Nem úgy, ahogy a világ

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ma is visszatérünk János evangéliuma 14. részéhez. Már két alkalommal szóltam ebből az igeszakaszról és ma is erről szeretnék szólni, mert Jézus vigasztalása, a tanítványoknak szóló buzdítása, ígéretei konkrétan is találkoznak a mi valóságos helyzetünkkel. Mielőtt azonban erről szólnék, el kell mondani, hogy természetesen általában is találkozik emberi helyzetünkkel mindaz, amiről itt szó van. A tanítványok aggodalma, félelme, szomorúsága, vigasztalansága és kétségbe-esése találkozik a mi helyzetünkkel. S ez a találkozás egyetlen szóval is kifejezhető, ezt ma mi is gyakran mondjuk ki, de a felolvasott szakaszokban is többször előfordul. Ez a szó: krízis, válság. Ma nincs olyan újság, melyben ne erről olvasnánk, nincs olyan TV-műsor, melyben ne erről hallanánk, nincs olyan barátunk, családtagunk, ismerősünk, aki ne ezt hozná szóba, és nincs olyan tekintet, melyből ne ezt olvasnánk ki. Ma mindenki krízisről, válságról, bizonytalanságról beszél. És mégsem úgy van a dolog, ahogy lenni szokott, hogy ugyanis minél többet beszélünk valamiről, annál inkább megszokjuk, és annál kevésbé törődünk bele. Van erre is példa. Az elmúlt két évtized során igen sokszor hallottuk Magyarországon reform szót. Ma ha ezt mondják, meg se halljuk, egyik fülünkön be, a másikon ki, elmegyünk mellette. De ugyanilyen sokszor hallottuk a demokrácia szót, s most már ezzel sem törődünk, nem rezonálunk rá. De a krízis, a válság, az aggodalom, a kétségbeesés - ez bizony olyan, mint a csúf madár, aki az ablakunkba ül, ott csiripel, s nem tudjuk elűzni. Vagy még inkább olyan, mit amikor a nyitott ablakon berepül egy szerencsétlen galamb a szobába, s csapkodhatjuk seprűvel, partvissal, módolhatunk mindenféle trükköt, hogy megtalálja a szerencsétlen madár a kivezető utat, bizony, nem találja meg, ott csapong szerencsétlen zajjal, riadalommal, rémülettel. Ott csapong a lelkünkben is a krízis, a válság, a kétségbeesés, a nyugtalanság, ezek mindenféle formája, s hiába tárjuk nagyra az ablakot, hessegünk, hussogunk, az bizony ott van az életünkben. Ahogyan a próféta mondja más vonatkozásban Isten népének egy megrendült történelmi helyzetére: feljött a halál a mi ablakainkra (Jeremiás 9:21), feljött a kétségbeesés, feljött a krízis, feljött a válság a mi ablakainkra.   S mindennek, testvérek, van egészen komoly és konkrét kifejezése is, most hát erről kell néhány szót szólni.

Jézus azt mondja tanítványainak: ne nyugtalankodjék a szívetek, se ne féljen! Dehogynem nyugtalankodik a szívünk, dehogynem félünk. A válságnak, az ember örökös válságának az egyik legerőteljesebben megmutatkozó jegye a nyugtalanság. Mégpedig egy nagyon mély, mindent meghatározó nyugtalanság. Erről sokat beszélnek a filozófusok, a pszichológusok, az antropológusok, mert sokszor az okát sem tudjuk, az embert valami kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan, gyökerében megfoghatatlan aggodalom tölti el, olyan nyugtalanság, ami újra meg újra bizonytalanná tesz mindent. Ma néhány konkrét okot is meg tudunk nevezni, és bölcsen bólogatunk is rá, hogy bizonyosan ezek miatt van nyugtalanság az életünkben, ezek miatt tölt el bennünket annyi aggodalom. Például ilyen ok lehet, hogy eltűntek életünkből az evidenciák. Többé nem négy a kettő meg kettő, nem kötelez az adott szó, nem becsület a becsület, ma vissza lehet vonni, sőt éppen az ellenkezőjét lehet tenni annak, amit az imént megígértek. Ez nyugtalansággal tölti el az embert. De ha rögtön kérdezünk is tovább: miért vesztek el az evidenciák, miért nem adott szó az adott szó, miért nem értékek többé az erények, miért nem támogatják és erősítik ezek az ember életét? S mindjárt ott vagyunk, hogy széttárjuk a kezünket, és azt mondjuk: nem tudjuk! S a nyugtalanság csak növekszik. Azt is látjuk ebben az általános helyzetben, hogy az aggodalmaskodó ember mindenféle módon megpróbálja ezt a borzasztó viharmadarat kiűzni az életéből, a megoldások, a javaslatok, az ötletek, az elképzelések, a nagy nekirugaszkodások, a hórukkok semmit sem érnek. És ahelyett, hogy a gondok megoldása felé közelednénk, amint hozzányúlunk valamihez, csak még súlyosabb lesz a baj – és ez még nagyobb nyugtalansággal tölt el. Aki volt már fogbeteg, tudja, hogy ha halogatja a fogának a rendbetételét, többnyire oda fajul az állapota, hogy amikor aztán végre elmegy a nagy fájdalmával, kínjával a fogorvoshoz, és az hozzányúl, azzal nem egy fogat kell betömnie, hanem hármat kihúznia, vagy nem hármat kell kihúznia, hanem talán az egész fogsort, - vagyis a halogatással, tétlenséggel rossz módszerek (szilvapálinka!) alkalmazásával, nem elmúlik a gyulladás, hanem még nagyobb lesz a baj.

A tanítványok nyugtalansága azonban konkrétan is találkozik a mi nyugtalanságainkkal - és a felolvasott jézusi buzdítás, bátorítás fényében erről is kell szólani, sőt meggyőződésem, hogy igazán erről kell szólni! A tanítványok aggodalma egészen konkrét, megfogható, megragadható. Ki tudják mondani. Azt mondja Tamás Jézusnak: nem tudjuk Uram, hová mégy, mi módon tudhatjuk azért az utat? (14:5) Azt mondja neki egy másik tanítvány: Uram, mi dolog, hogy nekünk jelented ki magadat, és nem a világnak jelented ki magadat. (14:22) A tanítványok ide-oda csapódnak. Az egyik pillanatban Tamás azt mondja: Uram, legalább nekünk mondd meg, legalább a tanítványi körnek jelentsd ki, mi fog itt történni, mi fog itt bekövetkezni? Mit hordoznak azok a rejtélyes szavak, hogy elmegyek, helyet készítek, most jött el az óra, hogy az Emberfia megdicsőítessék, és közben arról beszélsz, hogy keresztre adnak és meg fogsz halni?! A másik pillanatban pedig egy másik tanítvány, a másik Júdás, nem az Iskariótes, azt mondja Jézusnak: Mester, miért nekünk jelented ki magadat, miért nem a világnak? Az üzenet, amit hoztál, a szabadítás, amit elkészítettél, Isten csodálatos szeretete, amit meghirdettél és megértettél és meg akarsz értetni az egész világnak szól, ugye? Ez a csapongás itt valóban ugyanolyan, mint egy vihar, amikor ide-oda csapódik az ember lelke. Amikor Jézus azt mondja a tanítványuknak: „ne nyugtalankodjék a ti szívetek!”, a nyugtalanság kifejezést a tengerészéletből veszi.  A tengerészek és a tengerélet ismerői ezzel a szóval fejezték ki azt, amikor háborog a tenger, hol ide, hol oda csapódnak a hullámok. Minden elsötétedik, vihar ztámad, eltűnik a horizontról a hajnalcsillag, és a szerencsétlen hajósok azt sem tudják, merrefele sodorja őket a szél, hova rángatja őket a hullám, - de sodorja és rángatja őket hol ide, hol oda. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!

Azt is el kell mondani, hogy a tanítványok nyugtalanságának nemcsak az az oka, hogy nem tudják fölfogni a helyzetet, amiben vannak, hogy nem tud a szívük jóba lenni azzal, hogy mindeddig ugyan gyönyörűséges volt Jézus tanítványának lenni, boldogító volt megismerni az igazságot, megvilágosíttatni, s most jön ez a dráma, jön a hányattatás. Ez is elég volna. A keresztyén embernek is elég dráma, hogy előbb megízlelte Isten jóságát, átölelte Isten szeretetét, megvilágosíttatott, érti Isten titkait, és az átfénylik a szívén s a lelkén is, helyükre kerültek a dolgok, megszilárdult benne minden, majd mindezek után vihar jön, jön szenvedés, jönnek megmagyarázhatatlan és elhordozhatatlan dolgok! Ezt érzik a tanítványok is, hangot is adnak ennek. Ők Jézus lelkes követői voltak. Emlékezzünk, csak pár napja volt még virágvasárnap diadalittas bevonulása, emlékezzünk Jézus megfellebbezhetetlen abszolút szellemi, isteni fölényére. Nos, minden rendben van –  vagy volt? –,  s most Jézus arról beszél: itt van köztetek, aki engem elárul, engem pedig halálra adnak, megfeszítenek, rabszolgahalállal végzem, t pedig megbotránkoztok bennem, magamra hagytok engem – miért?

 Ám a tanítványok tanácstalanságának van még egy forrása és emiatt abszolút konkrét az aggodalmuk, rettegésük, belső hányattatásuk. Jézus is fél! Nem mondanánk el teljesen ezt a történetet, ha nem követnénk az evangélista megjegyzését. Azt mondja az evangélista, mielőtt Jézus szavait, búcsúbeszédét leírná, hogy Jézust nyugtalanság töltötte el (János 13:21). S itt ugyanazt a szót használja. Jézusban is nyugtalanság van. Észlelik ezt a tanítványok. És még később is: azt mondja nekik a nagy imatusája előtt, a Gecsemáné kertjében: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Márk 14:34) Nyugtalan és szomorú a Jézus szíve-lelke. Látják hát ezt tanítványai. Pedig, ha már minden dől, ha már minden meginog, ha már minden veszni látszik, ha már úgy tűnik, hogy vissza van vonva minden, amit kaptunk, minden áldás, öröm, békesség, nagyság, dicsőség, tisztaság veszve, akkor mégiscsak ott volna Jézus, és mi a kis szerencsétlen életünkkel csak ráindázhatunk, ahogyan a futónövény rácsavarodik a karóra vagy keres magának támasztékot, ami szilárdan áll! Sokan mondják, és néha csúfolódnak emiatt rajtunk, hogy a vallás meg a hit a gyenge emberek támasztéka, az csak afféle mankó, afféle karó! Ne szégyelljük ezt, kedves testvérek! Az bizony, támaszték! Mankó! A hónunk alá vesszük és bicegünk a segítségével. Karó az, amire a mi kis semmi életünket ráfuttatjuk, hogy megtartson minket. De most ez a szilárd pont, aki köré odagyűltek, most az a Jézus, akiben fölnyílott számukra Isten csodálatos világa – ez a Jézus fél. Nyugtalankodik. Rettegés tölti meg. S ennek félelmetes hatása van.  Amikor Jézus a Gecsemáné kertjében  imádkozik,  és a haláltól való félelem miatt agonizál, ezt kéri: „Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem a keserű pohár!”, s ezzel kimondja mindannyiunk ezredjére sem kimondott imádságát és életrettegését: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlünk a keserű pohár, ne kelljen azt kiinnunk, ne kelljen a válság poharába beleinnunk, ne kelljen a semmi nedűjét kortyolgatnunk, ne kelljen összedőlt életünk romjainak kotyvalékát fogyasztani! De leírják az evangélisták, hogy a virrasztásra – imaharcra -  kiválasztott három tanítvány, Péter, Jakab és János elaludtak. S miért alszanak? Elfáradtak talán, olyan izgalmas volt az utolsó vacsora? Igen, az volt, drámai volt. Lelepleződött az áruló. Aztán feltették a Mesternek a sok nyugtalanító kérdést, és titokzatos válaszokat hallhattak – ebbe is el lehetett fáradni. Aztán ott, az utolsó vacsorán – mondja némileg cinikusan az egyik Biblia-magyarázó – talán a kelleténél több bort ittak, és borittasan melegből hidegbe kimenni, azzal jár, hogy álmosság tör az emberre. Ezért aludtak volna? Vagy csak az örök emberi restség van itt szó, vagy így működött a biológiai órájuk? A válasz abban van, hogy féltek. Féltek a tanítványok, és szomorúak voltak (Lukács 22:45). S mint a gyerek, aki félelmes szomorúságban van, összekuporodtak és elaludtak – milyen sokértelmű Márk szava: elnehezedett a szemünk. S milyen érthető, ha Pál szavát vesszük: „nem akarjuk, hogy ne tudjatok nyomorúságunk felől, mely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben voltunk (2Kor 1:8) Hát akkor inkubáljuk magunkat, összekuporodunk, összezsugorodunk, s megpróbáljuk átaludni a krízis idejét. Így aludt Jónás is a hajó gyomrában, mert reszketett az Úrtól, Isten igazságától – Babits ugyan úgy mondja, hogy rűhelte a prófétaságot, hát hadd költsem át Babitsot, Jónás félte a prófétaságot, s lement a hajó gyomrába, jöhetett vihar, ágyút is sütögethettek a füle mellett, ő aludt, mint egy gyerek! Átaludni a vihart. Átaludni a nyugtalanság óráit! De ezek nem órák, kedves testvérek, ez nem egy éjszakára való valami, ez nem két napig tart, hanem, ha igaza van Kierkegaardnak, a nagy pszichológus-filozófusnak, ez átrezgi az ember egész életét. Merthogy mindig abszolút konkrét.

Hova viszi Jézus a félelmét? – Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár! Az embert az tölti ki aggodalommal, azért csapódik az élete ide-oda, azért mondja Jézus egészen pontosan: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, mert Istennel nem vagyunk rendben. És ha Istennel nincs rendben az életünk, és az életünk mindig abszolút konkrét és sosem általános, sosem csak úgy van az élet! - nos, akkor ránk tör a nyugtalanság. Ránktör a vihar. Másutt a nyugtalanság szót a görög történetírók azoknak a társadalmi politikai helyzeteknek a leírására alkalmazzák, melyek nagyban hasonlítanak arra, amiben mi vagyunk itt most Magyarországon, amikor nem tudjuk, hogy mi lesz. Egy politikai, történelmi, társadalmi katasztrófa nyomán beáll a zűrzavar, és az embereket nyugtalanság tölti el. Ma arról olvasunk híreket, hogy az e,berek fegyverkezni kezdtek. Megnőtt a fegyverkereskedésekben a forgalom –. lehet, hogy ők találták ki a válságot, nem tudom? A magyar emberek fegyvereket vásárolnak. Félnek. Arról is hallottunk, megeshetett, hogy mikor kiszól valaki az autóból az úttesten csámborgó embereknek, hogy menjetek már le az országútról, azok kaszára, kapára kaptak, hogy agyonverjék. Arról hallunk, ha valahova kivonulnak a rend védelmezői, ott nyomban polgárháborús helyzet támad. S közben a megtakarított pénzünk egyre kevesebbet ér, emberek ezrei veszítik el munkájukat, kerülnek az utcára, s velük családok ezrei, tízezrei kerülnek létbizonytalanságba, s mindeközben akik a mi hajónk kormányát erre vagy arra fordíthatják, akik elrendelhetnék, hogy eresszük le a vitorlát vagy éppen húzzuk föl, hogy dobjunk ki a hajóból ballasztot, azok tétlenkednek.

Jézus azt mondja: békességet adok néktek, nem úgy adom, ahogy a világ adja, ne féljen, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! Hogyan adja a világ a békességet, kedves testvérek? A nyugtalan ember békességre vágyik, meg kell hát kérdezzük, hogyan adja a világ a békességet? Jézus valóságosan is megmutatta ezt, amikor háborgott a tenger, s Jézus parancsolt, és lecsillapodtak a hullámok, és lett nagy csendesség. Békesség támad. Így adja Jézus a békességet. Hogyan adja a világ? Néhány esetet tudunk arra, hogy a világ mimódon akar nekünk békességet adni. Legelsősorban úgy is, ahogyan mindig is tette az ember, hogy szervez. Szervezzük át a dolgokat. S máris áltatjuk önmagunkat, hogy a bajoknak oka az, hogy nem jól van megszerkesztve az élet, más lenne az élet igazi mechanikája, át kell hát alakítani. Mint amikor leáll az úton az autó, kiszállnak az utasok, s tanakodnak hogyan lehetne újra elindítani jószágot? S ötletek sorával lépnek fel, biztos, a gyertya rossz, a karburátor romlott el, elszakadt az ékszíj. Aztán csak kiderül mindössze elfogyott a benzin. De mire erre rájövünk, talán már az egész világot átrendezzük. Lehet azzal is próbálkozni, hogy ígérünk. Ígérünk úgy, ahogy a szülő ígérget a dobrokoló gyermeknek, hogy megnyugtassa. Csak aztán, jaj, gyermekeink és unokáink késő őszültünkben számon ne kérjék tőlünk!  Ígér a világ is önmagában. Ahogyan egy cinikus politikus mondta, kit Machiavellinek hívtak: ígérni nem kerül semmibe, az ingyért van. Tele van az életünk ígéretekkel. És csillapította egyetlenegy ilyen ígéret a nyugtalanságunkat? Megoldotta egyetlenegy is a helyzetünket? Elűzte lelkünkből, megbolydult dolgainkból ezt a borzasztóságot, amivel nem tudunk megküzdeni? Aztán próbál a világ úgyis békességet adni, hogy győz. Háborút indít. Amióta világ a világ, amióta Káin fölemelte kezét Ábel ellen, a nyugtalanságon leginkább így próbál az ember erőt venni. És így próbál békét adni. Ha békét akarsz, készülj a háborúra – mondották régen a latinok. Ha békességet akarsz szerezni jobb, ha előtte harcolsz, és aztán ha mindenki elhullt a csatamezőn, mindenki térdre kényszerítve, beáll a békesség. Mi magyarok, amikor ezt a kifejezést halljuk, hogy Trianoni béke, jól tudjuk, hogy ez minden volt, csak nem béke. Amikor arról hallunk, hogy békefenntartók érkeztek a világ különböző részeibe, és ott már hosszú időt elöltöttek békesség-csinálással és mégsincs békesség, a háború inkább eszkalálódik, vagy amikor bejelentik az államfők, hogy jövőre megteremtik a békét és minden katonánkat kivonnak a megszállt országokból, mi tudhatjuk, hogy talán kétszer annyi katona lesz ott jövőre. Ha békét akarsz, készülj a háborúra.

Azt mondja Jézus: békeséget adok néktek. Nem úgy adom az én békességemet, ahogyan a világ adja. Mit mond ezzel? Azt mondja, amit az előzőekben megjegyeztem, hogy az ember szívét eltöltő nyugtalanságnak van egy központi kérdése. A nyugtalanság így mondható ki: Isten. Isten az ember nyugtalanságának az oka. Akár úgy is merem ezt mondani, ahogy lehetett talán a szavaimból félreérteni: hogy ha nem lenne Isten, nem lenne semmi baj, nem lenne nyugtalanság. Igen, a modern korban sokan ezt a megoldást javasolták. Iktassuk ki Istent az ember tudatából, öljük ki az Isten-érzéket az ember lelkéből, és akkor nyugalom lesz. Ez csak frusztrálja az embert. Freud szerint minden neuraszténiának az isten-tudat az oka. Ha Istent kitesszük az életünkből, beáll a nagy békesség. De hagyjuk most az ateista terápiát, s inkább nézzük meg, hogyan is jelenik ez meg valójában. Jónásra már hivatkoztam? S szólott az Úr Jónásnak, menj el Ninivébe, s hirdesd nekik, hogy még negyven nap és elpusztul a város. Jónás elindul  - az ellenkező irányba, nem akar Istennek engedelmeskedni, megszökik. Igen, kedves testvérek, Isten akarata, Isten életrendje örökös nyugtalanság forrása - a lázadó ember számára. Ha bevalljuk, ha nem, ha elfogadjuk, ha nem, a szívünk alján mindannyian tudjuk, hogy Isten életrendje a helyes, és ahogyan élünk, az a helytelen. Hadd hivatkozzam más történetekre is. Isten alkonyatkor járja a paradicsomkertet,  Ádám és Éva pedig ott cidriznek a bokorban, mert szólongatja őket az Úr. Ádám, hol vagy? Pedig milyen idillinek tűnik a jelenet, alkonyatkor, mikor hűvös szél járja a kertet, ki lehetne ülni az ámbitusba egy jó pohár bor mellé, s kvaterkázni, jön hát a Teremtő, hogy leüljön Ádámmal és Évával, szent békességben, nyugalomban. Az ember viszont elmenekül Isten elől, mert valamit végzetesen elrontott. Beláthatjuk hát, hogy amikor Jézus azt mondja, békességet adok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, ahogy a világ adja, akkor kimondja: minden nyugtalanságnak, minden tétovaságnak, csüggedésnek és reménytelenségnek az oka az, hogy nincsen benne Isten az életünkben. S ha Isten nincsen benne az életünkben, akkor mi van benne az életünkben? A semmi! Ha Isten nincsen benne az életünkben, akkor mi van benne az életünkben? A halál! Ha nincsen benne Isten az életünkben, akkor mi van benne az életünkben? A rendetlenség és a zűrzavar! Ha nincsen benne Isten az életünkben, akkor csak a végzetes gyengeség, az aláhullás van benne az életünkben. Jézus azt mondja: nyugtalan az én lelkem mindhalálig, de nem dől az oldalára, és alszik el ujját szopva, ahogy a riadt gyermek, nem menekül le a hajó mélyére és igyekszik minél messzebb lenni Istentől, s nem tesz ilyen javaslatot: jaj, nyugtalan a mi szívünk mindhalálig, jöjjön valami zsongító, bódító, aztán majd csak átbicegünk az életen – hanem odaáll Isten elé. Nem bújik el hűvös alkonyatkor, hanem a mindenség legsötétebb éjszakáján az Atya elé borul. Ez az Ő útja. És ez a békesség útja. Nyugtalan a szíved? És ha már nem is tudod megnevezni e nyugtalanság felelőseit? Vajon Isten felé indulsz-e el ezzel a nyugtalansággal? Vagy éppen Tőle távolodsz? Mindig ez a kérdés. Ez a döntő kérdés, a mozgásirány. Közeledsz az Istenhez vagy távolodsz Tőle? Közeledjetek hozzá, és ő is közeledni fog hozzátok – üzeni Isten az apostol által. Keressetek engem és élni fogtok, – mondja Ámos prófétával egy tragikus helyzeten. Higgyetek énbennem, és nyugalmat találtok a ti lelketekben. Jöjjetek énhozzám mindannyian – mondja Jézus – akik megfáradtatok, meg vagytok terhelve, és én nyugodalmat adok a ti lelketeknek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja.

 S minderre most egyetlen konkrét bizonyíték! János evangéliuma 14. részének elején így kezdi Jézus: ne nyugtalankodjék a ti szívetek, elmegyek, és helyet készítek számotokra. Láttuk, ez a szó még nagyobb vihart kavar a tanítványok lelkében, még nagyobb nyugtalanságot váltott ki bennük. Hova megy Jézus? Mikor készít helyet? Hogy készíti azt a helyet? S mivelünk addig m i lesz? Láthatjuk mi azt, tudhatjuk mi azt? Hosszú beszédének a végén, amit Jézus imádsággal fejez be, ezt mondja a tanítványokról: „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek!”(Jn 17:24) Jézus ezt az imádságot a tanítványai füle hallatára mondja el. Nem elkezdi majd a tanítványok bevonását az isteni életbe, nem vár még vele egy kicsit, nem végez előbb közvélemény kutatást, nem vár arra, hogy miképpen alakul a helyzet, hanem máris. Amit Isten megígér, azt már el is kezdte, amit Isten nekünk felkínált ígéretében, az már meg is kezdődött – ezért tehetjük rá a reménységünket. Nem majd valamikor lesz – hanem már meg is kezdődött. Íme, itt a bizonyság. Azt mondja Jézus: elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra, majd azt hallják a tanítványok, hogy Jézus máris így imádkozik: Atyám, azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek. Így ad békességet. Máris adja. Minket pedig akik ezt az ígéretet, ezt a boldogító szót halljuk, arra buzdít, hogy közeledjünk Istenhez, minden életnek, igazságnak és szeretetnek a forrásához. Mert ha Istennél vagyunk, és Ő bennünk van Lelke által, akkor megkapjuk az életen, halálon, bűnön, gonoszon, poklon diadalmas Jézus Krisztusnak kegyelmét, erejét és igazságát. Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom. Nem úgy adom néktek, mint ahogy a világ adja, ne nyugtalankodjék szívetek, se ne féljen.

Ámen