Nem tér vissza üresen

Kedves Testvéreim!

Immáron két hónapja Ézsaiás próféta könyvét olvassuk, a Bibliaolvasó kalauz szerint, és sokakkal együtt bizton mondhatom,  igen-igen sok dologban vígasztalt minket. Nemcsak oly módon, ahogy a bibliaolvasó mindig keresi önmaga életére vonatkoztatva Isten Igéjének üzenetét, hanem oly módon is, ahogyan konkrét biztatást kellett vennünk az elmúlt két hónap során. Sok minden történt az országban, egyházban, gyülekezetünkben, családunkban, amiből egyes egyedül a kegyelem királyi székéhez mehettünk, s milyen nagy kegyelem, hogy – még ha az első lépést meg sem tettük volna – az egekből, a mindenható Isten magasságából szóló Ige, mint az eső vagy a hó, elérkezett hozzánk, és elvégezte életünkben, amiért Isten küldötte azt. Különösen sok erőt vettünk az utóbbi hetekben Ézsaiás próféta könyvének 40. részét követően, ahol már nemcsak az ítélet rettenetességéről, Istennek az Ő népével való feddőzéséről, történelmi katasztrófákról, ítéletről olvashattunk, hanem hallhattuk Isten vigasztaló beszédét. Ahogy mondottuk, a 40. résszel kezdődnek a vigasztaló beszédek, és még több vigasztalást és erősítést vehettünk abból, hogy arról olvastunk: Isten egy szolgát küld el, ide közénk, és ez a szolga végzi el Isten szabadító terveit, juttatja teljességre Isten útjait. Azt hallottuk, hogy ez a szolga szabadít, újat teremt, megvigasztal, áldozatot hoz, ez a szolga szenved érettünk. Most, az 55. részben, miután hallottuk Isten kinyilatkoztatását a szolgáról, a küldöttről, tehát a Messiásról, Krisztusról, aki beteljesítette ezeket a jövendöléseket, most így szól a próféta által Isten:  

„mindnyájan, akik szomjúhoztok jertek e vizekre, és ti is, akiknek nincsen pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül, és vegyetek ingyen bort és tejet, miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseket azért, ami meg nem elégíthet.”

A szó valóságos értelmében kétértelmű, vagyis kettős, dupla értelmű az, amit most a próféta mond. Nem úgy kétértelmű, ahogy mi szoktuk ezt a kifejezést használni: lehet ez is, meg lehet az is, ez is igaz benne, meg az is igaz, és ez a kettő ütközik egymással, hanem úgy kétértelmű, hogy két mély értelme van. És az a csodálatos, hogy itt Istennek a logikája tárul fel, és nem is félek kimondani ezt a szót, hogy Isten logikája. Bár a XIX. századtól kezdve sok teológus mennydörög afelől, hogy a logika szót száműzni kell a teológiából, mert ez afféle görög filozófiai korrupció, a teológiába belopakodott a hellénizmus, és ezért nem való, helytelen a használata - különösen Istennel kapcsolatban nem. De Isten az örökkévaló logosz, van isteni logika, erről is beszél a próféta, mikor azt mondja. „nem az én gondolataim a ti gondolataitok” - igen, van Istennek logikája. Mint ahogyan van Istennek útja, metódusa is. Gondolata, akarata eljut a kitűzött célhoz. Mi ez az isteni logika? Mi ez az isteni út? Mi ez az isteni rend?

Először is az, hogy nem elvonatkoztatott magasságokban szól az Isten, és nem arra hív meg bennünket, hogy próbáljunk szárnyat növeszteni,  majd a felfoghatatlan és megragadhatatlan magasságba emelkedve valamit megérteni az örökkévaló isteni misztériumból. Ez volt az óegyház esetén a gnoszticizmus útja, és ez a mai napon az új gnosztikusok útja, akik valóban úgy gondolják, hogy a mi gondolatunk az Isten gondolata, a mi utunk az Isten útja. Gondoljunk Istent, induljunk el valamilyen úton, amit találtunk magunknak, és annak a végén bizonyosan ott van Isten, mert minden gondolatunk Istentől való gondolat, minden út Istentől való út. A törekvés mögött az áll, hogy az ember szenved, és az ember nem bírja a szenvedést. Nagyon furcsa alkatúnak kell annak lenni, aki mosolyogva azt mondja, szenvedek, és ez nekem jó, gyötrődöm, és én ezt élvezem. Az ilyen embereket orvosi esetnek tartjuk, és valóban azok is. Az ember nem szeret szenvedni, és ki akar törni a szenvedésből, fölé akar nőni a szenvedésnek, ezért utakat keres, ezért gondolatokat gondol, elképzeléseket alkot, hol van az a világ, hol van az a valóság, ahol nincsen szenvedés, ahol nincsen gyötrelem, ahol nincsen szomjúság, nincsen éhség, nincsen fájdalom. Talán a Nirvánában, ahogy a buddhizmus bölcselete mondja? Vagy az örökkévaló, tiszta, megfoghatatlan isteni núsz-ban, az észben, ahogy sok görög filozófus mondja? Hol szólal meg maga az Isten? Hol van maga Isten? Mi a prófétával azt mondjuk: Isten ott szólal meg, ez az Ő logikája, és ez az Ő útja, ahol szenvedünk, ahol a baj,  nyomorúság van, Ő alászáll és megérkezik hozzánk.

Azt is észrevettük Ézsaiás próféta könyvét olvasva, hogy ha idehoznánk a világ összes, nagy, realista regényíróját, materialista filozófusát, földhözragadt emberét és gondolkodóját, akkor sem találnánk Istennél nagyobb realistát. Isten az egyetlen és igaz realista, mert a valóságról, a realitásról beszél - s éppen a valóság kellős közepén.

„Mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre ti is, kiknek nincsen pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen bort és tejet.”  Hogy szól Jeremiás siralmainak utolsó része? „Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk, tekintsd meg és lásd meg gyalázatunkat, a mi örökségünk idegenekre szállt, házaink a jövevényeké, apátlan árvák lettünk, anyáink mind özvegyek, vizünket pénzért isszuk, tűzifánkat áron kapjuk, nyakunknál fogva hajtatunk, elfáradtunk, nincsen nyugodalmunk, Egyiptomnak adtunk kezet, az asszíroknak, hogy jól lakjunk kenyérrel.” Ismerős ez, kedves testvérek? Ivó vizünkért pénzt adunk, és tűzifánkat áron vesszük meg. Ez nem 2700 évvel ezelőtti történet, ez mai közép-európai történet. Mert ma már az ivóvizünkért is fizetünk, és meglehet, hogy földünk idegeneké, és a házak jövevényeké lesz. Baj van. Baj van, és ettől szenved az ember. Milyen érdekes, mindazáltal, hogy ebben a szorongató bajban, amikor a szomjas embernek a saját vizéért is fizetnie kell, amikor az éhezőnek a saját kenyeréért fizetnie kell, az isteni szó nem valahol távol, a világ végén, valami csodálatos varázshegyen, egy történelmi szanatóriumban szólal meg, hanem ott szólal meg, ahol a baj van. Itt szól, és most szól - nekünk szól. Ó, bárcsak meghallanánk. Ó, bárcsak megértenénk, hogy Ő szól, és Ő hív. Ó bárcsak ne értenénk félre, hogy nem politikai szólamoknak kell itten hangzania, nem valamiféle stratégiáknak kell itten megfogalmazódnia! Ennél mélyebb a baj, ennél gyötrőbb a gond, mert ami megtörtént, és ami történik, amiben benne vagyunk, az nem balszerencse okán következett be. Amikor Ézsaiás prófétánál vesszük Isten vigasztalását, bátorítását, újra és újra azt halljuk, hogy nem véletlen, ami itt van. Nem baleset ez. Nem mi vagyunk az Isten legpechesebb népe. Nem úgy van a dolog – ahogy egy korábbi részben olvastuk -, hogy az Isten válólevelet adott volna édesanyánknak, mert elunt minket, és ezért mi apátlan- anyátlan árvák vagyunk, isten-árvák vagyunk, vagy ha van is Isten, most máshol van. A próféta mindig azt mondja, miattatok van így. Ti vagytok az a tövis, és ti vagytok az a bogáncs,  ami miatt pusztasággá lett itt minden. „Ó, mindnyájan, akik szomjúhoztok, gyertek e vizekre, és kiknek nincsen pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül, ingyen bort és tejet… És keressétek az Urat, aki megtalálható hívjátok Őt segítségül, amíg közel van. Ő nincs távol.”

Lehet,  hogy mi annyi mindentől távol vagyunk már, hogy fel sem tudjuk fogni, mit mond a próféta. Távol van a népünk dicsősége. Hol késel az éji homályban? - mondja róla a költő. Távol vannak tőlünk a jó esélyek - elvették tőlünk vagy elvesztegettük. Távol van tőlünk az öröm -mások örülnek, mi szorongunk. Távol van tőlünk az igazság - nem találunk fogást az életünkön. Mennyi minden távol van tőlünk! De Ő nincs távol! Keressétek, amíg megtalálható, hívjátok őt segítségül, amíg közel van – kiált a próféta. Milyen megrendítő! Az ember úgy gondolja, erre is rendezi be civilizációját, kultúráját, hogy templomai, intézményei, sőt akár egész kultúrája, mint egy nagy kihangosító, mint egy nagy megafon, felerősítse az emberiség hangját, hogy az Isten meghallja végre. S mindeközben Ő itt van közel, itt van melletted, és szól hozzád, hogy hívd segítségül: amíg megtalálható vagyok, keress engem, közel vagyok.

Ámos próféta Isten ítéletéről szólva megrendítő, szinte szürrealisztikus képekkel festi le azt, hogy amikor betör az ellenség, a városba, és a lakosok az utcákról bemenekülnek a házakba, a ház legbelsőbb zugába, lihegve és halálra rémülve ott benn a sötét zugban nekitámaszkodnak a falnak, hogy kifújják magukat, így mondja a próféta: falnak támaszkodik, és kígyót tapint. Ilyen a szorongatott ember veszedelme: nincs hova menni, kint az utcán az ellenség, bent, a belső kamrában pedig, ha nekitámaszkodom a falnak, hogy kifújjam magam, hogy kisírjam magam, kígyóra tapintok. Ilyen szorongató tud lenni a nyomorúság és a veszedelem. De Isten e szorongattatáson is beljebb van. Nem azok kívül, hanem azon belül van. Nem kell az égbe megafonozni, nem kell az egész emberiségnek hatmilliárd hangon felkiáltani valahova, hol vagy, hol vagy? Ő itt van. Melletted van, és hív, és szólít. Csak egyvalami kell hozzá.    „Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfiú a gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban…”

És itt tárul fel az az igazság, amit a következő versben olvasunk: „…mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim.” Miért nem? Amikor az ember a világ dolgait akarja maga körül elrendezni, ezt igen sokféleképp és változatosan meg tudja tenni. Például úgy, ahogy hallottuk: szomjazom, éhezem, hát összeszedem azt, amim még van, s fizetek, mert élni akarok, mert élni kell. Odaadom mindenemet. Lelki és szellemi szomjúságban vagyok? Azért is odaadok mindent. Még akkor is, ha halljuk a prófétától, hogy miért adtok kincset azért, ami ingyen való, - de én adok, mert éhes és szomjas vagyok. Fizetek. Aztán, sokan azt mondják, előbb- utóbb elfogynak a készletek, kimerülnek a tartalékok, megalkuszunk hát, mert azt is lehet, megalkudni. Bele kell törődni a helyzetbe, mondván, ez van, az erősebb a legerősebb, a gyengébb a leggyengébb, aki szegény, az a legszegényebb, nincsen itten mit tenni. Megalkuszunk. Kicsit szégyenkezve, pironkodva, egymásra sem nézve, csak önmagunkat buzdítgatva: de kérem, élni kell. Vagy összeszervezzük magunkat - ez is lehetséges - valami halálra szánt szabadcsapatnak, bevesszük magukat a mi Bakonyunkba, és időnként kirontunk, aztán előbb-utóbb vége lesz ennek a hősiességnek, a talán majd a boldog utókor fog emléknapot tartani, majd valami betyár-múzeumban megmutogatnak bennünket. Mit tegyünk? S milyen érdekes, hogy az embernek eszébe nem jut, miért is jutna eszébe - az ember gondolata nem az Isten gondolata, az Isten útja nem az ember útja -, miért jutna eszünkbe, amit most mond, hogy Ő bővelkedik a megbocsátásban. Ez nem jut az embernek eszébe soha. Bűnbánatot tartani, Isten elé alázatban odamenni, és elfogadni  megbocsátását.

A tékozló fiú példázatát olvasva sokféleképp értjük és magyarázzuk azt a momentumot, amikor, ha szabad ezt mondani, nem egészen csak a tékozló fiútól való gondolattal találkozunk. Mikor ott ül a vályúnál, és kívánja megtölteni gyomrát a moslékkal, mert már pénze sincs, hogy ivóvizét megvegye, mert már semmije sincs, hogy valamit adjon valamiért,  akkor  - mondja Jézus a példázatban - magába szállt... Magába szállt, elgondolkodott, és ezt mondta: „…elmegyek az atyámhoz…” Tudom, mit teszek. Magába szállt, és eszébe jutott valami. Arra kérek most mindenkit, ízlelgesse meg ezt a szót: eszébe jutott. Jutott eszébe. Jutott. Nem ott volt, az eszében, nem azért jött rá valamire, mert ott volt, s addig keresgélte ezt a lehetséges gondolatot az eszében, míg rá nem akadt Nem arról van itt szó, hogy valahogy visszaemlékezett arra, hogy volna valami ilyesmi, hova tettem, jaj, honnan szedjem elő, jaj, megvan, megvan, végre megvan. Nem! Eszébe jutott! Belement a gondolatába, a szívébe, a lelkébe, ezt jelenti, hogy eszébe jutott. Nem tudom, van-e még egy nyelv, ami ilyen tökéletesen ki tudná fejezni, a hitre jutásnak, az isteni gondolat megértésének, az isteni kegyelem betörésének az eksztatikus momentumát, hogy ez rajtam kívülről jön, ez nem az én gondolatom, ez nem az én utam, ez nem az én esélyem, ez nem az én kalkulációm, ez Istentől jött. Eszembe jutott.

Erről beszél a próféta, s ettől két értelmű, kétszeres értelemmel bíró az Ige. Mert, igen, annyi minden eszünkbe jut. Hova tettem? Tegnap még működött. Hogy gondoltam? Tegnapelőtt még olyan jól fogott. Hogy csináltam egy évvel ezelőtt, tíz évvel ezelőtt? Hogyan lehetne, üljünk össze, dobjuk össze a gondolatainkat. Igen, így is eszébe jut az embernek sok minden, s nagyon gyakran mondjuk, eszembe jutott, most már megvan. De van ennek  itt egy isteni értelme. Ez most Tőle jön, és nem kell rá sokáig várni. Ez ma az evangélium. Nem kell rá sokáig várni. Nem kell üres szívvel és üres lélekkel töprengeni, és mondani, na tiszteletes uram, most erről tetszett nekem prédikálni, de meddig kell erre várnom?  Ő közel van. Itt van. Annyira közel van, hogy már veled is van. Emlékezzetek vissza, kedves testvérek, a korábban olvasott részekre, Ézsaiás könyvének 53. részére, az 52. részére, a 43.-ra, mit olvastunk ott? Nincs messze Ő, közel van, itt van... És, ímé, nem te szenvedsz, Ő szenved, a szenvedő szolga. Ímé, nem is te vagy elhagyott, hanem Ő az elhagyott. Ímé, nem is te fizetsz a bűneidért, hanem Ő fizet. Ilyen közel van. Isten közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Ez a szenvedő szolga, ez a Messiás, ez a Krisztus nagy titka. Közelebb van hozzád, mint te önmagadhoz. Ezért hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfiú gondolatait. Nem veszed észre, milyen messzire elbitangoltál magadtól? Milyen messzire eltávoztál igazi valódtól? Nem veszed észre, hogy hiába neked eget és földet bejárnod, minden gondolatot végiggondolnod, ha nem vagy ott, ahol Ő van? És nem érzed, és nem hallod az Ő halk és szelíd hangját, amit a füledbe súg. Mert a füledbe súgja. S ezt csak akkor hallod meg, ha ott vagy önmagadnál.

Igen, gonosz utakon jár az ember, és bűnös gondolatai vannak. Ezért az Isten gondolatai nem lehetnek a mi gondolataink, és a mi útjaink nem lehetnek az Isten útjai. Mégis, amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és gondolataitok gondolataimnál, mondja Ő. Mert, mit leszáll az eső és a hó az égből és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ad a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek, így lesz az én beszédem, amely a számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem. Nem tér hozzám vissza üresen.

Isten azért bocsátja el szavát, azért szól, azért küldte el egyszülött fiát, az örökké való igét, és lett benne testé, életté, történelmi sorssá, hogy ez az Ige ne térjen hozzá vissza üresen. Ezt mondja Jézus: mikor felemeltetem, sokakat magammal vonzok. Krisztus nem tér vissza üresen az Atyához. Vajon a te utad, a te gondolatod, megjobbított utad, megszentelt gondolatod, Krisztusban átformált szíved, annyi küszködésben, nyomorúságban, szomjúságban, éhségben lévő szíved, a te valóságod oda tér-e? Mert az Ige tér vissza, te pedig hazatérsz. Ez csak akkor lehet,  ha előtte az ember megtér. Csak akkor lehet odatérni, ha előtte megtérünk. Megtérünk úgy, ahogy ezt az Ószövetség képei kifejezik: a zsákutcában megfordul az ember, és kijön a zsákutcából. Az Ószövetség képe szerint ez a megtérés. És megtérünk úgy, ahogyan az Újszövetség szava - metanoia  - fejezi ki, megfordul a gondolkodásom. Megfordul a logikám. Másfelé kezd el forogni az eszem kereke, mert forog az most is, csak most a romlás útján visz engem. Meg kell fordulni. És az eszem kerekét másfelé kell forgatni. Ímé, Ézsaiás csodálatos jövendölésében, Isten meghívásában együtt is van a kettő. Hagyd ott a gonosz utat, és hagyd ott a hiábavaló gondolatot. Térj meg. Fordulj meg azon az úton, ami sehova se vezet, csak az elveszésbe, a halálba és a kárhozatba, és hagyj fel azzal a gondolkodással, ami soha jóra nem forgott, soha Istent gondolni nem tudta, soha a bűnbánatot, a bocsánatot, a kegyelmet, az igazságot és az isteni szeretetet elképzelni nem tudta nem tudta, soha nem hagyta, hogy a megmentő Ige eszedbe jusson. Ímé, nincs oly messze Ő, ímé, közel van, közelebb, mint a nyomorúság, és közelebb, mint te önmagadhoz. Az Ige, amit Isten elbocsát, nem tér őhozzá vissza üresen. Ez a visszatérő, megáldó, és meggazdagodott Ige most azt kérdezi tőled: vajon te az Igével együtt oda térsz-e ahonnan az Ige való, ahonnan minden élet fakad, ahol az ember vigasztalást, erőt, és új kezdetet kaphat? Bocsássa le ránk Isten gazdagon Szentlelkét, hogy mi is boldog szívvel azt tudjuk mondani: igen, hiszem ezt. Igen, igen, ez már az én gondolatom, és ez az én utam immár.
Ámen