Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát

Néhány éve építkezés volt a gyülekezetünkben. Megjelent egy mérnökember, hogy felmérje azt a helységet, ahol átalakítást terveztünk; mentem vele, roppant kíváncsian. Úgy gondoltam, hogy a mérést megszokott műveletként végzi majd, elővesz egy mérőzsinórt, megméri a távolságokat, felrajzolja, melyik fal meddig tart, aztán kiszámítja, hány négyzetméter a helység. Ő azonban elővett a zsebéből egy kis kütyüt, megállt az ajtóban, megnyomott rajta egy gombot, és valami színes lézerfény ment ki belőle a túlsó falig; a műszer pedig mutatott egy számot. Aztán a mérnök elfordult egy másik irányba, és újra kibocsátotta a jelet. Elkértem tőle az alkalmatosságot, és megkértem, magyarázza el, hogyan működik. Laikus nyelven: a műszer digitális jelet bocsát ki, ez a szemben lévő falnak ütközik, onnan visszaérkezik, a műszer pedig milliméter pontosan mutatja a megtett távolságot. Nem kell lépni, hajolgatni, collstokot kinyitni, mérőszalagot húzogatni, rálépni a végére, hogy megálljon, – az összes kényelmetlen műveletet elvégezte ez az egyszerű műszer. Sőt, egy másik lehetőségként a hőmérsékletet is meg tudta mutatni. Hát ez egy csoda-dolog! 

A felolvasott ige, amit itt Pál apostol mond« nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először meg görögnek, mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: az igaz ember pedig hitből él« - nos, bocsánat a szóért, ez egy ilyen mérőműszer. Pontosan megmutatja, hogy milyen közel vagyunk Istenhez vagy éppen milyen távol vagyunk Istentől. Egészen pontosan megmutatja az ember helyzetét, és megmutatja az isteni kegyelmet is. És ez áll mindig keresztyén hitünk középpontjában. Most kezdjük olvasni a Római levelet, a kegyelem levelét, melyben fel fog feltárulni előttünk sok csodálatos ige. Ezek pedig megmutatják a helyzetünket, hogy ugyanis közeledtünk-e Istenhez, vagy távolodtunk Tőle, mélyült-e a hitünk, vagy éppen ellaposodott-e? Nyertünk-e újabb erőket a Szentlélek kegyelméből, vagy elfecséreltük azt is, amit kaptunk? Hűségesnek bizonyulunk-e az elhíváshoz, vagy éppen, úgy ahogy az apostol egyszerű szavakkal mondja itt: megszégyeltük-e az evangéliumot?

De van ebben a levélben még két ige, amit mindenképpen ide kell olvasnom, hogy a mostani konferenciánk témája még közelebb kerüljön hozzánk. Ezt a két igét, mint valami két szélső pontot – mert két szélső pontról kell beszélni – tűzzük ki, hogy egészen jól lássuk, és érzékeljük a helyzetünket. A levél 7. részének végén az apostol Isten jó törvényéről elmélkedik, és azt mondja, a zsoltárt idézve, hogy gyönyörködik az Isten törvényében, mert ez a szeretetnek a törvénye. Belső emberével helyesli, vágyakozik arra, hogy megtegye. Ám, mondja az apostol, felfedez magában egy másik törvényt, egy másik akaratot, amelyik azt akarja, hogy ne akarja megtenni az Isten törvényét; vagy másképpen szólva: ez a másik törvény nem akarja, hogy akarjam megtenni az Isten törvényét. Ez roppant, végzetes, halálos ellentmondás. És így kiált: “oh, én nyomorult ember kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?” (Róma 7,24) Keresztyén életünknek ez az egyik nagy összesűrűsödött drámája. Olykor tragédiája. Mindenképpen szomorúsága. Sok könnyet elsírtunk emiatt, nyíltan is, titokban is. A nők szívesebben ontják a könnyüket úgy, hogy más is lássa; a férfiak inkább félrevonulnak, csak rázkódik a válluk, és úgy tesznek, mintha éppen tüsszögnének. De nők és férfiak, mi mind sok-sok könnyet elsírunk ezen, átéljük az erőtlenségünket, átéljük ennek a másik törvénynek, a bűn törvényének a rettenetes, roppant erejét, miközben ott van bennünk a vágyakozás megtenni, betölteni az Isten törvényét, mert az az élet. Aztán van a Római levélben egy másik szó is, egy másik ige, a levél végén, ahol az apostol buzdításokat közöl, és azt mondja: “tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.” (Róma 15,1) Nos, magyarázza meg valaki, hogy van ez? 

Az imént még azt mondta önmagáról az apostol (egyes szám első személyben): oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halál testéből? Vagyis: nyomorult vagyok, gyenge vagyok, erőtelen vagyok, puszta vágy csak bennem a jóra való igyekezet. De tudjuk, vágyból akár szalmakazlat is lehet rakni, elfújja azt az első nyári szél. Gyermekkorunkban kukoricacsutkával tüzeltek a sparheltben, mi odaültünk mellé a konyhában, és raktuk-raktuk a csutkavárat. Egyik kukoricacsutkát a másikra, fel, jó magasra. Aztán jött a nagymama, kihúzta az egyiket, mert be kellett tenni a sparheltbe, és volt vár, nincs vár. Összeomlott minden. Szenvedünk, mert gyengék vagyunk. Milyen őszintén vall erről az apostol. Aztán a levél végén azt mondja, hogy mi, “erősek” tartozunk az erőtelenek gyengeségeit hordozni. Honnét támadt ez az erő? És mi köti össze ezt a kettőt, a végtelen gyengeséget és ezt az erőt? Mi megy végbe az ember életében, hogyan jutunk egyikből a másikba? Lám, az egyik pillanatban megállok Isten előtt, és csak kiáltani tudok kegyelemért, könyörületért; s lám, a másik pillanatban buzdítást mondok másnak is, a közösségnek, a gyülekezetnek is. Mi a kettő között az átrendező erő? És miért mondhatom így: mi, erősek? 

Nos, ha látni akarjuk, hogy mi köti össze a kettőt, akkor a Római levél elejét kell olvasnunk, ott találjuk a fő mértéket: “nem szégyellem a Krisztus evangéliumát!” Hadd tegyek rövid kitérőt! Ez a szó itt: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, az eredeti szövegben mediopasszív ige. Azt jelenti, hogy az evangélium nem fog szégyenemre válni. Vagyis nem szégyenülök meg miatta (vagy éppen általa). Nem fog eltölteni miatta szégyenérzet, amit nagyon helyesen így mondunk magyarul: nem szégyellem. Azt visszhangozza az apostol itt, amit Krisztus mond a tanítványainak: aki szégyell engem és az én beszédeimet, az én evangéliumomat, azt majd én is szégyellni fogom a mennyei Atyám előtt, amikor eljövök az angyalokkal ítélni a világot (Márk 8,38). És ugyanezt visszhangozza János apostol levele is, amikor azt mondja, hogy mi, akik a Krisztusban vagyunk, bátran odaállhatunk Isten elé, és nem szégyenülünk meg, mert megnyertük Krisztustól a megszabadító, felszabadító igazságot (1Jn 2,28). Nos, azt mondja Pál apostol: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát! 

Tartsuk ez magunk elé tükörként. Nem más, hanem Pál apostol mondja ezt: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát. Nem régen fejeztük be a második. Korinthusi levél olvasását; abban az apostol azzal igazolja apostoli hivatását, hogy korinthusiak elé tárja a szenvedéseit. Ez is egyfajta tükör. Én vajon hányszor kaptam egy híján negyvenet, hányszor szenvedtem hajótörést, hányszor köveztek meg, hányszor kerültem börtönbe, volt-e egyáltalán zaklattatásom az evangélium miatt? Pál még hozzáteszi: és itt van a nyakamon a gyülekezetek gondja! Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék? (2Kor 11) És ha ez így van, miért mondja az apostol, hogy nem szégyellem a Krisztus evangéliumát? Mit mond ezzel? Hiszen eleve arról nevezetes ő, hogy nem szégyelli az evangéliumot. Éppen arról nevezetes, hogy szinte elviselhetetlenségig mondja-mondja az evangéliumot. Néha elképzelem magamnak Pál apostolt: egy kis, alacsony férfit látok magam előtt, aki szörnyen idegesítő, aki mindaddig nem hagy békén, amíg meg nem térek. Vannak ma is ilyen "rettegett" evangélisták Magyarországon is. Addig mondják..., még álomba is tudnak beszélni bennünket. Emlékszünk egy esetre, Troászban történt, amikor egy fiatalember, Euthikus kiesett az ablakon, mert az apostol hajnalig tudja mondani az igét (ApCsel 20). Athénban addig vitatkozik a görög filozófusokkal, míg fel nem viszik az Areopagusra (ApCsel 17), hogy fejtse ki végre az üzenetét. Talán éppen nem Pál apostol az, akinek ezt kellene mondania, hogy "égek" a Krisztus evangéliuma miatt! Ő boldogan bizonyságot tesz róla mindenkinek, mindenütt! Ez az élete. 

Itt a Római levélben pillanthatunk bele, hogy hosszú utat tett meg Pál eddig a belső meggyőződésig. Egyrészt be kellett látnia véghetetlen gyengeségét, a képtelenségét arra, hogy megtartsa Isten jó törvényét; lám, kicsúszik kezéből az élete, eldobja magától azt, amit Isten a boldogságunkra, az életünkre, az üdvösségünkre adott. És másrészt, azt mondja: mi erősek tartozunk az erőtelenek gyengeségeit hordozni. (Ez a diakónia tökéletes definíciója!) Mi, akik erőket kaptunk, mi, akik igazságot kaptunk, mi, akik áldást kaptunk, mi, akik megízleltük a mennyei világ eljövendő erőit, tudjuk, hogy amink van, azt kaptuk, és amit kaptunk, azért kaptuk (Kálvinnal szólva), hogy mindazt továbbadjuk és mások életét gyarapítsuk vele. Kálvin azt mondja, hogy nem kell szégyellened az áldást, ha Isten gazdagon megáld; de azt roppantul röstellned és szégyelled kell, ha nem osztod meg az áldást. Isten azért adja az áldást, hogy az erősek hordozzák az erőtelenek gyengeségeit. Az tartozik a leginkább, aki a legtöbb ajándékot kapta. 

Megsejtettük hát, mi köti össze a végtelen, halálos gyengeséget és a mások terhét is hordozni tudó erőt. Láttuk azt is, hogy mekkora távolság van köztük. A viszonyítási pont pedig ez: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert ez minden hívőnek üdvösségére van; Isten igazsága tárul fel benne hitből hitbe. 

Minket a véghetetlen gyengeségünkből, elveszettségünkből Isten kegyelme szabadít ki. Sőt, a halálból szabadít ki ez a kegyelem. Pál szinte azt mondja, mikor nyomorúságát belátja, hogy: végem van. Maga mondja ki önmaga fölött a halálos ítéletet. Nincs szabadulás. Sok ilyen emberrel találkoztam már, kórházi ágyon, betegségben vagy nyomorult állapotban, zűrös ügyekben, iszonyú viszályokban, – csak legyintettek egyet: tiszteletes úr, nekem már végem! De akkor oda kell állni, és megkezdeni vinni őt a kegyelem felé, felvenni az erőtelen erőtelenségét. Mert a Krisztustól elnyert erő titka az, hogy nem azért kaptad a kegyelmet, nem azért fogadott Isten a gyermekévé, hogy megtartsd magadnak! (Mint a híres film címe mondja: fogd a pénzt és fuss!) Az evangélium, amit az apostol nem szégyell, éppen a Krisztus útja, aki kegyelmében hozzánk hajol, felveszi a keresztünket, és elhordozza a halálos ítéletet, aztán a feltámadás erőit kiárasztja reánk. Mi köti össze ezt a két véghetetlenül távol lévő pontot, a halálos gyengeséget és a mások terhét hordozó erőt? És hogyan jutok én, a szánalmas emberke a magam véghetetlen gyengeségből odáig, hogy intést kapok: te pedig, aki erős vagy, hordozd az erőtelen erőtelenségé? A kegyelem köti össze a kettőt; a kegyelem útján jutok a halálból az életre. 

Ezt a kegyelmet magasztaljuk! A kegyelmes Istent dicsőítsük! A feltámadott Krisztust ünnepeljük! A Szentlélek áldó erőiért könyörögjünk és adjunk hálát! A kegyelem mutatja meg a számunkra Isten mérhetetlen jóságát és gazdagságát. 

És végül, mi kell ahhoz, hogy ez a műszer működni kezdjen? Hit. Így mondja Pál: hitből hitbe jelenti ki Isten az ő kegyelmét. Az evangélium hitből hitbe terjed. A keresztyén bizonyságtétel, egymás erősítése, egymás vigasztalása, egymást buzdítása, egymást intése, ez mind a hit munkája. A hitnek ez a titokzatos isteni munkája vezessen bennünket ma is Isten kegyelméhez, áldásához, hogy megtanuljunk Benne és Általa élni.

Ámen