Nem titkolhatók el

„Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra és a kiválasztott angyalokra, hogy ezeket tartsd meg előítélet nélkül, semmit sem cselekedvén részrehajlásból. A kézrátevést el ne hirtelenkedd, se ne légy részes a más bűneiben; tenmagadat tisztán tartsd. Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintetből. Némely embereknek a bűnei nyilvánvalók, előttök mennek az ítéletre; némelyeket pedig hátul követnek is. Hasonlóképpen a jó cselekedetek is nyilvánvalók; és amelyek másképpen vannak, azok sem titkolhatók el.” (1 Timóteus 5,21-25)

Pál életének és szolgálatának néhány szakaszát homály fedi. Emiatt aztán már a középkorban is kétségbe vonták némelyek, hogy ezt a levelet az apostol írta volna. Ám azt régen és ma is sokan bátran állítják, hogy ezt a mondatot biztos nem az apostol írta: „Ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral gyomrodra és gyakori gyengélkedésre való tekintetből” (5,23).  Ilyet Pál nem írhatott! Pál apostol aszkéta volt, és szigorú is, aki a saját kezének a munkájával kereste meg a kenyerét. Amikor börtönben került, akkor is csak azt kérte, hogy vigyék be neki a könyveit (2Timótheus 4,13), vagyis aszott intellektuel volt, akinek még a börtönben sem kellett más, csak a könyvei. Hát ilyen borivóst ő nem írhatott. A levélbe pedig úgy került be ez a mondat, magyarázzák az okosok, hogy a másolók egyike beszúrta ide ezt a mondatot. S ekként Pál apostol tekintélyével közölt valami intelmet a második meg a harmadik nemzedék gyülekezetvezetőinek arra nézve, hogyan kell egészségesen élni. Egy híres tudósról, Eduard Schweizerről marad fent egy idetartozó történet. Ő váltig állította, hogy a levél minden mondata Pálé, nincsen benne sem másolási hiba, sem utólagos betoldás. Aztán egy konferencia végén, már fehér asztalnál ülve, mikor jókedvvel derültek a tudósok, kezében egy pohár fehér borral megszólalt: ismeritek jól a meggyőződésemet, hogy az első Timóteus levelet az elejétől a végéig Pál apostol írta! Ámbár, meghagyom, talán van benne mégis egy későbbi betoldás! A tudóstársaság meghökkent: mi történt az öregúrral, hogy föladja a nézeteit? De ő csak folytatta: nos, itt van ez a mondat: ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral... Ez a szó, hogy „kevés”, ez lehet, hogy későbbi betoldás. Elnézést, hogy hosszúra nyújtom a bevezetőt, de egy másik történetet el is kell mondanom, úgy lesz igazán érthető a tudósok vitatkozása, ami egyébként általában nem szokott izgalmas lenni. Egy lelkész kollégám mesélte, hogy amikor megválasztották egy kis falusi gyülekezetbe, ő nagy elhatározásokkal, meggyőződésekkel ment oda, afféle Móricz Zsigmond-féle fáklya akart lenni, aki majd ott, abban az elesett kis közösségben magasra emeli az igazságot, az erkölcsöket, a jó életet, a tisztaságot. Nem is hagyott kétséget szándéka felől, és az első vasárnaptól kezdve határozottan keményen hirdette az Isten szent törvényét, szinte Mózesként lépett föl.  A lelkész életéhez hozzátartozik az is, hogy családokat látogat, járta ő is rendesen falut. Egy ilyen alkalommal, júliusi nagy melegben is látogatott éppen, a házigazda kitett az asztalra egy szódásüveget meg valami könnyű fehér bort, és kezdte traktálni a tiszteletes urat, hogy igyon egy kis hűsítőt, egy kis fröccsöt, itt a nagy melegben! Ő ezt a leghatározottabban elhárította a kínálást, de már látta is, hogy megüti a házigazdát az elutasításával. El is terjesztették róla a faluban, hogy vadember, aki még a 40 fokos melegben sem iszik egy kortyot sem, ha egy csöpp kis borocska van a pohár alján, inkább szomjan hal. Az egy borzasztó ember, jobb az ilyen elkerülni! S már üzentek is az esperesnek, hogy rossz embert választottak papnak, vigye innen máshová. Elment ő is az espereséhez, tanácsot kérni. Mire az esperes felolvasta neki a Timóteushoz írt levélből: Ne légy vízivó, élj egy kevés borral! A vízivó régen azt jelentette, aki állandóan és túl sok vizet ivott. Látunk ilyet, amikor a turisták 3-4 műanyag palackkal futkároznak szerte a városban, mert beleduruzsolták a fülükbe, hogy naponta öt liter vizet kell inni. Szerintem nem kell, de hát a vízárusok is el akarják adni a portékájukat. Nos, mondta atyánkfiának az esperes, élj egy kevés borral, a saját egészségedre való tekintettel is, meg a gyülekezet lelki egészségére való tekintettel is. Hiszen nem az a kérdés, miképpen tudod rászánni magadat arra, hogy egy kis kevés bort igyál, hanem az, hogy miképpen tudod a borisszákat kevés borivóvá tenni. Hű, nagy bölcsességet mondott az esperes! Hazament hát lelkészünk a faluba, és a következő látogatáskor mindjárt kérdezte is: hol a szódásüveg, hol a borospalack, inna egy fröccsöt. Tiszteletes úr, hát inna?  - kérdezték. Innék! – felelte.  Csináltak neki fröccsöt, szépen elkortyolta, többet nem kért, hazament. De másnap a faluban elterjedt a hír, hogy ez a pap súlyos alkoholista, csak eddig titkolta.

Nos, a Timóteushoz írt levél efféle a dilemmákról szól. Az apostol egy fiatal embernek írta ezt a levelet, saját lelki gyermekének, aki Kis-Ázsiában egy keresztény gyülekezetet vezet. Így buzdítja: senki a te ifjúságodat meg ne vesse! (4,12), merthogy mindenféle tapasztalt, idős ember között szolgál, sőt neki kell vezetni őket. Ennek a megértése érdekében, kérem, függesszük föl a modern kori eszményeinket! A régi világban mindig az idős emberé volt az abszolút tekintély. Az idős ember döntése volt a döntés. Az időse ember szava volt a szó. Az idős ember intézkedése visszavonhatatlan volt. Ebben a habitusban nőttek föl, éltek akkor az emberek, ez volt a megváltozhatatlan életrend. A keresztyénség azonban kezdettől más elvek szerint mozgatja és rendezi a belső közösségeit. Nem a tapasztalatból vett eszesség, nem a hagyományból vett megszokás, hanem a Szentlélek Isten erejéből adott kegyelmi ajándékok döntik el azt, hogy kire milyen feladat hárul a gyülekezetben. (Ezt Pál apostol a korinthusi levélben fejti ki részletesen. Isten Lelke nem életkorhoz köti, hogy kinek adja a prófétálás vagy az ige megmagyarázásának, a közösség kormányzásának az ajándékát. Lélek ezeket úgy osztogatja kinek-kinek, amint akarja.)

Tehát a fiatal Timóteus életében az volt első bonyodalom, hogy bár az apostol felhatalmazása alapján lett egy közösség vezetője, mégis sokan megkérdőjelezték a tekintélyét. Ezért mondja az apostol: senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, lélekben, hitben, tisztaságban. Erényeket sorol, amelyek részben a Lélek ajándékai, részben a Krisztus-követés folyományai, mert aki Krisztust követi, aki elkötelezi magát az Üdvözítőnek, aki azon az úton akar maradni, amelyre meghívta őt a Megváltó, az lépten-nyomon ezekkel az erényekkel találkozik a beszédében, a magaviseletében, a szeretete munkáiban, a lelkületében, a hitében, az élet tisztaságában. Ezért folytatja az apostol az intelmét: ne vitatkozz! Kerüld az ostoba beszédeket, ne ugorj neki az időseknek. És ne rúgd le magadról a nálad is fiatalabbakat, hanem légy példa a Krisztus követésében. A levél végén pedig a jól ismert szép igét olvashatjuk: te pedig, Istennek embere, kerüld a civakodást, a törtetést, a hamiskodást, hanem kövessed az igazságot, az istenfélelmet, a hitet, a szeretetet, a békességes tűrést, a szelídséget, harcold meg a hitnek szép harcát, s nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt (6,11-12).  Vagyis, ha az apostol arról próbálja meggyőzi Timóteust, és minket is, hogy ha élhetünk egy kevés borral is a gyomorpanaszaink miatt, akkor még inkább ügyeljünk mindenre, ami a keresztyén közösség építéséhez és belső békéjéhez szükséges. Ezért mondja, olvasom még egyszer: harcold meg a hit szép harcát, s nyerd el az örök életet, amelyre hívattattál. Amikor a fiatal Timóteus elkötelezte magát a Krisztus evangéliumának, ez az elkötelezése isteni híváson alapult. Ez a kereszténység egész titka. Ezért érvényes számunkra is az apostol egykori tanácsa, amit Timóteusnak adott, hogy kiket bízzon meg a gyülekezetben és milyen szolgálatra, vagy hogy miképpen vizsgálja hittestvérei életét, hogyan segítse őket előre az üdvösségben, hogyan tartóztassa vissza őket a rossztól. Hiszen ez az egész keresztyén élet. A keresztyén élet ugyanis nem vállalkozás. Pedig, vélhetnénk, jó lenne talán. De a keresztény élet nem azokon az impulzusokon alapul, amelyek mindenféle emberek és közösségek felől érnek, és ezek alapján döntök úgy, hogy ez tetszik nekem, vagy én is ilyen akarok lenni. Látok néhány embert, példaképként magam elé tudom őket állítani, én is olyan akarok lenni, mint ők, vagy látok egy közösséget, megragad a bensőségessége, hitelessége, ereje, és én is oda akarok tartozni. Ha a Krisztus-követés az én vállalkozásom, az előbb-utóbb elporlad. Ezer példát lehetne mondani: fiatalok és idősek egyszer csak kiválnak a keresztény közösségből. Miért? Mert csalódtak? De miért csalódtak volna? Egyikünk se rejtette az inge alá az angyalszárnyát, hiszen nem az angyalok titkos társasága vagyunk, hanem közönséges két lábon járó földi halandók vagyunk.  Az életünk tele nyomorúságokkal, bajokkal, küzdelmekkel. És a gyülekezet is küzdő közösség. Ezért mondja az apostol: harcold meg a hitnek szép harcát! Bizony, hitharcot folytatunk nap mint nap. Miben csalódott hát, aki kivált közülünk? Talán úgy gondolta, hogy ha valaki keresztyén lesz, mindjárt James Bond lesz belőle? Hát akkor miben csalódott? János apostol mondja a levelében, amikor a gyülekezeteket erősíti: hogy némelyek kiváltak közülünk (elhagytak bennünket), de voltak közülünk valók (1János 2,19). Mi a különbség? Abban találjuk meg, amit Pál itt Timóteusnak mond: harcold meg a hit szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre elhívattattál. Ha a Tudományos Akadémia végleg betiltja majd a passzív igei alakot (mert állítólag nem szabad ilyeneket mondani), akkor így kell majd szabatosan fordítani a szót: amelyre Isten elhívott. Elhivattál, ez passzívum, divinum. Itt isteni munka van a háttérben. Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az üdvösséget, amelyre Isten meghívott téged. Isten hívott.

A harcra nézve pedig egy nehéz belső kérdést is fölhoz az apostol. Azt mondja Timóteusnak, némely embereknek a bűnei nyilvánvalók, és előttük mennek az ítéletre, némelyeket pedig hátul követnek is. Hasonlóképpen a jócselekedetek is nyilvánvalók, és amelyek másképpen vannak, azok sem titkolhatók el. (5,24) Azt még megértjük, hogy némelyek körbe vannak véve bűneikkel. Igen markáns az apostol kifejezése, előttük mennek... Ők még ide sem értek, a bűneik már bekopogtatnak hozzánk. Ők még be sem mutatkoztak, de már valami rossz árad felőlük. El sem mondták, hogy mit akarnak, de már valami rosszra hívnak bennünket. Meg sem ismertük igazán az életüket, de már az zengi körbe őket, amit az apostol mond: bűneik előttük mennek ítéletre. Az ilyeneket kerüld, mondja később (6,11).

De van itt egy másik jellemzés: némelyeket pedig követnek bűneik. Nem látod, nem tudod, a szagát se érzed, sejtelmed sincs, ám egyszer csak váratlanul fölbukkan és megmutatkozik a valóság, és te megrendülsz, és a ráismerés szinte összetöri a hitedet. Ezért is figyelmeztet Pál, hogy ha a hitünk nemes harca nem az isteni híváson alapul, ha a hitünk nem az életünk válasza Isten szent hívására, akkor össze is törünk. Hány társaságot hagytál már ott, mert gonosztevők voltak benne? Hány család szakadt szét darabokra, mert az egyik vagy a másik rokonsági ágban valami iszonyú vétek esett? Hányszor érezzük úgy, hogy nem jó nekünk ebben a 21. században élni, mert förtelmek sorjáznak, burjánzanak, el se tudjuk a szemünket takarni előle? És összetörik a hitünk. De te Isten hívására figyelj!

A legnehezebb harc azonban nem ez, hanem az, amit hozzátold az apostol: „hasonlóképpen a jó cselekedetek is nyilvánvalók, és amelyek másképp vannak, azok sem titkolhatók el.” Mindennapos küzdelmünk, hogy a jó, amit megtettünk, kerüljön a helyére. A jó, amit megtettünk, hassa át a másikat. Nem vágyunk erre, hogy aztán dicsőségtáblára kerüljön a fényképünk, vagy hogy állandóan hálálkodjanak nekünk, hanem azért, hogy a világot valamiképpen megtartsuk a gondviselés jó rendjében, amelyben nekünk most élni kell, hogy ne boruljon föl a világ. Mert ha eluralkodik a rossz, és mindennek a színe és a fonákja is gonoszból lesz szőve, akkor hiába teszel bármi jót, mintha nem tettél volna semmit. Ez az emberi élet nagy keserűsége.  Amikor elkezdtem a tanítást a teológián, az első évzáró értekezleten kifakadtam. Az évzáró menetrendjét tárgyalta a tanári kar. Csak néztem a hosszú listát, a diploma-átadók, pályázat- győztesek, jutalmak, az év tanára, az év kazánfűtője, az év portása, stb. Mondom a tanártársaknak: ne haragudjatok kollégák, de ilyen szittya nyárban ülünk majd órákig, és gratulálgatunk? Jöjjenek be az érintettek a dékáni hivatalba, s vegyék át a plecsnit, menjenek haza, és igyanak egy fröccsöt! Néztek rám az idős kollégák, hogy nem ért semmit ez a csikó. És igazuk volt.  Mert meg kell köszönni a munkát. Nem elég egy foghegyről odavetett „na, kösz”. Nem elég azt mondani, hogy ez az élet rendje. Mennyire meg tudnak sebződni emberek, ha nem méltányolják őket, és nem azért, mert dicsőségre vágynak, hanem azért, mert azt szeretnék, hogy érvényre jusson a jó, hogy megmutatkozzon, ami szépre formálja az életünket. Most pedig azt mondja az apostol: a jócselekedetek is úgy vannak, mint a gonosz tettek; némelyik nyilvánvaló, egyértelmű, és amelyek másképpen vannak, azok sem titkolhatók el.
Jézus azt mondja a Hegyi beszédben az alamizsnálkodás, a böjtölés és az imádkozás kapcsán, hogy ezeket végezd úgy, hogy az emberek észre se vegyék; a te mennyei Atyád, aki titkon van, látja mindezt, és megfizet neked nyilván (Máté 6,4.6.18). Sőt, azt is mondja, ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb kezed (Mt 6,3). Ez pedig arra tanít, hogy a jót nem a dicséretéért tegyük, hanem azért, mert jó. A jó cselekedetekre nem azért van szükség, hogy az emberek ilyen-olyan önbecsüléshez jussanak (lám, mégiscsak tudok valami értelmes és normális dolgot csinálni), hanem azért, mert önmagukban van a dicséretük. Honnan vesszük ehhez a fantáziát, a jótetthez a jókedvet? És honnan vesszük az erőket? Az isteni elhívásból! Harcold meg a hitnek szép harcát mondja az apostol. Ez jelenti a hitünk megőrzését, jelenti az Istenről és az Istenhez való helyes beszédet, jelenti ennek a világnak a jó teremtési rendjében való életét, jelenti az Isten törvényéhez való ragaszkodást, és jelenti ezt az evangéliumi a bölcsességet is, hogy ha nem is látszik, hogy jót teszek, nincs az elrejtve Isten elől. Nekünk csak azt kell látnunk, aki elhívott, s mi az, amire elhívott bennünket Isten, és milyen erők áradnak reánk Isten hívásából, mígnem megérkezünk a boldogító célig. Ámen.