Nem tudják!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Jézus szava a keresztre feszítésekor „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek” egészen messzire, vagy még pontosabban, egészen mélyre vetít fényt, s az ember legelrejtettebb, mindannyiunk életét, minden emberi korszakot, minden emberi kultúrát, minden emberi mozdulatot átható ősmélységét mutatja meg. Az embernek azt a vágyát, Isten elleni lázadását mutatja meg, hogy tudni akar, mégpedig tudni akarja, mi a jó és mi a rossz. Ott indul az a történet, melyre most Jézus azt mondja: nem tudják, mit cselekszenek! Az ember Istenhez akar hasonló lenni, jónak és gonosznak akar tudója lenni, s tudjuk, hogy éppen attól kezdve, amikor ezt bitorolni gondolta magának, attól kezdve nem tudja igazán mi a jó és mi a rossz. Onnantól kezdve küszködik az ember, attól kezdve jönnek újra meg újra a bölcsek, a nagyszerű filozófusok, a csodálatos tanítók, attól kezdve vitázik az ember a másikkal és önmagával, mi lenne a rossz, mi lenne a jó, és attól kezdve látjuk az ember életében a borzasztó zűrzavart, mindennek az összekeveredését, amire most Jézus azt mondja: bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Pedig, testvérek, úgy tűnik, az ember igenis tudni véli, mit cselekszik. Jézus szenvedésének, megfeszíttetésének minden mozzanatában tudatosságot, kiszámítottságot, eltökéltséget látunk, jól szervezett itt minden, ez régi-régi emberi tapasztalaton alapszik. Nincs most mód mindent fölsorolni, csak néhány pillanatot hadd említsek föl. Mennyire tudatos, ahogyan a főpap a Nagytanácsban dűlőre viszi a dolgot, mikor korábban arról tanácskoznak, hogy mit kezdjenek Jézussal, akinek személye, tanítása nyugtalansággal tölti el a világot. Azt mondja a főpap: ti nem tudtok semmit, hogy jobb, hogy egy ember haljon meg, mintsem egész nép vesszen el. Milyen tudatosság van ebben, és milyen régóta, kezdetek óta meghatározza ez az ember magatartását, felfogását: jobb egyet odaáldozni, jobb egynek elveszni, jobb egyet félretenni, - ez tudatos megfontolás. S mennyire tudatosa az, amikor árulót keresnek Jézus tanítványi közösségéből. Tudják, kell lennie valakinek, aki belülről – nem kívülről – megmondja az alkalmat, a helyet, az időt, amikor majd – ahogyan Lukács evangélista mondja: zene-bona, fölfordulás nélkül - elfoghatják Jézust. Milyen tudatos a koncepciós per, maga a szó is ezt jelenti. Régi gyakorlat ez is az ember-világban, a politikában. A koncepciós per azt jelenti, hogy valaki ellen teljes tudatossággal, szervezett módon, az ártatlansága minden lehetőségét elvéve lefolytatnak egy jogi eljárást. Jézus ellen koncepciós pert folytatnak le, még hamis tanút is kerítenek. Mennyire tudatos az is, hogy Pilátus, aki átlát az egészen, de politikai okokból bizonytalan s nem meri Jézust szabadon bocsátani, hol ide küldi, hol oda teszi Jézust. Mennyire tudatos az is, amikor mégis úgy tűnik, hogy Pilátus elengedi Jézust, kiabálni kezdenek: ha Őt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mennyire tudatos, jól begyakorolt az is, ahogy megkezdődik Jézus megkínzása, majd az út egészen a Golgota dombjáig, s a kivégzés. Az evangélisták följegyzéséből az tűnik a szemünk elé, hogy itt egy gyakorlott kivégzőgépezet dolgozik, minden mozdulat a helyén, nincs itt semmiféle kapkodás. A pribékek tudják a dolgukat. Tudják, hogy ki kell érkezni a Golgotára, meg kell fogniuk Czirénei Simont, a vállára kell adni a keresztet, hogy vigye ő, mert a félholtra vert Jézus ezt már nem tudja megtenni. Tudják jól, hogyan kell ezt a rettentő kivégzési módot alkalmazni úgy, hogy a lehető legtovább szenvedjen az áldozat. S tudja nagyon jól immár Pilátus is, ki belement, hogy Jézus meghaljon, hogy mit kell oda íratnia a feje fölé az ítélet indokául. Mindenki tud mindent. Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Ha mélyebbre lépünk, testvérek, azt látjuk meg Jézus felkiáltásának a fényében, hogy nemcsak egyszerű esetről van itt szó, nem valami végzetes félreértés ez, melynek kapcsán majd megindulhat a begyakorolt gépezet, vagyis megszületik a terv, megtalálják az árulót, előkészítik a koncepciós pert, meggyőzik azt, aki az ítéletet kimondhatja, elindítják a kivégzőgépezetet, mert minderre még mindig mondhatnánk, hogy igen-igen, de valahol az elején ott van egy végzetes félreértés! Hogyne, megjelent Jézus és az Őbenne megjelenő isteni erők fölkavarták az állóvizet, ahogy bedobunk egy követ a tóba és hullámgyűrűk verődnek, igen, ez sokak szívében nyugtalanságot támasztott, nem értették, mit akar Jézus! De mondhatjuk ezt, kedves testvérek? Jézus nagyhéten, virágvasárnapi bevonulása után, a templomban vitatkozik, s azt mondja ellenfeleinek: minden nap veletek vagyok itt a templomban, minden szavam világos és érthető, az életem nyitott könyv, s amit mondok, az azt is jelenti. Nincsen semmi hátsó szándék, nincsen semmi rejtett elképzelés, nincsen semmi titkos terv, nincsen semmi sejtelmesség, nem lappang ott semmi, aminek netalán elő kellett volna kerülnie s elő nem kerülvén, ezt a végzetes félreértést okozhatta volna.

Jézusban Isten abszolút és feltétlen módon szólítja meg az embert! Nincs itt semmi félreértés. Jézus ezt mondja tanítványainak, amikor elhívja őket: Jer és kövess engem! Ez Istennek mindenkori szava. Meghív feltétlen önátadásra, meghív szent életre. Mi a félreérthető abban, ha a beteg meggyógyul, mi a félreérthető abban, ha a naini özvegyasszony visszakapja meghalt fiát, mert feltámasztja Jézus? Mi a félreérthető abban, hogy Lázár, a barát, ki harmadnap után is sírban volt, Jézus szavára új életre támad? Mi a félreérthető abban, hogy ötezer ember megvendégeltetik, mi a félreérthető abban, hogy Jézus kijelenti újra, s egyértelműen, hogy Isten csodálatos szeretete hordozza az embert? Van ebben valami félreérthető? Mondhatjuk erre, hogy valamit az ember ott, kétezer évvel ezelőtt, valami baleset folytán nem értett meg Jézusban? Nem tudják, mit cselekszenek!? Testvérek, ha egy lépéssel még tovább és még mélyebbre megyünk, látjuk, hogy Jézus szavának nem az az értelme, hogy azok, akik az egzekúcióban részt vesznek, végrehajtják az ítéletet, talán majd akármiféle emberi vagy metafizikai bíróság előtt is elmondhassák, hogy parancsra tettük, nem tudtuk igazán, mit teszünk, nem tudtuk igazán, kivel tesszük. Nem erre utal Jézus e szavával – nem, nem. Mélyebbre utal ez a jézusi szó. Így lehetne egyszerűen mondani: az ember, ki föllázadt Isten ellen, elszakította magát az isteni élettől, olyan akart lenni, mint Isten – meghagyom, még azt is tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Meghagyom, néha tudja is tenni a jót, és tudja is, hogy a jót teszi, s tudja szörnyű módon tenni a rosszat, és azt is tudja, hogy a rosszat teszi. Mindezt meghagyom, nem szállok vitába a filozófusokkal. De Istent nem tudja, Istent nem tudja az ember. S ha nem tudja Istent, akkor Jézusban nem fogja föl az istenit. Érzéketlen rá. Nem rezdül meg a szíve a Jézusban megérkező istenire. Embert lát benne. Embert lát, valakit, aki tájszólással beszél, valakit, aki egy nyugtalan országrészből származik, valakit, aki különös és talányos dolgokat mond, valakit, akinek követői támadtak és nincs magyarázat rá, miért támadtak követői, valakit, akit félre lehet és kell tenni az útból, valakit, aki ugyancsak nem tudja Istent. Amíg lázadásban vagyunk, amíg istentelenségben vagyunk, addig a másik emberre is így tekintünk, mert nem tudunk másképp tekinteni: ő sem tudja Istent. S amíg így látjuk egymást, mert így kell egymást látnunk, addig nem látjuk egymáson Isten csodálatos képmását. Ezt veszítette el az ember, amikor istene ellen föltámadt, föllázadt, amikor bitorolni akarta az isteni tudást, amikor nem volt elég Isten áldott gyermekének lenni, - ezt a csodálatos képmást és visszatükröződést vesztette el.

Jézus most a kereszten ezt mondja: Atyám, bocsáss meg nékik, nem tudják, mit cselekszenek. S Lukács evangélista szinte teljes tudatossággal rögtön hozzátold egy mondatot, ami tökéletesen jelzi azt, ahol a rendkívül tudatos, megdöbbentő, lelkünket rettentő fájdalommal, rémülettel eltöltő emberi tudatosság összetalálkozik azzal, amit Jézus mond. S itt mutatkozik meg, ami valójában az ember. Ezt olvassuk: Jézus pedig mondotta: Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Majd hozzáteszi ezt a mondatot: elosztván pedig az Ő ruháit, sorsot vetettek Rá. Nem nagy dolog – mondhatnánk –, a többi evangélista is elbeszéli ezt, talán részletesebben is, hogy miképpen vetettek Jézus osztatlan köntösére sorsot, hogyan tanakodnak egymás között, hogy nem lenne jó azt széttépni. Ám Lukács evangélista egymás mellé teszi ezt a két mozzanatot, Jézus fölkiáltását és azt, hogy sorsot kell vetni. Mert nem tudnak megosztozni a zsákmányon, nem tudnak a Krisztus köntösén megosztozni, nem tudják, mi tévők legyenek, tehát a sorsra bízzák rá magukat. S ha nekünk a sorsra kell rábízni magunkat, akkor már vége mindennek. S nekünk, akik olyan tudatosak vagyunk, akik szíves előszeretettel nevezzük magunkat homo sapiensnek, bölcs embernek, gondolkodó tudó-lénynek, az életünk egy-egy adott pillanatában ott áll ez a megvilágosító momentum: nem is tudjuk, mit kell tenni! Nem is tudjuk!

 És ebből indulva ki is bonthatjuk Jézus szavának az értelmét: nem tudják. Pál apostol ezt visszhangozza, amikor Athénben a világ bölcseinek, filozófusainak, okosainak prédikál Jézusról, és így fejezi be: Isten eddig elnézte a tudatlanság idejét... de most arra szólít minden embert, hogy Krisztusért tegyen le minden bálványimádást, minden önáltatást, hamisságot, önbecsapást, hamis szót, minden, ami így kezdődik: tudom, s minek a vége az, hogy egyáltalán nem tudom,  s térjen meg teremtő Istenéhez. Jézus a tudatlanság idejében kiált így: bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek!

 Egyúttal Jézus szava, egészen pontosan az Ő golgotai keresztje, nemcsak arra világít rá – és ez a fordítópont –, hogy az ember, miközben - csak így tudjuk mondani – hallatlanul tudatosan tesz itt mindent, kiszámítottan, rutinosan, miközben nem tudja, hogy mit tesz, s nem lát el az élet mélységéig, nem érti, hogy kivel találkozik Krisztusban, aközben mégis megértheti már ott, a keresztnél is mindezt, mert a kereszt Isten irgalmasságára is rávilágít. Sokan találgatják az írásmagyarázók közül, hogy vajon azt a római centuriot, aki kivezette a kivégző csapatot és végignézte Jézus halálát – egész pontosan nem Jézus halálát nézte végig, hanem ellenőrizte, hogy a pribékek megfelelő módon végzik-e a dolgukat, ő volt a munkafelügyelő –, mégis ezt az embert mi bírta rá, hogy Jézus halála után így kiáltson: bizony, ez az ember Istennek fia volt! Talán a legegyszerűbb magyarázat, hogy Jézus szavaiból, Jézusnak ebből az imádságából megérkezett a szívébe Isten irgalmának és fölszabadító szeretetének az ereje. Bocsásd meg nékik... Ez testvérek nem a sztoikus bölcs fölényes mondata, nem a fölényes felnőtté, aki – ha a gyermekek rosszat tesznek is, kénytelen megbocsátani, mert a gyermek úgysem tudja, mit tesz. Ez nem a mindentudónak a mondata, aki némi lekicsinyeléssel is mondja: ugyan nekem ártanak, nekem bajt okoznak, de megbocsátom, mert nem tudják, mit tesznek. Itt a kereszten még azt sem mondhatjuk, hogy életről és halálról volna szó, itt csak halálról van szó, itt csak elveszésről van szó. Semmiféle fölény nem jelenik meg Jézus szavában. Jézus Isten irgalmára apellál, Isten szeretetére hivatkozik, Istennek arra a bűntörlő kegyelmére, hogy noha az ember Isten ellen föllázadt és úgymond, mindent tud, de Istent nem tudja, úgymond, mindent meg tud ismerni, csak azt nem tudja, mi tartja össze ezt a világot, úgymond, mindenre képes, csak azt nem tudja, hogy a saját élete honnan ered és hova is tartana, mi volna annak boldog célja,  - nos, erre is rávilágít a kereszt.

S utoljára arról is szólnunk kell, hogy itt születik meg, itt, ebben a szóban, ott, a bitófán, itt, ebben a könyörgésben, ott, az irgalmatlanság helyén, itt születik meg valóban a bocsánat. A bocsánat mindig azzal születik, ha valaki kimondja. A bocsánat mindig azzal születik, ha valaki kezdeményezi. Bocsánat ott születik, amikor adatik nekünk, s nem is akkor, amikor kérjük. Nem is akkor, amikor megrendülünk, magunkba szállunk, és akár embertársunknak, akár Istennek azt mondjuk: bocsáss meg,  - hanem ott, amikor ez minden gondolatot, minden összetörettetést, minden fájdalmas belátást megelőző módon már adatik. Ezért mondja Pál apostol a 2. Korinthusi levélben: Krisztussal járván követségben, kérünk benneteket, béküljetek meg az Istennel, mert Isten már megbékítette magával a világot Jézus Krisztusért. Előbb van hát a bocsánat. Még zajlik a kivégzés, még nem ért véget az agónia, még hallatszik majd ott a keresztnél a kiáltozás: szabadítsd meg magad, ha már Isten fiának nevezted magadat..., még hallatszik a gúnyolódás, szállj le a keresztről, még minden lehet. De Jézus tudja, már csak egy lehet, egy lehet, ami mindent megalapoz, amiben mindent újra lehet nyitni, hogy Isten megbocsát.

Krisztus a megengesztelés szerzője. Ő mondja: bocsáss meg nékik. Az ember még élvezi agóniáját, az ember még sorsot vet a köntösére, az embernek még jól esik az ártatlanon, a kiszolgáltatotton, a gyengén erőt venni. Az ember még nem tart ott, hogy azt mondja: bocsánat. Jézus a megbocsátás és a megengesztelés szerzője. Nézzünk hát Őrá, testvérek, akiről azt mondja a Zsidókhoz írt levél: ő a hitnek megkezdője és bevégzője, aki megvetve az előtte levő gyalázatot, keresztet szenvedett és az Atya jobbjára ült. Jézus szüntelen közbenjár érettünk, a kereszten is közbenjár érettünk. Milyen nagy titka ez Istennek, milyen nagy titka ez a Megváltónak. Hát nem annak kéne ott történnie, hogy valaki odaugrik, közbelép, beavatkozik, megmentő szót mond, még az utolsó pillanatban visszacsinálja azt, ami végleg el van rontva, valaki tesz egy lépést, hogy ez a szörnyű, lehetetlen, értelmetlen dolog meg ne történjen. Ez a valaki maga Jézus Krisztus lehetne. S ő közbe is lép, be is avatkozik, szól is megmentő szór, visszacsinálja azt, ami végleg el van rontva, igen, tesz lépést – de csak érettünk, önmagáért nem. Ő könyörög érettünk, önmagáért nem. Így hoz számunkra megbocsátást és engesztelést, Ő az, aki közbenjár érettünk. Nézzünk hát a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Krisztusra, s rajta keresztül az emberiség legsötétebb óráján meglátjuk fölragyogni Istennek dicsőségét is. Királyi zászlók lobognak, fénylik titka keresztfának. Az élet ottan halni tért, s holtában nyert drága bért – mondja a régi nagypénteki ének. Nézzünk Krisztus keresztjére, látni fogjuk saját mélységünket, Isten-nélküliségünket, de látni fogjuk Jézusban azt a magunkat is, kire nézve – s nemcsak a régiekre, hanem mireánk is - ott a megfeszítéskor ezt mondotta: Atyám, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Ámen