Nem tudta még...

Szeretett gyülekezet, Húsvétot ünneplő kedves testvéreim!

Már nem tudom azt mondani, amit a nyolcórai istentiszteleten mondtam a korán kelőknek, hogy milyen szokatlan, s milyen ritkán adódik az, hogy Húsvét napján a nyári időszámlálás miatt egy órával korábban kell kelnünk, s talán még a csontjainkban van az éjszaka fáradtsága, megzökkentünk az időben. Így most azt mondom, hogy két napja Nagypénteken még ragyogott a Nap, s Húsvétra fordulván, lám, esik az eső, pedig éppen fordítva illene, legalábbis a mi logikánk szerint. Ám  Húsvét napján, melyről János evangélista szól, olyan események történnek, amelyek minden megszokott emberi tartásmintát megváltoztatnak, s én ma ezen a húsvéti ünnepen arra a drámára szeretnélek meghívni benneteket, amely ott az első feltámadási napon végbement. Járjuk végig a Húsvét stációit, mert nemcsak a passiónak, Jézus Nagypénteki szenvedésének, hanem a Húsvétnak is vannak stációi! Legalább négy ilyen van, s most erről a négyről szeretnék szólni. Mind a négy stáció ugyanahhoz a kifejezéshez kapcsolódik, melyet a felolvasott szakaszokban több helyen hallunk.

Először akkor olvassuk ezt a kifejezést, amikor Mária Magdaléna visszaszalad a tanítványok, miután észlelte, hogy a sír szájáról elhengerítették a követ. Visszaszalad hát és kétségbeesetten jelzi: elvitték az Urat, és nem tudjuk, hová tették Őt. Nem tudjuk. Másodszor akkor halljuk ezt, amikor a tanítványok belépnek a nyitott sírba, ahol mindent rendezve találnak, tehát itt nem hullarablás történt, hogy esetleg a hatalom emberei eldugják Jézus tetemét, vagy éppen némely rajongója rabolta volna el a holttestét, hogy külön eltemessék. Azt halljuk, belépett János és hitt, mert még nem tudták az írásokat, hogy Neki fel kell támadnia. Nem tudták. A tanítványok visszatérnek az övéikhez, Mária Magdaléna ott marad, zokogva benéz a sírba, angyalokat lát – erről még majd külön kell szólni – akik megkérdezik tőle, mit sírsz. Ő azt mondja, nem tudom, hová vitték Őt. Végül, negyedszer, azt olvassuk, hogy amikor maga Jézus lép Máriához, ő megfordul, látja az Urat, de nem tudta, hogy Ő az. Nem tudták, nem tudja, nem tudjuk, nem tudom. Nescio, nescimus, ignoramus. S mégis, ezekben a nemtudásokban, a fel nem ismeréseknek, a tapasztalatig el nem jutó valóságoknak a világában bontakozik ki a húsvéti hit, a Jézus feltámadásába vetett boldog hitünk, és nem azokon túl. Mondhatnánk, és mondhatnám és is magamnak, minek erről beszélni, most csak elég megemlíteni, és azt mondani, hogy itt a húsvéti történetben is azt halljuk, négyszer is, hogy nem tudták, nem tudja, nem tudjuk, nem tudom. Nyergeljünk fel rögtön fantáziánk paripáira, mert itt kezdődik a hit, - így tanultuk. Akkor kezdődik a hit, amikor véget ér a tudás, akkor kezdődik a hit, amikor véget ér a látás, akkor kezdődik a felemelkedés, önmagunk transzcendálása valami istenibe, valami magasságba, amikor már itten, az itteni világ dolgaiban nem jutunk egyről kettőre. S mégis, ebben a drámában, kedves testvéreim, az evangélista elvezet bennünket a hitig. Ezek a stációi: nem tudták, nem tudja, nem tudjuk, nem tudom. Hadd szóljak ezekről röviden néhány szót.

Legelsősorban is azt kell elmondanom, hogy ez az ige, amit itt olvasunk még a régi Károli fordításban és a revideált fordításban meg az újban is többé-kevésbé tudatosan így van fordítva: nem tudta. Lehetne másképp is, és ha elmondom, miképp lehetne még fordítani, megértjük a húsvéti drámát. Nem fordítói drámáról, nem értelmezési drámáról, hanem egzisztenciális drámáról van szó. Amikor a magyar nyelvben azt mondjuk, hogy „tud vagy tudhat”, nemcsak a tudományt,vagy az ismeretet értjük  a kifejezés alatt. Sokszor mondjuk: nézd, én nem tudom megtenni. És ezen nem azt értjük, hogy azért nem tudom megtenni, mert nem tudom az útját-módját, vagy nincs rá eszközöm, vagy nem érkeztem még el odáig, hogy tudjam, mit kell tenni. Nem tudom megtenni – ezt azt is jelenti: nincs hozzá hatalmam, nem tudom megtenni, mert nincs rá képességem, nem tudom megtenni, mert a körülmények nem engedik meg. Egyszóval – s talán érezzük, kedves testvéreim, hogy amikor így adja vissza az ige, hogy „nem tudom, hová tették Őt, nem tudták még az írásokat, nem tudom, hol van Ő”, - akkor nemcsak annyit mond, hogy nem rendelkezem az információval, nem áll a rendelkezésemre a szükséges adatmennyiség. Valami egészen másról van itt szó. Ha sorban végig vesszük, máris érezzük ezt a rémült Mária-Magdaléna jelentéséből is, mikor visszaszalad és jelenti a tanítványoknak: elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették Őt. Feltehetnénk a kérdést, honnan tudja, hogy elvitték az Urat a sírból? Még nem tekintett be, még csak annyit lát, hogy el van hengerítve a nehéz kő. Miféle „tudom” és „nem tudom” ez? Valami nagyon mély, asszonyi ösztönnel érzi, hogy itt nincs rendben valami. Nincs is. Nincs ott a kő, ahol lennie kell. Ha nincsenek rendben a dolgok, úgy, ahogy a helyükön kellene lenniük, a férfi elmegy mellettük, hónapok eltelnek, mire észreveszi, hogy odébb került valami. A női lélek más, ha a mindennapos életben valami nincs is helyén, a női lélek mindjárt érzi, tudja, hogy valami történt. Mária-Magdaléna tudja, hogy Jézust elvitték, de nem tudja, hogy hová vitték.

Még megdöbbentőbb a második stáció, amikor Péter és János megérkeznek a sírhoz Mária-Magdaléna riadóztatása nyomán, belépnek a sírba, mindent rendben találnak, emberileg szólva megbizonyosodtak afelől, hogy nem hullarablás történt. (Lám, a férfilélek nem érzi még azt, amit az asszonyi szív már tud) A halotti lepel összehajtogatva, a keleti világban szokásos arclepel vagy keszkenő külön helyen. Ha hamarjában, lázas igyekezettel akarták volna a Jézus holttestét elvinni, nem így találták volna a ezeket. Azt olvassuk: az a tanítvány, kit Jézus szeretett, belépett a sírba, látott és hitt, mert nem tudták még az írásokat. Lát és hisz, látja az üres sírt és hisz, mert még nem tudták az írásokat, hogy Neki fel kell támadnia. Érzitek-e, kedves testvéreim, ezt a sűrűsödő drámaiságot? Hisz, de még nem tudja az írásokat, hogy Jézusnak fel kell támadnia. Akkor mire hisz és hogyan hisz, mit hisz? Ez csak egy általános, megfoghatatlan hit lenne? Aztán megismétlődik megint a dráma, a Mária-Magdaléna drámája, de most már egészen egyszemélyessé válik, mert amikor elfutott a tanítványokhoz, azt mondta: nem tudjuk. Feltehetőleg más asszonyok is voltak vele, ahogy Máté és Lukács evangélista ezt feljegyzi, jogosan mondja hát többes szám első személyben: nem tudjuk. De most ott marad a sír mellet, aztán betekint és íme, lát két angyalt, egyiket Jézus sírja fejénél, másikat a lábánál ülni. Ez az első és egyetlen eset, hogy János evangéliumában angyalok jelenéséről olvasunk. Vannak ugyan megjegyzései, hogy a nép azt hiszi, hogy angyal szólt, amikor egy mennyei szózat hangzik, közöl visszautalásokat ószövetségi ígértekre, például, egy zsoltáridézet, ahol angyalokról beszél a zsoltáros, de hogy megjelennének az angyalok,  nos, ez az első eset. Azért van ez így, mert János evangélista Jézus közelségében, testi ittlétében már látja, hogy az isteni dicsőség teljessége elérkezett. Nincs szükség követre. Az angyal: követ. Nincs szükség angyali segítségre, hogy megértsünk valamit, nincs szükség arra, hogy Isten maga előtt vagy maga helyett küldjön valakit. A világosság a sötétségben fénylik, az ige testté lett és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Isten egyszülöttének dicsőségét, mondja János evangéliumában. Majd levelében: az igéről, mely közöttünk lakott, melyet láttunk, melyet kezeinkkel érintettünk. Nem kell angyal. Angyal csak ott kell, ahol az ember mérhetetlen zavarban tengődik, angyal csak ott kell, ahol az ember felfoghatatlan távolságban van az Istentől, angyal csak ott kell, ahol Isten követet küld, és kézen fogva vezet bennünket egy titoknak a megértésére, egy győzelemre, megszentelésre, új életre. Angyal kellett Ezékiel prófétának, amikor csodálatos látomásban látta, hogy miként támad fel népe. Ott a csonttemetőben. Csont a csonthoz, ín az ínhez, hús a húshoz, majd jő a lélek és életleheletet lehel a fogságba esett, elveszett népbe. Csodálatos vízió ez arról, hogyan támad fel egy nép, hogyan kezdődik új élet. Hogyan lehetséges az Isten erejében az, hogy ami elveszett, megsemmisült, amit a történelem már csak a „fuit” rovatba ír be, a „volt” rovatba, most újat kezd. Aztán angyal áll ott, amikor a patmoszi látnok, János evangélista látja a mennyei istentiszteletet, Isten trónusa előtt a megszámlálhatatlan sokaságot, kik megmosták, megfehérítették vérüket a Bárány vérében, kik nem ismerik a szomjúságot, éhséget, könnyet, s már nem ismerik a halált, mert feltámadtak, - ezt angyalnak kell elmagyaráznia János számára. S most itt, a sírban egy angyal kérdezi Máriát, miért sírsz. Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom…nem tudom, hová vitték Őt. Nem tudom. Ezután azonban, és ez a Húsvét felülmúlhatatlan, mindent meghaladó nagy titka, nem az angyal ad választ. Hanem megfordulván Mária látta az Urat, de nem tudta, hogy az Úr az... 

Itt szeretnék visszatérni a tudom-tudok szó különös jelentésére. Ez a szó nem az ismeretet jelenti, nem azt, amit az ember magában feldolgoz, ismeretté tesz, könyvekbe, lexikonokba beír, ez a gnószisz szó lenne, melyből sok-sok leszármaztatott kifejezésünk van. Ez az ige azonban, amit itt János alkalmaz - nem tudtuk, nem tudták, nem tudom -, a közvetlen érzékeléssel áll összefüggésben, egészen pontosan: a látással. És ha ezt az igét, kedves testvéreim, így fordítom a megadott helyeken, alaposabban értjük meg Húsvétnak ezt a nagy drámáját, ezt az igazi nagy stációt: „S akkor ezeket mondotta, hátrafordult és látta Jézust ott állani és nem látta, hogy Jézus az.” Mert így is lehetne ezt a szakaszt fordítani. S akkor visszatekintve nézzük az előző stációkat: megy Mária-Magdaléna a tanítványokhoz: elvitték az Urat, és nem láttuk, hová vitték. Beléptek a tanítványok a sírba, láttak és hittek, mert még nem látták az írásokat, hogy Neki fel kell támadni.  Aztán, harmadszor mondja Mária: elvitték az én Uramat és nem láttam, hogy hová vitték! Úgy-e, lehet ezt az igét így is fordítani és érteni. De a végén, mikor azt mondja: és látta az Urat, de nem látta, hogy az Úr az, nos, ez a negyedik stáció az a pont, amikor megértjük, hogy az angyalok nem azért vannak a sírban, mert segíteni akarnak, hogy a megértést mélyítsék vagy a tudást bizonyossá tegyék. Ők most azért vannak ott, mert osztozni akarnak ebben a nagy titokban. Ahogyan Karácsony éjén is megtelik az égboltozat, megtelik az ég és a föld angyalokkal, kik nemcsak tudtul adják a pásztoroknak, hogy megszületett a Megtartó, hanem zengik az Isten dicsőségét: dicsőség a magasságban Istennek! Amikor megszületik a Megtartó, ott vannak az angyalok, és amikor feltámad, ott vannak az angyalok. Mert itt is új élet születik. Ez az élet az örökélet. Mert itt is új élet születik, a te életed születhet itt újra. Ez a Húsvét nagy titka, ebben akarnak osztozni az angyalok, ezért vannak ott az üres sírban.

 De Mária még mindig csak lát és nem lát. S mondhatnánk, hogy lesz akkor az, hogy látok és látok, hogy lesz akkor az, hogy látok és tudok, hogy lesz akkor az, hogy tudok és hiszek? Megfordítva: hogy lesz az, hogy hiszek és ezért tudni fogom, hogy nem annyi a hit, hogy az abszurdumok világában billeg az ember egy szál kötélen, mint egy kötéltáncos, hogy nem annyi a hit, hogy nem látok! Hogy lesz az, hogy látok és látok? Íme, maga Jézus szól: Mária! Annyira fontos ez a pillanat, hogy János evangélista, aki etekintetben egyébként tartózkodó, s nem nagyon közli arámul Jézus szavait, most mégis az eredeti arám nyelven idéz. Máriából kiszakad a kiáltás: Rabboni, Mester, Uram – felismerés! A felismerés, a látás, ez Jézus szava nyomán támad. Azt szoktuk mondani, hogy nem látásból van a hit, hanem hallásból, így írja az ige is: a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által… s most értitek, ha azt mondom, a látás is hallásból van. Látni Őt és Őt látni, a Feltámadottban látni Jézus hatalmát és dicsőségét,  ez is az Ő szava nyomán lesz. Máskülönben, volna-e értelme annak, hogy Pál apostol olyan csodálatos szavakkal buzdítson bennünket s mondja: Annak okáért az az indulat legyen bennetek, ami a Jézus Krisztusban volt! Hogyan legyen? Egy kétezer éves figura indulata bennem? És hogy legyen mindannyiunkban – ahogy az apostol mondja – egy-ugyanazon lélek, egy-ugyanazon indulat, egy-ugyanazon szeretet, egy-ugyanazon elkötelezés? És az, ami a Krisztusban volt! Mi alapon? Azért, mert Jézus él, Jézus lelke hatalma nyomán látható, Jézus indulata megtapasztalható, istensége átélhető és ezért az az indulat, amely benne volt, hogy adta magát halálra mindenek életéért, engedelmes volt az Atyának, ez az indulat a szeretet indulata lehetséges a számunkra. Nem hiábavalóságot kér az apostol, nem arra buzdít, hogy, nosza ki-ki alkosson magának egy-egy Jézust, ki-ki képzelje el úgy, ahogy tudja, hámozza ki képzeteiből, vízióiból, látomásaiból azt az indulatot, amit magának szerkeszt, aztán legyen benne az. Azt mondja az apostol egy ugyanazon indulattal viseltessetek egymás iránt. És ez az egy ugyanazon indulat nemcsak a közösséget feltételezi, nemcsak azt, hogy egymásra nézve tudjuk egymást hordozni, tudunk egymásért küzdeni, tudjuk egymást szeretni, tudjuk a másik javát nézni, hanem az egy ugyanazon azt jelenti, az egy ugyanazon Úrtól, a feltámadott Krisztustól való. Mária-Magdaléna látott és látott. S elment Mária-Magdaléna hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat. Nem valakit látott, nem egy mitikus figurát, nem egy eszmét, nem a kertészt, nem az inkognitóba öltözött istenfigurát – magát az Urat látta.

S végezetül, kedves testvéreim, arról a kifejezésről is szólnunk kell, melyet itt, a 18. versben olvasunk: elment Mária-Magdaléna, hirdetvén... A magyar angyal szó a görög angelosz szóból származik. Ugyanennek a szónak az igei alakja az angélia: hirdetett üzenet. Az angyal hírnök, követ. Az a dolga, hogy amit rábíztak, adja tovább. Isten az ő angyalaival üzent néked, s az angyal dolga, hogy ezt továbbadja. Lehet, hogy néha te is hallasz angyali üzenetet, ne hessegesd el, az bizony nem a te szíved hangja, nem a lelkiismereted suttorgása, nem valami kollektív tudatalattiból feltörő, felbukkanó üzenet. Isten üzen. S angyalainak az a dolga, hogy ezt átadják. Máriából is angyal lesz, mert angéliát, üzenetet mondott a tanítványoknak. Nem azt olvassuk, hogy elmondta a tanítványoknak, beszámolt nekik, tudósította őket, - ó, mennyi gyönyörű szót lehet találni: élménybeszámolót tartott, diavetítéssel pogácsa és néhány pohár bor kíséretében – nem. Hanem hirdette nekik. Tudjátok, ebben az a megrendítő, hogy itt egy férfivilágban vagyunk, egy tekintélyelvű világban. Egy jelet, vagy kettőt hadd mondjak erre. Mária be se mer menni a sírba, csak betekinget, János, a fiatalabbik tanítvány, aki messze megelőzi Pétert, megáll a sírnál és ő se megy be, Péternek kell megérkeznie, ő az oszlop, ő a tanítványi közösség első embere. Ez egy tekintélyelvű világ. S most azt olvassuk, hogy ebből a törékeny, háttérbe nyomott, szerencsétlen asszonyból a feltámadás örömhírének angyala lesz. Márk evangélistánál azt olvassuk, hogy – persze – nem hittek neki, asszonyi fecsegésnek tartották, hagymázos lázbeszédnek, könnyekben tört képzetalaknak, gyászmunkában roskadt asszony beszédének.

De éppen az az angyali üzenetadás lényege. Az angyal csak elmondja, továbbadja, kijelenti.  Lehet reá süketnek lenni. Hanem az, hogy aki hallja, és a szívéig elengedi, és ennek nyomán maga is látja Őt, az immár tudja hirdetni is. Régi keresztyén szokás Húsvét reggelén így köszöntenünk egymást: feltámadott, bizonnyal feltámadott. Boldog ember az, akinek ebben a húsvéti köszöntésében ott van az is: én hallottam, én láttam, én hiszem, én tudom, hogy Ő él, erői áthatnak, s bennem lelke hatalma által az Ő indulata  lakozik. Ugyanaz az indulat legyen veletek, mint a Krisztus Jézus volt, szeretetre, engedelmességre, alázatra, Isten nevének dicsőítésére. Őelőtte hajtsatok térdet, mert Őelőtte minden térd meghajol, mennyeié, földié, földalattvalóé! Dicsőség a feltámasztó Istennek, dicsőség a feltámadt Krisztusnak.
Ámen