellel, mégpedig a veszély jelével megbélyegzett beteg. Olyan vagyok, mint az egészségesek közül elhessegetett madár.

Vagyis gyámoltalan vagyok, megfosztva az általános lehetőségektől.

Vagyis halálnak fia vagyok.

 

De azt mondja a zsoltáros: Isten meghallgatta a gyámoltalanok nyögését (és nem vetette meg azokat, akiket kifosztottak, akiktől mindent elvettek). S miután meghallgatta őket, feloldozta a halálnak fiait – szó szerint kinyitotta fogságuk ajtaját!

Bizony, mi más most ez a mindannyiunkat oltalmazó kizárás és bezárás, mint fogság?

Vagy még inkább, mi más ez, mint megfosztatás a tágasabb élettől?

Vagy még inkább, mi más ezm, mint félelmes közelsége a halálnak?

Micsoda ellentét ez:

egy helyben kell maradnunk, hogy megmaradjunk!

Csökkentenünk kell az életkörünket, hogy élhessünk!

Meg kell szakítanunk a kapcsolatainkat, hogy újra találkozhassunk!

Szinte siralomházzá kell tennünk mindent, hogy meg ne haljunk!

 

De az Úr kinyitotta az ajtót a halál fiai előtt – mondja a zsoltár.

És ez van megírva a következő nemzedékeknek – nekünk is meg van írva!

Tehát nekünk is szól, most, amikor úgy kell járnunk-kelnünk, hogy közben kiáltozzuk a másik felé: tisztátalan vagyok! – fertőző vagyok! Lám, a tábor, a falu, a város, az ország, a világ  hirtelen mind megszűnt, csak a háztető maradt  számunkra, a magány helye!

 

De mi íratott meg nekünk is? Hogy Isten meghallgatja a nyomorultak kérését!

Éspedig ezt:  Ezt mondtam: Én Istenem! Ne vígy el engem az én napjaimnak felén; a te esztendeid nemzedékek nemzedékéig tartanak. Régente fundáltad a földet, s az egek is a te kezednek munkája. Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözetet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak. De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak. A te szolgáidnak fiai megmaradnak, és az ő magvuk erősen megáll előtted.”

 

Olyan vagyok, mint a magános madár a háztetőn – egyedül vagyok.

 

A Gondviselő azonban mást mond: Igéje azt mondja: nem vagy egyedül!

Sőt, mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, a Mennyei Atya titkon is lát téged, magányodban is lát téged – és nem veti meg a könyörgésedet, megnyitja majd az ajtót és megszabadít! Ámen

 

 

Imádkozzunk:

Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által!

Eléd hozzuk a betegeket, gyógyítsd őket!

Eléd hozzuk a gyógyítókat, erősítsd és óvd meg őket!

Eléd hozzuk azokat, akik biztonságunkért fáradoznak, adj nekik bölcs döntéseket!

Eléd hozzuk azokat, akik úton vannak, mert szolgálatot teljesítenek érdekünkben, őrizd meg őket!

Eléd hozzuk családtagjainkat, barátainkat, népünket, Európa és a világ népeit!

Hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz számunkra remény, szabadítsd meg a halál torkából!

 

Krisztusért, hallgass meg, könyörülj rajtunk! Ámen