Nem tér vissza üresen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! 

Az elmúlt alkalommal arról hallottunk a Korinthusi levél alapján, hogy amikor Krisztus bennünket meghív Isten követésére az anyaszentegyházba, akkor egy olyan iskolába iratkozunk be, ahol persze nem az ábécét és a szorzótáblát tanuljuk, hanem az Istennel való életet. Azért különös kegyelem ez – még ha nehezünkre is esik olykor vén fejjel már iskolába járni –, mert megértjük életünk különös fordulóin, a drámai és nehéz fordulókon, hogy nekünk voltaképpen mindig Istennel van dolgunk, és ezt újra meg újra tanulnunk kell. Ma ennek a krisztusi iskolának az egyik nagyon nehéz leckéjét hozza elénk a próféta, azt a leckét, amit tulajdonképpen nem azért nehéz felfogni, mert ne értenénk, ne látnánk be, hiszen valahogy úgy van Istennek a dolga velünk, hogy amit Ő nekünk mondani akar, amit meg kell értenünk azt mindig hozzánk igazítja.  Tehát most nem az ész küzdelméről van szó, itt valamit egész életvalónkkal kell felfognunk. Igen, Isten mindig úgy szól, mindig úgy tanít, mindig úgy közeledik, mindig úgy ad valamit, hogy amiatt nem kell rébuszokba bocsátkoznunk, nem misztériumokról van szó, amit néhány beavatott – jó pénzért, persze – megfejt nekünk. Így is kezdi a prófétánál Isten a példálózást: miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, miért gondoljátok, hogy Isten bölcsességéért, szeretetéért, hűségéért, kegyelméért bármit is adni kell, jertek, kapjátok ingyen és ebben a szóban, hogy ingyen, nem üzleti a kifejezést hallunk, hanem a szabad, megnyilatkozó isteni kegyelmet. Isten úgy tárul fel a számunkra, hogy mi azt fel tudjuk fogni. S ezért mondhatnánk, hát akkor nem is nehéz az Isten iskolájába járni, éppen csak benézünk az ablakán és már értjük is, hogy miről van szó, éppen csak odahallgatunk és a legnagyobb titkokat is megértjük, ami a katedrán elhangzik, hamar megszerezzük mi ebben az iskolában a diplomát, doktorálunk is belőle, még akadémikusok is leszünk, merthogy Isten a legegyszerűbbekhez igazította önmagát. Hálát adok Neked, Mennyei Atyám – mondja Krisztus egy helyen, ujjongó imádságban – hogy mindezeket elzártad a bölcsek és értelmesek elöl, és a kisdedeknek jelentetted meg, mert így volt Neked kedves.

Mégis, testvérek, a felolvasott prófétai ige ebben a csodálatos kegyelemben megzökkent most bennünket. Mert ahhoz, hogy mindez valóban így megnyíljon a számunkra, valóban ebben az engedelmességben, örömben és készségben vizsgáljuk és kapjuk Isten titkait, ahhoz még nekünk le kell mondani valamiről. Ahogy az egyik zsoltár mondja: le kell mondanunk a magabírásról, le kell mondanunk arról az önhittségről, hogy képesek vagyunk mindent egy marokra kapni, - és valóban gyermekké kell lennünk. Ha Isten gyermekeihez úgy szól, mint gyermekekhez, akkor nekünk erre gyermekké kell lenni. Ha Isten úgy szól az övéihez, mint rászorulókhoz, akkor rászorulókká kell lennünk (koldusokká, ahogy Luther mondja), ha Isten a világ legegyszerűbb módján jelenti ki titkait nekünk, akkor egyszerűvé kell lennünk. Ezért üzeni a prófétával a nehéz helyzetben levő nép számára: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim. Ebben az igében értjük meg, hogy Isten olykor éppen azzal vigasztal bennünket, amit megtagad tőlünk, éppen azzal erősít bennünket, amihez nincs bemenetünk és bejárásunk. Mert Isten nemcsak a betegség tüneteit vagy éppen magát a betegséget akarja gyógyítani, hanem annak az okát és a lehetőségét is. Így szól: Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van, hagyja el a gonosz az Ő útját.

Isten nemcsak megoltani akarja szomjunkat, hanem a bajba jutás okát is meg akarja szüntetni. Ezért először cáfol. Így mondja: halljuk még egyszer: nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Egy másik fordítás ezt így hozza, talán pontosabb: az én gondolataim, nem a ti gondolataitok. Érezzük talán éppen a hangsúly-eltolódásból az isteni kijelentés súlyosságát. Valami olyasvalamiről van itt szó, mint amikor Jób barátja megszólal, és perbe száll Jóbbal. Jób maga is perel. Ő Istent perli. S ekkor az egyik barátja, aki Jób vigasztalására igyekezett, cáfolni kezdi Istennel perlekedő barátját. Szeretném előre jelezni, csak a cáfolatot végzi el! Isten azonban mindig többet mond, mint cáfolatot – Jóbnak is többet mondott, mikor végül megszólalt a forgószélből, sőt eleve többet kérdezett! De előbb, valóban, a cáfolatot is el kell végezni. Azt mondja Jób barátja az Istennel perlő Jóbnak, aki a fájdalmában, bajában, nyomorúságában le akarta rángatni az Istent maga elé, bűnvádi eljárást akart Isten ellen lefolytatni, mert felfoghatatlan, kimondhatatlan tragédia köszöntött életébe, akkor hát azt mondja neki a barátja: de hát Isten magasabb az égnél, mit teszel tehát? Isten mélyebb a tengernél, hogyan ismerheted meg? (Jób 11:8) És ezt mondja itt a próféta igéje is: az én gondolataim nem a ti gondolataitok. Az ember szívében – mert a szívről kell most beszélni, nem az elméről, kedves testvérek –, a szív gondolatában Isten sokféleképpen áll előttünk, és a magunk megszabadítására való elgondolásaink is igen-igen sokfélék, sőt tulajdonképpen azt kellene mondanom – hajtsunk fejet a filozófus előtt, ha nem is értünk vele mindég és mindenben egyet: cogito, ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok, épp azért vagyok, mert gondolkodom. Mert gondolni tudom magamat, mert gondolkodó állatnak teremtette Isten az embert, és az ember, ahogy felfogja önmagát, az maga a gondolat. Latin szóval a gondolat, a cogitatio, és pontosan ezt mondja most Isten, hogy amit ti gondoltok, ahogy ti gondoljátok, az nem az, amit én gondolok, és nem úgy van, ahogy én gondolom. Vagyis, egészen pontosan és még pontosabban, ahogy én gondolom, amit én gondolok felőletek, a világ felől, az nem a ti gondolatotok.

Az első nagy lecke tehát nem az, hogy boldogan és örömmel felismerjük: lám, Isten úgy tud szólni, hogy igazodik a gondolatainkhoz, mert igazodik. Isten úgy tudja magát kinyilatkoztatni, hogy igazodik a felfogó képességünkhöz, mert Ő igazodik, mert mindig igazodik. Olvassuk csak végig Jézus példázatait, csupa egyszerű kép, csupa nagyszerű villanás az életből, és kinyílik bennük Isten országa. De most mégis azt mondja Isten, hogy amit én gondolok, amit gondolok felőletek, amit gondolok a javatokra, amit gondolok jóságról, igazságról, életről, az most éppen nem a ti gondolatotok. Mert mit gondol az ember? Mózes első könyve szerint az ember semmi mást soha nem gondol, mint gonoszt („szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” – 1Mózes 6:5). Szüntelen gonoszt gondol az ember szíve. Éppen e mózesi ige miatt,  a régiek, Augusztinusztól kezdve egészen a 19. századig úgy magyarázták ezt az igét, hogy Isten azért mondja itt, hogy ez én gondolatom, nem a ti gondolatotok, mert az ember gondolata szüntelen rossz:  tiétek gonosz, mondja Isten, az enyém jó! Ez így igen egyszerű dolog, igaz is, fejet kell hajtanunk, és lehajtott fővel kell belépnünk Isten iskolájának az ajtaján. Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagoknak Isten országába bejutni, keskeny az út, testvérek, a gondolatnak is keskeny az az út, az elgondolásnak is szűk az az ösvény és szoros az a kapu, amelyen Isten országába be lehet lépni. Ám nemcsak erről az egyszerű szembeállításról van szó, mert Ézsaiásnál igéi a megrendült helyzetében levő népéhez szólnak, és a próféta látja, hogy nemcsak gonoszt gondol az ember szíve – gondol azt is, mindig! –, hanem gondol az ember szíve nagyon sokszor csüggedést is! És most itt vigasztaló igék körében halljuk az isteni megkülönböztetést, és ezért bátorkodom a régiektől eltérően azt mondani, hogy Isten most elsősorban a csüggedőkhöz szól. Az én gondolataim nem a ti csüggesztő gondolataitok, az én gondolataim nem azok a ti gondolataitok, amelyek mindegyre azt mondják nektek, hogy régen sem sikerült, most sem sikerül, régen is elromlott, most is el fog romlani, régen is beköszöntött a baj, most is be fog köszönteni a baj, régen is csak mentünk délibábjaink után a sivatagban és ott maradtunk a semmiben, most is talán délibábot kergetünk?

Aztán nemcsak csüggedést gondolunk, hanem gondoljuk azt is – maradjunk szorosan az Igénél –, amit rögtön az 55. rész elején hallunk: Ó, mindnyájan, akik szomjúhoztok, gyertek e vizekre, a kegyelem vizeire, ti is, akinek nincs pénzetek! Mert mit gondolunk? – mindennek ára van, mindennek ára van, mindenért fizetni kell. Fizetni kell a szabadságért, fizetni kell a jólétért, fizetni kell a boldogságért, fizetni kell a szerelemért, fizetni kell mindenért, még a szomjúságért is fizetni kell. Még a betegségért is fizetni kell, még a rabságunk árát is mi fizetjük meg, kedves testvérek. Óh, mi magyarok ne ismernénk ezt? Ötven éve fizetjük a rabságunk árát, s egyre mélyebben hullunk alá az adósság-spirálban, s bizony mindig jól megfizetjük, hogy még mélyebbre essünk – micsoda végzetes vidámpark ez! Ahogy Jeremiás próféta mondja síralmaiban: még azért is fizetünk, hogy másnak dolgozhassunk, még annak is megadjuk az árát, amit más vesz el tőlünk. Hát így is gondoljuk, mindennek ára van! Isten meg azt mondja: a kegyelem ingyért van. Mi azt hisszük, és úgy gondoljuk – mert így jár az eszünk kereke –, hogy mindenért le kell szurkolnunk valamit, ha nem az elején, akkor majd a végén. A világ úgy van berendezve, hogy vagy az elején fizetjük a belépti díjat meg, vagy a végén jól leszedik rólunk  a sápot. De többnyire inkább a közepén szokott megtörténni, hogy a zsebünket is kiforgatják. Így gondolkodunk. Az én gondolatom azonban – mondja az Úr – nem a ti gondolatotok. És ha nem igazítjuk magunkat az Isten gondolatához, akkor soha nem érjük föl, akkor soha nem indulunk el, akkor soha nem élünk azzal, amit Isten szabadon, szeretetéből, az égihez igazodva ingyért adott nekünk.

De az Ige nemcsak cáfol, hanem talán már az elmondottakból is kiderült, hogy ha cáfol is, közben meg is erősít. Azt hallottuk a Példabeszédek könyvéből, a bölcstől, aki nem mondja magát bölcsnek, a legbölcsebbtől, aki tanulatlannak és tudatlannak mondja magát, merthogy ő nem a másikhoz méri a tudását és a bölcsességét, hanem Istenhez: kicsoda ment fel az égbe, hogy onnét alájönne, ki fogta össze a szelet a markába, hogy aztán onnan elindítsa a szeleket, ugyan, ki tudja összekötözni köpenyébe az egész tengert, kicsoda annak neve? – kérdezi a tudós tudatlan, kérdezi a balga bölcs. (Példabeszédek 30) Mutassátok meg őt, mi a neve, adjátok meg a telefonszámát, az e-mail címét, fönt van már a facebook-on, írhatok neki, megkereshetem? Mi annak a neve? Lejjebb, lejjebb, lejjebb, de mégis, kedves testvérek, ahogy kérdez a bölcs, és ahogy beszél a próféta, kibontakozik a szívünkben a sejtelem, hogy ez megerősítés is, mert nemcsak azt mutatja meg, hogy mennyire nem ér fel Istenhez a gondoskodásom, vagy mennyire nem tud elérkezni hozzánk az Istennek a gondolkozása, hanem  azt is megmutatja, hogy mégis van valaki, fenn van az égben, aki összefogja markában a szeleket, aki – ahogy Ézsaiás próféta mondja korábban egy szakaszban – úgy tekinthet az egész világra, minden népre, az egész történelemre, mint egy vízcseppre a vödör alján. Van, aki felfogja köpenyében a vizeket, és van neve. Van neve. Amikor mi lázadunk, csüggedezünk, amikor – a zsoltár szavával – maga-elégségességünk körében forgunk, akkor a cáfolattal együtt Isten megerősíti azt is, hogy Ő van, és Neki is van gondolata, van gondolata felőlünk. Ha szabad azt mondani, gondolkodik felőlünk, gondol felőlünk valamit. Majd így folytatja: és nem a ti utaitok az én utam. Itt nem ugyanaz a kép-szó! Ó, ezt itt nagyon gyakran rosszul idézzük. Olvastam olyan prédikációkat, melyben az igehirdető kiegyenesítette és így mondta, mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem az utaim  a ti utaitok, de nem így van. Azt mondja: nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti utaitok az én utaim. Amin te jársz, amin te elindulsz, amerre mész, amerre a gondolat vezérel – Descartes-hoz igazodva - amerre önmagad vezérel, cogito ergo sum – mondta - gondolkozom, tehát vagyok, gondolkodom, tehát megyek, megyek, tehát gondolkodom, megyek, tehát vagyok, mindegy már hogy miképpen mondjuk, amerre mész, és ahogy mész, az nem az az út, amelyen Isten jár.

És ezt már az indoklásból értjük meg, miért van így. Ez marad a vigasztalás végére. Mert amint magasabbak az egek a földnél, úgy magasabbak az én útaim útaitoknál, gondolataim gondolataitoknál, - eddig értettük, eddig világos, ezt mindannyian belátjuk. Magasabb az Isten gondolata, mint a mi gondolatunk, máshol vannak az Isten útjai, mint a mi útjaink, a cáfolatot elmondta nekünk a bölcs, elmondta nekünk Jób barátja is, és eddig tökéletesen világos! De van még egy indoklás, és itt rejlik a titok – egész pontosan itt van az a lecke –, amit megtanulunk a Krisztus iskolájában. Mert – folytatja – amint leszáll az eső és a hó az égből és nem tér oda vissza üresen, hanem megöntözi a földet, gyümölcsözővé teszi, magot ád a magvetőnek, áldássá lesz, így lesz az én beszédem, mely számból kimegy, és nem tér vissza hozzánk üresen. Miről beszélt a bölcs? Kicsoda hágott fel az egekbe, hogy onnét visszatérjen? Ki az, aki föllajtorjázik az isteni világba, körülnéz, kiszimatolja, kikutatja, aláereszkedik és elmondja nekünk ezt a bölcsességet? Hol a bölcs, hol a vitázó? Hol a világ bölcse, hallottuk a múlt alkalommal Pál apostoltól, amikor a korinthusi okoskodókkal vitatkozott? Mert hogy mi fölmegyünk, és üresen térünk vissza - ez a cáfolat lényege. Fölfelé törekszünk, és mit fogunk? Csaknem a szélvihart? Csak valami levegő az a markunkban. Amit összegyűjtünk a köpenyünkbe, mi az? Csak nem az áldó vizek áradása? Inkább csak a saját izzadtságunk. Fölmegyünk, és üresen jövünk vissza. Ezért nem azonos az ember útja az Isten útjával, mert Isten alászáll, elküldi az áldó esőt, az eső megöntözi a földet, és az nem tér vissza üresen hozzá (ez pedig a vigasztalás). Isten elküldi az áldó igét, és az áldó ige nem tér hozzá vissza üresen, elvégzi azt, amiért Isten elküldte. Merthogy kicsoda Isten, vagy egészen pontosan Kálvinnal szólva – milyen az Isten, milyen a számunkra Ő, azt nem ott fent tudjuk meg, hanem itt!! Ezért mondja Jézus: ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok (János 12:32). Amikor fölemeltetik. Amikor a kereszten, a kereszthalálában, és a feltámadásban megdicsőíttetik, amikor a megaláztatás után megkezdődik a Fiú felemeltetése, miután Krisztus elvégezte a megváltó munkát és az arra való meghívást, azt mondja, ha fölemeltetem, mindeneket magammal vonzok. Magammal viszek, magammal emelek. Mi megyünk fölfelé, mert nekünk mindig fölfelé kell menni. A szó nemcsak metafora, valóságosan is kifejezi, hogy fölül van a bölcsesség, fölül van az ismeret, mely mindent meghalad és felülmúl. De mivel a magunk gondolatával megyünk – cogito ergo sum - , a magunk útján megyünk, hol önhitten, hol csüggedőn, hol lázadón, mindegyre csak üresen térünk vissza önmagunkhoz. De ha Isten elküldi az Ő igéjét, mint áldó eső érkezik, az az ige nem tér vissza üresen Istenhez. Miért nem tér vissza üresen? Nemcsak azért, mert áldásokat ad, nemcsak azért, mert letöri a szívünkben a lázadást, nemcsak azért, mert csillapítja a fájdalmat, nemcsak azért, mert meggyógyítja a gyászt, nemcsak azért, mert megszünteti a betegséget, nemcsak azért, mert feloldoz a kényszerképzetek alól, hanem, mert minket visz, emel: ha fölemeltetem, mindeneket magammal vonzok. Ezért hát mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre. Ezek a vizek, amelyek oltják a szomjúságot, megújítják az erőt, megáldják az életet, nemcsak úgy maguktól itt vannak, ezeket Isten küldötte. Jézus így kiált egy alkalommal a templomban: én vagyok az életnek vize, ha valaki szomjúhozik, jöjjön hozzám és igyék (János 7:37). S ha valaki énbelőlem iszik, soha meg nem szomjazik, szomjúhozik, sőt élő vizeknek folyama árad ki abból. Ha valaki szomjúhozik, ha valaki éhezik, ha valaki eltévedt, ha valaki mindegyre járja önkörét s a magasból mindegyre üresen tér vissza a mélybe, hallja az Igét: Óh, mindnyájan, kik szomjúhoztok, gyertek e vizekre.
Ámen

Imádkozzunk: Kérünk Urunk, hogy amit Te szóltál hozzánk, áldd meg bennünk! Igéd ne térjen Hozzád vissza üresen. Áldd meg bennünk igazra, jóra, tisztára és szépre, áldd meg bennünk megfordulásra, szerinted való gondolkodásra, szent életrended szerint való életre, áldd meg bennünk gyógyulásra, vigasztalódásra, élő és boldog reménységre. Kérünk, Mennyei Atyánk áraszd ki gyógyító kegyelmedet beteg testvéreinkre. Sokakra, szenvedőkre, erőtelenekre, szabadulást várókra, hozd őket közénk vissza, hogy velük együtt dicsérjük és magasztaljuk gyógyító csodádat. Áldd meg Urunk a szomorkodókat, sokan vannak, akik elveszítették szeretteiket, és most a halál árnyéka völgyében járnak. Áldd meg őket vigasztalással, örökélet reményével, feltámadás bizonyságával, hogy mi is velük együtt erősödjünk az igazi és boldog vigasztalásban. Áldd meg Urunk az erőteleneket, az éhezőket, a szomjúhozókat, a nincsteleneket, áldd meg őket abban a boldog bizonyosságban, hogy Tenálad semmiért nem kell fizetni, mert Te mindent megszereztél számunkra az Úr Jézus Krisztusban. Nem tartozunk mi Tebbened senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressük, hogy örökkévaló valóságodban, dicsőségedben és szeretetedben járjunk. S áldd meg bennünk, Urunk, magvetésedet azzal is, hogy mi elkötelezzük magunkat, hogy hamisság, keserűség, csüggedés és rossz helyett a Te igazságodat gondoljuk, abban gyakoroljuk magunkat, és nevedet dicsőítjük szüntelen. Hadd növekedjünk neved ismeretében, útaid tanulásában, gondolataid megismerésében, hadd növekedjünk Nevednek dicsőségére országodat építve. Kérünk Krisztusunkért, szabadítónkért, aki miérettünk adta magát, s aki kegyelméből minket is magasba emel. Hallgasd meg könyörgésünket.
Ámen